6. fejezet

Bocsánat, hogy mindig ilyen sokáig tart, mire megírok egy-egy fejezetet, de mostanság nincs meg bennem az a "tűz", ha értitek... Mindenesetre remélem, azért nincs harag, és élvezni fogjátok a következőt is :) Amennyiben valakinek az a cseppet sem elképzelhetetlen dolog jutna eszébe, hogy megöl a fejezet elolvasása után, az legyen szíves és tájékoztasson, hogy illendően el tudjak búcsúzni a szeretteimtől XD XD
xoxo
Lea

Nem mondhatom, hogy nem rémültem meg, mert igenis féltem, pokolian rettegtem, de valami furcsa érzés keveredett emellé, mert az eszem hiába sikítozott, mélyen a szívemben úgy éreztem, biztonságban vagyok, nem eshet bántódásom.


Míg én ezekkel az enyhén szólva is ellentmondásos érzelmekkel viaskodtam – na meg persze a támadómmal, aminek semmi eredménye nem volt – a fejemre egy zsák, a kezeimre meg egy bilincs került. Ahogy az a valaki ráncigált egy számomra ismeretlen cél felé, a pániknak és az ideiglenes vakságomnak köszönhetően megbotlottam, és ha két erős kar nem szorul a derekamra, minden bizonnyal a földön kötöttem volna ki. 


Mikor a testem az ő testéhez préselődött egy pillanatra, megint elfogott egy ismerős érzés, hogy ismerem ezt az ember, bár gőzöm sem volt róla, hogy honnan. Nem volt túl sok időm ezen gondolkodni, mert egy pillanattal később egy csomagtartóban landoltam, a tető lecsukódott és egyedül maradtam a rémületemmel.
Azt azért érzékeltem, hogy a kocsi elindult, csikorgó kerekekkel elhagyta a pláza parkolóját és csendesen suhant végig az utcákon. 


Ahelyett, hogy a menekülési lehetőségeket vettem volna számba – ami jelenleg a nullával volt egyenlő - azon agyaltam, hogy honnan a fenéből ismerem én a fickót. Bár látni nem láttam semmit az átkozott zsák miatt, tudtam, hogy valahol, valamikor már találkoztunk. Az illata, a kisugárzása, az ölelő karjai… mind, mind ismeretlen ismerősök voltak, de nem tudtam hová tenni őket. Amíg ezen agyaltam, az autó lassan elhagyhatta a várost, mert már közel sem mentünk olyan simán, mint eddig. Valamiféle földúton haladhattunk, a kocsi nagyokat zökkenve kanyargott jobbra-balra, ugyanilyen ütemben vágva neki engem a csomagtartó széléhez. Öt perc után már azt kívántam, bár fulladnék meg odabent. Sajgott mindenem, iszonyatosan beütöttem minden tagomat, és egyszerűen, kollektívan fájtam mindenütt. Szerencsémre nemsokára lassítani kezdtünk, tettünk még egy félfordulatot és megálltunk. Alig vártam, hogy kiszedjenek ebből a halálládából, de csalódottan vettem tudomásul, hogy bár a sofőr kiszállt – hallottam az ajtó nyitódását-csukódását – én mégis a helyemen maradtam. Lassan elöntött a düh, lila köd borult az agyamra és egyre jobban belelovalltam magam az elrablóm kínzásának különböző típusainak elképzelésébe. Már-már gyermeki örömmel láttam magam előtt, ahogy belefojtom a férfit egy tóba, vagy valami ilyesmibe, ahogy egyenként eltöröm az ujjait, mielőtt a legnemesebb testrészét veszem kezelésbe, ahogy…
A variációk száma végtelen volt, egyre durvább dolgokat eszeltem ki, és mérhetetlenül, mégis absztrakt módon büszke voltam közben magamra.


Nem tudom, meddig voltam bezárva, de egyszer csak, végre valahára kinyílt a csomagtartó teteje, és a körülményekhez képest meglepően gyengéden kiemeltek a kocsiból. Ahogy a lábaim alatt szilárd talajt éreztem, abban a pillanatban össze is estem. Rettenetesen el voltam zsibbadva, a fejem zúgott a váratlanul meginduló vérkeringéstől, és egyáltalán, pocsékul éreztem magam. Csak haza akartam menni, le akartam tusolni és be akartam bújni az ágyamba, hogy a párnámat a fejemre húzva aludhassak, elfelejtve a mai napot, álomnak képzelve az egészet.
De a sors más utat jelölt ki nekem, mert valaki a vállára kapva megindult velem valahová. Szörnyen idegesített ez a sok bizonytalan tényező, de nem voltam abban a helyzetben, hogy bármit is tehessek. Hallottam, ahogy kinyitnak egy ajtót, majd gondosan be is zárják – ennyit a menekülésemről – aztán ledobtak egy kanapészerűségre és leszedték a fejemről a zsákot.


Először hunyorogtam a hirtelen támadt fényben, jó néhány erős pislogásra volt szükségem, hogy tisztán lássak – szó szerint. Ahogy ráfókuszáltam az előttem álló férfira, elakadt a lélegzetem, és tudtam, hogy vagy én bolondultam meg, vagy a világ bolondult meg körülöttem. Döbbenten siklott végig a tekintetem az ismerős – tudtam én, hogy ismerem! – szürke szemektől kezdve a markáns állon át az izmos mellkasig és vissza, újra és újra bejártam ezt az utat, de még mindig nem tudtam elhinni azt, ami – illetve aki – ott állt a szemeim előtt. Ő meg csak nézett rám, az arca tökéletes mozdulatlanságba fagyott, csak a pillantása égetett, de az viszont kegyetlenül. Semmit nem értettem. Mit keres ő itt? És ha már itt van, miért nem segít nekem? Miért tűri el ezt az egészet?


Aztán, mintha villám csapott volna belém, minden leesett. Hát persze… Vettem egy mély levegőt, és a szédüléssel meg a hányingerrel nem törődve kinyitottam a számat.
- Da… Daniel?! – nem sikerült olyan határozottra, mint akartam, de legalább meg tudtam szólalni.
- Nyugalom, Olivia, nem foglak bántani – mély hangja máskor meleg takaróként burkolta be a lelkemet, de most csak értetlenséget és dühöt váltott ki belőlem.
- De… te… mégis… mi…? – tudtam, hogy enyhén szólva is zavaros volt, amit összemakogtam, de gondolom, nagyon jól tudta Ő, hogy mit akarok, mert halványan elmosolyodott.
- Ígérem, hogy minden kérdésedre válaszolni fogok, de előtte szeretnélek megkérni valamire – a tekintetét az enyémbe fúrta, miközben beszélt, teljesen elvarázsolva engem. Kétségbeesetten ráztam meg a fejem, józan akartam maradni.
- Még te kérsz tőlem? Daniel, ne hülyéskedj, szedd le rólam ezt a vackot és vigyél haza! Apa… - ez idáig nem is tudatosult bennem igazán, miért is nem éppen a „legjobb” időpontban raboltak el, de váratlanul eszembe jutott minden, ami a csomagtartóba való begyömöszölésem előtt történt. Apa…
- Olivia, kérlek! Ígérem, mielőtt a mai nap véget ér, mindent érteni fogsz, de előtte neked is ígérned kell valamit – behízelgő volt, de látszott rajta, hogy nem tűr ellentmondást. Gondoltam, ha hagyom magam, hamarabb szabadulok, így beleegyezően bólogattam.
- Mit akarsz? – böktem oda neki megvetően.
- Figyelj, most leveszem rólad a bilincset, de ígérd meg, hogy nem próbálkozol semmivel! Nem akarok benned kárt tenni, de ha kényszerítesz, nem lesz más választásom – félelmetes volt, ahogy ezt mondta. 


Tudom, őrültség, de még az én-vagyok-a-főnök monológ ellenére is felszított bennem valamit. Újfent bólintottam, mire odalépett hozzá és a hátam mögött matatni kezdett valamit. A helyzethez képest cseppet sem illően az adrenalin őrült iramban száguldott a véremben, felgyújtotta az érzékeimet, amikor Daniel az arcomhoz közel hajolva a bilinccsel foglalkozott. Mély levegőt vettem, hogy megnyugodjak, de az illatától sikerült az ellenkező hatást elérnem. Csaknem felnevettem a szituáció abszurdságán. Ott ültem bilincsben, elrabolva, koszosan, fáradtan és éhesen, és azon agyaltam, hogy csábíthatnám el az ex-testőrömet, aki tulajdonképpen nem is lehetett igazi testőr, hiszen elrabolt vagy mifene. Így összefoglalva csakugyan viccesnek tűnt, olyannyira, hogy nem tudtam visszatartani a kacagást, hangosan kibukott belőlem minden, amire gondoltam. Daniel furcsán méregetett egy ideig, de aztán vigyorogva megrázta a fejét és újra a karperecemnek szentelte teljes figyelmét. „Lökött” mormolta az orra alatt, mire a könyökömmel oldalba böktem.
- Hé, hallottam ám! – kiáltottam felháborodva, mire a mosolya kiszélesedett.
- Nagyon helyes – mondta.


Amikor nem éreztem többé a cseppet sem könnyű bilincs súlyát a csuklómon, tudtam, hogy eljött az én időm. Amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam a kanapéról és az ajtó felé száguldottam. Bár tudtam előre, hogy zárva fogom találni, az élni akarás erősen dolgozott bennem, ezért meg kellett próbálnom. A csalódásom mégis akkora volt a mozdulatlan ajtógomb láttán, hogy ordítani tudtam volna. Vetettem egy pillantást a hátam mögé, és meglepődve vettem észre, hogy Daniel békésen a lábait keresztbe téve ücsörög a helyemen és vidáman nézi a ténykedésemet.
- Olivia… - kezdte, de leintettem és egy másik ajtó felé indultam.
A konyhában lyukadtam ki, és a hűtő mellett találtam még egy ajtót. Ismételten sikertelenül akartam kinyitni, ez is zárva volt. Nem akartam vesztes kutya módjára visszakullogni a nappaliba, azért egymás után kihúzogattam a fiókokat, valamiféle fegyvert keresve. Kiábrándultan vettem tudomásul, hogy Daniel minden létező éles tárgyat gondosan elpakolt, végképp kudarcra ítélve a tervemet. Az utolsó fiókban matattam már könyékig, amikor az ujjaim végre rátaláltak valamire. Halkan sikkantva rántottam ki a kést. Kicsi volt, az igaz és még tompa is, de nekem tökéletesen megfelelt. A zsákmányomat szorosan az öklömbe zártam és ádáz képpel visszamentem a szobába. Daniel szeme megvillant, mikor meglátta a magam elé tartott kést, de még mindig nem mozdult.
- Olivia, kicsim, tedd azt szépen le, még megvágod magad – duruzsolta azon a kábító hangján, de ez engem most csak még jobban feltüzelt. Nem volt semmilyen tervem, reméltem, magától a látványtól megijed, és szó nélkül elenged, de miért is ne, ez sem jött össze. Lassan felállt és tett felém egy lépést.
- Ne gyere közelebb vagy esküszöm, beléd mártom! . kiabáltam neki, de nem állt meg, lépésről lépésre közelített, nem is a pengét figyelve, hanem engem.
- Liv, kérlek… Hiszen megígérted! – lebiggyesztette a száját – istenem, milyen csókolnivaló volt még akkor is! – és még mindig jött felém, feltartóztathatatlanul.
Kezdtem elbizonytalanodni, de gyorsan összeszedtem magam és dühödt fúriaként rárontottam. Daniel egyetlen mozdulattal elugrott a kés elől és hátracsavarta a karomat. Pokolian fájt, de az ujjaim görcsösen fonódtak a kés nyelére, nem akartam elengedni, nem akartam ilyen könnyen feladni.
- Engedj el! – sikítottam hasztalanul.
- Olivia, ereszd el szépen! – a hangja megkeményedett, ostorként csapódott a dobhártyámnak.
Addig-addig makacskodtam, míg végül Daniel elunta a dolgot és lefejtette az ujjaimat a markolatról. Sírni tudtam volna a dühtől és a csalódástól. Kitéptem magam a karjaiból és a kanapéra vetettem magam.
- Ne duzzogj már, Liv! Mégis, mit vártál, mit fogok tenni? Sikítva kirohanok a világból? – gúnyolódott velem vigyorogva. Jaj, csak lett volna nálam valami… egy pisztoly… igen, az most kapóra jött volna. Vajon van pisztolya? Máris újabb szökési terven törtem a fejem.
- Nem duzzogok, te fafej, hanem éppen gyűlöllek! – kiáltottam oda neki annyi haragot sűrítve a hangomba, amennyit csak tudtam. Csak vigyorgott rajtam.
- Hmm… Akkor meg sem kérdezem, hogy velem ebédelsz-e… - tűnődve forgatta az ujjai között kést, még csak véletlenül sem nézett volna rám. Az ebéd gondolatára a számban összefutott a nyál, a gyomrom meg hangosan korogni kezdett, ezzel újabb csendes mosolyrohamot kiváltva Danielből.
- Én… nem, nem fogok veled… - kezdtem bele az elutasító beszédembe – a büszkeségem még nagyobb volt, mint az éhségem – de leintett.
- Ugyan, gyere, egy ebédbe nem fogsz belehalni. És ha ettünk, elmesélek mindent – most már rám meredt, a kezét kinyújtva várta, hogy vele menjek.


Nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Hiszen nemrég még olyan gyengéd volt, csókolóztunk, sőt… Az emlékek szöget ütöttek a fejembe. Lehet, hogy azokat a számomra oly szép pillanatokat is csak megjátszotta, hogy a közelembe férkőzhessen, hogy elnyerje a bizalmamat? Ez a feltevés jobban fájt, mint bármelyik, hiszen én kezdtem beleszeretni, ami, tekintve az eddigi hozzáállásomat az ilyesfajta dolgokhoz, óriási lépés volt. És ez volt a legrosszabb a dologban. Feladtam magam, sutba dobtam az egész életem alatt gondosan felépített érveimet Érte, de ő semmibe vette őket. Azt hittem, őszintén és kölcsönösen törődtünk egymással. És most ott álltam, őrjöngő hormonok áldozataként, valósággal belerokkantam a vágyba, hogy öleljem őt, mindent oda akartam adni magamból. Nagyon szerettem volna, de végig kőfalba ütköztem. Fájdalom költözött a szívembe, miközben rájöttem, hogy igenis szeretem, lelkem minden gyönyörűségét feláldoztam volna érte, minden sejtem az őiránta érzett szerelemmel volt átitatva. De azt is tudtam, hogy ezt soha, semmilyen formában nem szabad kimutatnom. Így hát megacéloztam az akaratom, az arcom maszkká keményedett és bölcsen elhallgatva hagytam, hogy az elkeseredés megtöltse a szívemet.
- Na, jössz vagy sem? – Daniel várakozón, felhúzott szemöldökkel nézett rám. 


Nagyot sóhajtva tápászkodtam fel a kanapéról és a még mindig felém nyújtott kezét figyelmen kívül hagyva, minden méltóságomat összeszedve a konyhába mentem és leültem az asztal mellé.
Daniel utánam jött, kinyitotta a hűtőt és a kezét összecsapva belenézett. Úgy viselkedett, mintha csak egy délutáni teára ugrottam volna be és nem akaratom ellenére hurcolt volna ide. Minden magasztos érzelmem ellenére úgy éreztem, meg tudnám ölni. Fütyörészve kutakodott tovább, egyik ismeretlen tartalmú csomagot a másik után pakolta a pultra, miközben olykor-olykor vetett rám egy pillantást. Nem lehettem túl szívderítő látvány. A karjaimat dacosan összefontam a melleim előtt, a számat vékony vonallá préseltem és olyan szúrós szemekkel néztem rá, hogy azt már tanítani kellett volna. Nem hatottam rá különösebben, mert végig ott játszott a tökéletes ajkán a mosoly.
- Nos, mit szeretnél enni? – fordult felém kedvesen.
- Mérget, csakhogy végre megszabaduljak tőled! – sziszegtem a szavakat a fogaim közt. Nevetett.
- Istenem, Olivia, mit csináljak veled? – felnézett az égre, majd újra az ételnek szentelte a figyelmét.
- Engedj el! – olyan ideges voltam, hogy az ajkaim görcsösen tapadtak egymáshoz, szinte nem is mozogtak, mikor megszólaltam.
- Bár az iménti csupán egy költői kérdés volt, azért válaszolok neked, mert bennem van annyi illendőség, hogy ne hagyjam figyelmen kívül – villantotta rám az acélszürke szemeit vidáman.
- Illendőség?! Ne szórakozz velem, Daniel, mert esküszöm… - a bennem fortyogó indulattól leblokkoltam, ekkora arcátlanság láttán elakadt a szavam.
- Drágám, rájöhettél volna már, hogy nem sok esélyed van – megvonta a vállát, és miközben egy almát gyömöszölt a szájába, nekiállt összevágni némi csirkemellet. Meglepetten néztem rá. Honnan varázsolta elő a kést?
- Egyáltalán, mit akarsz tőlem? Pénzt? Ha igen, adj egy számlaszámot és annyit utalok át neked, amennyit csak akarsz, de engedj haza, kérlek! – a mondanivalóm végére a hangom már könyörgővé vált, már az sem érdekelt, ha megalázom magam.
- Nincs szükségem a pénzedre, épp eleget keresek magam is – társalgási hangnemben beszélt, tényleg kezdtem úgy érezni, hogy vagy én, vagy ő, vagy mindketten teljesen megbolondultunk. Vagy fogunk, ami egyre inkább biztosnak tűnt.
- Akkor mit akarsz? Megölni? Eladni? Kivenni a vesémet? – kezdtem enyhén szólva is hisztérikussá válni, de már nem érdekelt. Daniel viszont csak felnevetett.
- Ez jó, Olivia, tényleg! Kivenni a vesédet… - kuncogott, miközben tovább folytatta az ebédkészítést.


A kést letette maga mellé. A számat rágva latolgattam az esélyeimet, szuggeráltam a pengét, arra vártam talán, hogy csak úgy magától a kezembe röppenjen. Daniel észrevehette, mit akarok, mert egy mozdulattal maga elé húzta a kést, eltakarva ezzel a szemem elől. Felháborodottan fújtattam.
- De most komolyan, mit akarsz tőlem? – szegeztem neki a kérdést ki tudja, hányadszorra.
- Ebéd után mindent megbeszélünk, rendben? – újabb elterelő válasz. Feladtam.
- Segítsek valamit? – lemondóan sóhajtozva felálltam a székről és odaléptem mellé. Bizalmatlanul végignézett rajtam, de miután látta, hogy csupa báj és ártatlanság vagyok, a kezembe nyomott egy fej salátát.
- Ezt megmoshatod, ha akarod – mutatott a mosogatóra.


Engedelmesen nekiálltam megtisztítani a salátaleveleket és egy tálba tettem őket. Bár túl sok gyakorlatom nem volt a konyhában, ennyivel még megbirkóztam. Egymás mellett dolgoztunk, így hamar végeztünk. Daniel villámgyorsan megterítette az asztalt, majd, mint aki jól végezte dolgát, lehuppant mellé. Kissé tanácstalanul ültem le vele szemben, kedvetlenül tologattam az egyébként istenien kinéző csirkét és zöldséget a tányéromon, egyik takaros kis halomból a másikba rakva őket. A velem szemben békésen eszegető Daniel nem zavartatta magát, egyik falatot a másik után tömte a szájába. Alig vártam már, hogy végezzen, és végre rátérhessünk a lényegesebb dolgokra is. De ő nem sietett, komótosan leszedte az asztalt, és nekiállt mosogatni. Fel tudtam volna robbanni, annyira ideges voltam, de inkább nem szóltam semmit, túlságosan élénken élt az emlékezetemben – na meg a csuklómba nyilalló fájdalomban - a legutóbbi dacos ellenállásom. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal az asztallapon, mikor Daniel végre valahára ismét helyet foglalt előttem, egy csésze kávé kíséretében.
- Mit szeretnél tudni? – olyan kérdés volt ez, amire hirtelen nem is tudtam a választ. Hiszen annyi minden zsongott a fejemben, nehéz volt rendszerezni és rangsorolni a dolgokat.
- Ki vagy te? – valamiért ez bukott ki először belőlem.
- Már tudod. Daniel Everton vagyok – felelte magabiztosan. Elbizonytalanodtam, mert nem tudtam, megbízhatok-e benne, meg tudok és akarok-e bízni benne mindezek után.
- Szóval ez a valódi neved? – kérdeztem rá.
- Aha. Ha gondolod, a jogosítványomat is megmutatom – vigyorodott el ismét. Tehetetlenül felsóhajtottam.
- Mindent tudni akarok, érted? Mindent! – a tekintetemet az övébe fúrtam.
- Ha így áll a helyzet, nagyon meg fogsz lepődni. És mire lemegy a nap, már nem kételkedsz bennem többé – összefonta maga előtt az ujjait, és belekezdett életem legszörnyűbb rémálmának ecsetelésébe.