7. fejezet

Na szóval, most aztán igazán nem lehet okotok a panaszkodásra!!! XD Előbb is jött, mint szokott, hosszabb is, ráadásul határozottan 18 karikás XD A komikat újfent megköszönném ;)

Feszülten figyeltem, nem akartam lemaradni egyetlen apró információról sem. Daniel minden formaságot nélkülözve, lazán hátradőlt a széken, keresztbe fonta a hosszú lábait és már-már önelégülten bámult rám.
- Nos? Belekezdesz még ma? – a tenyeremet az asztallapra szorítva előredőltem, és várakozóan néztem a szemébe. Nagyot sóhajtott és ő is felegyenesedett.
- Mondtam, hogy elmondok mindent, amit tudni akarsz, de meg kell ígérned valamit. Bármi is hangzik el a mai nap folyamán, annak a ház falai között kell maradnia. Tehát senkinek nem mondhatod el, se Demmynek, se Tomnak, se senkinek, értetted? Sajnálom, ha ezt esetleg sérőnek érzed, de ez fontos, Liv, és nem kockáztathatok mindent miattad – nagyon nyugodtan beszélt, mégis, minden szavából sütött a határozottság és a meg nem alkuvás. Türelmetlenül intettem egyet a kezemmel.
- Oké, nem mondok el semmit, most elégedett vagy? – megforgattam a szemeimet, amit kuncogással tolerált.
- Teljesen! Szóval, akkor kezdhetjük? – felhúzott szemöldökkel várta a válaszomat, mire felhorkantottam.
- Ezért könyörgök már egy évszázada! Gyerünk, Daniel, mondd már el! – elfogyott a türelmem.
- Nos, amint azt már mondtam, a nevem Daniel Everton. Amit még nem tudsz, az az, hogy nem csak egyszerű testőr vagyok – mély baritonja egy pillanatra elkápráztatott, de aztán eljutott a tudatomig az is, amit tulajdonképpen mondott.
- Mi? Akkor mi vagy? Marslakó? Vagy McGiwer? Vagy egy maslakó McGiwer? – nem tudtam megállni, hogy piszkáljam egy kicsit. Most rajta volt a sor, hogy felsóhajtson.
- Olivia, nem tudnál egy kicsit komoly maradni? Kérlek…! – megrázta a fejét, miközben úgy nézett rám, mint egy csintalan kölyökre. Felment bennem a pumpa, de inkább leharaptam volna a nyelvemet, minthogy visszaszóljak. Ahhoz túlságosan kíváncsi voltam, így csak megvontam a vállám és hátradőltem.
- Folytasd, kérlek – böktem oda neki nagylelkűen.
- Köszönöm. Szóval… Az FBI-nak dolgozom – így, ilyen egyszerűen közölte velem a tényt. Leesett az állam.
- Ez… most komolyan? De… mármint… én… - a döbbenet leblokkolta a máskor sziporkázó előadási tehetségemet. Szóhoz sem jutottam.
- Igen. Azt a feladatot kaptam, hogy derítsem ki, mennyit tudsz, esetleg mennyire van közöd apád üzleti ügyeihez. Olivia, Peter nagyon rossz társaságba keveredett, bár az elején ő maga sem tudott róla. És amikor rájött, hogy nem egészen arról szól a dolog, mint azt kezdetben hitte, ki akart szállni. De ez nem egyszerű, és itt jövök a képbe én – mutatott magára, és közben úgy leste a reakcióimat, mint vadászó sólyom az egeret.
- Mit mondasz? Hogy apa… nem, Daniel, ez valami félreértés! Az én apám soha nem keveredne kétes üzelmekbe! – felháborodottan pattantam fel a székről és dühösen rámeredtem.
- Sajnálom, Liv, de nincs tévedés. A CIA már egy ideje megfigyeli apád ténykedését, és miután bebizonyosodott, hogy nem a megfelelő emberekkel kötött megállapodást, szóltak nekünk. Beépültem hozzátok, és eredetileg úgy volt, hogy egy ideig ott is maradok, mint a testőröd. Azonban néhány napja apád több fenyegető tartalmú levelet és telefonhívást kapott, így jobbnak láttuk megelőzni a bajt. Ezért vagy te most itt, velem – nagyon gyorsan rövidre zárta a beszélgetést, pedig rengeteg dolog volt még, amit tudni akartam.
- Ez… ez lehetetlen, ilyen nincs! Ez csak egy vicc, ugye? - teljesen sokkolva ültem vissza ismét a székre, a szemeim tágra nyíltak a meglepetéstől.
- Ennél komolyabb már nem is lehetne az ügy. Mint tudod, Peter főleg befektetésekkel foglalkozik és nagyjából egy éve kapcsolatba lépett vele egy hírhedt közel-keleti sejk, név szerint Amir el Nasim Shareef, akire már régóta feni a fogát az Államok igazságszolgáltatása bizonyos, az iraki hadseregben elkövetett bűntettei miatt. Legyen annyi elég, hogy számos esetben bizonyíthatóan amerikai hadifoglyokat kínzott és ölt meg, ami több mint elég indok arra, hogy el akarjuk kapni – talán ösztönösen, de a többes számot használta, ami lassan kezdett ráébreszteni arra, hogy micsoda erők állhatnak e mögött a férfi mögött. Hátborzongató felfedezés volt.
- De mit akart egy ilyen szemétláda az apámtól? Sajnálom, de nekem ez még mindig nem áll össze – magráztam a fejemet, de bármennyire is igyekeztem, a kapott információk nem akartak egésszé lenni, parányi töredékekben cikáztak az agyamban.
- Mivel apádnak, mondhatjuk, hogy elég jó híre van a befektetési piacon, Shareef számára kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy az évek alatt tisztességtelenül megszerzett, jókora vagyonát a segítségével tisztára mossa. Ahogy már mondtam, Peter eleinte nem sejtett semmit, csupán rossz helyen volt rossz időben, a hírneve áldozata lett. Amikor ráébredt, hogy Shareef mire akarja felhasználni, megmondta neki, hogy felejtse el, de az arab megfenyegette őt, veled zsarolta, így apádnak nem volt más választása, tovább dolgozott neki. Közben a hírszerzés titokban felvette velünk a kapcsolatot, a többit meg már tudod – Daniel végleg befejezettnek tekinthette a magyarázkodást, mert felállt és a nappaliba indult.


Feldúltan követtem. Egyszerűen képtelen voltam elhinni mindazt, amit megtudtam. Hallottam a szavakat, mégsem fogtam fel teljesen az értelmüket. Daniel lehuppant a kanapéra és érdeklődőn nézett rám, gondolom, azt próbálta kitalálni, hogy vajon sikítozni fogok-e vagy összeesni. Mellesleg, erre magam is kíváncsi lettem volna…


Mindkettőnk őszinte meglepődésére egyiket sem tettem, csak fáradtan leültem mellé és csak a padlót bámultam a cipőm előtt. Újra és újra végigjátszottam magamban az előbbieket, de nem találtam értelmes magyarázatot arra, hogy miért is éppen velem történt mindez. 
Lehet, hogy önzően hangzik, de én a régi életemet akartam, ahol csak annyi gondom volt, hogy a nemrég kiválasztott, új, new yorki lakásomban milyen színű legyen a hálószobám, hogy vajon magammal vihetem-e Pebblest, hogy hogyan fogom megszokni a baloldali közlekedést. Nem akartam a CIA-val és az FBI-jal törődni, még kevésbé mindenféle közel-keleti maffiával, akik szent céljuknak tekintették azt, hogy tönkretegyék az eddigi, tökéletes életemet. Láthatatlanul is gyűlöltem mindenkit, akinek köze volt ehhez az egészhez, bár azt nem tudtam, tehetnék-e valamit ellenük. A szám szélét rágcsálva rugdostam a szőnyeget a cipőm orrával, a nagy gondolkodásban még azt is elfelejtettem, hogy Daniel ott ült mellettem és leste minden mozdulatomat. 
De hiába rágtam át ezerszer is a dolgokat, képtelen voltam felfogni az értelmüket. Ha addig nem is tartottam magam teljesen agyatlannak, abban a pillanatban erősen el kellett gondolkodnom azon, hogy én lettem-e teljesen agyhalott, vagy a körülmények hozták ezt ki belőlem.


Váratlanul egy kép, egy hang villant be a tudatomba, makacsul kiszorítva minden addigi elmélkedésemet.
- Daniel! – olyan váratlanul sikítottam fel, hogy a megszólított jókorát ugrott ültében.
- Jézusom, Olivia, a szívbajt hozod rám! – színpadiasan a mellkasához kapott, de a vigyor már ott bujkált az arcán.
- Éppen ez az! Daniel, mi van az apámal? Tom felhívott, mielőtt te… mikor… tudod… mikor elraboltál – az aggodalom váratlanul, de elementáris erővel lángolt fel bennem, a kanapéról felpattanva járkáltam fel s alá a szobában.
- Liv, nyugodj meg, kérlek! Peternek semmi baja, leszámítva, hogy jókora fejfájással fog ébredni – elnéző mosollyal nézett rám, olyannal, amivel a szülők szokták megajándékozni a gyermekeiket, amikor azok valami butaságot kérdeznek.
- Állj! Mi az, hogy nincs semmi baja? Hiszen Tom azt mondta, apa szívrohamot kapott! – a zaklatottságom minden bizonnyal az arcomon is meglátszódhatott, mert Daniel mosolya lelohadt.
- A szívroham nem volt valódi. Beinjekciózott magának egy szert, ami a szívrohamhoz hasonló tüneteket produkál, de nem jár annak káros következményeivel. Jelenleg egy szigorúan titkos helyen várja, hogy hírt kapjon rólad – nyugodt hangon magyarázott, és bár kissé mérséklődött bennem a feszültség, nem tudtam teljesen lehiggadni.
- De miért tett ilyet? Egyáltalán, mit adott be magának? – égtem a kíváncsiságtól, hogy a kérdéseimre választ kapjak.
- Első kérdés: mit gondolsz, ha téged eltüntetünk, őt pedig otthagyjuk a helyén, az ellenségeink nem jöttek volna rá, hogy valami turpisság van a háttérben? Második kérdés: ezt nem árulhatom el. Ha megtenném, meg kellene, hogy öljelek – az egész arca mosolygott, de a szeme nem, az jéghideg és kiszámíthatatlan maradt. Egy kicsit féltem tőle, de a kényszerű bizalom erősebb volt bennem.
- Értem… illetve nem teljesen, de ha jól gondolom, be kell érnem ennyi információval, igazam van? – oldalról rásandítottam. Bólogatott, felsóhajtottam.
- A legfontosabb most, hogy ne idegeskedj és bízd ránk a dolgokat. Tudjuk, mit kell tennünk – a határozottsága már nem lepett meg, így engedelmesen leültem a padlóra, a lábaimat kersztbe tettem és a tenyerembe támasztottam az államat.
- És akkor most? Mit teszünk? – kérdeztem rá.
- Te nem teszel semmit. Én viszont megnézem a délutáni meccset, ha nem haragszol – megint felvillantotta a lenyűgöző vigyorát, amitől kihagyott a szívem pár ütemet. Elképesztő azért, hogy még ebben a helyzetben is ilyen hatással tudott lenni rám.
- Férfiak… - nyögtem fel, de ő csak nevetett, bekapcsolta a szoba sarkában álló készüléket és elhajtott előle.
- Menj, fedezd fel a házat! Egy darabig úgyis ez lesz az otthonod – nem is nézett rám, a szemei a képernyőre tapadtak.
- Pontosan meddig is? – érdelkődtem.
- Pontosan én sem tudom. Addig itt maradunk, amíg nem szólnak, hogy biztonságos visszavinnem téged a megszokott életedbe – továbbra is csak a futkározó játékosokat figyelte, így fogtam magam és elindultam az emeletre.


Bár a ház meg sem közelítette az othhonom fényűzését, kellemes csalódást jelentett. Látszott, hogy valaki nagyon sok figyelmet szentelt a kialakításának, minden apró szegleten észrevehető volt, milyen nagy szeretettel építették meg. A lépcsőfordulóba polcokat vágtak, telis-tele tömve azokat könyvekkel, díjakkal és egyéb személyes tárgyakkal. Ahogy szemrevételeztem őket, észrevettem, hogy egy fénykép sincs közöttük. Nem tulajdonítottam túlzottan nagy jelentőséget neki, egy vállrándítással elintéztem és továbbindultam. Mikor felértem az emeletre, egy hosszú, világos folyosón találtam magam, ahol öt ajtó jelezte a szobák számát. Kíváncsian nyomtam le a bal első ajtó kilincsét és egy hálóba jutottam. Amint megláttam a szoba berendezését, tudtam, hogy rossz helyen járok. Fekete és arany színek jellemezték, itt-ott felfedeztem egy barna vagy szürke kiegészítőt, így egyből leesett, hogy ez egy férfi hálószobája. A szemem mégsem ezekre tapadt, hanem a szoba közepén terpeszkedő, hatalmas ágyra. Teljesen uralta a teret, olyan bútordarab volt, amelyről az embernek nem feltétlenül a kényelmes alvás jut elsőre az eszébe, hanem a fülledt és mozgalmas éjszakák… Beleborzongtam az elképzelésbe, hogy vajon hány nő élvezhette már itt Daniel „vendégszeretetét”. Féltékeny voltam rájuk, bár semmi okom nem volt rá, hiszen közöttünk soha nem történt semmi olyasmi. Az eszem hiába kiáltozott tiltakozva, hogy ez nem normális, a testem sóvárogott Daniel erős és mégis, gyengéd ölelése után, akartam őt, mindegy, milyen következményekkel járna is ez a tettem. Erőnek erejével kellett visszatartanom magam, hogy ne rohanjak le hozzá és ne vessem magam a lábai elé. Elvégre, méltóság is van a világon…


Számtalan mély lélegzetre és képzeletbeli pofonra volt szükségem ahhoz, hogy remegő lábak nélkül tudjam elhagyni a szobát. Kissé érdektelenül nyitottam be ezek után a következő helyiségbe, de amint átléptem a küszöböt, már el is felejtettem Danielt. Ez is egy hálószoba volt, de sokkal lágyabb, nőiesebb. A falakat halvány barackszínűre festették, a szőnyegek és a függönyök krémszínben pompáztak. Az egyedüli merészséget az ágytakaró jelentette, harsány narancssárgájával élesen kirítt a pasztellszínű környezetéből. Elvarázsolt mosollyal az arcomon sétáltam körbe, egyenként megcsodáltam a tökéletesen kidolgozott bútorokat, a puha, süppedős szőnyeget, a lenyűgöző kilátást. A tájból ítélve valahol Anglia keleti partján lehettünk, mert a nap mögöttem vánszorgott lassan az éjjeli pihenőjére, egyre gyengülő sugaraival pedig egy elhagyatottnak tűnő világítótornyot ragyogott be. Szélesre tártam az ablakot és mélyeket lélegeztem a frissítő sós levegőből. 


Sikerült teljesen megnyugodnom, ezért minden félelem nélkül megfordultam és levágtattam Danielhez a nappaliba. Meglepetten észleltem, hogy nincs ott. Nem is vettem észre, hogy ilyen sokáig voltam odafent, de a jelek szerint igencsak elmúlattam az időt, hiszen a meccsnek már vége volt.
Zajt hallottam a házon kívülről, és automatikusan elindultam arrafelé. Az ajtónál jutott eszembe, hogy valószínűleg zárva van, de próba, szerencse alapon azért lenyomtam a kilincset. Akadálytalanul hagyta magát, így elámulva nyitottam ki az ajtót és kiléptem rajta. A házat széles, fedett veranda ölelte körül, az bejárat mellett valaki kényelmes, fonott ülőgarnitúrát és aztalokat helyezett el, távolabb pedig egy tipikus, minden háznál látható hintaágyat is felfedeztem. A korlátra könyökölve körbenéztem, és megláttam Danielt, amint éppen félmeztelenül kisétált a tengerből. A napsugarak vöröses árnyalatúra festették a vízcseppektől csillogó bőrét, milliónyi apró, eleven szivárványt rajzolva köré. Elakadt a lélegzetem, mikor megrázta a fejét, hogy megszabaduljon az arcába csorgó tengervíztől. Az izmai tökéletesen együttműködve hajtották végre a parancsot, káprázatos látványt nyújtva ezzel nekem. Már azon csodálkoztam, hogy nem csorog a nyálam. Ennyit a méltóságról meg a függetlenségről…


Azért sarkon fordultam, és felrohantam a „női” hálószobába. Kimerülten rogytam le az ágyra, átkaroltam magam, de valahogy úgy éreztem, más ölelésének jobban örülnék. Dühösen álltam fel ismét és valami alvóruha után néztem. Határozottan a beépített gardróbhoz léptem és meglepetten vettem észre, hogy a ruhák, amik megtöltötték, az enyémek. Valaki nagyon felkészült erre a lányszöktetésre…
Előtúrtam az egyik fiókból egy hálóinget és a frissen szerzett zsákmányommal a fürdőszobába vetettem magam. Egy ideig megpróbáltam ellazulni a meleg vízsugár alatt, de akárhányszor a vizes bőrömre néztem, csak a Daniel bőrén csillogó cseppeket láttam. Egyre ingerültebben zártam el végül a csapot, megtörülköztem és belebújtam a csipkecsodába. Miután Demmy megajándékozott életem első felnőtt fehérneműjével, rákaptam a dologra és nem voltam képes ellenállni a rafinált ruhadarabok csábító érzékiségének. Ez is mélykék selyemből készült, férfiszem számára valószínűleg felettébb merész volt, de élveztem, ahogy az anyag hűvössége tökéletesen körbefonta a testemet.


Daniel ekkor bekopogott az ajtón. Nem akartam válaszolni, nem akartam, hogy újra elöntsön a vágy, nem akartam elveszíteni a fejem. A kopogtatás megismétlődött, ám ezúttal hangosabban és erőteljesebben. Feladtam.
- Tessék…! – kiáltottam ki.
Daniel belépett az ajtón, nekem meg megállt a szívem, miközben végignéztem rajta. Az egy szál sortban várakozó férfi olyan benyomást keltett, mintha éppen akkor szabadult volna meg a civilizáció minden láncától. Lehengerlő, sőt erőszakos férfiasságot sugárzott, ami szinte varázserővel vonzott maga felé. Amikor a pillantásom lejjebb vándorolt, úgy éreztem, nemcsak az én szívem zakatol. A szemébe nézve elállt a lélegzetem. Daniel szemében leplezetlen vágy csillogott és csak most ébredtem rá, hogy milyen öltözékben is vagyok. Nem volt ugyan átlátszó, de a mély, csipkével szegélyezett kivágás jóval többet engedett látni a testemből, mint amennyit nyilvánosan megmutattam volna… főleg nem Daniel Evertonnak, aki volt olyan merész, és elhurcolt. Ez természetesen nem akadályozta meg abban, hogy rám bámuljon. Furcsa módon, kárörömmel vegyes elégtétellel töltött el a tudat, hogy ezen a lényegbevágó területen ki tudtam billenteni az egyensúlyából Danielt, hiszen a férfinal nyilván nem volt kellemes, hogy éppen én voltam az, akit megkívánt.
Megszállt egy afféle csakazértis-hangulat. A kisujjamat sem mozdítottam, hogy eltakarjam a testemet, végtére is, ő volt az, aki betört a hálószobámba, itt pedig jogom volt azt tenni, ami nekem tetszett. Azt kívántam, bárcsak őt is annyira égetné a vágy, mint engem. Egyre gyorsabban szedtük a levegőt mindketten, de nem törődtem vele, csak élveztem a diadalt. A Daniel szemében felizzó szenvedély egyértelműen jelezte, mennyire ki volt szolgáltatva a női csáberőmnek…


Ahogyan az első találkozásunkkor, majd később a parkban is, csak úgy sistergett körülöttünk a levegő. Megint úgy tűnt, hogy egymásnak szánt minket a sors, és én végre megtaláltam azt az embert, akit mindennél jobban kívántam és szerettem.
- Olivia… - nyögte ő rekedten.


Ebben a pillanatban ledőlt az összes korlát, amelyet Daniel emelt közénk, és előbújt belőle a „vadóc”. Izzó tekintetéből egyszerre eltűnt minden gyermeki, s helyette a felnőtt féri féktelen, mindent elemésztő szenvedélye jelent meg. Lassan elindult felém, kigombolta a nadrágját majd szempillantás alatt megszabadult az összes ruhadarabjától is – mindenféle gátlás nélkül. Nem tettem és nem is szóltam semmit, hogy ezt megakadályozzam. Úgy álltam ott, mint akit megigéztek, és elbűvölten bámultam az izgatóan szép, férfias testet. Minden arra késztetett, hogy megérintsem, hogy odabújjak hozzá.
Nemigen volt időm, hogy gondolatokba rendezzem az óhajaimat, mert azok már meg is valósultak. Daniel odalépett hozzám és szorosan magához húzott. A selyemhálóing vékony anyaga, ha lehet, csak még jobban fokozta a vágyunkat. A hajamba túrt, vad szenvedéllyel csókolni kezdett és ezek a csókok elsöpörték a maradék ellenállásomat is. Úgy ízlelgettük és simogattuk egymást, mint akik elvesztették a józan eszüket. Az érzékeink eluralkodtak rajtunk és csak egy kívánság éltetett bennünket: hogy itt és most mindent megkapjuk, ami csak lehetséges.


Daniel szája elvált az enyémtől és forró csókokkal borította el a nyakamat. Szorosan hozzápréseltem magam, élveztem, ahogy vágyának nyilvánvaló bizonyítéka hozzám simult. Finoman lecsúsztatta a vállamról a hálóing pántját és a karjaiba kapott. Fél kézzel visszahajtotta a takarót és a hűvös lepedőre fektetett. Amint vízszintes helyzetbe kerültem, azonnal lehúzta rólam a zavaró ruhadarabot. Halkan felnyögtem a vérembe szivárgó vágytól, testünk lázas szenvedélyben tapadt össze. Többet akartam, sokkal többet és ezt egyértelműen a tudomására is hoztam.
- Igazi boszorkány vagy – mormolta a fülem mögötti érzékeny területre, amitől mindenütt libabőrös lettem.
- Daniel – nyöszörögtem teljes extázisban.
- Olivia… Mondd meg, mit akarsz… - suttogta ő rekedten.
- Szeretkezni akarok veled – mondtam neki remegő hangon, elfeledve minden kétségemet.
Daniel egy pillanatig sem habozott ezután, gyengéden cirógatta végig a testemet, minden porcikámat őrületes gyengédségben részesítette. Egy idő után már csak dobálni tudtam magam az ágyon, nem voltam képes ésszerűen gondolkodni, a sejtjeim őérte sikoltoztak. Elvesztettem a józanságomat és belevetettem magam a csókok és ölelések örvényébe.


Daniel végül fölém hengeredett és a lábaim közé ereszkedett, óvatosan egyre beljebb hatolva bennem. Mikor áttörte az utolsó akadályt is a testünk között, egy pillanatra elborított a fájdalom és felkiáltottam, de ez hamar megszűnt, újra átadva helyét a felemésztő tűznek. Deniel megmerevedett a sikolyomat hallva.
- Liv…? – döbbenten nézett rám, még a száját is eltátotta.
- Hmm…? Gyerünk, Daniel…! – célzóan körözni kezdtem a csípőmmel, mire a jég végre felolvadt.
Felnyögött és mozogni kezdett, először nagyon lassan, de miután a lábaimmal átkulcsoltam a derekát, gyorsított az ütemen. 


Minden köteléktől megszabadulva, egyszerre kiáltottunk fel és kimerülten, mégis maradéktalanul kielégülve omlottunk egymás karjaiba.