9. fejezet

Hát szép jó napot mindenkinek! :) 
Feltéve, ha jár egyáltalán erre még valaki...
Szóval, nagyon jól tudom, hogy elég régen volt itt friss (augusztusban), de egyszerűen nem volt semmi kedvem írni ezt a történetet. Lehet, hogy furcsán hangzik, de tényleg, leültem írni és két mondat után feladtam. Valahogy nem voltam olyan hangulatban, nem voltam Olivia, ha értitek. De aztán három napja megszállt az ihlet ördöge és nekiálltam :) Mindenesetre remélem, még maradtatok néhányan, és ugyanolyan élvezettel fogjátok olvasni a fejezetet, amilyennel én írtam. Kissé átvezető fejezet, szóval sok izgalomra nem kell számítani, de a végére tartogatok egy kis meglepit ^^ Legalábbis remélem, hogy meglepi lesz :D
Végül, de nem utolsó sorban köszönöm szépen mindenkinek a kitartást, Moncsimnak az állandó cseszteteést, mert enélkül nem hiszem, hogy folytattam volna.
Jó szórakozást kívánok és ne felejtsetek el írni nekem :)
xoxo
Lea


Kótyagosan ültem fel, a kezemet a fejemen lévő púpra szorítottam és egyáltalán, igyekeztem eszméltemnél maradni. Ahogy a látásom fokozatosan tisztult és már a fülem sem zúgott annyira, meglepetten vettem észre Danielt, aki hadonászva egy csapat gyereket kergetett a domboldalban. Ha nem lettem volna száz százalékig pocsékul, biztos felnevettem volna a jeleneten. Így viszont csak arra voltam képes, hogy nyögdécselve visszafeküdjek a földre. Lehunytam a szememet és igyekeztem nem visszaköszönni a reggelimnek. A gyomrom iszonyatosan kavargott, szédültem, és fájt a fejem. Pár perc múlva egy hűvös tenyér simította ki a hajamat a homlokomból. Ahogy ismét próbáltam úrrá lenni a rosszulléten és kinyitottam a szemeimet, Daniel aggódó tekintetével találtam szembe magam.
- Olivia? Hallasz? – csendesen szólt hozzám, mégis, mintha légkalapácsot dübörögtetett volna a fülem mellett.
- Hallgass! – szóltam rá, bár ő inkább hlgrrrss-t hallhatott. Nem voltam teljesen felkészült egy beszélgetésre, annyi szent.
- Gyerünk, Liv, vissza kell mennünk a házba! Vérzik a fejed – a szemhéjaim végleg felpattantak. Miről beszél ez? Teljesen megőrült?
- Nincs nekem semmi bajom, hagyj béké… - a döbbenet belém fagyasztotta a szót. Ahogy elvettem a kezemet a fejemről, tátott szájjal, csodálkozva figyeltem a bőrömet vörösre festő vért.
- Gyere, segítek felállni. El tudsz egyedül jönni odáig vagy vigyelek? – Daniel szavai abban a pillanatban el sem jutottak a tudatomig.
Még mindig a kezemmel voltam elfoglalva. Amint Daniel két lábra állított, a gyomrom megadta magát. Miközben a szervezetem kitessékelte belőlem a jövő hetet is, azt kívántam, bár nyílna meg alattam a föld. Nem hittem, hogy volt még valaki a világtörténelem során, aki ennyire megalázta volna magát épp az előtt a férfi előtt, akivel néhány órája elveszítette a szüzességét. Nem értettem, miért éppen velem történnek ilyesmik. Valaki nagyon pikkelhetett rám Odafent… Daniel előtt viszont le a kalappal. Hősiesen elviselte, amíg könnyítettem magamon, sőt, még a hajamat is a tarkómhoz fogta, míg a másik kezével a homlokomat támasztotta. Sírni tudtam volna ennyi gyengédség láttán, főleg azok után, amiket egymás fejéhez vágtunk. Furcsa volt ez a kettősség. Egyrészt gyűlöltem Danielt, meg tudtam volna ölni mindazokért, amiket elkövetett ellenem, másrészt a lábai elé is omlottam volna ugyanezekért a dolgokért. Mert ismét bebizonyosodott a mondás: az éremnek mindig két oldala van. Esetünkben talán több is, így bőven megcáfoltuk a három dimenzió fogalmát, de maradjunk az egyszerűbb verziónál. Daniel megajándékozott engem életem legszebb éjszakájával, a vággyal, a gyönyörrel és az érzékiséggel, majd egyetlen megnyilvánulásával máris rút, visszataszító dologgá fejlesztette vissza. Hol így, hol úgy gondoltam a dolgokra és ez a fejemben élő párharc lassan megőrjített.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha viszlek. Olivia, figyelj rám, kérlek! Ne ájulj el, rendben? Nem lenne tanácsos most lógatni a fejed – finoman a karjaim és a lábaim alá nyúlt és összecsomagolva a karjaiba vett.
Ernyedten figyeltem, mint egy rongybaba, ahogy egyenletes léptekkel felfelé haladtunk a dombon. Jó pár száz métert kellett megtennünk, talán egy kilométert is, de Danielen egyáltalán nem látszott, hogy erőlködött vagy kifáradt volna. Csak ámultam és bámultam. A terep egyenetlensége azért megviselt kissé, ezért nem kis megkönnyebbüléssel fedeztem fel a ház körvonalait. Ahogy egyre közelebb értünk, már csak azért imádkoztam, hogy kibírjam odáig. Daniel megállás nélkül kinyitotta az ajtót és a nappaliban lévő díványra fektetett, gondosan megemelve a fejemet egy párnával. 


Lehunyt szemekkel feküdtem és közben hallgattam Daniel neszezését, ahol körülöttem sündörgött. Levette a cipőmet, a zoknimat és a nadrágom felé nyúlt. Egy pillanat alatt magamhoz tértem, és tágra nyílt szemmel rácsaptam Daniel kezére.
- Mit képzelsz te magadról? – bármennyire is igyekeztem, nem igazán sikerült igazi felháborodást csempészni a hangomban, ahhoz túlságosan is kimerült voltam.
- Olivia, nem feküdhetsz le ilyen koszosan. Hadd segítsek – Daniel behízelgő hangja csábítóbbnak tetszett, mint a saját önbecsülésem, de semmiképpen nem hagyhattam, hogy levetkőztessen. Álszent dolog volt, de legalább a megmaradt, hangyányi büszkeségemet nem akartam elveszíteni.
- Majd megoldom egyedül is, nem kell a segítséged! Kifáradnál addig, kérlek? – óvatosan felkönyököltem az egyik kezemmel, a másikkal meg az ajtó felé mutattam. Daniel kétkedőn végignézett rajtam, de aztán sóhajtott egyet és az ajtó felé indult.
- Ha kell valami, csak szólj! Itt leszek a közelben – mondta, mielőtt kilépett volna.
- Majd ha fagy… - csak az orrom alatt dörmögtem, nem volt kedvem újabb, na-ki-az-erősebb vitába keveredni.


Megtámaszkodtam a kanapé karfáján és lassan ülő helyzetbe toltam fel magam. A fejem még mindig iszonyatosan lüktetett, a szemeim előtt meg színes pontok táncoltak. Vettem pár mély levegőt és felálltam. Ezzel még nem is lett volna gond, de ahogy tettem egy lépést, a szédülés elsötétített előttem mindent és utána már csak arra eszméltem, hogy a padlón fekve nyöszörgök. Annyi szánalmasnak éreztem magam, annyira dühös, kimerült és frusztrált voltam, hogy bírtam ki és minden szent elhatározásom ellenére elsírtam magam. Csak feküdtem ott, a lábaimat a mellkasomig húzva, mint egy rakás szerencsétlenség, és azon gondolkodtam, hogy ennél mélyebbre már tényleg nem zuhanhattam volna. Fogalmam sincs, mennyi ideig fetrengtem az önsajnálatban, de egyszer csak elég volt. Gondolatban megráztam magam, mint eső után a kóbor kutyák és igyekeztem összekaparni magam a padlóról. Megtámasztottam a testemet a jobb kezemmel, de amikor a bal került volna sorra, felkiáltottam a belenyilalló fájdalomtól. Úgy tűnt, nagyobbat estem, mint hittem.
- Olivia? Jézusom Olivia, mit csinálsz a földön? – hős lovagom megérkezett. Felsóhajtottam.
- Épp Twisterezni támadt kedvem, tökfej – szúrtam oda neki, mire elvigyorodott és utánam nyúlt.
- Ahogy látom, a nagy szád még mindig a helyén van. Ez jó jel – a karjaimnál fogva fel akart húzni, de amikor a sérült bal kezemhez ért, hangosan kifakadtam.
- Hogy az a mennydörgős Isten csapna agyon! Eressz el, ez fáj! – zihálva próbáltam arrébb taszítani az előttem tornyosuló férfit, vajmi kevés sikerrel.


Változtatott a helyzetén és most már a derekamnál fogva cibált el a kanapéig. Villámló tekintettel viszonoztam a kedvességet, a hangulatom felért egy ötös szintű tornádóéval. Pokoli dühös voltam a világra és mivel Daniel volt az egyetlen élőlény húsz mérföldes körzetben, rajta csattant az ostor. Tisztában voltam, hogy lehetetlenül viselkedem, de nem tudtam gátat szabni az indulatomnak.


- Hol tanultál te ilyeneket? – Daniel leguggolt mellém és szakszerűen tanulmányozni kezdte a csuklómat, ami máris kissé feldagadt és elszíneződött.
- Az előkelő lányiskola nemcsak a társasági életre készít ám fel. Mi az, talán orvos is vagy? – gúnyosan felhúzott szemöldökömet egy pillanat alatt meggyilkolta a fájdalom, amit ő váltott ki a tapogatózásával.
- Tengerészgyalogság, Quantico. Kaptam alapvető orvosi kiképzést is. Egy transzplantációt nem tudnék elvégezni, de ezzel itt elboldogulok – még mindig mosolyogva a csuklómra bökött.
- Renden, Mr. Sokoldalúság, eltört vagy sem? – kissé megkönnyeztem a vizsgálatot, de nem volt annyira vészes. A fejem ezerszer jobban fájt, a koponyámat belülről döngető légkalapácsok egy percre se álltak le.
- Nem hiszem, hogy törés lenne. Csak egy zúzódás – Csak egy zúzódás?! Halálra váltan fekszem itt, száz sebből vérzek, és akkor ő kiböki, hogy csak egy zúzódás?!
- Ez most… - minden bizonnyal az arcom nyitott könyvként tükrözte a kirobbanni készülő haragomat, mert Daniel talpra ugrott és belém fojtotta a szót.
- Hozok rögzítőt, ne mozdulj! – úgy iszkolt kifelé a szobából, mintha száz ördög kergetné. Sötét tekintettel néztem utána, egyre újabb és újabb válogatott káromkodás hagyta el a számat. És amíg fortyogva emésztettem magam, észre sem vettem, hogy szép csendesen álomba merültem.


Mire felébredtem, már a hálómban voltam, puha párnák közt feküdve szidhattam magam a korábbi viselkedésemért. Mert bármit is tett vagy nem tett Daniel, azt el kellett ismernem, hogy amint szükségem volt rá, ott termett és megmentett, mint valamiféle modernkori királykisasszonyt. Szörnyű voltam, igazi hárpiaként rontottam rá, amikor ő csak engem védett, nekem akart jót. Azt kívántam, bárcsak megnyílna a föld és a pokolig süllyedhetnék. Fogalmam sem volt, hogy ezek után, hogy a fenébe leszek képes a szemébe nézni. Amíg a lehetőségeimet mérlegeltem – szökés Kínáig, zárdába vonulás, lakatlan szigetre költözés, ilyesmik – addig észre sem vettem, hogy már nem vagyok egyedül a szobában. Daniel a mellkasa előtt összekulcsolta a karjait és merengőn nézett valamit rajtam. Zavartan lesimítottam a hajam, és egyszerre vettem észre a kötést a fejemen és a kezemen is. A meglepetéstől benyögtem egy halk „óh”-t, mire elmosolyodott azzal a sok millió dolláros mosolyával. Visszahanyatlottam a párnára. Daniel ellökte magát az ajtókerettől, nesztelen léptekkel átszelte a szobát és az ágyam szélére telepedett. Még mindig nem szólt egy szót se, amitől egyre inkább ideges lettem. Nem tudtam, mi jár a fejében, mikor hord le, mikor küld el melegebb éghajlatra és ez kivitte a biztosítékot. Türelmetlenül gyűrögettem a takarót az ép kezem ujjaival és roppant bűnbánó pillantásokat vetettem rá, remélve, hogy érti a célzást.
- Olivia…
- Figyelj, én…


Egyszerre kezdtünk neki, amitől kuncognunk kellett. Megmelengette a lelkemet a jókedvtől csillogó szempárok látványa és ott, akkor rájöttem, hogy mindegy, mi történt és mi fog történni még köztünk és velünk, én mindent feladok, mindent feláldozok ezért a férfiért. Képtelen lettem volna tovább létezni nélküle. Egyben tartott engem, mellette másnak éreztem magam, olyasvalakinek, akivé mindig is válni akartam. Felnőttem mellette – még ha ez nem is vált mindig nyilvánvalóvá. A felfedezésem hatására mintha elfújták volna az eddigi rosszkedvemet. Vigyorogtam, mint a tök. Daniel viszont néhány perc múlva elkomorult és nagyon, de nagyon borúsan nézett rám. Nem adtam fel, a mosoly ráműtötte magát az arcomra.
- Olivia, mondanom kell valamit.


Vártam, hogy belekezdjen, de ő csak némán, megfeszülő állkapoccsal meredt maga elé. Elképzelni sem tudtam, mi az, ami ekkora gyötrődést okoz neki és ez elbizonytalanított. Boldognak akartam látni, érezni szerettem volna a jókedvtől szikrázó tekintetét magamon, hallani akartam a nevetését és legfőképp fájón vágytam az érintésére, arra a tökéletesen megkomponált dallamra, amit oly érzékien tudott játszani a testemen. Révetegen bámultam, azon se csodálkoztam volna, ha a szám sarkából nyáladzottam volna. Daniel megmozdult, rám függesztette zöld szemeit és ez engem is kiragadott az előbbi transzból.


- Daniel, figyelj, ami délután történt, az… - nem engedte, hogy a gondosan megfogalmazott, védőbeszéddel egybekulcsolt bocsánatkérésemet elmondjam, határozottan felemelte a kezét, jelezve, hogy duguljak el. A másodperc törtrészéig fellobbant bennem a harag, de gyorsan ki is aludt. Hát nem az imént határoztam el, hogy nyugton maradok?!
- Nem, engedd, hogy elmondjam. Egyébként pont erről szeretnék veled beszélni. Figyelj, ha ennyire zavar, hogy velem kell itt lenned, leadom az ügyet és küldenek valaki mást a védelmedre. A beépülésem sikerült, minden szükséges információt megszereztem, innentől egy másik ügynök is el tudja látni ezt a feladatot. Nem kell elviselned a látványomat, nem kell bezárva lenned velem. Mivel ennyire nem szívlelsz, azt hiszem, megoldható a probléma.


A nyugodtan elmondott szavakra a szívem őrült táncba kezdett. Lelki szemeim előtt máris szörnyű képsorok futottak, láttam, ahogy egy nagydarab, kopaszodó ügynök rám vigyorog a hiányos fogsorával, miközben cukrozott fánkot töm a szájába, közben kényelmesen pihenteti a göcsörtös ujjait a nadrágszíja alá lógó hatalmas hasán. Ó, nem… A hideg is kirázott a gondolatra, hogy valami nagyszájú pacákot kelljen elviselnem az én Adoniszom helyett. Nem volt ez diszkrimináció, vagy valami ilyesmi, pusztán a gőzerővel működő ösztöneim kapcsoltak vészadásra. tudtam, ha most elengedem Danielt, akkor nem látom újra soha többé. Ezt nem hagyhattam.
- Nem mehetsz el! Úgy értem, egész jól kijöttünk eddig, és ígérem, hogy összekapom magam. Tökéletes védelemre szoruló személy leszek. Ünnepélyesen esküszöm, hogy nincs több hiszti, nincs több kinyílt bicska a zsebben, nincs több felszínre hozott csatabárd. Tényleg, komolyan gondolom – az utolsó mondat Daniel kétkedő tekintetének és gúnyosan felhúzott szemöldökének szólt. Epekedve vártam a reakcióját.
- Nem, Liv, azt hiszem, ez nem fog működni. Mindazok után, ami történt velünk… Ennek sosem szabadott volna így alakulnia. Én a munkámat végzem, neked pedig csak egy újabb megoldandó esetnek kellene lenned. Olivia, én nem adhatok neked semmit! Mert bármennyire is szeretnélek, nem feledkezhetünk meg a rajtunk kívül álló dolgokról sem. Egyszóval, Olivia, én elmegyek – elszántan rám pillantott, a tekintete csupa keménység volt, tele volt megingathatatlan szigorúsággal.


Elnehezedett a szívem, a szemeimet csípték a könnyek, de még nem akartam feladni. Amíg egy hangyányi esélyt is láttam arra, hogy végül minden jóra fordul, képtelen lettem volna csak úgy elsétálni. Nem engedhettem, de arra sem bírtam rávenni magam, hogy könyörögjek, a nem kis mértékű egóm nem hajtott ilyen könnyen fejet. Hogy ez jó volt-e vagy sem, magam sem tudtam. Mindenesetre kockáztattam, feltettem mindent egy lapra és nem szóltam egy szót se, csak lassan, finoman közelebb csúsztam hozzá. Daniel szempillái megrebbentek, ahogy igyekezett kitalálni a következő lépésemet. Sutba dobtam az összes létező szabályát és megcsókoltam. Nem voltam vad, sem követelőző, lágyan értem az ajkához, lehetőséget adva neki a döntésre. Ha ellökött volna magától, nem hibáztattam volna érte. Ehelyett azonban az ujjai lassan a tarkómra kúsztak, most már ő irányított, ő volt a domináns fél. Nem bántam. Hogy is bánhattam volna? A szívem riadt kismadárként repdesett szűkké vált mellkasomban, a levegő süvítve, zihálva járta a táncát a tüdőmben. Lelkesen átöleltem én is őt, egyre közelebb préselve magam hozzá. Nem emlékszem, mikor éreztem végre magam mellett őt az ágyban, ha agyonütnek, sem tudnám megmondani, mikor kerültek le rólunk a ruhák. Csak az a végtelen szenvedély, az a mindent elsöprő érzékiség hagyott nyomot bennem, amikor a testünk a legnagyobb extázisban egybeforrt és összecsendültek a lelkeink.


Pillekönnyűnek éreztem magam, miközben a leírhatatlanul tökéletes szeretkezésünk után elégedetten figyeltem a mellettem szuszogó Danielt. Életem végéig el tudtam volna nézni őt, de a testem egyéb emberi szükségletei is helyet követeltek maguknak. Csendesen felkeltem és a sötétben botorkálva elcsoszogtam a fürdőszobáig. Miután végeztem, belenéztem a mosdó feletti tükörbe és döbbenten néztem a saját tükörképemet. A velem szemben álló lány nem lehettem én. Kócos haja százfelé meredezett, de ez nem rontott az összképen, épp ellenkezőleg. Pazarul keresztezte a kipirult arcát, kiemelte a sötétzölden csillogó szemek lágy fényét, finoman hangsúlyozta a csókoktól felduzzadt ajkait. Ahogy bámultam a tükörképemet, a szám egyre nagyobb mosolyra húzódott. Szerettem látni, mit művel velem ez a fickó és szándékomban állt még nagyon sokáig átélni ezt. Felemeltem a hüvelyujjam a tükörképbeli énemnek, kilibbentem a fürdőszobából és visszabújtam Daniel mellé az ágyba. Lelkem minden örömével körbeburkolózva aludtam el.


Mikor másnap reggel felébredtem, egyedül találtam magam. Rám tört egy deja vu érzés, de elhessegettem a gonosz gondolatokat és szándékosan erőltetett vidámsággal magamra kaptam a köntösömet és mezítláb leszaladtam a földszintre. Vigyorogva haladtam a konyha felé, de amit odabent találtam, felért a legrosszabb rémálmommal. Egy köpcös hapsi ült Daniel, az én Danielem helyett az asztalnál, és csokis fánkot tömött éppen a szájába, miközben a reggeli lapot forgatta az ujjai között. Megszédültem, bele kellett kapaszkodnom az ajtófélfába. Kétségbeesetten gyártottam az elméleteket a férfi jelenlétét igazolva, de egyik sem tűnt valószínűnek. Talán Danielnek csak dolga akadt, talán baj van apával, talán épp most tart hazafelé, hogy a karjaiba véve elbújtasson a világ elől. Mélyen legbelül már tudtam, hogy szó sincs ilyesmiről, de a védekezési mechanizmusom makacsul tagadott minden fájdalmas elképzelést.
A férfi végre észrevette, hogy már nincs egyedül a konyhában. Lázas sietséggel felugrott a székről, maszatos kezét a nadrágjába törölte és felém indult.
- Jó reggelt, Miss! John Mumble vagyok, a testőre – a kinyújtott kezét észre se véve csak bámultam bele az arcába, eltátotta ma számat és egyáltalán, úgy viselkedtem, mint valami holdkóros. Az fejem szét akart szakadni, ahogy dübörögtek benne a gondolatok. Hol van Daniel? Nem hagyhatott itt ezel a fickóval! Nem, nem, nem! Zakatolt az agyam, de már éreztem, ahogy forró könnyek szántják végig az arcomat. Féltem, pokolian rettegtem a választól, de muszáj volt feltennem a kérdést:
- Hol van Everton? – ijesztően halk és remegő volt a hangom, üresen kongott, akár egy sírbolt. A testőr szemébe meglepettség költözött.
- Azt hittem tudja. Everton kérte az áthelyezését tegnap délután – felelte kissé megzavarodva, de képtelen voltam most rá figyelni. Csak egy mondat kavargott a lelkemben.


Daniel beváltotta az ígéretét. Elment.