3. fejezet

A rám törő pániktól egy ideig levegőt sem kaptam. Teljesen leblokkoltam, még azt is elfelejtettem, amit még régen Tom tanított, hogyan is védjem meg magam az ilyen helyzetekben. Az agyam lezsibbadt, a végtagjaim mintha kőből lettek volna. Eközben a támadóm lassan elengedett, és, mivel én nem mutattam hajlandóságot arra, hogy megmozduljak, a vállaimnál fogva megfordított. Döbbenten néztem az előttem álló személyre.


- Jack?! Mit keresel te itt? A szívbajt hoztad rám! – a fagyosság eltűnt, és ököllel támadtam a férfira, akit, ha apám meglát, akkor óriási botrány lesz.


Jack apu öccse volt, tehát a nagybátyám, de nehogy valaki azt higgye, hogy olyan tipikus, drótkeretes szemüveget viselő, őszülő hajú bácsika, mert ez állt a legmesszebb a valóságtól. Jack amolyan világ gyermeke volt; rengeteget utazott, a Föld minden pontján megfordult már, és még mindig talált magának annyi izgalmat, hogy újra és újra elinduljon. Kisgyerekként imádtam őt, imádtam, amikor mesélt nekem a világ csodáiról, az emberekről, akiket az útjain megismert, a megismert kultúrák hihetetlenül színes és varázslatos egyvelegéről. Csillogó szemmel vártam már a kapuban, amikor az ősrégi Porschejával bekanyarodott a felhajtóra, és jóformán még meg sem vártam, hogy kinyissa az ajtót, már az ölében voltam, és történeteket követeltem. Ilyenkor kacagva mászott ki az autóból, velem a karjaiban, és miközben befelé sétált a házba, belekezdett egy gyerek számára irtó izgalmas történetbe. De jött a hideg zuhany, mert az ajtóban letett, és csak ennyit mondott:
- A többit majd ebéd után – megfricskázta az orromat, én meg duzzogva elvonultam.
De alig pár óra múlva már ugyanolyan izgatottan vártam rá a szalonban, és mikor belépett, kérdésekkel bombáztam.


És ez így ment, éveken keresztül, egészen addig, amíg Jack bácsi el nem követte élete legnagyobb hibáját, akit Jessicának hívtak. 
A nő tipikus kisvárosi lotyó volt, aki a bomba alakjával, meg a szétplasztikázott testével akart gazdag palimadarat fogni magának. És sajnos Jack ideális jelölt volt. Annyira elvakította a szerelem, hogy vak és süket lett mindenre, ami el akarta tántorítani az ő szeretett barátnőjétől. Főleg apámmal veszekedtek sokat, mert ő átlátott ezen a szipirtyón, tudta, hogy nem Jack kell neki, csak a bankszámlája. Egyszer olyannyira eldurvult a helyzet, hogy apa kerek-perec megmondta Jack bácsinak, hogyha még egyszer meglátja azzal a nővel, többé nem teheti be a lábát a házába. Jack persze makacs volt, vesztére, mert miután hátat fordított a családjának, Vegasban elvette azt a plázamajmot, aki alig fél évvel az esküvő után már be is adta a válókeresetet, összeférhetetlenségre hivatkozva. 
Jack ott maradt egyedül a családi fészeknek szánt malibui villában, egy pár kilóval nehezebben, és jó pár millió dollárral könnyebben. A válás után egy évvel megpróbált kibékülni apámmal, de ő elhajtotta, mondván, gondolkodott volna előbb. Azóta nem láttuk.


De most itt volt, újra karcsún és izmosan, és éppen huncutul csillogó szemekkel nézett végig rajtam.
- Nem mondom, te aztán kikupálódtál, kislány! – füttyentette el magát, majd ismét szorosan megölelt.
- Ugyan már, Jack bácsi! Én mindig is elképesztően dögös voltam – kibontakoztam az öleléséből és rákacsintottam, mire először eltátotta a száját meglepetésében, majd éktelen nevetésbe kezdett.
- Nahát, te tényleg felnőttél! Isten hozott a való világban, kislány! Boldog születésnapot! – rikkantotta, majd a karjai ismét körém fonódtak, megemeltek vagy fél méterrel és megpörgettek a levegőben. Felsikítottam, mert kissé váratlanul ért ez a „támadás”, de egy másodperc múlva már ugyanolyan felszabadultan kacagtam, mint Jack.


- Azonnal engedje el a hölgyet! Most! – a kiáltás olyan hirtelen jött, hogy egy pillanatig be sem tudtam azonosítani a hangot. Amikor zavartan lemásztam Jackről, és megfordultam, azt hittem, felrobbanok a méregtől. Mit keres ez már megint itt?
- Liv, ki ez a paprikajancsi? – bökött oldalba a bácsikám, kérdőn felhúzott szemöldökkel. Annyira mulatságos volt az ábrázata, hogy a dühömet mintha elfújták volna, ismét a nevetés rázott.
- Jack, hadd mutassam be az én hősömet, akinek nincs más dolga, mint döglött egerekkel harcolni az én épségemért! – pukedliztem viccesen, és Daniel felé intettem.
- Ó, szóval apád még mindig azt hiszi, hogy ezek – ennél a szónál megvetően végigmérte a testőrömet – meg tudnak védeni bármitől is? Ugyan már! Hiszen, ha akartam volna, már árkon-bokron túl lehetnék veled! Nevetséges… - horkant fel a végén a nagybátyám, én meg elnevettem magam.
- Ugye? Elképesztő, hová süllyed a világ! – sóhajtottam fel színpadiasan, aminek eredményeképp Jack arcán is megjelent egy halvány vigyor.
- Lenne olyan kedves, és igazolná magát? – Daniel eddig csak némám szemlélte a kettősünket, de úgy tűnt, elfogyott a türelme.
- Hallod ezt, bogaram? A tigris felébredt és nagyon éhes! – nevetett Jack most már teli szájjal, de azért előkotorta a tárcáját a kabátzsebéből.
- Nehogy már az otthonodban igazoltassanak! Hagyd csak, majd én elintézem! – lefogtam a karját, majd Daniel felé fordultam.
- Kisasszony… - elkezdte a mondókáját, de nem hagytam, hogy befejezze.
- Mr. Everton, elég! Jack a családhoz tartozik, és nem engedhetem, hogy megalázza! És most távozzon, kérem! – teljesen tudatában voltam annak, hogy piszok módon beképzelten viselkedem, de úgy éreztem, meg kell mutatnia végre valakinek, hogy nem beszélhet akárhogyan az emberrel. És miért is ne én lettem volna az a valaki? A szám elég nagy volt hozzá…


Daniel úgy nézett rám, mintha hirtelen szarvaim nőttek volna. Csak állt ott, földe gyökerezett lábbal, és bámult, úgy nézett, mintha sosem tudná abbahagyni. Kissé zavartan köszörültem meg a torkom, és Jack mellé léptem.
- Gyere, vegyüljünk el! Ránk fér egy kis kikapcsolódás! – belekaroltam Jackbe, és húzni kezdtem a kivilágított sátor felé.


Menet közben még ránéztem Danielre, de utólag beláttam, hogy talán mégse kellett volna. Lehajtott fejjel állt előttem, félig lehunyt pillái alól nézett le rám. És a szeme… Izzott. Olyan mértékben lángoltak benne az érzelmek, hogy félni kezdtem. Veszedelmes volt, igazi ragadozó, és nagyon úgy nézett ki, hogy engem szemelt ki a következő áldozatául. Beleremegtem a gondolatba, hogy mit tehetne velem, és abba is, hogy ellenállás nélkül hagynám magam. Gyorsan elfordítottam a fejemet, és igyekeztem Jackre koncentrálni. Miért is ne, neki is ki kellett szúrnia azt a pillantást…
- Mi van köztetek? – kérdezte csevegő hangnemben, de a szeméből sugárzott a kíváncsiság.
- Kiről beszélsz? – adtam a tudatlant, mert persze nagyon is tisztában voltam vele, hogy kire gondolt.
- Na, ne csináld már! Az a fickó majd felfalt a szemével az előbb! Ne akard nekem bemesélni, hogy nem tudod, kiről beszélek… - somolygott Jack, én meg feladtam.
- Persze, hogy tudom! De nem akarok beszélni róla – megráztam a fejem, jelezve, hogy lezártnak tekintem a témát, és szerencsére ő is vette a lapot, mert egy helytelenítő sóhaj után a vendégsereget kezdte fürkészni.


- Ejha! Apád megint kitett magáért! Legutóbb akkor volt ekkora ramazuri itt, mikor elvette anyádat és… - váratlanul elhallgatott, és félve lesett rám. Megértettem.
- Ne aggódj, Jack bácsi, már nem sírom el magam minden alkalomkor, amikor anyáról van szó – keserédesen elmosolyodtam, mert élénken emlékeztem arra az időszakra, amikor mindenki kétszer is meggondolta, mit mond a társaságomban, mert anyám legkisebb említésére is elbőgtem magam. Igaz, akkor még csak nyolcéves voltam, és nagyon hiányzott nekem. Nem mintha így, felnőtt fejjel nem hiányoltam volna, de akkorra már beletörődtem a megváltoztathatatlanba.
- Tudod, mindenki imádta anyádat, ő volt a társaság középpontja, mindig képes volt napfényt varázsolni a legsötétebb helyre is. Nagyon hasonlítasz rá – Jack ellágyult tekintettel nézett rám. Kicsordultak a könnyeim a meghatottságtól.
- Köszönöm, Jack – szipogtam, majd ismét az ünnepség felé fordultam.


Megláttam apámat, valószínűleg éppen engem keresett. Jack is észrevehette, mert megmerevedett mellettem, majd lassan hátrálni kezdett.
- Liv, én… azt hiszem, itt az ideje, hogy menjek – rázta meg sajnálkozva a fejét.
- Nem! Ugyan már, ne legyetek már ilyen gyerekesek! Ezer éve nem beszéltetek egymással, apu is biztos meggondolta azóta magát! Gyere már! És különben is, ez az én születésnapom, és én azt akarom, hogy te is itt legyél! – bedobtam az ütőkártyámat, a durcás-leszek-ha-nem-az-lesz-amit-én-akarok Livet, de szerencsére használt. Jack elhúzott szájjal felsóhajtott, majd engedelmesen hagyta, hogy magam után húzzam.


Megfontoltan lépkedtünk apám felé, nem akartam Jacket úgymond a nyakába zúdítani, de néhány méter után rájöttem, hogy nincs más választásom, mert apu kiszúrt minket, és az arca nagyon gyorsan kezdett elfelhősödni. Így egy erőszakos rántás után már nem is húztam magam után a nagybátyámat, hanem vonszoltam, hogy még azelőtt odaérjünk, hogy apám kitörne. Felvettem a legelbűvölőbb mosolyomat és bepördültem apám elé – Jackkel az oldalamon.
- Apu! Nézd ki toppant be hozzánk! Hát nem nagyszerű? – tudtam, hogy úgy viselkedem, mint egy hátulgombolós, és a vigyorom is eszelős volt, de ha elbuktam volna, akkor nemcsak Jack lett volna bajban…
- Peter… Régen láttalak. Hogy vagy mindig? – Jack is összeszedte magát, és előrelépve kezet nyújtott apámnak, aki csak összeszorított szájjal, hűvösen végigmért minket.
- Apa, kérlek… Szülinapom van! – nála is bedobtam ezt, és ismét sikerrel jártam.
- Nahát, Jack, régen jártál erre… Mi szél hozott? – apu figyelmen kívül hagyta az öccse kinyújtott kezét, és úgy állt ott, mint valami börtönparancsnok.
Bár szinte meg se rezzent, azért áradt belőle egyfajta fenyegetés. Sosem láttam még ilyen veszélyesnek. És nagyon reméltem, hogy nem fogok ezért nagyon kapni…
- Beugrottam Livhez. Elvégre tizennyolc éves lett, és ezt nem hagyhattam ki. Remélem, nem gond. Nemsokára úgyis lelépek – vonta meg a vállát a nagybátyám. A szemem sarkából láttam, ahogy apu tehetetlenül felsóhajt, és megrázza a fejét.
- Ne bolondozz! Na, gyere, igyunk valamit! Van mit megbeszélnünk – a kezével a sátor mellett kialakított bár felé intett.
Egymás mellett lépkedtek lassan, és bár nem értek egymáshoz, mégis hihetetlen sikerélményt éreztem. A legszívesebben felkiáltottam volna örömömben, vagy tapsikolva körbeszaladtam volna a parkban. De mivel több száz szempár figyelt így is árgus szemmel mindent, megelégedtem azzal, hogy mosolyogva néztem a kettősük után.


Még mindig vigyorogva körbejártam, elbeszélgettem a vendégekkel, nevettem és együtt éreztem, egyszóval teljesítettem a háziasszonyi kötelességeimet. 


Egy jó órával később arra lettem figyelmes, hogy mindenki a sátor felé indul. Kíváncsian mentem én is a tömeg után, de amikor megláttam, hogy mi is készülődik odabent, a legszívesebben elszaladtam volna. Apám fent állt egy emelvényen, erősen és büszkén, és egy mikrofont tartott a kezében. Ajjajj…
- Egy kis figyelmet kérnék! Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves egybegyűlt vendégek! Mint azt már bizonyára tudják, ez a mai összejövetel egyetlen célból lett megrendezve, mégpedig egyetlen lányom, Olivia tiszteletére. Kérem, kaparják elő őt a hátsó sarokból! – erre a mondatra mindenki felnevetett, kivéve engem.


Elhúztam a számat, ahogy az emberek kézről kézre adtak, úgy toltak előre. Amikor elértem az emelvény szélét, valaki megemelt, és feltett apám mellé. Elpirulva néztem körbe, és ahogy gondoltam, mindenki engem figyelt vigyorogva. Meg tudtam volna fojtani apámat… Még Demmy is nevetve integetett az asztala mellől. Ő volt a következő áldozatom az „Áruló!”- listámon. Pálforduló népség…


Apu a kezébe fogta az enyémet, és a tekintetét az enyémbe fúrva beszélni kezdett.
- Szóval, csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm neked Olivia, hogy vagy nekem. És köszönöm az Úrnak is, hogy ilyen, senkivel össze nem hasonlítható gyermeket adott nekem. Jelen pillanatban nem létezik nálam boldogabb és büszkébb apa a világon, mert elmondhatom magamról, hogy nekem van a legtökéletesebb lányom. És gyönyörű vagy, kedvesem… Isten éltessen! – mire befejezte a beszédét, már mindkettőnk szeméből folytak a meghatottság, a hála és a köszönet könnyei.


Nem bírtam uralkodni magamon, és a nyakába ugrottam. Apu eldobta a mikrofont, mindkét kezével szorosan átölelt, így egymást szorongatva, kacagva és sírva egyszerre álltunk ott, amíg fel nem harsant az elismerő taps és éljenzés. Úgy látszik, apám megható szavai nemcsak az én szívemet ruházták fel szárnyakkal, mert, ahogy körülnéztem, láttam, ahogy néhányan elmorzsolnak egy-egy könnycseppet. Most már semmi okom nem volt a bosszankodásra, ezek után még a csillogást és a felesleges fényűzést is boldogan viseltem. És apám még nem fejezte be.
- Nos, miután így kiörömködtük magunkat, azért az ajándékodat még hadd nyújtsam át. Nem nagy dolog, de úgy gondoltam, talán örülni fogsz neki – vigyorgott rám sokat sejtetően, és egy apró dobozt nyomott a kezembe. 


Sejtelmem sem volt, hogy mit rejthet, ezért kissé félve téptem le az ezüstszínű csomagolást. Egy kulcs lapult benne, de tudtommal nem készültem elköltözni, így lakáskulcs nem lehetett. Ahogy jobban megnéztem, észrevettem egy finom metszést a kulcs fején. Közelebb mentem egy lámpához, hogy jobban lássam. Ahogy a szemem előtt kirajzolódott a vadló tökéletesen kidolgozott sziluettje, már tudtam, mihez illik a kulcs. Rákaptam a tekintetem apámra, és csak hebegni tudtam.
- Apu? Ez egy.. egy… egy Mustang kulcsa?! Istenem, apu, annyira köszönöm! Imádlak! – majdnem feldöntöttem, olyan lendülttel ugrottam megint rám. Apám csak kacagott.
- Még nem is láttad! – nevetett rám.
- Nem érdekes! Akkor is ez a legszebb ajándék, amit csak kaphattam! – sikoltottam fel, majd nagy nehezen lekecmeregtem róla. Kézen fogott, és a sátor mögötti füves területre vezetett.


És ott állt Ő. Igen, Ő, mert ezt az autót már személynek kellett tekinteni, annyira gyönyörű volt. Szemből, a lámpái miatt, szinte harapott, annyira vad volt, és ahogy a világítás visszatükröződött a narancs fényezésen… Egyszerűen nem találtam szavakat, annyira tökéletes volt.
- Szabad? – néztem hátra a vállam felett apámra. Valahogy még mindig nem tudtam elhinni, hogy Ő az enyém.
- Hát persze! Meg is sértődnék, ha nem próbálnád ki! – kacagott fel és finoman a kocsi felé taszított.


Ahogy kinyitottam a vezetőülés ajtaját és beültem, megcsapott az az „új” szag, a bőrülések jellegzetes illata. Behunyt szemmel élveztem ezt az aromát, már-már mámorosan szívtam magamba. Lassan becsúsztattam a kulcsot a helyére, és egy utolsó, mosolygós kacsintás után elfordítottam. A motor hangja lenyűgöző volt. Halkan duruzsolt alattam a több mint háromszáz lóerő, és ez a hang… Istenem, sosem hallottam még ennél gyönyörűbbet. Vigyorogva integettem oda a vendégeknek, majd az ünnepséggel mit sem törődve kiszáguldottam a kapun, bele a végtelen éjszakába. 


Nem tudom, meddig cirkáltam a kihalt utakon, csak élveztem a száguldozást. Hála Istennek, vagy talán a születésnaposok őrangyalának, egy rendőrrel sem találkoztam. Miután kitomboltam magam, minden feltűnés nélkül behajtottam a hátsó kapun, és egy kisebb liget mellett leállítottam a motort. Amikor kiszálltam, finoman mosolyogva néztem le az alattam ünneplő tömegre. Olyan jó volt látni, ahogy pár órára apu is megfeledkezik a gondokról, és élvezni tudja az életet. Talán egyszer Jackkel is olyan lesz a kapcsolata, mint régen, mielőtt még összevesztek volna.


Hirtelen halk reccsenést hallottam a hátam mögül, így megfordultam. Daniel állt előttem, a szeme ismét egészen sötét volt a megmagyarázhatatlan vágy miatt, ami mindkettőnket elemésztett. 


Talán az éjszaka varázslatossága, talán a ma átélt érzelmek, talán valami más miatt nem tudtam parancsolni magamnak, mert egyetlen lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, a karjaimat a nyakára kulcsoltam és egy szó nélkül, szenvedélyesen megcsókoltam.