Bármi áron

2. fejezet


- Te jó Isten, Pebbles! A szívbajt hoztad rám! - néztem mérgesen a macskámra, aki egy döglött egeret cipelt büszkén fel s alá.


A sziámi peckesen felcsapta a farkát, és világítóan zöld szemeivel egy lekezelő pillantást rám vetve a mosdó tetejére ugrott, hogy a kagylóba helyezze a zsákmányát. Undorodva hátráltam ki a fürdőből, nem nézve a hátam mögé, így újabb sikítást kipréselve magamból nekimentem valakinek, aki a váratlan mozdulattól megingott, de nem esett el, és derekamnál fogva engem is megtartott. Rémülten fordultam meg a támadóm és egyben megmentőm karjaiban, hogy azokkal a bizonyos lélegzetelállító szemekkel találjam szembe magam. Daniel vigyorogva állta a tekintetem, míg nekem egyszerre fúlt el a lélegzetem és kezdtem el zihálni, aminek eredményeképp jókora köhögőroham tört rám. Zavartan bontakoztam ki az ölelésből, és a kezemet a szám elé tartva igyekeztem rendbe szedni magam. Mikor úgy éreztem, nagyjából ura vagyok önmagamnak, felülkerekedett bennem a düh, és szikrázó szemekkel néztem az előttem álló Adoniszra.
- Mégis, mit képzel? Csak így bejön, kopogás nélkül? És ha meztelen lettem volna? - a legszívesebben azonnal visszaszívtam volna az utolsó, meggondolatlan mondatomat.
- Akkor szerzett volna nekem pár kellemes percet, de akkor sem tehettem volna másképp. Úgy hallottam, bajban van, és mivel én volnék a személyi testőre… - vonta meg Daniel a vállát még mindig vigyorogva. A legszívesebben felképeltem volna az arcátlanságáért.
- Azonnal távozzon! – soha nem voltam túlságosan agresszív személyiség, de ez a fickó a legrosszabbat hozta ki belőlem. Minden vágyam az volt, hogy egyedül lehessek és kitombolhassam magamat.
- Ahogy parancsolja a kisasszony! Egy dobozt azért hozhatok az egérnek? – a gúnyos mosoly mellé most megeresztett egy még gúnyosabban felvont szemöldököt is. Ha most lenne nálam mondjuk egy kés…
- Természetesen azt az… izét elviheti. De utána rögtön hagyjon magamra! – tudtam, hogy úgy viselkedek, mint valami beképzelt liba, de reméltem, ezzel megfutamodásra bírhatom. Én naiv…
- Azonnal, hölgyem! – pukedlizett, majd elment mellettem, hogy a fürdőbe jusson.
Miután Pebbles áldozatát sikeresen eltávolította, egy hang nélkül kivonult a szobából.


Megnyugodva ültem le a székbe, és a szemem sarkából láttam, ahogy Pebbles felugrik a kandallópárkányra, és kényelembe helyezi magát. Lehasalt, és a farkát lengetve bámult rám, olyan áthatóan, hogy zavarba jöttem.
- Az Istenért, Pebbles, mégis, mi a fenét csináljak? – kérdeztem fennhangon, mikor rájöttem, hogy egy macskának panaszkodok. De ő legalább nem akart kioktatni… A tekintetem a kandallón álló órára siklott, és meglepetten vettem tudomásul, hogy mennyire elszaladt az idő. Ideje volt összeszedni magam.
Nagy sóhaj után feltápászkodtam, és felvonszoltam a fáradt tagjaimat a szobámba. Kerestem egy zuhanysapkát, hogy megvédjem a hajamat a víztől, és beálltam a zuhany alá. A meleg víz kioldotta belőlem a felgyülemlett feszültséget, már-már újjászülettem. Egy hatalmas, bolyhos törülközőbe tekertem a testemet, és a gardrób felé indultam. 
Eszembe jutott valami. Elvégre, ma lettem nagykorú, miért ne?


Mélyen beletúrtam a fehérneműs fiókomba, az egyik hátsó sarkából előhalásztam egy kis dobozt. Lassan lépkedtem az ágyamhoz, a kezemben forgattam a kis papírládát, kicsit féltem kinyitni. Leültem az ágyra, és egy gyors elhatározás után leemeltem a tetejét. Egy nagyon finom anyagú, de nagyon merész fehérnemű lapult benne, még Demmytől kaptam, amolyan „Boldog Felnőttséget” ajándékként. A leghíresebb francia tervezők egyike alkotta meg ezt a fekete, kézzel készült csipkéből, és selyemből kreált csodát. Mert valóban szép volt, de eddig nem volt merszem felvenni, valahogy nem éreztem a magaménak. Most viszont… 
Nem tudom, miért, de csábítóan akartam kinézni. Persze, a ruhám alatt senki sem fogja látni, de maga a tudat, hogy ilyesmit viselek, talán ad egy kis erőt, hogy átvészeljem az estét. Kiemeltem a dobozból az apró bugyit, és a törülközőt a padlóra dobva felvettem. A felsőrészével már volt egy kis gondom, mert elég rafinált darab volt, de végül sikeresen megoldottam ezt a feladatot is. 
Kicsit félve léptem a földig érő tükör elé, de amit ott láttam, eloszlatta minden kétségemet. Soha nem voltam még ennyire szép, soha nem éreztem magam még ennyire nőnek. A fekete csipke és selyem kombináció remekül érvényesült a hófehér bőrömön, egyáltalán nem sápasztott, inkább kiemelte a természetességemet. Fellelkesülve szaladtam vissza a ruhámért. Óvatosan lehúztam a védőzsák cipzárját, és újra elgyönyörködtem a ruha visszafogott eleganciáján és tökéletességén. Az anyag színe zöldesen ragyogott, mindig más árnyalatban, ahogy a fény rásütött. A felsőrésze szabadon hagyta a vállaimat, míg a szoknya bő redőkben omlott alá. 
Egyszerűen gyönyörű volt, így boldogan szabadítottam ki a zsák fogságából, és nagyon óvatosan belebújtam. A cipzár hátul volt, így megint egy kis segítségre szorultam, de úgy gondoltam, majd szólok valamelyik szobalánynak. Vidáman dudorászva bújtam bele a szintén a nagy napra vásárolt, aranyszínű szandálba, ás ismét megszemléltem magam a tükörben. Elégedett voltam a látvánnyal, így utólag már örültem, hogy hagytam magam rábeszélni erre a sok dologra. 


Rákacsintottam a tükörképemre, és egy lendületes mozdulattal feltéptem a szobám ajtaját. Egy pillanatig azt hittem, Daniel engem akar megütni, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg éppen kopogni akart, mikor kinyitottam az ajtót, mert felemelt kézzel állt előttem. Lassan végighordozta a tekintetét rajtam, a szemei felizzottak, ahogy lassan kalandoztak a drága kelmébe burkolt testemen. A pír elöntötte az arcomat, a bőröm szinte bizsergett, mintha megérintett volna, pedig hozzám sem ért. Megköszörültem a torkom, és igyekeztem összeszedni magam.
- Már megint te? – a tegezés önkéntelenül csúszott ki a számon, de úgy tűnt, őt egyáltalán nem zavarja.
- Igen, már megint én – súgta rekedten, majd belépett a szobámba, a karjaiba zárt, és szájon csókolt.


A kezdeti felháborodásomat nagyon gyorsan felváltotta valami ismeretlen, de hihetetlenül intenzív érzés. A kezeim lassan, szinte akaratlanul is a nyaka köré kulcsolódtak, ajkaim megnyíltak a szája előtt. Daniel belenyögött a csókunkba, és egy hirtelen mozdulattal a falhoz préselte a testemet, az egyik kezét a fejem mellé támasztotta, a másikkal a még mindig nyitott cipzáramnál matatott. Borzongás futott végig rajtam, ahogy hozzáért a bőrömhöz, ahogy az ajkai az enyémek ellen mozogtak, ahogy a lehelete csiklandozta az arcomat. Az érzékeim lángra gyúltak, az ujjaim már a zakó szélét cibálták, számomra is érthetetlen okból akartam megszabadítani Danielt a zavaró ruhadarabtól. Ő a hajamba túrt, hátradöntötte a fejemet, és a nyakamat kezdte el kényeztetni. Felnyögtem, ilyen érzéki játékban még sosem volt részem. A szenvedély elhatalmasodott rajtam, így enyhén szólva is sokkolt, mikor Daniel egyszer csak elengedett, és hátraugrott. Mindkét kezemmel a falnak támaszkodtam, és zihálva igyekeztem magamhoz térni az előbbi őrületből.
- Én… Sajnálom, nem kellett volna… Gyűlölnöm kellene téged, de megőrjítesz! – a mondat végét már szinte kiabálta, majd beletúrt a hajába, és kiviharzott a szobámból.


Egész testemben remegve botorkáltam el egy karosszékig, és a végletekig kimerülve rogytam le rá. Annyira hirtelen kellett átállnom egyik hangulatról a másikra, hogy teljesen belezavarodtam.
Miért csinálta ezt? És ha már elkezdte, miért hagyta abba?! És mit akart az jelenteni, hogy gyűlölnie kell engem?
A kérdések egyenlőre fájdalmasan megválaszolatlanul kavarogtak bennem, minden egyes szó újabb és újabb tanácstalanságot hozott magával. Miután nem tudtam rájönni egyetlen válaszra sem, kissé még imbolyogva bár, de kimentem a szobából, és a személyzeti folyosó felé vettem az irányt. 
Halkan bekopogtam Annie szobájába, majd, mikor meghallottam a befelé invitáló szavait, benyitottam. 


Annie ott ült az ablak előtt, mint az elmúlt tíz évben mindennap, és kötögetett. Tommal nagyjából egy időben került a házhoz, ő volt a mamám cselédje, bár a barátnő kifejezés jobban fedte a valóságot. Nála születtem, mert anyánál hamarabb indult be a szülés, és fájdalmasan hamar véget is ért. Annie örökké magát hibáztatta a mamám haláláért, hiába magyarázta el neki a túl későn kiérkező orvos is, hogy még ő sem tehetett volna semmit érte. Sőt, azt is mondta, hogy Annie-nek köszönhetem az életemet is, mert ha neki nem vág olyan gyorsan az esze, vagy talán nem olyan jók az ösztönei, és nem vett volna ki, mielőtt anya meghalt volna, akkor nem lenne ma mit megünnepelni…


Szóval, Annie csak ült ott, és mosolyogva nézett rám, a szemei mindig felcsillantak az örömtől, akárhányszor  meglátogattam őt. Már rég nem volt képes elhagyni a szobáját sem, annyira megöregedett, de apának nem volt szíve elküldeni őt, hiszen jóformán a családhoz tartozott. Nekem is mosolyra szaladt a szám, és odalépve mellé, átöleltem, szorosan, de nem annyira, hogy fájdalmat okozzak neki.


- Szervusz, hercegnőm! Mit szeretnél mesélni az öreg Annie-nek? – bár az idő kifogott az arcán, a hangja még mindig bársonyos volt, olyan igazi, megnyugtató hangszíne volt. Imádtam, amikor beszélt, érezni lehetett, hogy ő még egy másik, talán jobb világba született, ahol még a becsület ért a legtöbbet, és nem a hatalom, vagy a pénz.
- Honnan tudod, hogy mesélnivalót is hoztam? – tettem csípőre tréfásan a kezem, és durcásan lebiggyesztettem a számat.
- Ismerlek már, kicsi Liv. Ismerem az arcodnak ezt a kifejezését. Mi nyomaszt? – paskolta meg a maga melletti széket, jelezve, hogy foglaljak helyet. Sóhajtva tettem eleget a kérésének.
- Igazad van, mint mindig… Tényleg történt valami. Sőt, nem is egyvalami. Nem is tudom, hol kezdjem…- egyfolytában az elmúlt pár óra történései jártak az eszemben, de még mindig nem találtam rájuk magyarázatot.
- Talán az elején – mosolygott rám elnézően.
- Először is, itt van ez az egész felhajtás. Az agyamra megy! Persze, apának nem lehet beszélni, mert „ő tudja, mi nekem a legjobb” – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe – Hiába mondtam neki, hogy ne csináljon nagy ügyet a szülinapomból, de végig sem hallgatott! Aztán ott van Tracy, ugyebár – elhúztam a számat, ékesen kinyilvánítva a véleményemet a nővel kapcsolatban – Komolyan mondom neked, Annie, egyszer megölöm azt a nőt! Miért kell neki mindenbe beleszólnia? Egyáltalán, minek van még itt? Apa helyében én már úgy kirúgtam volna, hogy na! – tökéletesen felidegesítettem magam, ami nem tett túl jót a közérzetemnek sem. Szédültem és hányingerem volt.
- Ez eddig is így volt, kicsikém. És úgy gondolom, nem ezek zaklattak fel ennyire – vesébe látóan pillantott rám, már-már hátborzongató volt, mennyire ismert engem.
- Nem is tudom… Itt van ez a fickó, és teljesen kikészít! Egyszerűen nem jövök rá, hogy miért viselkedik így velem… - megráztam a fejem, hátha sikerül megszabadulnom a lelki szemeim elé táruló látványtól.
 Láttam magam előtt, ahogy fölém hajol, és… Képzeletben egy hangyányit előrébb mentem, elábrándoztam arról, hogy mi történhetett volna, ha nem állítja le magát…
- Miért, hogy viselkedik veled? – Annie hangja visszarántott a valóságba, a képzeletbeli látvány köddé vált.
- Először gúnyos és lekezelő volt, mindenbe belekötött, örökösen megalázott, aztán… aztán nekem támadt és megcsókolt – a vége már suttogásba halt, de Annie mindentudó mosolya láttán tudtam, hogy tökéletesen hallotta minden szavam.
- Azt hiszem, sejtem, mi állhat a dolgok hátterében – az a bizonyos, finom mosoly kiszélesedett, és már ragyogott tőle Annie arca.
- És nekem is elárulod? – olyan izgatott lettem, mint egy gyerek a játékboltban. Tudtam én, hogy Annie kihúz a csávából… és tévedtem.
- Sajnálom, kicsim, de erre magadtól kell rájönnöd – megrázta a fejét, mintegy jelezve, hogy lezártnak tekinti a témát, de én nem hagytam, nem hagyhattam ennyiben a dolgot.
- Ne tedd ezt velem, kérlek! Teljesen összezavarodtam… - igyekeztem annyi könyörgést a hangomba csempészni, amennyit csak tudtam, de nem hatottam meg vele öreg barátnőmet.
- Mint mondtam, ez a te feladatod lesz. De egyet ne felejts el: semmi sem olyan kiszámíthatatlan, mint a szív – végigsimított az elnyúlt arcomon, és én nem tehettem mást, mint beletörődni a megváltoztathatatlanba. 


Annie volt az egyik legerősebb akaratú személy, akit ismertem, bár a nagymamás külső sokakat megtévesztett, azért ő is tudott olyan kemény lenni, mint egy sziklafal. Újabb jókora sóhajtozás után felálltam és már léptem volna ki az ajtón, amikor Annie incselkedő hangja megállított.


- Nem szeretnéd, ha felhúznám a cipzáradat? Persze, felőlem így is a nagyra becsült vendégek színe elé járulhatsz – vonta meg a vállát, de közben pajkosan csillogtak a szemei.
- Annie, esküszöm, te vagy az egyik leglehetetlenebb nőszemély a Földön! – nyögtem fel, de azért engedelmesen megfordultam, és hagytam, hogy a helyére igazítsa a ruhámat.
- Így ni. Most már valóban hercegnő vagy – fordított maga felé, és megölelt. Hálásan és szeretettel viszonoztam az ölelést, majd rákacsintva kiléptem a szobából. Semmit nem értem el azzal, hogy meglátogattam Annie-t. Na, jó, ez nem volt teljesen igaz. Legalább a cipzáram fel volt húzva.

--------

Egy órával később befutott apám is, de mielőtt üdvözölhettem volna, Tracy a nyakába ugrott. Megint csak felment bennem a pumpa, és nem csak az miatt az álnok kígyó miatt, hanem apa miatt is, mert nem hittem el, hogy nem veszi észre, miben mesterkedik ez a bestia. 


Egy jó nagy torokköszörüléssel melléjük léptem, és karba tett kézzel, durcás képpel vártam, hogy apám lehámozza magáról Tracyt. Zavartan fordult el a „titkárnőjétől”, és egy sugárzó mosoly kíséretében felemelt és megpörgetett a levegőben.
- Isten hozott itthon! – kacagtam rám, majd kimásztam a hatalmas karjai közül, és jobban szemügyre vettem.
Talán az miatt, hogy én is idősebb lettem, de úgy vettem észre, felette sem szállt el nyomtalanul az idő. A szemei körül, és a szája sarkában elmélyültek a nevetőráncok, a halántékán már őszülni kezdett a koromfekete haja. Tévedés ne essék, apám még mindig a környék legdögösebb apukája volt, de furcsa volt észrevenni, hogy ő sem lesz már fiatalabb. Valószínűleg ő is ilyeneken gondolkozott, mert egy apró sóhajtás után, szinte könnybe lábadt szemekkel átölelt.
- Istenem, Liv, mikor lettél felnőtt? Olyan gyorsan elszállt ez a pár év – súgta a hajamba bújva, és én meghatottan öleltem vissza.
- Nem tudom, apa. De tudod, én mindig a te lányod maradok – próbáltam jobb kedvre deríteni, hiszen nemsokára a házat elözönlik a vendégek, és kínos lenne amiatt magyarázkodni, hogy az ünnepelt apja miért sír.
- Igen, tudom. Gyere, mutassuk meg a népnek, hogyan mulatnak a nagyok! – nevetett végre rám, és a teraszajtót kitárva, kivezetett a parkba.


Lélegzetelállítóan gyönyörű volt minden. Már sötétedett, de még nem kapcsolták fel a díszkivilágítást, így a lemenő nap sugarai meseszerű, narancsos-vöröses fénnyel borítottak be mindent. A hófehér központi sátor palotaként emelkedett ki a köréje állított asztalok közül, mintegy hirdetve, milyen nagyszabású esemény van készülőben. A vendégek nagy része már megérkezett, és a pázsiton szürcsölték a válogatott italokat, vagy csipegettek a kiváló minőségű ételeket kínáló büféasztalról. A zenekar éppen valami vidámabb darabot játszott, kellőképpen megalapozva ezzel az este hangulatát. Mosolyogva lépkedtem egyik vendégtől a másikig, igyekeztem mindenkivel kedves lenni, bár a nagy részüket akkor láttam először. Voltak itt zenészek, színészek és politikusok, sportolók és még néhány tudóssal is sikerült pár szót váltanom, igaz, nem sok mindent értettem abból, amit mondtak… Apám már valahol a túrám elején lemaradt, találkozott néhány régi üzlettársával, és olyan jól elbeszélgettek, hogy nem volt szívem megzavarni őket.
Minden ügyességemet összeszedve próbáltam eltűnni egy kicsit a zsibongó tömeg elől, így nem sokkal később már a házunkat körülvevő kőkerítés tetején ülve bámultam a sokadalmat. 


Váratlanul egy kéz elkapta a bokámat, és lerántott a falról. A támadóm szorosan a karjaiba zárt, és a fülembe suttogott.
- Megvagy.