8. fejezet

Először is, sajnálom, hogy eddig tartott, tényleg nagyon szégyellem magam, de egyszerűen semmi ihletem nem volt hozzá. Most is rövidebb lett egy hangyányival, mint szokott, de ennyi telt tőlem :$ Remélem, azért élvezni fogjátok :) És bocs a végért, nem hagyhattam ki :P


A bágyadt reggeli napsugarak utat találtak maguknak a függöny redői között és az arcomon megpihenve ébredésre sarkalltak. Fáradtan fordultam a másik oldalamra, élveztem a selyem hűvösségét a bőrömön és valahogy nem akaródzott még kinyitnom a szemeimet. Kellemes, már-már jóleső zsibbadást éreztem a tagjaimban, ahogy nagyot nyújtózva forgolódtam, és megkíséreltem elnyomni az ásítást, miközben magam mellett tapogatózva keresgéltem. Amikor az ujjaim csak a semmit találták, kíváncsian kinyitottam az egyik szememet. Csalódottan vettem észre, hogy egyedül fekszem a hatalmas ágyban. Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy az első, szerelmes éjszaka utáni reggel különleges lesz, összebújós, jaj-de-szeretlek dolog, de az ilyesfajta álmainak úgy látszott, hogy befellegzett. Egy mély sóhaj után, türelmetlenül ledobtam magamról a takarót és meztelenül a fürdőszobába siettem. A meleg víz viszonylag gyorsan kiűzte belőlem a bágyadtságot, negyed óra múlva teljesen felfrissülve léptem ki a zuhany alól. A hajamra tekertem egy törülközőt és belebújtam az egyetlen fellelhető ruhadarabba. Daniel inge jótékonyan takart ott, ahol kellett, bár a lábamból így is többet mutatott, mint amit a jó erkölcs megkívánt. Azok után azonban, amit mi ketten átéltünk, úgy gondoltam, hogy a szemérmesség kissé képmutató lenne, ezért úgy, ahogy voltam, megindultam a konyha felé.


Síri csend honolt az egész házban, így jócskán meglepődtem, mikor Danielt a konyhában találtam. Békésen ült az asztalnál egy kávéval a kezében, miközben beletemetkezett az előtte fekvő újságba. Nekidőltem az ajtófélfának és megbabonázva figyeltem, ahogy a csészét a szájához emelte és ivott egy kortyot. Az ajkai éppoly simán érintették a hűvös porcelánt, ahogy néhány órával ezelőtt az én felhevült bőrömet. Az előtörő emlékek hatására borzongás futott végig a gerincemen, belső villámcsapásként cikázott át a sejtjeimen és megtelepedett a gyomromban. Szinte beteges késztetést éreztem arra, hogy megérintsem, hogy beletúrjak a hajába, az ölébe telepedjek, és ott folyassuk, ahol nemrég abbahagytuk. Lassan futtattam végig a tekintetemet a mellkasán, ahol a nyitott inggallér bőkezű belátást tett lehetővé a dagadó izmokra, felsiklottam egészen a szép ívű szájáig, amiről mindig a csókjai és az azok által keltett szenvedély jutott eszembe. Annyira beleéltem magam az álmaimba, hogy észre sem vettem, hogy Daniel már nem a napilappal volt elfoglalva. Ahogy megtaláltam a szemeit, láttam, hogy elsötétültek a vágytól, fekete tűz lobogott bennük, ami készen állt arra, hogy ismét felperzselje a világot. De volt emellett az izzás mellett más is, egyfajta tagadás és önkontroll, és ezek végül felülkerekedtek a vágyon. Határozottan megköszörülte a torkát, összehajtotta az újságot és megkeményítette a tekintetét.
- Jó reggelt. Leülnél, kérlek? – mutatott a szemben lévő székre. A gyomrom diónyira zsugorodott, volt bennem egyfajta nyugtalanság, amit nem voltam képes megmagyarázni.
- ’reggelt – motyogtam magam elé, miközben a számat rágcsáltam.
- Liv, beszélnünk kell… - úgy mondta ezt, mint akinek egyáltalán nem fűlik hozzá a foga.
- Rendben – bólintottam, de ő nem kezdte el, csak bámult rám, az arca merő elkeseredés volt, és én nem tudtam, miért. Ennyire szörnyű lett volna számára az éjszaka? Reményvesztetten rogytam le a székre, összekulcsoltam a lábaimat és türelmetlenül – vagy inkább felettébb idegesen – dobolni kezdtem az ujjaimmal a sima asztallapon.
- Liv, ami a múlt éjjel történt… nos, az többé nem ismétlődhet meg. Ennek ellenére szeretném, ha barátok maradnánk – Daniel rám villantotta a szemét, kígyóként leste minden mozdulatomat. A legszívesebben felképeltem volna a szavai után, de aztán rájöttem, hogy azzal csak magam alatt vágnám a fát. Bár a legalapvetőbb dolgokban sem értettem vele egyet, ezek után mi mást tehettem volna?
- Egyetértünk. Csak azért, mert te nem bírtál a hormonjaiddal, még nem kell… - esélyem sem volt befejezni, mert Daniel, mint valami fújtató bika, felpattant az asztaltól és vörös fejjel, megfeszült testtel rám mordult.
- Még hogy én nem bírtam a… Ugyan már, ezt te sem gondolod komolyan! Ha jól emlékszem, te épp úgy benne voltál, hogy mi… Nem tiltakoztál túlságosan! – Daniel teljesen kikelt magából, láthatólag érzékeny pontra tapintottam.
- Ezt nem is tagadom. De tudhattad volna előre, hogy ez lesz! Elvégre te vagy a tapasztaltabb kettőnk közül! – olcsó húzás volt, de nem hagyhattam ki. Vérig sértett az előbb és ez bosszút kívánt. Elértem a célomat, mert Daniel természetellenes vörössége eltűnt, helyette elsápadt és kikerekedtek a szemei.
- Nézd, én… én nem tudtam, hogy neked ez volt az első. Szólnod kellett volna! – rivallt rám ismét.
- Ó, igen? Mert az olyan könnyű! Nem tudom, hogy állt volna félre a szád, ha mondjuk, vacsora közben megemlítem! „A tegnapi Knicks meccsen mekkorát alakított Felton! Ja, és képzeld, még szűz vagyok, de ez ne zavarjon, nyugodtan feküdjünk csak le egymással.” El tudom képzelni, milyen képet vágtál volna! – csak úgy köpködtem a szavakat, már semmi nem tudott volna megállítani. Minden dühömet rá akartam szabadítani, a sárba akartam tiporni, ahogy ő engem.
- Jó, elismerem, hogy ez nem lett volna éppen a legmegfelelőbb helyzet, de legalább akkor szólhattál volna, mielőtt én… mielőtt… - kissé megdöbbentem, mert még sosem láttam őt ennyire zavartnak.
- Mielőtt elvetted a szüzességem? – segítettem ki kissé gonoszkodva.
- Am, igen – bólintott lendületesen.
- Nem hittem volna, hogy fontos… - most már én is elbizonytalanodtam, kezdtem magam bűnösnek érezni.
- Még hogy nem fontos? Mondd, Liv, van neked eszed? Nem fontos… Esküszöm, eldobom az agyam tőled… - Daniel beletúrt a hajába és elkezdett fel-alá járkálni. Az előbbi bűnbánatomat mintha elfújták volna, a kijelentése semmissé tette egy pillanat alatt.
- Ó, szóval már az értelmi képességeimet is kétségbe vonod? Hát tudd meg, Daniel Everton, nálad önzőbb, felfuvalkodottabb és korlátoltabb hólyagot még nem láttam! Menj a fenébe! – vágtam hozzá, és felrohantam az emeletre, átöltöztem, majd kiszáguldottam az ajtón, jó hangosan becsapva magam után azt.


Nem igazán tudtam, hogy merre megyek, csak rohantam előre, egyre inkább vakon, mert a könnyeim megállíthatatlanul folytak. Hol vannak ilyenkor a tündérmesékbe illő befejezések? Miért nem szólt senki, hogy ez ennyire fájhat? Mindig is azt hittem, hogy ha az ember szerelmes, akkor a világ egyszerre kiszínesedik, minden új értelmet nyer, és a lelket megtölti egyfajta felhőtlen öröm. Ehhez képest milliónyi szilánkra szakadt szívvel rohantam az ismeretlen felé, olyan kínnal a bensőmben, amit nem voltam képes legyűrni. Azt kívántam, bárcsak az egész világ hallaná, ahogy a szívem összetört, bárcsak lenne valami, ami elterelné a figyelmemet a fájdalomról. És rájöttem, hogy igenis hallható volt, én hallottam a belső hangot, ami üvöltött, annyira sikoltott, hogy zúgott tőle a fülem és belefájdult a fejem. Oda-vissza csapkodott a mellkasomban, mint valami csapdába esett, rettegő vadállat, félve és kínlódva visszhangzott a koponyámban, minden sikoltáskor újabb darabokat törve le a lelkemből. Mert ez történik, ha szerelmes leszel: kitárulkozol, felfeded önnön valódat és ezzel együtt sebezhetővé válsz. És mindig jön valaki, aki megaláz és porba tipor. Ez elkerülhetetlen. Akkor már tudtam ezt, mégsem voltam képes elfogadni. A szívem és az eszem külön utakon járt, nem beszéltek egymással és ezzel az őrületbe kergettek.


Miközben futottam előre, észrevettem egy sziklanyúlványt, ami meredeken terpeszkedett a tenger fölött. Habozás nélkül irányt váltottam és a földnyelv felé indultam. Amikor közelebb értem, kicsit elbizonytalanodtam, mert elég keskenynek és ingatagnak tűnt, de annyira egyedül akartam lenni, na meg a bánatom is elhomályosította a józan eszemet, hogy a veszéllyel mit sem törődve végigmentem rajta, és leültem a végére. A lábam alatt jó negyven méterrel a tenger viharosan hullámzott, mennydörgő robajjal vágtatott neki újra és újra a sziklafalnak, megremegtetve ezzel a talajt alattam. Elbűvölten figyeltem a természet kegyetlenségét, arra gondoltam, pont ilyenek vagyunk mi, emberek is. Bármennyire fáj, bármennyire is szenvedünk attól, ahogy a falnak, a közöny és bántás falának csapódunk, csak azért is talpra állunk, és ismét teljes erővel nekiszaladunk. Mert nem tanulunk a hibáinkból, nem fogjuk fel, hogy nekünk ez rossz. Szükségünk van a fájdalomra, mert enélkül nem tudnánk, hogy élünk. Ahogy lehajtottam a fejem, a könnyeim szabadon zuhantak alá a mélységbe, csepp csepp után hullott, hogy aztán eggyé váljon a végtelen óceánnal. Szerettem volna én is elvegyülni és feloldódni, nem törődni semmivel, csak sodródni az árral. A hullámokban rám törő zokogástól elszédültem, így az oldalamra feküdve összegömbölyödtem a párkány szélén. Egy idő után meguntam, hogy csak sajnáltatom magam. Eszembe jutott apám, és az, hogy engem nem ilyen nyávogós, beképzelt és gyenge embernek neveltek. Szerettem volna, ha büszke lenne rám, még ha sosem fogja megtudni mindazt, ami az elmúlt huszonnégy órában történt velem. Így fogtam a maradék kis önbecsülésemet, felálltam, leporoltam a ruhámat és lassú tempóban igyekeztem minél messzebb jutni a háztól. Furcsa módon már nem éreztem magam elrabolva és valószínűleg Daniel is elfelejthette, mert még akkor sem rohant ki utánam, mikor már bőven a látóterén kívül jártam.


Jó pár megtett kilométer után apró kis házakat vettem észre a part mentén sorakozva. A kíváncsiságom erősebb volt bennem, mint a félelem az esetleges lebukástól, ezért közelebb merészkedtem. Amikor egész közel kerültem, elragadtatottan döbbentem rá, hogy egy apró kis faluba jutottam. Nem lehetett benne húsz háznál több, mind nagyon takarosak voltak, rendezettek, akárcsak a főutca, a maga kis virágaival meg az apró ajándékboltjával. Ahogy jobban körülnéztem, feltűnt, hogy talán túlzottan is rendes volt az egész. Akár valami díszlet. Sehol egy darab, szélfútta szemét, sehol egy kátyú vagy hiányzó tetőcserép. Képeslapra kívánkozó látvány volt. És ami a legfurcsább volt, hogy nem láttam egy teremtett lelket sem. Nem voltak trécselő nénikék a vegyesbolt előtt, nem játszottak gyerekek a tökéletes játszótéren, nem hangzott ki az ivóból harsány kiabálás. Egyre inkább fúrta az oldalamat a kíváncsiság, ezért elszántan a kisbolthoz mentem, és benyomtam az ajtót. Azt hittem, zárva lesz, de az ajtó tiltakozás nélkül engedett a szelíd erőszaknak. Odabent már az fogadott, amire vártam: példásan elhelyezett polcok, rajtuk kifogástalan áruk, szemkápráztató tisztaság. Meglepetésemre a pult mögött állt valaki, aki talán sokkal döbbentebben nézett rám, mint én őrá. Idős ember volt, olyan nyolcvan körüli, és ő is épp olyan csinosan nézett ki, mint az üzlete. 


Mintha valami rosszat követett volna el, villámgyorsan rendezte az arcvonásait és szívélyes mosollyal az arcán kijött a pult mögül.
- Szép jó napot, hölgyem! Segíthetek esetleg valamiben? – a szabványmosoly, ami ott virított az arcán elképesztően idegesített, de nem akartam udvariatlan lenni.
- Nem, köszönöm, csak körülnéznék – mosolyogtam én is rá. Megvillant a szeme, de aztán egy udvarias kézmozdulattal az utamra bocsátott.
Ezek után némileg feszengve jártam körül a boltot. Tényleg minden tökéletes volt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A zöldségek és gyümölcsök már-már mértani pontossággal voltak halmokba rendezve, a pékáruk csak úgy hívogatták az embert, és a többi áru is kifogástalan volt. Levettem pár holmit a polcokról, amikre úgy gondoltam, hogy szükségem lesz. Volt nálam néhány dollár, de nem túl sok, így nem költekezhettem szabadon. Vettem fogkefét és fogkrémet, néhány almát meg egy térképet. Nem nagyon számítottam arra, hogy megléphetek Daniel elől, de nem adtam fel a reményt. Felötlött bennem, hogy talán a boltostól segítséget kérhetnék, de gyorsan elvetettem ezt a kósza ötletet. Ha csakugyan akkora veszélyben vagyok, talán nem kellene kísértenem a sorsot… És mivel az életösztönöm még mindig nagyobb volt, mint a büszkeségem, ezért megadtam magam. Pár napot még kibírtam Daniel társaságában. Aztán úgyis mindennek vége lesz… Megráztam a fejem figyelemelterelés gyanánt és a pulthoz sétáltam. Szép sorban lerakodtam a magammal hozott cuccokat. Ahogy végignéztem az áruk során, rájöttem, hogy még én magam is tökéletes rendben tettem le őket, mintha rám ragadt volna ez a kifogástalanság mánia. Csaknem hangosan felröhögtem a helyzet abszurditásán. Ott álltam egy szó szerint mintaszerű falucskában, egy még pedánsabb kis boltban, elrabolva, lelkileg kifosztva, megalázva és így tovább, és éppen térképet veszek, hogy meg tudjak szökni egy olyan helyről, ahol még életemben nem jártam, egy olyan ember elől, akit valószínűleg olyan profira faragtak a seregben, vagy az FBI-nál, vagy tudom is én, hogy olyat még nem hordott a hátán a Föld. Így összefoglalva csakugyan úgy hangzott, mint valami rémes dél-amerikai szappanopera forgatókönyve. Mielőtt teljesen hülyét csináltam volna magamból egy idegen előtt, gyorsan kifizettem, amit vásároltam, felkaptam a pultról a papírzacskót és már ott sem voltam. 


Amint kiértem a friss levegőre, kiszakadt belőlem a röhögés. Percekig csak álltam ott, már szúrt az oldalam, de én csak nevettem, hangosan és visítozva. Szükségem volt jó néhány mély levegőre, hogy le tudjak nyugodni. Fél kézzel letöröltem a könnyeimet, kivettem egy almát a zacskóból, és miközben azt eszegettem, végigsétáltam a falun. Olyannyira teljes volt minden, hogy szó szerint szégyelltem magam. Valahogy nem illettem ebbe a környezetbe, és szerintem ez akkor sem lett volna másképp, ha a legjobb ruhámban, csili-vili kocsival és libériás sofőrrel toppanok be. Elgondolkozva és ámulva mentem előre, egészen az utca végéig. Azt hittem, olyan lesz, mintha elvágták volna, de nem. Volt ott egy hatalmas, földszintes raktárféleség, olyasmi, mint amilyenek a farmokon vannak. Ez is kifogástalan volt, de volt benne valami furcsa is. Nem volt bejárata. Se ajtó, se kapu, se ablak, mintha valamit nagyon odabent akartak volna tartani. Vagy kint. 


Közelebb akartam menni hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem, de váratlanul három férfi bukkant fel a semmiből. Ők is utolérhetetlenül mintaszerűen néztek ki, vasalt ruhák, milliméter pontosan beállított frizura, ránctalan arc. A tökéletességük ellenére, vagy inkább éppen azért, félelmet keltően néztek ki. Lassan közelítettek, nem szóltak egy szót sem, csak meredten néztek. Ijedtemben sarkon fordultam és elindultam az ellenkező irányba. A fickók jöttek utánam, így gyorsabb tempóra kapcsoltam. Amint kiértem a faluból, visszafordultam. A férfiak megálltak, bámultak még egy darabig, majd megfordultak és elmentek. 


Fejcsóválva igyekeztem vissza a házhoz, be akartam számolni Danielnek erről a helyről. Volt valami hátborzongató az egészben, nem volt semmi normális, vagyis minden túl normális volt. Fenyegető érzések szálltak meg. Gyorsabban kapkodtam a lábaimat és már épp elértem volna a dombtetőt, ahonnan már láthattam volna a házat, mikor valami kemény tárgy fejbe vágott. 
Felkiáltottam fájdalmamban, de a sikolyom beleveszett a tenger zúgásába.