4. fejezet

A szenvedély mindent elborított, már lassan a saját nevemre sem emlékeztem. Daniel nem tiltakozott a váratlan lerohanásom ellen, nagyon úgy tűnt, hogy benne is éppen olyan intenzitással lángoltak fel az érzelmek, mint bennem. A kettőnk közötti feszültség most az egyszer eltűnt, illetve nem veszett el, csak átalakult valami mássá, valami sokkal csodálatosabbá. Ahogy a karjai a derekamra fonódtak és én hozzápréseltem a testemet, úgy éreztem, milliónyi apró kis tűzijáték robban fel a bensőmben, kivilágította a szívemet és bejárta a lelkem minden, eddig rejtett zugát. 
Daniel belenyögött a csókunkba, ajkai egyre szenvedélyesebb ütemben mozogtak az enyémek ellen, kezei felfedezőútra indultak a testemen. A vágy átvette az irányítást a józan eszem felett, amely még mindig sikítozott valahol az agyam egy hátsó pontján, hogy nem, én nem tehetem ezt, hiszen két napja sem ismerem, de hiába. Ahogy ez az édes gyötrelem egyre nagyobb teret nyert bennem, úgy vált egyre halkabbá az értelem hangja. Itt már nem léteztek észérvek és ellenkezések, itt már nem lehetett abbahagyni, nem lehetett törődni neveltetéssel, illemmel, de még a szavakkal sem.


Daniel végtelenül gyengéden lenyomott az éjszakai levegőtől már kissé hűvös, de mégis bársonypuha fűre és fölém kerekedett, egy pillanatra sem szakítva meg a csókunkat. Egyik keze lassan megindult az oldalamon, le egészen a csípőmig és lágyan felgyűrte a ruhámat. Ahogy a bőre hozzáért az enyémhez, végigfutott rajtam a borzongás. De ez nem olyan érzés volt, mint mikor az ember valami undorítót lát vagy horrorfilmet néz, nem. Ez olyan volt, mintha ezer meg ezer hártyavékony lepkeszárny simította végig a bőröm finoman, mintha a naptól még kellemesen meleg óceán ringatott volna egy holdfényes éjszakán. Egész testemben remegtem már, minden porcikám Daniel után sóvárgott, őt akartam, egészen az övé akartam lenni, kész voltam rá, hogy ha kell, megsemmisüljek ebben a végzetes ölelésben.
- Olivia… édes, kicsi Olivia… - suttogta Daniel a torkom üregébe, majd a szájával a nyakamat vette célba.


Türelmetlen énem felülkerekedett rajtam, és már-már hevesen kezdtem cibálni a zakóját, majd, miután ettől megszabadítottam, az ingét vettem kezelésbe. A vágyam kismértékű haraggal keveredett, mikor sehogy sem boldogultam az apró, megfoghatatlan gombokkal. Remegő kézzel próbáltam megszabadítani a zavaró ruhadarabtól a kedvesemet, de egy idő után feladtam a próbálkozást és inkább a könnyebbik utat választottam. Egyetlen mozdulattal rántottam egyet az ingen és boldog elégedettséggel hallottam az anyag szakadását. Daniel felkuncogott, de tovább folytatta a testem felfedezését. És végre megérinthettem őt, a kezeim alatt érezhettem a tökéletesen kidolgozott izmok játékát és a selymesen puha bőr érintését. Nem tudom, mondták-e már egy férfira, hogy gyönyörű, de abban a pillanatban úgy voltam vele, mintha magát az Édenkertet pillantottam volna meg. Hirtelen megértettem mindent, tudtam, miért születtem erre a világra, éreztem, hogy valami különleges, szent cél vezérelte az utamba ezt a férfit, akivel úgy éreztem magam, mintha száz meg száz angyal ódáját hallgattam volna. Már nem érdekelt semmi, csak hogy itt legyek vele és az általa keltett érzésekben sütkérezhessek.


Daniel keze egyre vadabbul és érzékibben kalandozott a testemen és a csókjai is egyre forróbbak lettek. Felnyögtem a kéjtől és lehunytam a szemem, úgy vártam a következő csókot.
Ám Daniel váratlanul elhúzódott és halkan szitkozódva levette rólam a kezét.
- Daniel, kérlek…! – nyöszörögtem szenvedélyesen és hozzábújtam.
- Olivia… - mormogta.
- Gyerünk már, most nem hagyhatod abba! – suttogtam vágytól rekedt hangon, de ő még jobban elhúzódott.
- Liv! – mondta furcsa hangon.
Kelletlenül kinyitottam a szemeimet. Ekkor meghallottam, hogy egy férfi megköszörüli a torkát. Ijedten fordultam a kocsim felé, de a legszívesebben rögtön elsüllyedtem volna szégyenemben.
Jack és Demmy álltak ott, mindketten érdeklődve figyelték a jelenetet. Amikor észrevették, hogy megláttam őket, sietve elfordultak, mintha csak most érkeztek volna. Éreztem, ahogy az arcom lángba borul és mérgesen néztem rá Danielre. Miért nem tudott szólni előbb?!
- Hozzak egy pohár pezsgőt? – kérdezte mosolyogva Demmy, mire Jack harsányan felnevetett mellette.


A rám törő sírógörccsel küzdve nagy nehezen feltápászkodtam a földről, úgy-ahogy rendbe hoztam az enyhén szólva is megviselt ruhámat és a körülményekhez képest méltóságteljesen kihúztam magamat, majd a ház felé indultam. Nem tettem meg még tíz métert sem, amikor a hátam mögött felharsant a röhögés.


Most, hogy nagyjából kitisztult a fejem, nem értettem, mi ütött belém. Hogy tehettem ezt? Alig kétnapi ismeretség után így letámadni valakit? Hát normális vagyok én?! Na, nem mintha Daniel túlságosan tiltakozott volna, de akkor is… Apám szívrohamot kapna, ha ezt megtudná… Jack! Te jó Isten, beszélnem kell vele, még mielőtt újabb bonyodalmat okozna. Egyáltalán, mit keresett ott? És Demmyvel? Vajon van köztük valami? Jó, persze, van köztük pár év, de nem olyan sok, mert Jack késői gyerekként látta meg a napvilágot, így korban és mentalitásban inkább az én korosztályomhoz állt közelebb, mint apuéhoz. 
Ha jobban belegondoltam, annyira nem is volt ellenemre, hogy a legjobb barátnőm és a nagybátyám egymásra találjanak. Olyan édesek együtt… Szinte el is felejtettem az iménti kínos incidensemet, egészen belemerültem abba, hogy fejben összeboronáljam ezt a két, számomra oly fontos embert. 


Sajnos a világ nem feledkezett meg rólam, és mint valami emlékeztetőt, az utamba sodorta Demmy-t.
- Hé, Liv! Várj már meg, kérlek! – barátnőm lélekszakadva rohant utánam, de mikor közelebb ért, láttam rajta, hogy nem csak a futástól liheg ilyen erőteljesen, hanem a visszafojtott nevetéstől is.
- Na, mi van? Jöttél tovább szórakozni rajtam? – úgy gondoltam, a legjobb védekezés a támadás.
- Jaj, ugyan már, Liv! Nem gondolhatod ezt rólam! Mikor hagytalak én cserben? – Demetria kérdőn felhúzta a szemöldökét, engem meg elöntött a pulykaméreg.
- Hogy mikor? Lássuk csak! Először, amikor hagytad, hogy egyedül vigyem el a balhét egy bizonyos „Gyere, dobáljuk meg a diri kocsiját tojással” akciód miatt, aztán amikor Zoe „Én vagyok a legmenőbb csaj a suliban” Santos hajába kented a rágódat, és ő engem vert el az egész suli láttára, ismét csak helyetted! Hogy a mai kis árulásodról ne is beszéljünk! Milyen kárörvendően vigyorogtál, mikor feltaszigáltak a színpadra, pedig nagyon jól tudod, hogy ki nem állhatom az ilyesmit! Vagy amikor… - Demmy félig nevetve, félig bűnbánóan félbeszakította a mondókámat.
- Jól van, értem! De ugye azt is tudod, hogy ki szeret téged a legjobban a világon? – kacsintott rám.
- Hát persze! Apám és Tom! – dörgöltem az orra alá, mire elsápadt, de pillanatok alatt visszatért a csillogás a szemébe.
- Jó, megértem, hogy most dühös vagy rám, de valld be, elég mulatságos helyzetben kaptunk rajta titeket Daniellel. Pedig én mondtam Jacknek, hogy ne menjünk arra, mert fura hangokat hallottam… - rötyögte Demmy, és már én sem bírtam tovább.
- Életem legkínosabb élményében volt részem, az már biztos! – pukkant ki belőlem is a nevetés.
- Ha már itt tartunk… Mi van köztetek? – tudtam, hogy eljön ez a perc, de azt reméltem, el tudom még halasztani egy kicsit… egy pár évvel, esetleg… 
De nem, mert Demmy szimatoló üzemmódra váltott és ilyenkor nincs menekvés!
- Nézd, én… fogalmam sincs – sóhajtottam fel bánatosan, mert valóban nem tudtam, mi is ez az egész.
- Na jó, de mit érzel, mikor vele vagy? – noszogatott a barátnőm továbbra is.
- Ő… Ő tökéletes, de mégis… állandóan összezavar, de annyira, hogy már magam sem tudom, mit érzek. Az egyik pillanatban meg tudnám fojtani, a következőben meg inkább a nyakába vetném magam. Annyira zavaros ez az egész, nem látom, mi lesz a vége, s ez félelemmel tölt el. Mégis, iszonyatosan vágyom rá, de nem csak testileg… Ajjj, nem csodálom, hogy nem értesz belőle semmit, hiszen még én magam is csak tapogatózom a sötétben – újabb keserű sóhaj után lerogytam egy padra és a kezembe temettem az arcomat. 


Váratlanul egy kar átkulcsolta a vállamat és magához húzott.
- Azt hiszem, én, kívülállóként jobban át tudom látni a dolgokat, mint te – mosolygott rám megértően Demmy.
- Akkor velem is megosztanád ezt a titkot? – pillantottam rá kérdőn, mire felnevetett.
- Csodálkozom, hogy nem jöttél rá magadtól! Te szerelmes vagy, Liv! – kacagott rám, bennem meg megállt az ütő.
- Mi? Ugyan már, Demmy, ezt te sem gondolhatod komolyan! Még hogy szerelmes! Nem, nem vagyok szerelmes, nem lehetek az! – felpattantam a padról és idegesen járkálni kezdtem. 
Az igaz, hogy Daniel olyan érzelmeket hozott elő belőlem, amiket még soha senki, és hogy a karjaiban a hetedik mennyországban éreztem magam, de ez még nem jelenti azt, hogy beleszerettem volna! Az nem lehet…
- Mondd csak, Liv, miért hadakozol ennyire a szerelem ellen? Hát nem ez a világ legnagyszerűbb érzése? – Demmy arca úgy ragyogott, mint valami karácsonyfa. Ha csak egy kicsivel is jobban fel lett volna villanyozva, simán biztosította volna a parti energiaszükségletét. A gondolat jobb kedvre derített egy kicsit.
- Én nem lehetek szerelmes, Demetria. Nézd, mi történt a szüleim szerelmével! Én nem akarom ezt átélni! – makacsul tartottam magam az eddigi álláspontomhoz.
- Liv, ami édesanyáddal történt, az a sors kegyetlen fordulatának volt köszönhető! Le merem fogadni, hogy kettejük szerelme volt a legjobb, ami csak történhetett velük! Hiszen ebből a mennyei érzésből születtél te – mosolygott rám. Kénytelen voltam elgondolkodni ezen, de végül az önfejűségem győzött.
- Ja, persze, mondod te! Meg különben is, aki ilyen jól megvan, mint te és Nick, az ne akarjon nekem a sors kegyetlenségéről szavalni! – prüszköltem kétségbeesetten, valahogy már éreztem, hogy ezt a a csatát nem nyerhetem meg, de a létfenntartási ösztönöm még küzdött.
- Tegnap szakítottam Nickkel – így, egyszerűen jelentette be a dolgot, még csak megbánást sem hallottam ki a hangjából. Nekem viszont leesett az állam.
- Hogy mi? Miért? És miért nem mondtad már előbb? – épphogy kezdtem magamhoz térni az előbbi döbbenetemből, máris itt volt a következő sokkoló dolog.
- Nem akartalak ezzel terhelni, elvégre születésnapod van! És nem működött a dolog, így jobbnak láttam, ha kilépek ebből a kapcsolatból, mielőtt belesavanyodnék – mosolyogva mondta ezt, de nem tudtam elhinni, hogy tényleg ilyen könnyedén túllépett az egészen.
- Istenem, Demmy, el kellett volna mondanod! Én meg össze-vissza locsogok itt neked Danielről… - sajnálkozva ültem vissza mellé a padra és most rajtam volt a sor, hogy megöleljem.
- Ne, ne sajnáld! Mondtam, hogy nem számít, nem voltam szerelmes már belé – sóhajtott egyet.
- De akkor is… Bár, amint láttam, eléggé kigúvadó szemekkel méregetted Jack bácsikámat – kacsintottam rá, és az történt, amire számítottam. Demetria fülig vörösödött.
- Én… én nem is bámultam Jack-et! Kikérem magamnak! – hápogott Demmy.
- Aha… értem én! Szóval az én magánéletemet ki lehet tárgyalni, a tiédet meg nem? – pillantottam rá kérdőn, mire felnevetett.
- Oké, igazad van, a bácsikád roppant dögös! Most elégedett vagy? – kuncogta és tehetetlenül széttárta a kezét.
- Igen! És tényleg dögös! – kacagtam fel én is.
- Nos, miután ilyen jól kiszórakoztad magad, nekem mennem kell. Egy bizonyos dögös nagybácsi meghívott egy italra és nem szeretnék elkésni – Demmy ismét elpirult és felállt a padról.
- Sok sikert! És ne felejts el holnap felhívni és mindenről beszámolni! – kacsintottam rá, mire elvigyorodott és elindult az ösvényen a forgatag felé.
- Tudod, Liv, te vagy a legelképesztőbb nőszemély, akit valaha is ismertem – félúton visszafordult, és fejcsóválva nézett rám.
- Ezt eddig is tudtam! De most már menj! Jack nincs hozzászokva a késéshez! – Demmy hangos kacagása betöltötte az éjszakát.


Magamban mosolyogva dőltem hátra a padon és a csillagokat bámultam. Milliónyi gyémántként szikrázott felettem az égbolt, teljesen belemerültem a nézésébe. Még mindig nem ment ki a fejemből, amit Demmy mondott az imént. De még mindig makacsul tagadtam, mert nem akartam szerelmes lenni. 
Egyszerűen nem fért bele a szépen elrendezett életembe. Olyan jól elterveztem, hogy majd egyetemre megyek, diplomával a zsebemben céget alapítok, veszek majd magamnak egy kis házat valahol a tengerparton és majd csak aztán jöhet számításba egy férj meg a gyerekek. Persze, Daniellel még bőven nem tartottunk itt, de akkor is ijesztően hatottak ám az érzelmek, amiket keltett bennem. Egylemondó sóhajjal feltápászkodtam a padról és a ház felé indultam. Rendbe akartam szedni a külsőmet, mielőtt megint a vendégek elé lépnék. 


Nesztelenül nyitottam ki a hátsó ajtót és a nappalin keresztül fel akartam osonni a szobámba, de egy hang megállított.
- Olivia, azt hiszem, beszélnünk kell – Daniel ott ült, sunyi módon a sötétben, és ezzel a szívrohamot hozta rám.
- Muszáj neked mindig halálra ijesztened? – támadtam rá, mire felkapcsolta a kanapé melletti lámpát, de azt kívántam, bár kapcsolná le újból. 
Így, világosban még észveszejtőbben vonzott, de nem akartam ismét elveszíteni a fejem, ezért szorosan a falhoz tapadtam, szinte kapaszkodtam a burkolatba.
- Neked kellene jobban figyelned, de nem ez most itt a lényeg. Mondd, mégis mihez kezdjek veled? – az arca fájdalmasan és egyszersmind vágyakozóan összerándult, és tett felém egy lépést. 
Úristen, ha csak egy centivel is közelebb jön, én nem állok jót magamért! 
Nem tudtam válaszolni a kérdésére, mert féltem az igazságtól. Némán és szinte gyámoltalanul néztem az előttem álló férfira, az érzelmek hatalmas gombócot növesztettek a torkomba.


Daniel mintha belelátott volna a gondolataimba, felém nyújtotta a kezét és szorosan magához húzva átölelt.
- Minden rendbe jön, ne aggódj! – suttogta a fülembe.


Nyeltem egyet és hozzásimultam. Forró könnyek csorogtak végig az arcomon. Féltem.