A szenvedély mindent elborított, már lassan a saját nevemre sem emlékeztem. Daniel nem tiltakozott a váratlan lerohanásom ellen, nagyon úgy tűnt, hogy benne is éppen olyan intenzitással lángoltak fel az érzelmek, mint bennem. A kettőnk közötti feszültség most az egyszer eltűnt, illetve nem veszett el, csak átalakult valami mássá, valami sokkal csodálatosabbá. Ahogy a karjai a derekamra fonódtak és én hozzápréseltem a testemet, úgy éreztem, milliónyi apró kis tűzijáték robban fel a bensőmben, kivilágította a szívemet és bejárta a lelkem minden, eddig rejtett zugát.
Daniel belenyögött a csókunkba, ajkai egyre szenvedélyesebb ütemben mozogtak az enyémek ellen, kezei felfedezőútra indultak a testemen. A vágy átvette az irányítást a józan eszem felett, amely még mindig sikítozott valahol az agyam egy hátsó pontján, hogy nem, én nem tehetem ezt, hiszen két napja sem ismerem, de hiába. Ahogy ez az édes gyötrelem egyre nagyobb teret nyert bennem, úgy vált egyre halkabbá az értelem hangja. Itt már nem léteztek észérvek és ellenkezések, itt már nem lehetett abbahagyni, nem lehetett törődni neveltetéssel, illemmel, de még a szavakkal sem.
Daniel végtelenül gyengéden lenyomott az éjszakai levegőtől már kissé hűvös, de mégis bársonypuha fűre és fölém kerekedett, egy pillanatra sem szakítva meg a csókunkat. Egyik keze lassan megindult az oldalamon, le egészen a csípőmig és lágyan felgyűrte a ruhámat. Ahogy a bőre hozzáért az enyémhez, végigfutott rajtam a borzongás. De ez nem olyan érzés volt, mint mikor az ember valami undorítót lát vagy horrorfilmet néz, nem. Ez olyan volt, mintha ezer meg ezer hártyavékony lepkeszárny simította végig a bőröm finoman, mintha a naptól még kellemesen meleg óceán ringatott volna egy holdfényes éjszakán. Egész testemben remegtem már, minden porcikám Daniel után sóvárgott, őt akartam, egészen az övé akartam lenni, kész voltam rá, hogy ha kell, megsemmisüljek ebben a végzetes ölelésben.
- Olivia… édes, kicsi Olivia… - suttogta Daniel a torkom üregébe, majd a szájával a nyakamat vette célba.
Türelmetlen énem felülkerekedett rajtam, és már-már hevesen kezdtem cibálni a zakóját, majd, miután ettől megszabadítottam, az ingét vettem kezelésbe. A vágyam kismértékű haraggal keveredett, mikor sehogy sem boldogultam az apró, megfoghatatlan gombokkal. Remegő kézzel próbáltam megszabadítani a zavaró ruhadarabtól a kedvesemet, de egy idő után feladtam a próbálkozást és inkább a könnyebbik utat választottam. Egyetlen mozdulattal rántottam egyet az ingen és boldog elégedettséggel hallottam az anyag szakadását. Daniel felkuncogott, de tovább folytatta a testem felfedezését. És végre megérinthettem őt, a kezeim alatt érezhettem a tökéletesen kidolgozott izmok játékát és a selymesen puha bőr érintését. Nem tudom, mondták-e már egy férfira, hogy gyönyörű, de abban a pillanatban úgy voltam vele, mintha magát az Édenkertet pillantottam volna meg. Hirtelen megértettem mindent, tudtam, miért születtem erre a világra, éreztem, hogy valami különleges, szent cél vezérelte az utamba ezt a férfit, akivel úgy éreztem magam, mintha száz meg száz angyal ódáját hallgattam volna. Már nem érdekelt semmi, csak hogy itt legyek vele és az általa keltett érzésekben sütkérezhessek.
Daniel keze egyre vadabbul és érzékibben kalandozott a testemen és a csókjai is egyre forróbbak lettek. Felnyögtem a kéjtől és lehunytam a szemem, úgy vártam a következő csókot.
Ám Daniel váratlanul elhúzódott és halkan szitkozódva levette rólam a kezét.
- Daniel, kérlek…! – nyöszörögtem szenvedélyesen és hozzábújtam.
- Olivia… - mormogta.
- Gyerünk már, most nem hagyhatod abba! – suttogtam vágytól rekedt hangon, de ő még jobban elhúzódott.
- Liv! – mondta furcsa hangon.
Kelletlenül kinyitottam a szemeimet. Ekkor meghallottam, hogy egy férfi megköszörüli a torkát. Ijedten fordultam a kocsim felé, de a legszívesebben rögtön elsüllyedtem volna szégyenemben.
Jack és Demmy álltak ott, mindketten érdeklődve figyelték a jelenetet. Amikor észrevették, hogy megláttam őket, sietve elfordultak, mintha csak most érkeztek volna. Éreztem, ahogy az arcom lángba borul és mérgesen néztem rá Danielre. Miért nem tudott szólni előbb?!
- Hozzak egy pohár pezsgőt? – kérdezte mosolyogva Demmy, mire Jack harsányan felnevetett mellette.
A rám törő sírógörccsel küzdve nagy nehezen feltápászkodtam a földről, úgy-ahogy rendbe hoztam az enyhén szólva is megviselt ruhámat és a körülményekhez képest méltóságteljesen kihúztam magamat, majd a ház felé indultam. Nem tettem meg még tíz métert sem, amikor a hátam mögött felharsant a röhögés.
Most, hogy nagyjából kitisztult a fejem, nem értettem, mi ütött belém. Hogy tehettem ezt? Alig kétnapi ismeretség után így letámadni valakit? Hát normális vagyok én?! Na, nem mintha Daniel túlságosan tiltakozott volna, de akkor is… Apám szívrohamot kapna, ha ezt megtudná… Jack! Te jó Isten, beszélnem kell vele, még mielőtt újabb bonyodalmat okozna. Egyáltalán, mit keresett ott? És Demmyvel? Vajon van köztük valami? Jó, persze, van köztük pár év, de nem olyan sok, mert Jack késői gyerekként látta meg a napvilágot, így korban és mentalitásban inkább az én korosztályomhoz állt közelebb, mint apuéhoz.
Ha jobban belegondoltam, annyira nem is volt ellenemre, hogy a legjobb barátnőm és a nagybátyám egymásra találjanak. Olyan édesek együtt… Szinte el is felejtettem az iménti kínos incidensemet, egészen belemerültem abba, hogy fejben összeboronáljam ezt a két, számomra oly fontos embert.
Sajnos a világ nem feledkezett meg rólam, és mint valami emlékeztetőt, az utamba sodorta Demmy-t.
- Hé, Liv! Várj már meg, kérlek! – barátnőm lélekszakadva rohant utánam, de mikor közelebb ért, láttam rajta, hogy nem csak a futástól liheg ilyen erőteljesen, hanem a visszafojtott nevetéstől is.
- Na, mi van? Jöttél tovább szórakozni rajtam? – úgy gondoltam, a legjobb védekezés a támadás.
- Jaj, ugyan már, Liv! Nem gondolhatod ezt rólam! Mikor hagytalak én cserben? – Demetria kérdőn felhúzta a szemöldökét, engem meg elöntött a pulykaméreg.
- Hogy mikor? Lássuk csak! Először, amikor hagytad, hogy egyedül vigyem el a balhét egy bizonyos „Gyere, dobáljuk meg a diri kocsiját tojással” akciód miatt, aztán amikor Zoe „Én vagyok a legmenőbb csaj a suliban” Santos hajába kented a rágódat, és ő engem vert el az egész suli láttára, ismét csak helyetted! Hogy a mai kis árulásodról ne is beszéljünk! Milyen kárörvendően vigyorogtál, mikor feltaszigáltak a színpadra, pedig nagyon jól tudod, hogy ki nem állhatom az ilyesmit! Vagy amikor… - Demmy félig nevetve, félig bűnbánóan félbeszakította a mondókámat.
- Jól van, értem! De ugye azt is tudod, hogy ki szeret téged a legjobban a világon? – kacsintott rám.
- Hát persze! Apám és Tom! – dörgöltem az orra alá, mire elsápadt, de pillanatok alatt visszatért a csillogás a szemébe.
- Jó, megértem, hogy most dühös vagy rám, de valld be, elég mulatságos helyzetben kaptunk rajta titeket Daniellel. Pedig én mondtam Jacknek, hogy ne menjünk arra, mert fura hangokat hallottam… - rötyögte Demmy, és már én sem bírtam tovább.
- Életem legkínosabb élményében volt részem, az már biztos! – pukkant ki belőlem is a nevetés.
- Ha már itt tartunk… Mi van köztetek? – tudtam, hogy eljön ez a perc, de azt reméltem, el tudom még halasztani egy kicsit… egy pár évvel, esetleg…
De nem, mert Demmy szimatoló üzemmódra váltott és ilyenkor nincs menekvés!
- Nézd, én… fogalmam sincs – sóhajtottam fel bánatosan, mert valóban nem tudtam, mi is ez az egész.
- Na jó, de mit érzel, mikor vele vagy? – noszogatott a barátnőm továbbra is.
- Ő… Ő tökéletes, de mégis… állandóan összezavar, de annyira, hogy már magam sem tudom, mit érzek. Az egyik pillanatban meg tudnám fojtani, a következőben meg inkább a nyakába vetném magam. Annyira zavaros ez az egész, nem látom, mi lesz a vége, s ez félelemmel tölt el. Mégis, iszonyatosan vágyom rá, de nem csak testileg… Ajjj, nem csodálom, hogy nem értesz belőle semmit, hiszen még én magam is csak tapogatózom a sötétben – újabb keserű sóhaj után lerogytam egy padra és a kezembe temettem az arcomat.
Váratlanul egy kar átkulcsolta a vállamat és magához húzott.
- Azt hiszem, én, kívülállóként jobban át tudom látni a dolgokat, mint te – mosolygott rám megértően Demmy.
- Akkor velem is megosztanád ezt a titkot? – pillantottam rá kérdőn, mire felnevetett.
- Csodálkozom, hogy nem jöttél rá magadtól! Te szerelmes vagy, Liv! – kacagott rám, bennem meg megállt az ütő.
- Mi? Ugyan már, Demmy, ezt te sem gondolhatod komolyan! Még hogy szerelmes! Nem, nem vagyok szerelmes, nem lehetek az! – felpattantam a padról és idegesen járkálni kezdtem.
Az igaz, hogy Daniel olyan érzelmeket hozott elő belőlem, amiket még soha senki, és hogy a karjaiban a hetedik mennyországban éreztem magam, de ez még nem jelenti azt, hogy beleszerettem volna! Az nem lehet…
- Mondd csak, Liv, miért hadakozol ennyire a szerelem ellen? Hát nem ez a világ legnagyszerűbb érzése? – Demmy arca úgy ragyogott, mint valami karácsonyfa. Ha csak egy kicsivel is jobban fel lett volna villanyozva, simán biztosította volna a parti energiaszükségletét. A gondolat jobb kedvre derített egy kicsit.
- Én nem lehetek szerelmes, Demetria. Nézd, mi történt a szüleim szerelmével! Én nem akarom ezt átélni! – makacsul tartottam magam az eddigi álláspontomhoz.
- Liv, ami édesanyáddal történt, az a sors kegyetlen fordulatának volt köszönhető! Le merem fogadni, hogy kettejük szerelme volt a legjobb, ami csak történhetett velük! Hiszen ebből a mennyei érzésből születtél te – mosolygott rám. Kénytelen voltam elgondolkodni ezen, de végül az önfejűségem győzött.
- Ja, persze, mondod te! Meg különben is, aki ilyen jól megvan, mint te és Nick, az ne akarjon nekem a sors kegyetlenségéről szavalni! – prüszköltem kétségbeesetten, valahogy már éreztem, hogy ezt a a csatát nem nyerhetem meg, de a létfenntartási ösztönöm még küzdött.
- Tegnap szakítottam Nickkel – így, egyszerűen jelentette be a dolgot, még csak megbánást sem hallottam ki a hangjából. Nekem viszont leesett az állam.
- Hogy mi? Miért? És miért nem mondtad már előbb? – épphogy kezdtem magamhoz térni az előbbi döbbenetemből, máris itt volt a következő sokkoló dolog.
- Nem akartalak ezzel terhelni, elvégre születésnapod van! És nem működött a dolog, így jobbnak láttam, ha kilépek ebből a kapcsolatból, mielőtt belesavanyodnék – mosolyogva mondta ezt, de nem tudtam elhinni, hogy tényleg ilyen könnyedén túllépett az egészen.
- Istenem, Demmy, el kellett volna mondanod! Én meg össze-vissza locsogok itt neked Danielről… - sajnálkozva ültem vissza mellé a padra és most rajtam volt a sor, hogy megöleljem.
- Ne, ne sajnáld! Mondtam, hogy nem számít, nem voltam szerelmes már belé – sóhajtott egyet.
- De akkor is… Bár, amint láttam, eléggé kigúvadó szemekkel méregetted Jack bácsikámat – kacsintottam rá, és az történt, amire számítottam. Demetria fülig vörösödött.
- Én… én nem is bámultam Jack-et! Kikérem magamnak! – hápogott Demmy.
- Aha… értem én! Szóval az én magánéletemet ki lehet tárgyalni, a tiédet meg nem? – pillantottam rá kérdőn, mire felnevetett.
- Oké, igazad van, a bácsikád roppant dögös! Most elégedett vagy? – kuncogta és tehetetlenül széttárta a kezét.
- Igen! És tényleg dögös! – kacagtam fel én is.
- Nos, miután ilyen jól kiszórakoztad magad, nekem mennem kell. Egy bizonyos dögös nagybácsi meghívott egy italra és nem szeretnék elkésni – Demmy ismét elpirult és felállt a padról.
- Sok sikert! És ne felejts el holnap felhívni és mindenről beszámolni! – kacsintottam rá, mire elvigyorodott és elindult az ösvényen a forgatag felé.
- Tudod, Liv, te vagy a legelképesztőbb nőszemély, akit valaha is ismertem – félúton visszafordult, és fejcsóválva nézett rám.
- Ezt eddig is tudtam! De most már menj! Jack nincs hozzászokva a késéshez! – Demmy hangos kacagása betöltötte az éjszakát.
Magamban mosolyogva dőltem hátra a padon és a csillagokat bámultam. Milliónyi gyémántként szikrázott felettem az égbolt, teljesen belemerültem a nézésébe. Még mindig nem ment ki a fejemből, amit Demmy mondott az imént. De még mindig makacsul tagadtam, mert nem akartam szerelmes lenni.
Egyszerűen nem fért bele a szépen elrendezett életembe. Olyan jól elterveztem, hogy majd egyetemre megyek, diplomával a zsebemben céget alapítok, veszek majd magamnak egy kis házat valahol a tengerparton és majd csak aztán jöhet számításba egy férj meg a gyerekek. Persze, Daniellel még bőven nem tartottunk itt, de akkor is ijesztően hatottak ám az érzelmek, amiket keltett bennem. Egylemondó sóhajjal feltápászkodtam a padról és a ház felé indultam. Rendbe akartam szedni a külsőmet, mielőtt megint a vendégek elé lépnék.
Nesztelenül nyitottam ki a hátsó ajtót és a nappalin keresztül fel akartam osonni a szobámba, de egy hang megállított.
- Olivia, azt hiszem, beszélnünk kell – Daniel ott ült, sunyi módon a sötétben, és ezzel a szívrohamot hozta rám.
- Muszáj neked mindig halálra ijesztened? – támadtam rá, mire felkapcsolta a kanapé melletti lámpát, de azt kívántam, bár kapcsolná le újból.
Így, világosban még észveszejtőbben vonzott, de nem akartam ismét elveszíteni a fejem, ezért szorosan a falhoz tapadtam, szinte kapaszkodtam a burkolatba.
- Neked kellene jobban figyelned, de nem ez most itt a lényeg. Mondd, mégis mihez kezdjek veled? – az arca fájdalmasan és egyszersmind vágyakozóan összerándult, és tett felém egy lépést.
Úristen, ha csak egy centivel is közelebb jön, én nem állok jót magamért!
Nem tudtam válaszolni a kérdésére, mert féltem az igazságtól. Némán és szinte gyámoltalanul néztem az előttem álló férfira, az érzelmek hatalmas gombócot növesztettek a torkomba.
Daniel mintha belelátott volna a gondolataimba, felém nyújtotta a kezét és szorosan magához húzva átölelt.
- Minden rendbe jön, ne aggódj! – suttogta a fülembe.
Nyeltem egyet és hozzásimultam. Forró könnyek csorogtak végig az arcomon. Féltem.
2010. május 2., vasárnap
2010. április 18., vasárnap
3. fejezet
A rám törő pániktól egy ideig levegőt sem kaptam. Teljesen leblokkoltam, még azt is elfelejtettem, amit még régen Tom tanított, hogyan is védjem meg magam az ilyen helyzetekben. Az agyam lezsibbadt, a végtagjaim mintha kőből lettek volna. Eközben a támadóm lassan elengedett, és, mivel én nem mutattam hajlandóságot arra, hogy megmozduljak, a vállaimnál fogva megfordított. Döbbenten néztem az előttem álló személyre.
- Jack?! Mit keresel te itt? A szívbajt hoztad rám! – a fagyosság eltűnt, és ököllel támadtam a férfira, akit, ha apám meglát, akkor óriási botrány lesz.
Jack apu öccse volt, tehát a nagybátyám, de nehogy valaki azt higgye, hogy olyan tipikus, drótkeretes szemüveget viselő, őszülő hajú bácsika, mert ez állt a legmesszebb a valóságtól. Jack amolyan világ gyermeke volt; rengeteget utazott, a Föld minden pontján megfordult már, és még mindig talált magának annyi izgalmat, hogy újra és újra elinduljon. Kisgyerekként imádtam őt, imádtam, amikor mesélt nekem a világ csodáiról, az emberekről, akiket az útjain megismert, a megismert kultúrák hihetetlenül színes és varázslatos egyvelegéről. Csillogó szemmel vártam már a kapuban, amikor az ősrégi Porschejával bekanyarodott a felhajtóra, és jóformán még meg sem vártam, hogy kinyissa az ajtót, már az ölében voltam, és történeteket követeltem. Ilyenkor kacagva mászott ki az autóból, velem a karjaiban, és miközben befelé sétált a házba, belekezdett egy gyerek számára irtó izgalmas történetbe. De jött a hideg zuhany, mert az ajtóban letett, és csak ennyit mondott:
- A többit majd ebéd után – megfricskázta az orromat, én meg duzzogva elvonultam.
De alig pár óra múlva már ugyanolyan izgatottan vártam rá a szalonban, és mikor belépett, kérdésekkel bombáztam.
És ez így ment, éveken keresztül, egészen addig, amíg Jack bácsi el nem követte élete legnagyobb hibáját, akit Jessicának hívtak.
A nő tipikus kisvárosi lotyó volt, aki a bomba alakjával, meg a szétplasztikázott testével akart gazdag palimadarat fogni magának. És sajnos Jack ideális jelölt volt. Annyira elvakította a szerelem, hogy vak és süket lett mindenre, ami el akarta tántorítani az ő szeretett barátnőjétől. Főleg apámmal veszekedtek sokat, mert ő átlátott ezen a szipirtyón, tudta, hogy nem Jack kell neki, csak a bankszámlája. Egyszer olyannyira eldurvult a helyzet, hogy apa kerek-perec megmondta Jack bácsinak, hogyha még egyszer meglátja azzal a nővel, többé nem teheti be a lábát a házába. Jack persze makacs volt, vesztére, mert miután hátat fordított a családjának, Vegasban elvette azt a plázamajmot, aki alig fél évvel az esküvő után már be is adta a válókeresetet, összeférhetetlenségre hivatkozva.
Jack ott maradt egyedül a családi fészeknek szánt malibui villában, egy pár kilóval nehezebben, és jó pár millió dollárral könnyebben. A válás után egy évvel megpróbált kibékülni apámmal, de ő elhajtotta, mondván, gondolkodott volna előbb. Azóta nem láttuk.
De most itt volt, újra karcsún és izmosan, és éppen huncutul csillogó szemekkel nézett végig rajtam.
- Nem mondom, te aztán kikupálódtál, kislány! – füttyentette el magát, majd ismét szorosan megölelt.
- Ugyan már, Jack bácsi! Én mindig is elképesztően dögös voltam – kibontakoztam az öleléséből és rákacsintottam, mire először eltátotta a száját meglepetésében, majd éktelen nevetésbe kezdett.
- Nahát, te tényleg felnőttél! Isten hozott a való világban, kislány! Boldog születésnapot! – rikkantotta, majd a karjai ismét körém fonódtak, megemeltek vagy fél méterrel és megpörgettek a levegőben. Felsikítottam, mert kissé váratlanul ért ez a „támadás”, de egy másodperc múlva már ugyanolyan felszabadultan kacagtam, mint Jack.
- Azonnal engedje el a hölgyet! Most! – a kiáltás olyan hirtelen jött, hogy egy pillanatig be sem tudtam azonosítani a hangot. Amikor zavartan lemásztam Jackről, és megfordultam, azt hittem, felrobbanok a méregtől. Mit keres ez már megint itt?
- Liv, ki ez a paprikajancsi? – bökött oldalba a bácsikám, kérdőn felhúzott szemöldökkel. Annyira mulatságos volt az ábrázata, hogy a dühömet mintha elfújták volna, ismét a nevetés rázott.
- Jack, hadd mutassam be az én hősömet, akinek nincs más dolga, mint döglött egerekkel harcolni az én épségemért! – pukedliztem viccesen, és Daniel felé intettem.
- Ó, szóval apád még mindig azt hiszi, hogy ezek – ennél a szónál megvetően végigmérte a testőrömet – meg tudnak védeni bármitől is? Ugyan már! Hiszen, ha akartam volna, már árkon-bokron túl lehetnék veled! Nevetséges… - horkant fel a végén a nagybátyám, én meg elnevettem magam.
- Ugye? Elképesztő, hová süllyed a világ! – sóhajtottam fel színpadiasan, aminek eredményeképp Jack arcán is megjelent egy halvány vigyor.
- Lenne olyan kedves, és igazolná magát? – Daniel eddig csak némám szemlélte a kettősünket, de úgy tűnt, elfogyott a türelme.
- Hallod ezt, bogaram? A tigris felébredt és nagyon éhes! – nevetett Jack most már teli szájjal, de azért előkotorta a tárcáját a kabátzsebéből.
- Nehogy már az otthonodban igazoltassanak! Hagyd csak, majd én elintézem! – lefogtam a karját, majd Daniel felé fordultam.
- Kisasszony… - elkezdte a mondókáját, de nem hagytam, hogy befejezze.
- Mr. Everton, elég! Jack a családhoz tartozik, és nem engedhetem, hogy megalázza! És most távozzon, kérem! – teljesen tudatában voltam annak, hogy piszok módon beképzelten viselkedem, de úgy éreztem, meg kell mutatnia végre valakinek, hogy nem beszélhet akárhogyan az emberrel. És miért is ne én lettem volna az a valaki? A szám elég nagy volt hozzá…
Daniel úgy nézett rám, mintha hirtelen szarvaim nőttek volna. Csak állt ott, földe gyökerezett lábbal, és bámult, úgy nézett, mintha sosem tudná abbahagyni. Kissé zavartan köszörültem meg a torkom, és Jack mellé léptem.
- Gyere, vegyüljünk el! Ránk fér egy kis kikapcsolódás! – belekaroltam Jackbe, és húzni kezdtem a kivilágított sátor felé.
Menet közben még ránéztem Danielre, de utólag beláttam, hogy talán mégse kellett volna. Lehajtott fejjel állt előttem, félig lehunyt pillái alól nézett le rám. És a szeme… Izzott. Olyan mértékben lángoltak benne az érzelmek, hogy félni kezdtem. Veszedelmes volt, igazi ragadozó, és nagyon úgy nézett ki, hogy engem szemelt ki a következő áldozatául. Beleremegtem a gondolatba, hogy mit tehetne velem, és abba is, hogy ellenállás nélkül hagynám magam. Gyorsan elfordítottam a fejemet, és igyekeztem Jackre koncentrálni. Miért is ne, neki is ki kellett szúrnia azt a pillantást…
- Mi van köztetek? – kérdezte csevegő hangnemben, de a szeméből sugárzott a kíváncsiság.
- Kiről beszélsz? – adtam a tudatlant, mert persze nagyon is tisztában voltam vele, hogy kire gondolt.
- Na, ne csináld már! Az a fickó majd felfalt a szemével az előbb! Ne akard nekem bemesélni, hogy nem tudod, kiről beszélek… - somolygott Jack, én meg feladtam.
- Persze, hogy tudom! De nem akarok beszélni róla – megráztam a fejem, jelezve, hogy lezártnak tekintem a témát, és szerencsére ő is vette a lapot, mert egy helytelenítő sóhaj után a vendégsereget kezdte fürkészni.
- Ejha! Apád megint kitett magáért! Legutóbb akkor volt ekkora ramazuri itt, mikor elvette anyádat és… - váratlanul elhallgatott, és félve lesett rám. Megértettem.
- Ne aggódj, Jack bácsi, már nem sírom el magam minden alkalomkor, amikor anyáról van szó – keserédesen elmosolyodtam, mert élénken emlékeztem arra az időszakra, amikor mindenki kétszer is meggondolta, mit mond a társaságomban, mert anyám legkisebb említésére is elbőgtem magam. Igaz, akkor még csak nyolcéves voltam, és nagyon hiányzott nekem. Nem mintha így, felnőtt fejjel nem hiányoltam volna, de akkorra már beletörődtem a megváltoztathatatlanba.
- Tudod, mindenki imádta anyádat, ő volt a társaság középpontja, mindig képes volt napfényt varázsolni a legsötétebb helyre is. Nagyon hasonlítasz rá – Jack ellágyult tekintettel nézett rám. Kicsordultak a könnyeim a meghatottságtól.
- Köszönöm, Jack – szipogtam, majd ismét az ünnepség felé fordultam.
Megláttam apámat, valószínűleg éppen engem keresett. Jack is észrevehette, mert megmerevedett mellettem, majd lassan hátrálni kezdett.
- Liv, én… azt hiszem, itt az ideje, hogy menjek – rázta meg sajnálkozva a fejét.
- Nem! Ugyan már, ne legyetek már ilyen gyerekesek! Ezer éve nem beszéltetek egymással, apu is biztos meggondolta azóta magát! Gyere már! És különben is, ez az én születésnapom, és én azt akarom, hogy te is itt legyél! – bedobtam az ütőkártyámat, a durcás-leszek-ha-nem-az-lesz-amit-én-akarok Livet, de szerencsére használt. Jack elhúzott szájjal felsóhajtott, majd engedelmesen hagyta, hogy magam után húzzam.
Megfontoltan lépkedtünk apám felé, nem akartam Jacket úgymond a nyakába zúdítani, de néhány méter után rájöttem, hogy nincs más választásom, mert apu kiszúrt minket, és az arca nagyon gyorsan kezdett elfelhősödni. Így egy erőszakos rántás után már nem is húztam magam után a nagybátyámat, hanem vonszoltam, hogy még azelőtt odaérjünk, hogy apám kitörne. Felvettem a legelbűvölőbb mosolyomat és bepördültem apám elé – Jackkel az oldalamon.
- Apu! Nézd ki toppant be hozzánk! Hát nem nagyszerű? – tudtam, hogy úgy viselkedem, mint egy hátulgombolós, és a vigyorom is eszelős volt, de ha elbuktam volna, akkor nemcsak Jack lett volna bajban…
- Peter… Régen láttalak. Hogy vagy mindig? – Jack is összeszedte magát, és előrelépve kezet nyújtott apámnak, aki csak összeszorított szájjal, hűvösen végigmért minket.
- Apa, kérlek… Szülinapom van! – nála is bedobtam ezt, és ismét sikerrel jártam.
- Nahát, Jack, régen jártál erre… Mi szél hozott? – apu figyelmen kívül hagyta az öccse kinyújtott kezét, és úgy állt ott, mint valami börtönparancsnok.
Bár szinte meg se rezzent, azért áradt belőle egyfajta fenyegetés. Sosem láttam még ilyen veszélyesnek. És nagyon reméltem, hogy nem fogok ezért nagyon kapni…
- Beugrottam Livhez. Elvégre tizennyolc éves lett, és ezt nem hagyhattam ki. Remélem, nem gond. Nemsokára úgyis lelépek – vonta meg a vállát a nagybátyám. A szemem sarkából láttam, ahogy apu tehetetlenül felsóhajt, és megrázza a fejét.
- Ne bolondozz! Na, gyere, igyunk valamit! Van mit megbeszélnünk – a kezével a sátor mellett kialakított bár felé intett.
Egymás mellett lépkedtek lassan, és bár nem értek egymáshoz, mégis hihetetlen sikerélményt éreztem. A legszívesebben felkiáltottam volna örömömben, vagy tapsikolva körbeszaladtam volna a parkban. De mivel több száz szempár figyelt így is árgus szemmel mindent, megelégedtem azzal, hogy mosolyogva néztem a kettősük után.
Még mindig vigyorogva körbejártam, elbeszélgettem a vendégekkel, nevettem és együtt éreztem, egyszóval teljesítettem a háziasszonyi kötelességeimet.
Egy jó órával később arra lettem figyelmes, hogy mindenki a sátor felé indul. Kíváncsian mentem én is a tömeg után, de amikor megláttam, hogy mi is készülődik odabent, a legszívesebben elszaladtam volna. Apám fent állt egy emelvényen, erősen és büszkén, és egy mikrofont tartott a kezében. Ajjajj…
- Egy kis figyelmet kérnék! Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves egybegyűlt vendégek! Mint azt már bizonyára tudják, ez a mai összejövetel egyetlen célból lett megrendezve, mégpedig egyetlen lányom, Olivia tiszteletére. Kérem, kaparják elő őt a hátsó sarokból! – erre a mondatra mindenki felnevetett, kivéve engem.
Elhúztam a számat, ahogy az emberek kézről kézre adtak, úgy toltak előre. Amikor elértem az emelvény szélét, valaki megemelt, és feltett apám mellé. Elpirulva néztem körbe, és ahogy gondoltam, mindenki engem figyelt vigyorogva. Meg tudtam volna fojtani apámat… Még Demmy is nevetve integetett az asztala mellől. Ő volt a következő áldozatom az „Áruló!”- listámon. Pálforduló népség…
Apu a kezébe fogta az enyémet, és a tekintetét az enyémbe fúrva beszélni kezdett.
- Szóval, csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm neked Olivia, hogy vagy nekem. És köszönöm az Úrnak is, hogy ilyen, senkivel össze nem hasonlítható gyermeket adott nekem. Jelen pillanatban nem létezik nálam boldogabb és büszkébb apa a világon, mert elmondhatom magamról, hogy nekem van a legtökéletesebb lányom. És gyönyörű vagy, kedvesem… Isten éltessen! – mire befejezte a beszédét, már mindkettőnk szeméből folytak a meghatottság, a hála és a köszönet könnyei.
Nem bírtam uralkodni magamon, és a nyakába ugrottam. Apu eldobta a mikrofont, mindkét kezével szorosan átölelt, így egymást szorongatva, kacagva és sírva egyszerre álltunk ott, amíg fel nem harsant az elismerő taps és éljenzés. Úgy látszik, apám megható szavai nemcsak az én szívemet ruházták fel szárnyakkal, mert, ahogy körülnéztem, láttam, ahogy néhányan elmorzsolnak egy-egy könnycseppet. Most már semmi okom nem volt a bosszankodásra, ezek után még a csillogást és a felesleges fényűzést is boldogan viseltem. És apám még nem fejezte be.
- Nos, miután így kiörömködtük magunkat, azért az ajándékodat még hadd nyújtsam át. Nem nagy dolog, de úgy gondoltam, talán örülni fogsz neki – vigyorgott rám sokat sejtetően, és egy apró dobozt nyomott a kezembe.
Sejtelmem sem volt, hogy mit rejthet, ezért kissé félve téptem le az ezüstszínű csomagolást. Egy kulcs lapult benne, de tudtommal nem készültem elköltözni, így lakáskulcs nem lehetett. Ahogy jobban megnéztem, észrevettem egy finom metszést a kulcs fején. Közelebb mentem egy lámpához, hogy jobban lássam. Ahogy a szemem előtt kirajzolódott a vadló tökéletesen kidolgozott sziluettje, már tudtam, mihez illik a kulcs. Rákaptam a tekintetem apámra, és csak hebegni tudtam.
- Apu? Ez egy.. egy… egy Mustang kulcsa?! Istenem, apu, annyira köszönöm! Imádlak! – majdnem feldöntöttem, olyan lendülttel ugrottam megint rám. Apám csak kacagott.
- Még nem is láttad! – nevetett rám.
- Nem érdekes! Akkor is ez a legszebb ajándék, amit csak kaphattam! – sikoltottam fel, majd nagy nehezen lekecmeregtem róla. Kézen fogott, és a sátor mögötti füves területre vezetett.
És ott állt Ő. Igen, Ő, mert ezt az autót már személynek kellett tekinteni, annyira gyönyörű volt. Szemből, a lámpái miatt, szinte harapott, annyira vad volt, és ahogy a világítás visszatükröződött a narancs fényezésen… Egyszerűen nem találtam szavakat, annyira tökéletes volt.
- Szabad? – néztem hátra a vállam felett apámra. Valahogy még mindig nem tudtam elhinni, hogy Ő az enyém.
- Hát persze! Meg is sértődnék, ha nem próbálnád ki! – kacagott fel és finoman a kocsi felé taszított.
Ahogy kinyitottam a vezetőülés ajtaját és beültem, megcsapott az az „új” szag, a bőrülések jellegzetes illata. Behunyt szemmel élveztem ezt az aromát, már-már mámorosan szívtam magamba. Lassan becsúsztattam a kulcsot a helyére, és egy utolsó, mosolygós kacsintás után elfordítottam. A motor hangja lenyűgöző volt. Halkan duruzsolt alattam a több mint háromszáz lóerő, és ez a hang… Istenem, sosem hallottam még ennél gyönyörűbbet. Vigyorogva integettem oda a vendégeknek, majd az ünnepséggel mit sem törődve kiszáguldottam a kapun, bele a végtelen éjszakába.
Nem tudom, meddig cirkáltam a kihalt utakon, csak élveztem a száguldozást. Hála Istennek, vagy talán a születésnaposok őrangyalának, egy rendőrrel sem találkoztam. Miután kitomboltam magam, minden feltűnés nélkül behajtottam a hátsó kapun, és egy kisebb liget mellett leállítottam a motort. Amikor kiszálltam, finoman mosolyogva néztem le az alattam ünneplő tömegre. Olyan jó volt látni, ahogy pár órára apu is megfeledkezik a gondokról, és élvezni tudja az életet. Talán egyszer Jackkel is olyan lesz a kapcsolata, mint régen, mielőtt még összevesztek volna.
Hirtelen halk reccsenést hallottam a hátam mögül, így megfordultam. Daniel állt előttem, a szeme ismét egészen sötét volt a megmagyarázhatatlan vágy miatt, ami mindkettőnket elemésztett.
Talán az éjszaka varázslatossága, talán a ma átélt érzelmek, talán valami más miatt nem tudtam parancsolni magamnak, mert egyetlen lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, a karjaimat a nyakára kulcsoltam és egy szó nélkül, szenvedélyesen megcsókoltam.
- Jack?! Mit keresel te itt? A szívbajt hoztad rám! – a fagyosság eltűnt, és ököllel támadtam a férfira, akit, ha apám meglát, akkor óriási botrány lesz.
Jack apu öccse volt, tehát a nagybátyám, de nehogy valaki azt higgye, hogy olyan tipikus, drótkeretes szemüveget viselő, őszülő hajú bácsika, mert ez állt a legmesszebb a valóságtól. Jack amolyan világ gyermeke volt; rengeteget utazott, a Föld minden pontján megfordult már, és még mindig talált magának annyi izgalmat, hogy újra és újra elinduljon. Kisgyerekként imádtam őt, imádtam, amikor mesélt nekem a világ csodáiról, az emberekről, akiket az útjain megismert, a megismert kultúrák hihetetlenül színes és varázslatos egyvelegéről. Csillogó szemmel vártam már a kapuban, amikor az ősrégi Porschejával bekanyarodott a felhajtóra, és jóformán még meg sem vártam, hogy kinyissa az ajtót, már az ölében voltam, és történeteket követeltem. Ilyenkor kacagva mászott ki az autóból, velem a karjaiban, és miközben befelé sétált a házba, belekezdett egy gyerek számára irtó izgalmas történetbe. De jött a hideg zuhany, mert az ajtóban letett, és csak ennyit mondott:
- A többit majd ebéd után – megfricskázta az orromat, én meg duzzogva elvonultam.
De alig pár óra múlva már ugyanolyan izgatottan vártam rá a szalonban, és mikor belépett, kérdésekkel bombáztam.
És ez így ment, éveken keresztül, egészen addig, amíg Jack bácsi el nem követte élete legnagyobb hibáját, akit Jessicának hívtak.
A nő tipikus kisvárosi lotyó volt, aki a bomba alakjával, meg a szétplasztikázott testével akart gazdag palimadarat fogni magának. És sajnos Jack ideális jelölt volt. Annyira elvakította a szerelem, hogy vak és süket lett mindenre, ami el akarta tántorítani az ő szeretett barátnőjétől. Főleg apámmal veszekedtek sokat, mert ő átlátott ezen a szipirtyón, tudta, hogy nem Jack kell neki, csak a bankszámlája. Egyszer olyannyira eldurvult a helyzet, hogy apa kerek-perec megmondta Jack bácsinak, hogyha még egyszer meglátja azzal a nővel, többé nem teheti be a lábát a házába. Jack persze makacs volt, vesztére, mert miután hátat fordított a családjának, Vegasban elvette azt a plázamajmot, aki alig fél évvel az esküvő után már be is adta a válókeresetet, összeférhetetlenségre hivatkozva.
Jack ott maradt egyedül a családi fészeknek szánt malibui villában, egy pár kilóval nehezebben, és jó pár millió dollárral könnyebben. A válás után egy évvel megpróbált kibékülni apámmal, de ő elhajtotta, mondván, gondolkodott volna előbb. Azóta nem láttuk.
De most itt volt, újra karcsún és izmosan, és éppen huncutul csillogó szemekkel nézett végig rajtam.
- Nem mondom, te aztán kikupálódtál, kislány! – füttyentette el magát, majd ismét szorosan megölelt.
- Ugyan már, Jack bácsi! Én mindig is elképesztően dögös voltam – kibontakoztam az öleléséből és rákacsintottam, mire először eltátotta a száját meglepetésében, majd éktelen nevetésbe kezdett.
- Nahát, te tényleg felnőttél! Isten hozott a való világban, kislány! Boldog születésnapot! – rikkantotta, majd a karjai ismét körém fonódtak, megemeltek vagy fél méterrel és megpörgettek a levegőben. Felsikítottam, mert kissé váratlanul ért ez a „támadás”, de egy másodperc múlva már ugyanolyan felszabadultan kacagtam, mint Jack.
- Azonnal engedje el a hölgyet! Most! – a kiáltás olyan hirtelen jött, hogy egy pillanatig be sem tudtam azonosítani a hangot. Amikor zavartan lemásztam Jackről, és megfordultam, azt hittem, felrobbanok a méregtől. Mit keres ez már megint itt?
- Liv, ki ez a paprikajancsi? – bökött oldalba a bácsikám, kérdőn felhúzott szemöldökkel. Annyira mulatságos volt az ábrázata, hogy a dühömet mintha elfújták volna, ismét a nevetés rázott.
- Jack, hadd mutassam be az én hősömet, akinek nincs más dolga, mint döglött egerekkel harcolni az én épségemért! – pukedliztem viccesen, és Daniel felé intettem.
- Ó, szóval apád még mindig azt hiszi, hogy ezek – ennél a szónál megvetően végigmérte a testőrömet – meg tudnak védeni bármitől is? Ugyan már! Hiszen, ha akartam volna, már árkon-bokron túl lehetnék veled! Nevetséges… - horkant fel a végén a nagybátyám, én meg elnevettem magam.
- Ugye? Elképesztő, hová süllyed a világ! – sóhajtottam fel színpadiasan, aminek eredményeképp Jack arcán is megjelent egy halvány vigyor.
- Lenne olyan kedves, és igazolná magát? – Daniel eddig csak némám szemlélte a kettősünket, de úgy tűnt, elfogyott a türelme.
- Hallod ezt, bogaram? A tigris felébredt és nagyon éhes! – nevetett Jack most már teli szájjal, de azért előkotorta a tárcáját a kabátzsebéből.
- Nehogy már az otthonodban igazoltassanak! Hagyd csak, majd én elintézem! – lefogtam a karját, majd Daniel felé fordultam.
- Kisasszony… - elkezdte a mondókáját, de nem hagytam, hogy befejezze.
- Mr. Everton, elég! Jack a családhoz tartozik, és nem engedhetem, hogy megalázza! És most távozzon, kérem! – teljesen tudatában voltam annak, hogy piszok módon beképzelten viselkedem, de úgy éreztem, meg kell mutatnia végre valakinek, hogy nem beszélhet akárhogyan az emberrel. És miért is ne én lettem volna az a valaki? A szám elég nagy volt hozzá…
Daniel úgy nézett rám, mintha hirtelen szarvaim nőttek volna. Csak állt ott, földe gyökerezett lábbal, és bámult, úgy nézett, mintha sosem tudná abbahagyni. Kissé zavartan köszörültem meg a torkom, és Jack mellé léptem.
- Gyere, vegyüljünk el! Ránk fér egy kis kikapcsolódás! – belekaroltam Jackbe, és húzni kezdtem a kivilágított sátor felé.
Menet közben még ránéztem Danielre, de utólag beláttam, hogy talán mégse kellett volna. Lehajtott fejjel állt előttem, félig lehunyt pillái alól nézett le rám. És a szeme… Izzott. Olyan mértékben lángoltak benne az érzelmek, hogy félni kezdtem. Veszedelmes volt, igazi ragadozó, és nagyon úgy nézett ki, hogy engem szemelt ki a következő áldozatául. Beleremegtem a gondolatba, hogy mit tehetne velem, és abba is, hogy ellenállás nélkül hagynám magam. Gyorsan elfordítottam a fejemet, és igyekeztem Jackre koncentrálni. Miért is ne, neki is ki kellett szúrnia azt a pillantást…
- Mi van köztetek? – kérdezte csevegő hangnemben, de a szeméből sugárzott a kíváncsiság.
- Kiről beszélsz? – adtam a tudatlant, mert persze nagyon is tisztában voltam vele, hogy kire gondolt.
- Na, ne csináld már! Az a fickó majd felfalt a szemével az előbb! Ne akard nekem bemesélni, hogy nem tudod, kiről beszélek… - somolygott Jack, én meg feladtam.
- Persze, hogy tudom! De nem akarok beszélni róla – megráztam a fejem, jelezve, hogy lezártnak tekintem a témát, és szerencsére ő is vette a lapot, mert egy helytelenítő sóhaj után a vendégsereget kezdte fürkészni.
- Ejha! Apád megint kitett magáért! Legutóbb akkor volt ekkora ramazuri itt, mikor elvette anyádat és… - váratlanul elhallgatott, és félve lesett rám. Megértettem.
- Ne aggódj, Jack bácsi, már nem sírom el magam minden alkalomkor, amikor anyáról van szó – keserédesen elmosolyodtam, mert élénken emlékeztem arra az időszakra, amikor mindenki kétszer is meggondolta, mit mond a társaságomban, mert anyám legkisebb említésére is elbőgtem magam. Igaz, akkor még csak nyolcéves voltam, és nagyon hiányzott nekem. Nem mintha így, felnőtt fejjel nem hiányoltam volna, de akkorra már beletörődtem a megváltoztathatatlanba.
- Tudod, mindenki imádta anyádat, ő volt a társaság középpontja, mindig képes volt napfényt varázsolni a legsötétebb helyre is. Nagyon hasonlítasz rá – Jack ellágyult tekintettel nézett rám. Kicsordultak a könnyeim a meghatottságtól.
- Köszönöm, Jack – szipogtam, majd ismét az ünnepség felé fordultam.
Megláttam apámat, valószínűleg éppen engem keresett. Jack is észrevehette, mert megmerevedett mellettem, majd lassan hátrálni kezdett.
- Liv, én… azt hiszem, itt az ideje, hogy menjek – rázta meg sajnálkozva a fejét.
- Nem! Ugyan már, ne legyetek már ilyen gyerekesek! Ezer éve nem beszéltetek egymással, apu is biztos meggondolta azóta magát! Gyere már! És különben is, ez az én születésnapom, és én azt akarom, hogy te is itt legyél! – bedobtam az ütőkártyámat, a durcás-leszek-ha-nem-az-lesz-amit-én-akarok Livet, de szerencsére használt. Jack elhúzott szájjal felsóhajtott, majd engedelmesen hagyta, hogy magam után húzzam.
Megfontoltan lépkedtünk apám felé, nem akartam Jacket úgymond a nyakába zúdítani, de néhány méter után rájöttem, hogy nincs más választásom, mert apu kiszúrt minket, és az arca nagyon gyorsan kezdett elfelhősödni. Így egy erőszakos rántás után már nem is húztam magam után a nagybátyámat, hanem vonszoltam, hogy még azelőtt odaérjünk, hogy apám kitörne. Felvettem a legelbűvölőbb mosolyomat és bepördültem apám elé – Jackkel az oldalamon.
- Apu! Nézd ki toppant be hozzánk! Hát nem nagyszerű? – tudtam, hogy úgy viselkedem, mint egy hátulgombolós, és a vigyorom is eszelős volt, de ha elbuktam volna, akkor nemcsak Jack lett volna bajban…
- Peter… Régen láttalak. Hogy vagy mindig? – Jack is összeszedte magát, és előrelépve kezet nyújtott apámnak, aki csak összeszorított szájjal, hűvösen végigmért minket.
- Apa, kérlek… Szülinapom van! – nála is bedobtam ezt, és ismét sikerrel jártam.
- Nahát, Jack, régen jártál erre… Mi szél hozott? – apu figyelmen kívül hagyta az öccse kinyújtott kezét, és úgy állt ott, mint valami börtönparancsnok.
Bár szinte meg se rezzent, azért áradt belőle egyfajta fenyegetés. Sosem láttam még ilyen veszélyesnek. És nagyon reméltem, hogy nem fogok ezért nagyon kapni…
- Beugrottam Livhez. Elvégre tizennyolc éves lett, és ezt nem hagyhattam ki. Remélem, nem gond. Nemsokára úgyis lelépek – vonta meg a vállát a nagybátyám. A szemem sarkából láttam, ahogy apu tehetetlenül felsóhajt, és megrázza a fejét.
- Ne bolondozz! Na, gyere, igyunk valamit! Van mit megbeszélnünk – a kezével a sátor mellett kialakított bár felé intett.
Egymás mellett lépkedtek lassan, és bár nem értek egymáshoz, mégis hihetetlen sikerélményt éreztem. A legszívesebben felkiáltottam volna örömömben, vagy tapsikolva körbeszaladtam volna a parkban. De mivel több száz szempár figyelt így is árgus szemmel mindent, megelégedtem azzal, hogy mosolyogva néztem a kettősük után.
Még mindig vigyorogva körbejártam, elbeszélgettem a vendégekkel, nevettem és együtt éreztem, egyszóval teljesítettem a háziasszonyi kötelességeimet.
Egy jó órával később arra lettem figyelmes, hogy mindenki a sátor felé indul. Kíváncsian mentem én is a tömeg után, de amikor megláttam, hogy mi is készülődik odabent, a legszívesebben elszaladtam volna. Apám fent állt egy emelvényen, erősen és büszkén, és egy mikrofont tartott a kezében. Ajjajj…
- Egy kis figyelmet kérnék! Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves egybegyűlt vendégek! Mint azt már bizonyára tudják, ez a mai összejövetel egyetlen célból lett megrendezve, mégpedig egyetlen lányom, Olivia tiszteletére. Kérem, kaparják elő őt a hátsó sarokból! – erre a mondatra mindenki felnevetett, kivéve engem.
Elhúztam a számat, ahogy az emberek kézről kézre adtak, úgy toltak előre. Amikor elértem az emelvény szélét, valaki megemelt, és feltett apám mellé. Elpirulva néztem körbe, és ahogy gondoltam, mindenki engem figyelt vigyorogva. Meg tudtam volna fojtani apámat… Még Demmy is nevetve integetett az asztala mellől. Ő volt a következő áldozatom az „Áruló!”- listámon. Pálforduló népség…
Apu a kezébe fogta az enyémet, és a tekintetét az enyémbe fúrva beszélni kezdett.
- Szóval, csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm neked Olivia, hogy vagy nekem. És köszönöm az Úrnak is, hogy ilyen, senkivel össze nem hasonlítható gyermeket adott nekem. Jelen pillanatban nem létezik nálam boldogabb és büszkébb apa a világon, mert elmondhatom magamról, hogy nekem van a legtökéletesebb lányom. És gyönyörű vagy, kedvesem… Isten éltessen! – mire befejezte a beszédét, már mindkettőnk szeméből folytak a meghatottság, a hála és a köszönet könnyei.
Nem bírtam uralkodni magamon, és a nyakába ugrottam. Apu eldobta a mikrofont, mindkét kezével szorosan átölelt, így egymást szorongatva, kacagva és sírva egyszerre álltunk ott, amíg fel nem harsant az elismerő taps és éljenzés. Úgy látszik, apám megható szavai nemcsak az én szívemet ruházták fel szárnyakkal, mert, ahogy körülnéztem, láttam, ahogy néhányan elmorzsolnak egy-egy könnycseppet. Most már semmi okom nem volt a bosszankodásra, ezek után még a csillogást és a felesleges fényűzést is boldogan viseltem. És apám még nem fejezte be.
- Nos, miután így kiörömködtük magunkat, azért az ajándékodat még hadd nyújtsam át. Nem nagy dolog, de úgy gondoltam, talán örülni fogsz neki – vigyorgott rám sokat sejtetően, és egy apró dobozt nyomott a kezembe.
Sejtelmem sem volt, hogy mit rejthet, ezért kissé félve téptem le az ezüstszínű csomagolást. Egy kulcs lapult benne, de tudtommal nem készültem elköltözni, így lakáskulcs nem lehetett. Ahogy jobban megnéztem, észrevettem egy finom metszést a kulcs fején. Közelebb mentem egy lámpához, hogy jobban lássam. Ahogy a szemem előtt kirajzolódott a vadló tökéletesen kidolgozott sziluettje, már tudtam, mihez illik a kulcs. Rákaptam a tekintetem apámra, és csak hebegni tudtam.
- Apu? Ez egy.. egy… egy Mustang kulcsa?! Istenem, apu, annyira köszönöm! Imádlak! – majdnem feldöntöttem, olyan lendülttel ugrottam megint rám. Apám csak kacagott.
- Még nem is láttad! – nevetett rám.
- Nem érdekes! Akkor is ez a legszebb ajándék, amit csak kaphattam! – sikoltottam fel, majd nagy nehezen lekecmeregtem róla. Kézen fogott, és a sátor mögötti füves területre vezetett.
És ott állt Ő. Igen, Ő, mert ezt az autót már személynek kellett tekinteni, annyira gyönyörű volt. Szemből, a lámpái miatt, szinte harapott, annyira vad volt, és ahogy a világítás visszatükröződött a narancs fényezésen… Egyszerűen nem találtam szavakat, annyira tökéletes volt.
- Szabad? – néztem hátra a vállam felett apámra. Valahogy még mindig nem tudtam elhinni, hogy Ő az enyém.
- Hát persze! Meg is sértődnék, ha nem próbálnád ki! – kacagott fel és finoman a kocsi felé taszított.
Ahogy kinyitottam a vezetőülés ajtaját és beültem, megcsapott az az „új” szag, a bőrülések jellegzetes illata. Behunyt szemmel élveztem ezt az aromát, már-már mámorosan szívtam magamba. Lassan becsúsztattam a kulcsot a helyére, és egy utolsó, mosolygós kacsintás után elfordítottam. A motor hangja lenyűgöző volt. Halkan duruzsolt alattam a több mint háromszáz lóerő, és ez a hang… Istenem, sosem hallottam még ennél gyönyörűbbet. Vigyorogva integettem oda a vendégeknek, majd az ünnepséggel mit sem törődve kiszáguldottam a kapun, bele a végtelen éjszakába.
Nem tudom, meddig cirkáltam a kihalt utakon, csak élveztem a száguldozást. Hála Istennek, vagy talán a születésnaposok őrangyalának, egy rendőrrel sem találkoztam. Miután kitomboltam magam, minden feltűnés nélkül behajtottam a hátsó kapun, és egy kisebb liget mellett leállítottam a motort. Amikor kiszálltam, finoman mosolyogva néztem le az alattam ünneplő tömegre. Olyan jó volt látni, ahogy pár órára apu is megfeledkezik a gondokról, és élvezni tudja az életet. Talán egyszer Jackkel is olyan lesz a kapcsolata, mint régen, mielőtt még összevesztek volna.
Hirtelen halk reccsenést hallottam a hátam mögül, így megfordultam. Daniel állt előttem, a szeme ismét egészen sötét volt a megmagyarázhatatlan vágy miatt, ami mindkettőnket elemésztett.
Talán az éjszaka varázslatossága, talán a ma átélt érzelmek, talán valami más miatt nem tudtam parancsolni magamnak, mert egyetlen lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, a karjaimat a nyakára kulcsoltam és egy szó nélkül, szenvedélyesen megcsókoltam.
2010. április 17., szombat
1. Tedd ki a blogodra!
2. Írd ki a nevét annak, akitől kaptad!
3. Írd le ki az a 6-7 ember akinek tovább küldöd!
4. Válaszolj az alábbi kérdésekre!
2. Írd ki a nevét annak, akitől kaptad!
3. Írd le ki az a 6-7 ember akinek tovább küldöd!
4. Válaszolj az alábbi kérdésekre!
1. Megvan ;)
2. Köszönöm Iwettnek !
3. Hát, ha nem gond, én itt most nem emelnék ki külön senkit, mert mindenki megérdemli! És nem mellesleg már szerintem mindenki megkapta ;)
4. Kedvenc:
- piád: 100%os narancslé, paradicsomlé
- kajád: rakott krumpli, olasz tészták
- állatod: KUTYA!! (L) ;)
- színed: Ezüst, fekete
- édességed: gyümitorta, étcsoki
- zenei stílusod: mindenevő vagyok, pl szeretem a nem túl ütős rockot és még néhány klasszikust is ;)
- énekesed: hát.... nincs konkrét... RPatz? ;)
- énekesnőd: pfff.... előző kategória... talán Enyát emelném ki
- színészed: Denzel Washington, Mr. Pattinson ;)
- színésznőd: ööö... passz:P
- együttesed: LP, Queen
- blogod: én mindenkit szeretek! (L) (na jó, Cárliii/Tami és Barbika nem tartozik ide;))
2010. április 11., vasárnap
1. Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd, meg akitől kaptad!
3. Válaszolj a kérdéseket!
4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod!
5. Értesítsd az érintetteket!
Na, álljunk neki!
1. Megvan
2. A díjat Fenitől, http://titkoskisasszony.blogspot.com/
és Jointól http://fantasyworld-join.blogspot.com/
kaptam.Köszönet mindenkinek! Meg sem érdemlem én ezt :$
3. Kérdések
Kedvenc
- íróm: Stephanie Meyer, Stephen King, Adam Cook...sok van
- könyvem: Twilight Saga, Cujo, Carrie, Végzetes örökség
- ételem: gyros és rakott krumpli :p
- ialom: 100%os narancslé
- színem: fekete, ezüst
- énekesem: na, ilyen nincs...
- énekesnőm: Enya
- együttesem: Linkin Park, Queen
- Dj-m: nem hallgatok ilyen zenét, ha mégis, akkor sem tudom, ki "keverte"
- Színészem: Denzel Washington, RPatz ;)
- Mozifilmem: Twilight (ki gondolta volna...:P), Édes november, Séta a múltba, Transformers - Revenge of the Fallens
- sorozatom: Nurse Jackie, CSI NY, Grace klinika, Gyilkos elmék
- dalom: lehet kettő? légyszi!! :D tehát: Mandy Moore: Only hope és Linkin Park: Pushing me away
- hangszerem: zongora és hegedű
- hónapom: május (nincs már hideg, de nem is kell megdögleni még a melegtől:P)
- napom: a péntek
- napszakom: éjszaka (akkor írok a legtöbbet:P)
- sportom: nem is tudom... kézilabda, Forma1
- bloggerem: ezt nem töltöm ki, mert nem akarok kivételezni
- kommentelőm: az a 10-12 fős masszív tábor, akik eltántoríthatatlanul írnak nekem (L)
- idézetem:
"Velem szemben állt, komoly arccal, fogva testemet.
- Nos, jól akarom ezt csinálni. Kérlek, kérlek, tarts vissza a haragodat, és ne fuss el.
- Ó, ne. - motyogtam, mikor térdre ereszkedett előttem.
- Légy jó – mormogta.
- Isabella Swan? - Felnézett rám, hihetetlen hosszú szempilláin keresztül, aranyló szeme lágy volt.
- Ígérem, hogy mindig szeretni foglak-minden egyes nap, örökké. Hozzám jönnél feleségül?
Annyi mindent szerettem volna mondani, nem mindegyik volt kedves, de voltak ott romantikus gondolatok is, álmok. Végül csak annyit tudtam suttogni: - Igen.
- Köszönöm. - mondta egyszerűen.
Kezébe vette bal kezemet, minden ujjamat végig csókolta, mielőtt megcsókolta volna a gyűrűt, ami immár az enyém volt. " (Eclipse, 20. fejezet)
A másik blogomon már megjelöltem a 6 embert, most nem fogok, mégpedig azért, mert szerintem mindenki megérdemli, aki valaha is arra vetemedett, hogy blogot szerkesszen : P Tehát, nagyon sok szeretettel gratulálok minden kedves blogtársamnak!!
xoxo
Lea
2010. március 27., szombat
2. fejezet
- Te jó Isten, Pebbles! A szívbajt hoztad rám! - néztem mérgesen a macskámra, aki egy döglött egeret cipelt büszkén fel s alá.
A sziámi peckesen felcsapta a farkát, és világítóan zöld szemeivel egy lekezelő pillantást rám vetve a mosdó tetejére ugrott, hogy a kagylóba helyezze a zsákmányát. Undorodva hátráltam ki a fürdőből, nem nézve a hátam mögé, így újabb sikítást kipréselve magamból nekimentem valakinek, aki a váratlan mozdulattól megingott, de nem esett el, és derekamnál fogva engem is megtartott. Rémülten fordultam meg a támadóm és egyben megmentőm karjaiban, hogy azokkal a bizonyos lélegzetelállító szemekkel találjam szembe magam. Daniel vigyorogva állta a tekintetem, míg nekem egyszerre fúlt el a lélegzetem és kezdtem el zihálni, aminek eredményeképp jókora köhögőroham tört rám. Zavartan bontakoztam ki az ölelésből, és a kezemet a szám elé tartva igyekeztem rendbe szedni magam. Mikor úgy éreztem, nagyjából ura vagyok önmagamnak, felülkerekedett bennem a düh, és szikrázó szemekkel néztem az előttem álló Adoniszra.
- Mégis, mit képzel? Csak így bejön, kopogás nélkül? És ha meztelen lettem volna? - a legszívesebben azonnal visszaszívtam volna az utolsó, meggondolatlan mondatomat.
- Akkor szerzett volna nekem pár kellemes percet, de akkor sem tehettem volna másképp. Úgy hallottam, bajban van, és mivel én volnék a személyi testőre… - vonta meg Daniel a vállát még mindig vigyorogva. A legszívesebben felképeltem volna az arcátlanságáért.
- Azonnal távozzon! – soha nem voltam túlságosan agresszív személyiség, de ez a fickó a legrosszabbat hozta ki belőlem. Minden vágyam az volt, hogy egyedül lehessek és kitombolhassam magamat.
- Ahogy parancsolja a kisasszony! Egy dobozt azért hozhatok az egérnek? – a gúnyos mosoly mellé most megeresztett egy még gúnyosabban felvont szemöldököt is. Ha most lenne nálam mondjuk egy kés…
- Természetesen azt az… izét elviheti. De utána rögtön hagyjon magamra! – tudtam, hogy úgy viselkedek, mint valami beképzelt liba, de reméltem, ezzel megfutamodásra bírhatom. Én naiv…
- Azonnal, hölgyem! – pukedlizett, majd elment mellettem, hogy a fürdőbe jusson.
Miután Pebbles áldozatát sikeresen eltávolította, egy hang nélkül kivonult a szobából.
Megnyugodva ültem le a székbe, és a szemem sarkából láttam, ahogy Pebbles felugrik a kandallópárkányra, és kényelembe helyezi magát. Lehasalt, és a farkát lengetve bámult rám, olyan áthatóan, hogy zavarba jöttem.
- Az Istenért, Pebbles, mégis, mi a fenét csináljak? – kérdeztem fennhangon, mikor rájöttem, hogy egy macskának panaszkodok. De ő legalább nem akart kioktatni… A tekintetem a kandallón álló órára siklott, és meglepetten vettem tudomásul, hogy mennyire elszaladt az idő. Ideje volt összeszedni magam.
Nagy sóhaj után feltápászkodtam, és felvonszoltam a fáradt tagjaimat a szobámba. Kerestem egy zuhanysapkát, hogy megvédjem a hajamat a víztől, és beálltam a zuhany alá. A meleg víz kioldotta belőlem a felgyülemlett feszültséget, már-már újjászülettem. Egy hatalmas, bolyhos törülközőbe tekertem a testemet, és a gardrób felé indultam.
Eszembe jutott valami. Elvégre, ma lettem nagykorú, miért ne?
Mélyen beletúrtam a fehérneműs fiókomba, az egyik hátsó sarkából előhalásztam egy kis dobozt. Lassan lépkedtem az ágyamhoz, a kezemben forgattam a kis papírládát, kicsit féltem kinyitni. Leültem az ágyra, és egy gyors elhatározás után leemeltem a tetejét. Egy nagyon finom anyagú, de nagyon merész fehérnemű lapult benne, még Demmytől kaptam, amolyan „Boldog Felnőttséget” ajándékként. A leghíresebb francia tervezők egyike alkotta meg ezt a fekete, kézzel készült csipkéből, és selyemből kreált csodát. Mert valóban szép volt, de eddig nem volt merszem felvenni, valahogy nem éreztem a magaménak. Most viszont…
Nem tudom, miért, de csábítóan akartam kinézni. Persze, a ruhám alatt senki sem fogja látni, de maga a tudat, hogy ilyesmit viselek, talán ad egy kis erőt, hogy átvészeljem az estét. Kiemeltem a dobozból az apró bugyit, és a törülközőt a padlóra dobva felvettem. A felsőrészével már volt egy kis gondom, mert elég rafinált darab volt, de végül sikeresen megoldottam ezt a feladatot is.
Kicsit félve léptem a földig érő tükör elé, de amit ott láttam, eloszlatta minden kétségemet. Soha nem voltam még ennyire szép, soha nem éreztem magam még ennyire nőnek. A fekete csipke és selyem kombináció remekül érvényesült a hófehér bőrömön, egyáltalán nem sápasztott, inkább kiemelte a természetességemet. Fellelkesülve szaladtam vissza a ruhámért. Óvatosan lehúztam a védőzsák cipzárját, és újra elgyönyörködtem a ruha visszafogott eleganciáján és tökéletességén. Az anyag színe zöldesen ragyogott, mindig más árnyalatban, ahogy a fény rásütött. A felsőrésze szabadon hagyta a vállaimat, míg a szoknya bő redőkben omlott alá.
Egyszerűen gyönyörű volt, így boldogan szabadítottam ki a zsák fogságából, és nagyon óvatosan belebújtam. A cipzár hátul volt, így megint egy kis segítségre szorultam, de úgy gondoltam, majd szólok valamelyik szobalánynak. Vidáman dudorászva bújtam bele a szintén a nagy napra vásárolt, aranyszínű szandálba, ás ismét megszemléltem magam a tükörben. Elégedett voltam a látvánnyal, így utólag már örültem, hogy hagytam magam rábeszélni erre a sok dologra.
Rákacsintottam a tükörképemre, és egy lendületes mozdulattal feltéptem a szobám ajtaját. Egy pillanatig azt hittem, Daniel engem akar megütni, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg éppen kopogni akart, mikor kinyitottam az ajtót, mert felemelt kézzel állt előttem. Lassan végighordozta a tekintetét rajtam, a szemei felizzottak, ahogy lassan kalandoztak a drága kelmébe burkolt testemen. A pír elöntötte az arcomat, a bőröm szinte bizsergett, mintha megérintett volna, pedig hozzám sem ért. Megköszörültem a torkom, és igyekeztem összeszedni magam.
- Már megint te? – a tegezés önkéntelenül csúszott ki a számon, de úgy tűnt, őt egyáltalán nem zavarja.
- Igen, már megint én – súgta rekedten, majd belépett a szobámba, a karjaiba zárt, és szájon csókolt.
A kezdeti felháborodásomat nagyon gyorsan felváltotta valami ismeretlen, de hihetetlenül intenzív érzés. A kezeim lassan, szinte akaratlanul is a nyaka köré kulcsolódtak, ajkaim megnyíltak a szája előtt. Daniel belenyögött a csókunkba, és egy hirtelen mozdulattal a falhoz préselte a testemet, az egyik kezét a fejem mellé támasztotta, a másikkal a még mindig nyitott cipzáramnál matatott. Borzongás futott végig rajtam, ahogy hozzáért a bőrömhöz, ahogy az ajkai az enyémek ellen mozogtak, ahogy a lehelete csiklandozta az arcomat. Az érzékeim lángra gyúltak, az ujjaim már a zakó szélét cibálták, számomra is érthetetlen okból akartam megszabadítani Danielt a zavaró ruhadarabtól. Ő a hajamba túrt, hátradöntötte a fejemet, és a nyakamat kezdte el kényeztetni. Felnyögtem, ilyen érzéki játékban még sosem volt részem. A szenvedély elhatalmasodott rajtam, így enyhén szólva is sokkolt, mikor Daniel egyszer csak elengedett, és hátraugrott. Mindkét kezemmel a falnak támaszkodtam, és zihálva igyekeztem magamhoz térni az előbbi őrületből.
- Én… Sajnálom, nem kellett volna… Gyűlölnöm kellene téged, de megőrjítesz! – a mondat végét már szinte kiabálta, majd beletúrt a hajába, és kiviharzott a szobámból.
Egész testemben remegve botorkáltam el egy karosszékig, és a végletekig kimerülve rogytam le rá. Annyira hirtelen kellett átállnom egyik hangulatról a másikra, hogy teljesen belezavarodtam.
Miért csinálta ezt? És ha már elkezdte, miért hagyta abba?! És mit akart az jelenteni, hogy gyűlölnie kell engem?
A kérdések egyenlőre fájdalmasan megválaszolatlanul kavarogtak bennem, minden egyes szó újabb és újabb tanácstalanságot hozott magával. Miután nem tudtam rájönni egyetlen válaszra sem, kissé még imbolyogva bár, de kimentem a szobából, és a személyzeti folyosó felé vettem az irányt.
Halkan bekopogtam Annie szobájába, majd, mikor meghallottam a befelé invitáló szavait, benyitottam.
Annie ott ült az ablak előtt, mint az elmúlt tíz évben mindennap, és kötögetett. Tommal nagyjából egy időben került a házhoz, ő volt a mamám cselédje, bár a barátnő kifejezés jobban fedte a valóságot. Nála születtem, mert anyánál hamarabb indult be a szülés, és fájdalmasan hamar véget is ért. Annie örökké magát hibáztatta a mamám haláláért, hiába magyarázta el neki a túl későn kiérkező orvos is, hogy még ő sem tehetett volna semmit érte. Sőt, azt is mondta, hogy Annie-nek köszönhetem az életemet is, mert ha neki nem vág olyan gyorsan az esze, vagy talán nem olyan jók az ösztönei, és nem vett volna ki, mielőtt anya meghalt volna, akkor nem lenne ma mit megünnepelni…
Szóval, Annie csak ült ott, és mosolyogva nézett rám, a szemei mindig felcsillantak az örömtől, akárhányszor meglátogattam őt. Már rég nem volt képes elhagyni a szobáját sem, annyira megöregedett, de apának nem volt szíve elküldeni őt, hiszen jóformán a családhoz tartozott. Nekem is mosolyra szaladt a szám, és odalépve mellé, átöleltem, szorosan, de nem annyira, hogy fájdalmat okozzak neki.
- Szervusz, hercegnőm! Mit szeretnél mesélni az öreg Annie-nek? – bár az idő kifogott az arcán, a hangja még mindig bársonyos volt, olyan igazi, megnyugtató hangszíne volt. Imádtam, amikor beszélt, érezni lehetett, hogy ő még egy másik, talán jobb világba született, ahol még a becsület ért a legtöbbet, és nem a hatalom, vagy a pénz.
- Honnan tudod, hogy mesélnivalót is hoztam? – tettem csípőre tréfásan a kezem, és durcásan lebiggyesztettem a számat.
- Ismerlek már, kicsi Liv. Ismerem az arcodnak ezt a kifejezését. Mi nyomaszt? – paskolta meg a maga melletti széket, jelezve, hogy foglaljak helyet. Sóhajtva tettem eleget a kérésének.
- Igazad van, mint mindig… Tényleg történt valami. Sőt, nem is egyvalami. Nem is tudom, hol kezdjem…- egyfolytában az elmúlt pár óra történései jártak az eszemben, de még mindig nem találtam rájuk magyarázatot.
- Talán az elején – mosolygott rám elnézően.
- Először is, itt van ez az egész felhajtás. Az agyamra megy! Persze, apának nem lehet beszélni, mert „ő tudja, mi nekem a legjobb” – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe – Hiába mondtam neki, hogy ne csináljon nagy ügyet a szülinapomból, de végig sem hallgatott! Aztán ott van Tracy, ugyebár – elhúztam a számat, ékesen kinyilvánítva a véleményemet a nővel kapcsolatban – Komolyan mondom neked, Annie, egyszer megölöm azt a nőt! Miért kell neki mindenbe beleszólnia? Egyáltalán, minek van még itt? Apa helyében én már úgy kirúgtam volna, hogy na! – tökéletesen felidegesítettem magam, ami nem tett túl jót a közérzetemnek sem. Szédültem és hányingerem volt.
- Ez eddig is így volt, kicsikém. És úgy gondolom, nem ezek zaklattak fel ennyire – vesébe látóan pillantott rám, már-már hátborzongató volt, mennyire ismert engem.
- Nem is tudom… Itt van ez a fickó, és teljesen kikészít! Egyszerűen nem jövök rá, hogy miért viselkedik így velem… - megráztam a fejem, hátha sikerül megszabadulnom a lelki szemeim elé táruló látványtól.
Láttam magam előtt, ahogy fölém hajol, és… Képzeletben egy hangyányit előrébb mentem, elábrándoztam arról, hogy mi történhetett volna, ha nem állítja le magát…
- Miért, hogy viselkedik veled? – Annie hangja visszarántott a valóságba, a képzeletbeli látvány köddé vált.
- Először gúnyos és lekezelő volt, mindenbe belekötött, örökösen megalázott, aztán… aztán nekem támadt és megcsókolt – a vége már suttogásba halt, de Annie mindentudó mosolya láttán tudtam, hogy tökéletesen hallotta minden szavam.
- Azt hiszem, sejtem, mi állhat a dolgok hátterében – az a bizonyos, finom mosoly kiszélesedett, és már ragyogott tőle Annie arca.
- És nekem is elárulod? – olyan izgatott lettem, mint egy gyerek a játékboltban. Tudtam én, hogy Annie kihúz a csávából… és tévedtem.
- Sajnálom, kicsim, de erre magadtól kell rájönnöd – megrázta a fejét, mintegy jelezve, hogy lezártnak tekinti a témát, de én nem hagytam, nem hagyhattam ennyiben a dolgot.
- Ne tedd ezt velem, kérlek! Teljesen összezavarodtam… - igyekeztem annyi könyörgést a hangomba csempészni, amennyit csak tudtam, de nem hatottam meg vele öreg barátnőmet.
- Mint mondtam, ez a te feladatod lesz. De egyet ne felejts el: semmi sem olyan kiszámíthatatlan, mint a szív – végigsimított az elnyúlt arcomon, és én nem tehettem mást, mint beletörődni a megváltoztathatatlanba.
Annie volt az egyik legerősebb akaratú személy, akit ismertem, bár a nagymamás külső sokakat megtévesztett, azért ő is tudott olyan kemény lenni, mint egy sziklafal. Újabb jókora sóhajtozás után felálltam és már léptem volna ki az ajtón, amikor Annie incselkedő hangja megállított.
- Nem szeretnéd, ha felhúznám a cipzáradat? Persze, felőlem így is a nagyra becsült vendégek színe elé járulhatsz – vonta meg a vállát, de közben pajkosan csillogtak a szemei.
- Annie, esküszöm, te vagy az egyik leglehetetlenebb nőszemély a Földön! – nyögtem fel, de azért engedelmesen megfordultam, és hagytam, hogy a helyére igazítsa a ruhámat.
- Így ni. Most már valóban hercegnő vagy – fordított maga felé, és megölelt. Hálásan és szeretettel viszonoztam az ölelést, majd rákacsintva kiléptem a szobából. Semmit nem értem el azzal, hogy meglátogattam Annie-t. Na, jó, ez nem volt teljesen igaz. Legalább a cipzáram fel volt húzva.
Egy órával később befutott apám is, de mielőtt üdvözölhettem volna, Tracy a nyakába ugrott. Megint csak felment bennem a pumpa, és nem csak az miatt az álnok kígyó miatt, hanem apa miatt is, mert nem hittem el, hogy nem veszi észre, miben mesterkedik ez a bestia.
Egy jó nagy torokköszörüléssel melléjük léptem, és karba tett kézzel, durcás képpel vártam, hogy apám lehámozza magáról Tracyt. Zavartan fordult el a „titkárnőjétől”, és egy sugárzó mosoly kíséretében felemelt és megpörgetett a levegőben.
- Isten hozott itthon! – kacagtam rám, majd kimásztam a hatalmas karjai közül, és jobban szemügyre vettem.
Talán az miatt, hogy én is idősebb lettem, de úgy vettem észre, felette sem szállt el nyomtalanul az idő. A szemei körül, és a szája sarkában elmélyültek a nevetőráncok, a halántékán már őszülni kezdett a koromfekete haja. Tévedés ne essék, apám még mindig a környék legdögösebb apukája volt, de furcsa volt észrevenni, hogy ő sem lesz már fiatalabb. Valószínűleg ő is ilyeneken gondolkozott, mert egy apró sóhajtás után, szinte könnybe lábadt szemekkel átölelt.
- Istenem, Liv, mikor lettél felnőtt? Olyan gyorsan elszállt ez a pár év – súgta a hajamba bújva, és én meghatottan öleltem vissza.
- Nem tudom, apa. De tudod, én mindig a te lányod maradok – próbáltam jobb kedvre deríteni, hiszen nemsokára a házat elözönlik a vendégek, és kínos lenne amiatt magyarázkodni, hogy az ünnepelt apja miért sír.
- Igen, tudom. Gyere, mutassuk meg a népnek, hogyan mulatnak a nagyok! – nevetett végre rám, és a teraszajtót kitárva, kivezetett a parkba.
Lélegzetelállítóan gyönyörű volt minden. Már sötétedett, de még nem kapcsolták fel a díszkivilágítást, így a lemenő nap sugarai meseszerű, narancsos-vöröses fénnyel borítottak be mindent. A hófehér központi sátor palotaként emelkedett ki a köréje állított asztalok közül, mintegy hirdetve, milyen nagyszabású esemény van készülőben. A vendégek nagy része már megérkezett, és a pázsiton szürcsölték a válogatott italokat, vagy csipegettek a kiváló minőségű ételeket kínáló büféasztalról. A zenekar éppen valami vidámabb darabot játszott, kellőképpen megalapozva ezzel az este hangulatát. Mosolyogva lépkedtem egyik vendégtől a másikig, igyekeztem mindenkivel kedves lenni, bár a nagy részüket akkor láttam először. Voltak itt zenészek, színészek és politikusok, sportolók és még néhány tudóssal is sikerült pár szót váltanom, igaz, nem sok mindent értettem abból, amit mondtak… Apám már valahol a túrám elején lemaradt, találkozott néhány régi üzlettársával, és olyan jól elbeszélgettek, hogy nem volt szívem megzavarni őket.
Minden ügyességemet összeszedve próbáltam eltűnni egy kicsit a zsibongó tömeg elől, így nem sokkal később már a házunkat körülvevő kőkerítés tetején ülve bámultam a sokadalmat.
Váratlanul egy kéz elkapta a bokámat, és lerántott a falról. A támadóm szorosan a karjaiba zárt, és a fülembe suttogott.
- Megvagy.
- Te jó Isten, Pebbles! A szívbajt hoztad rám! - néztem mérgesen a macskámra, aki egy döglött egeret cipelt büszkén fel s alá.
A sziámi peckesen felcsapta a farkát, és világítóan zöld szemeivel egy lekezelő pillantást rám vetve a mosdó tetejére ugrott, hogy a kagylóba helyezze a zsákmányát. Undorodva hátráltam ki a fürdőből, nem nézve a hátam mögé, így újabb sikítást kipréselve magamból nekimentem valakinek, aki a váratlan mozdulattól megingott, de nem esett el, és derekamnál fogva engem is megtartott. Rémülten fordultam meg a támadóm és egyben megmentőm karjaiban, hogy azokkal a bizonyos lélegzetelállító szemekkel találjam szembe magam. Daniel vigyorogva állta a tekintetem, míg nekem egyszerre fúlt el a lélegzetem és kezdtem el zihálni, aminek eredményeképp jókora köhögőroham tört rám. Zavartan bontakoztam ki az ölelésből, és a kezemet a szám elé tartva igyekeztem rendbe szedni magam. Mikor úgy éreztem, nagyjából ura vagyok önmagamnak, felülkerekedett bennem a düh, és szikrázó szemekkel néztem az előttem álló Adoniszra.
- Mégis, mit képzel? Csak így bejön, kopogás nélkül? És ha meztelen lettem volna? - a legszívesebben azonnal visszaszívtam volna az utolsó, meggondolatlan mondatomat.
- Akkor szerzett volna nekem pár kellemes percet, de akkor sem tehettem volna másképp. Úgy hallottam, bajban van, és mivel én volnék a személyi testőre… - vonta meg Daniel a vállát még mindig vigyorogva. A legszívesebben felképeltem volna az arcátlanságáért.
- Azonnal távozzon! – soha nem voltam túlságosan agresszív személyiség, de ez a fickó a legrosszabbat hozta ki belőlem. Minden vágyam az volt, hogy egyedül lehessek és kitombolhassam magamat.
- Ahogy parancsolja a kisasszony! Egy dobozt azért hozhatok az egérnek? – a gúnyos mosoly mellé most megeresztett egy még gúnyosabban felvont szemöldököt is. Ha most lenne nálam mondjuk egy kés…
- Természetesen azt az… izét elviheti. De utána rögtön hagyjon magamra! – tudtam, hogy úgy viselkedek, mint valami beképzelt liba, de reméltem, ezzel megfutamodásra bírhatom. Én naiv…
- Azonnal, hölgyem! – pukedlizett, majd elment mellettem, hogy a fürdőbe jusson.
Miután Pebbles áldozatát sikeresen eltávolította, egy hang nélkül kivonult a szobából.
Megnyugodva ültem le a székbe, és a szemem sarkából láttam, ahogy Pebbles felugrik a kandallópárkányra, és kényelembe helyezi magát. Lehasalt, és a farkát lengetve bámult rám, olyan áthatóan, hogy zavarba jöttem.
- Az Istenért, Pebbles, mégis, mi a fenét csináljak? – kérdeztem fennhangon, mikor rájöttem, hogy egy macskának panaszkodok. De ő legalább nem akart kioktatni… A tekintetem a kandallón álló órára siklott, és meglepetten vettem tudomásul, hogy mennyire elszaladt az idő. Ideje volt összeszedni magam.
Nagy sóhaj után feltápászkodtam, és felvonszoltam a fáradt tagjaimat a szobámba. Kerestem egy zuhanysapkát, hogy megvédjem a hajamat a víztől, és beálltam a zuhany alá. A meleg víz kioldotta belőlem a felgyülemlett feszültséget, már-már újjászülettem. Egy hatalmas, bolyhos törülközőbe tekertem a testemet, és a gardrób felé indultam.
Eszembe jutott valami. Elvégre, ma lettem nagykorú, miért ne?
Mélyen beletúrtam a fehérneműs fiókomba, az egyik hátsó sarkából előhalásztam egy kis dobozt. Lassan lépkedtem az ágyamhoz, a kezemben forgattam a kis papírládát, kicsit féltem kinyitni. Leültem az ágyra, és egy gyors elhatározás után leemeltem a tetejét. Egy nagyon finom anyagú, de nagyon merész fehérnemű lapult benne, még Demmytől kaptam, amolyan „Boldog Felnőttséget” ajándékként. A leghíresebb francia tervezők egyike alkotta meg ezt a fekete, kézzel készült csipkéből, és selyemből kreált csodát. Mert valóban szép volt, de eddig nem volt merszem felvenni, valahogy nem éreztem a magaménak. Most viszont…
Nem tudom, miért, de csábítóan akartam kinézni. Persze, a ruhám alatt senki sem fogja látni, de maga a tudat, hogy ilyesmit viselek, talán ad egy kis erőt, hogy átvészeljem az estét. Kiemeltem a dobozból az apró bugyit, és a törülközőt a padlóra dobva felvettem. A felsőrészével már volt egy kis gondom, mert elég rafinált darab volt, de végül sikeresen megoldottam ezt a feladatot is.
Kicsit félve léptem a földig érő tükör elé, de amit ott láttam, eloszlatta minden kétségemet. Soha nem voltam még ennyire szép, soha nem éreztem magam még ennyire nőnek. A fekete csipke és selyem kombináció remekül érvényesült a hófehér bőrömön, egyáltalán nem sápasztott, inkább kiemelte a természetességemet. Fellelkesülve szaladtam vissza a ruhámért. Óvatosan lehúztam a védőzsák cipzárját, és újra elgyönyörködtem a ruha visszafogott eleganciáján és tökéletességén. Az anyag színe zöldesen ragyogott, mindig más árnyalatban, ahogy a fény rásütött. A felsőrésze szabadon hagyta a vállaimat, míg a szoknya bő redőkben omlott alá.
Egyszerűen gyönyörű volt, így boldogan szabadítottam ki a zsák fogságából, és nagyon óvatosan belebújtam. A cipzár hátul volt, így megint egy kis segítségre szorultam, de úgy gondoltam, majd szólok valamelyik szobalánynak. Vidáman dudorászva bújtam bele a szintén a nagy napra vásárolt, aranyszínű szandálba, ás ismét megszemléltem magam a tükörben. Elégedett voltam a látvánnyal, így utólag már örültem, hogy hagytam magam rábeszélni erre a sok dologra.
Rákacsintottam a tükörképemre, és egy lendületes mozdulattal feltéptem a szobám ajtaját. Egy pillanatig azt hittem, Daniel engem akar megütni, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg éppen kopogni akart, mikor kinyitottam az ajtót, mert felemelt kézzel állt előttem. Lassan végighordozta a tekintetét rajtam, a szemei felizzottak, ahogy lassan kalandoztak a drága kelmébe burkolt testemen. A pír elöntötte az arcomat, a bőröm szinte bizsergett, mintha megérintett volna, pedig hozzám sem ért. Megköszörültem a torkom, és igyekeztem összeszedni magam.
- Már megint te? – a tegezés önkéntelenül csúszott ki a számon, de úgy tűnt, őt egyáltalán nem zavarja.
- Igen, már megint én – súgta rekedten, majd belépett a szobámba, a karjaiba zárt, és szájon csókolt.
A kezdeti felháborodásomat nagyon gyorsan felváltotta valami ismeretlen, de hihetetlenül intenzív érzés. A kezeim lassan, szinte akaratlanul is a nyaka köré kulcsolódtak, ajkaim megnyíltak a szája előtt. Daniel belenyögött a csókunkba, és egy hirtelen mozdulattal a falhoz préselte a testemet, az egyik kezét a fejem mellé támasztotta, a másikkal a még mindig nyitott cipzáramnál matatott. Borzongás futott végig rajtam, ahogy hozzáért a bőrömhöz, ahogy az ajkai az enyémek ellen mozogtak, ahogy a lehelete csiklandozta az arcomat. Az érzékeim lángra gyúltak, az ujjaim már a zakó szélét cibálták, számomra is érthetetlen okból akartam megszabadítani Danielt a zavaró ruhadarabtól. Ő a hajamba túrt, hátradöntötte a fejemet, és a nyakamat kezdte el kényeztetni. Felnyögtem, ilyen érzéki játékban még sosem volt részem. A szenvedély elhatalmasodott rajtam, így enyhén szólva is sokkolt, mikor Daniel egyszer csak elengedett, és hátraugrott. Mindkét kezemmel a falnak támaszkodtam, és zihálva igyekeztem magamhoz térni az előbbi őrületből.
- Én… Sajnálom, nem kellett volna… Gyűlölnöm kellene téged, de megőrjítesz! – a mondat végét már szinte kiabálta, majd beletúrt a hajába, és kiviharzott a szobámból.
Egész testemben remegve botorkáltam el egy karosszékig, és a végletekig kimerülve rogytam le rá. Annyira hirtelen kellett átállnom egyik hangulatról a másikra, hogy teljesen belezavarodtam.
Miért csinálta ezt? És ha már elkezdte, miért hagyta abba?! És mit akart az jelenteni, hogy gyűlölnie kell engem?
A kérdések egyenlőre fájdalmasan megválaszolatlanul kavarogtak bennem, minden egyes szó újabb és újabb tanácstalanságot hozott magával. Miután nem tudtam rájönni egyetlen válaszra sem, kissé még imbolyogva bár, de kimentem a szobából, és a személyzeti folyosó felé vettem az irányt.
Halkan bekopogtam Annie szobájába, majd, mikor meghallottam a befelé invitáló szavait, benyitottam.
Annie ott ült az ablak előtt, mint az elmúlt tíz évben mindennap, és kötögetett. Tommal nagyjából egy időben került a házhoz, ő volt a mamám cselédje, bár a barátnő kifejezés jobban fedte a valóságot. Nála születtem, mert anyánál hamarabb indult be a szülés, és fájdalmasan hamar véget is ért. Annie örökké magát hibáztatta a mamám haláláért, hiába magyarázta el neki a túl későn kiérkező orvos is, hogy még ő sem tehetett volna semmit érte. Sőt, azt is mondta, hogy Annie-nek köszönhetem az életemet is, mert ha neki nem vág olyan gyorsan az esze, vagy talán nem olyan jók az ösztönei, és nem vett volna ki, mielőtt anya meghalt volna, akkor nem lenne ma mit megünnepelni…
Szóval, Annie csak ült ott, és mosolyogva nézett rám, a szemei mindig felcsillantak az örömtől, akárhányszor meglátogattam őt. Már rég nem volt képes elhagyni a szobáját sem, annyira megöregedett, de apának nem volt szíve elküldeni őt, hiszen jóformán a családhoz tartozott. Nekem is mosolyra szaladt a szám, és odalépve mellé, átöleltem, szorosan, de nem annyira, hogy fájdalmat okozzak neki.
- Szervusz, hercegnőm! Mit szeretnél mesélni az öreg Annie-nek? – bár az idő kifogott az arcán, a hangja még mindig bársonyos volt, olyan igazi, megnyugtató hangszíne volt. Imádtam, amikor beszélt, érezni lehetett, hogy ő még egy másik, talán jobb világba született, ahol még a becsület ért a legtöbbet, és nem a hatalom, vagy a pénz.
- Honnan tudod, hogy mesélnivalót is hoztam? – tettem csípőre tréfásan a kezem, és durcásan lebiggyesztettem a számat.
- Ismerlek már, kicsi Liv. Ismerem az arcodnak ezt a kifejezését. Mi nyomaszt? – paskolta meg a maga melletti széket, jelezve, hogy foglaljak helyet. Sóhajtva tettem eleget a kérésének.
- Igazad van, mint mindig… Tényleg történt valami. Sőt, nem is egyvalami. Nem is tudom, hol kezdjem…- egyfolytában az elmúlt pár óra történései jártak az eszemben, de még mindig nem találtam rájuk magyarázatot.
- Talán az elején – mosolygott rám elnézően.
- Először is, itt van ez az egész felhajtás. Az agyamra megy! Persze, apának nem lehet beszélni, mert „ő tudja, mi nekem a legjobb” – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe – Hiába mondtam neki, hogy ne csináljon nagy ügyet a szülinapomból, de végig sem hallgatott! Aztán ott van Tracy, ugyebár – elhúztam a számat, ékesen kinyilvánítva a véleményemet a nővel kapcsolatban – Komolyan mondom neked, Annie, egyszer megölöm azt a nőt! Miért kell neki mindenbe beleszólnia? Egyáltalán, minek van még itt? Apa helyében én már úgy kirúgtam volna, hogy na! – tökéletesen felidegesítettem magam, ami nem tett túl jót a közérzetemnek sem. Szédültem és hányingerem volt.
- Ez eddig is így volt, kicsikém. És úgy gondolom, nem ezek zaklattak fel ennyire – vesébe látóan pillantott rám, már-már hátborzongató volt, mennyire ismert engem.
- Nem is tudom… Itt van ez a fickó, és teljesen kikészít! Egyszerűen nem jövök rá, hogy miért viselkedik így velem… - megráztam a fejem, hátha sikerül megszabadulnom a lelki szemeim elé táruló látványtól.
Láttam magam előtt, ahogy fölém hajol, és… Képzeletben egy hangyányit előrébb mentem, elábrándoztam arról, hogy mi történhetett volna, ha nem állítja le magát…
- Miért, hogy viselkedik veled? – Annie hangja visszarántott a valóságba, a képzeletbeli látvány köddé vált.
- Először gúnyos és lekezelő volt, mindenbe belekötött, örökösen megalázott, aztán… aztán nekem támadt és megcsókolt – a vége már suttogásba halt, de Annie mindentudó mosolya láttán tudtam, hogy tökéletesen hallotta minden szavam.
- Azt hiszem, sejtem, mi állhat a dolgok hátterében – az a bizonyos, finom mosoly kiszélesedett, és már ragyogott tőle Annie arca.
- És nekem is elárulod? – olyan izgatott lettem, mint egy gyerek a játékboltban. Tudtam én, hogy Annie kihúz a csávából… és tévedtem.
- Sajnálom, kicsim, de erre magadtól kell rájönnöd – megrázta a fejét, mintegy jelezve, hogy lezártnak tekinti a témát, de én nem hagytam, nem hagyhattam ennyiben a dolgot.
- Ne tedd ezt velem, kérlek! Teljesen összezavarodtam… - igyekeztem annyi könyörgést a hangomba csempészni, amennyit csak tudtam, de nem hatottam meg vele öreg barátnőmet.
- Mint mondtam, ez a te feladatod lesz. De egyet ne felejts el: semmi sem olyan kiszámíthatatlan, mint a szív – végigsimított az elnyúlt arcomon, és én nem tehettem mást, mint beletörődni a megváltoztathatatlanba.
Annie volt az egyik legerősebb akaratú személy, akit ismertem, bár a nagymamás külső sokakat megtévesztett, azért ő is tudott olyan kemény lenni, mint egy sziklafal. Újabb jókora sóhajtozás után felálltam és már léptem volna ki az ajtón, amikor Annie incselkedő hangja megállított.
- Nem szeretnéd, ha felhúznám a cipzáradat? Persze, felőlem így is a nagyra becsült vendégek színe elé járulhatsz – vonta meg a vállát, de közben pajkosan csillogtak a szemei.
- Annie, esküszöm, te vagy az egyik leglehetetlenebb nőszemély a Földön! – nyögtem fel, de azért engedelmesen megfordultam, és hagytam, hogy a helyére igazítsa a ruhámat.
- Így ni. Most már valóban hercegnő vagy – fordított maga felé, és megölelt. Hálásan és szeretettel viszonoztam az ölelést, majd rákacsintva kiléptem a szobából. Semmit nem értem el azzal, hogy meglátogattam Annie-t. Na, jó, ez nem volt teljesen igaz. Legalább a cipzáram fel volt húzva.
--------
Egy órával később befutott apám is, de mielőtt üdvözölhettem volna, Tracy a nyakába ugrott. Megint csak felment bennem a pumpa, és nem csak az miatt az álnok kígyó miatt, hanem apa miatt is, mert nem hittem el, hogy nem veszi észre, miben mesterkedik ez a bestia.
Egy jó nagy torokköszörüléssel melléjük léptem, és karba tett kézzel, durcás képpel vártam, hogy apám lehámozza magáról Tracyt. Zavartan fordult el a „titkárnőjétől”, és egy sugárzó mosoly kíséretében felemelt és megpörgetett a levegőben.
- Isten hozott itthon! – kacagtam rám, majd kimásztam a hatalmas karjai közül, és jobban szemügyre vettem.
Talán az miatt, hogy én is idősebb lettem, de úgy vettem észre, felette sem szállt el nyomtalanul az idő. A szemei körül, és a szája sarkában elmélyültek a nevetőráncok, a halántékán már őszülni kezdett a koromfekete haja. Tévedés ne essék, apám még mindig a környék legdögösebb apukája volt, de furcsa volt észrevenni, hogy ő sem lesz már fiatalabb. Valószínűleg ő is ilyeneken gondolkozott, mert egy apró sóhajtás után, szinte könnybe lábadt szemekkel átölelt.
- Istenem, Liv, mikor lettél felnőtt? Olyan gyorsan elszállt ez a pár év – súgta a hajamba bújva, és én meghatottan öleltem vissza.
- Nem tudom, apa. De tudod, én mindig a te lányod maradok – próbáltam jobb kedvre deríteni, hiszen nemsokára a házat elözönlik a vendégek, és kínos lenne amiatt magyarázkodni, hogy az ünnepelt apja miért sír.
- Igen, tudom. Gyere, mutassuk meg a népnek, hogyan mulatnak a nagyok! – nevetett végre rám, és a teraszajtót kitárva, kivezetett a parkba.
Lélegzetelállítóan gyönyörű volt minden. Már sötétedett, de még nem kapcsolták fel a díszkivilágítást, így a lemenő nap sugarai meseszerű, narancsos-vöröses fénnyel borítottak be mindent. A hófehér központi sátor palotaként emelkedett ki a köréje állított asztalok közül, mintegy hirdetve, milyen nagyszabású esemény van készülőben. A vendégek nagy része már megérkezett, és a pázsiton szürcsölték a válogatott italokat, vagy csipegettek a kiváló minőségű ételeket kínáló büféasztalról. A zenekar éppen valami vidámabb darabot játszott, kellőképpen megalapozva ezzel az este hangulatát. Mosolyogva lépkedtem egyik vendégtől a másikig, igyekeztem mindenkivel kedves lenni, bár a nagy részüket akkor láttam először. Voltak itt zenészek, színészek és politikusok, sportolók és még néhány tudóssal is sikerült pár szót váltanom, igaz, nem sok mindent értettem abból, amit mondtak… Apám már valahol a túrám elején lemaradt, találkozott néhány régi üzlettársával, és olyan jól elbeszélgettek, hogy nem volt szívem megzavarni őket.
Minden ügyességemet összeszedve próbáltam eltűnni egy kicsit a zsibongó tömeg elől, így nem sokkal később már a házunkat körülvevő kőkerítés tetején ülve bámultam a sokadalmat.
Váratlanul egy kéz elkapta a bokámat, és lerántott a falról. A támadóm szorosan a karjaiba zárt, és a fülembe suttogott.
- Megvagy.
Friss időponja
Mivel voltak páran olyan kedvesek, hogy a folytatással biztassanak, ezért ma felteszem a 2. fejezetet is. Lehet, hogy későn fog felkerülni, mert még be kell fejeznem... De sietek! :D
És Mse, igen, ez amolyan visszaemlékezés, Olivia életének bemutatása. De ez majd változni is fog, ahogy a múltból lassan jelen lesz ; D
Szóval, este sok szeretettel várok mindenkit, akit érdekel egy unatkozó csajszi néha eltévelyedő képzelete! (ez én volnék, úgy mellesleg ; D)
xoxo
Lea
És Mse, igen, ez amolyan visszaemlékezés, Olivia életének bemutatása. De ez majd változni is fog, ahogy a múltból lassan jelen lesz ; D
Szóval, este sok szeretettel várok mindenkit, akit érdekel egy unatkozó csajszi néha eltévelyedő képzelete! (ez én volnék, úgy mellesleg ; D)
xoxo
Lea
2010. március 25., csütörtök
Szabályok:
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!
Tényleg világrekordot fogok dönteni! 2 napos blognak 2 díj! :D Mi lesz itt egy év múlva? Ha így haladok, a fejiknek nem is marad hely :P Ha nem nagy gond, minden ugyanolyan lenne, mint a másik blogomon, tehát, ha kíváncsi vagy "rám" és a díjazottakra, katt a bannerre a jobb oldalon. És ez most nem önreklámozás, csak nincs annyi időm (meg képzelőerőm) leírni megint mindent, bocsi!
Nagyon szépen köszönöm Andinak (sweety13), hogy úgy érezte, megérdemlem ezt a kitüntetést, egy fejezet után... Hálám örökké üldözni fog! (Csak utól ne érjen! :P)
Imádlak!
Andi blogja: http://multjovoszerelem.blogspot.com/
xoxo
Lea
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
