Sziasztok kedves, talán még idetévedő olvasók!
Először is, bocsánat az óriási kihagyásért - ismét. Nem fogok belemenni a részletekbe, legyen elég annyi, hogy az életem az utóbbi pár hétben, hónapban többször esett szét és épült fel újra, mint Jeruzsálem. A hangulatom hol a mennyekben volt, hol a béka feneke alatt, és azt hiszem, hogy ez meglátszik a fejezeten is, ezért is bocsi. igyekszem rendszeresebben frisselni, de nem ígérek semmit. Ha maradtatok még néhányan, akkor jó szórakozást és köszönöm, hogy olvastok még :)
Őszintén szólva, nem is tudom, mire számítottam. Talán a vágy, hogy normális emberként éljek, normális problémákkal, meghaladta a fent trónoló Mindenható képességeit vagy talán egyszerűen csak ezek a lapok jutottak nekem az élet nagy pókerjátszmájában. Halvány lila ibolyám sem volt, miért történt mindez éppen velem, de igyekeztem nem elviselhetetlen hisztérikaként fogadni az új benyomásokat. Daniel elhagyott. Pont. Ez van. Terhes vagyok. Na és? Nem én vagyok a világtörténelem első nőnemű egyede, aki teherbe esett. Mert ugye akkor kábé történelem sem lenne, mert a férfiak nem rendelkeznek a szükséges biológiai fegyverzettel, ami alapvető feltétel ahhoz, hogy az ember ki tudjon hordani egy gyereket. Arról sem feledkeztem meg, hogy vérszomjas bérgyilkosok loholnak a nyakamban. Mumble állítása szerint elvileg az engem leginkább akaró férfiak közül – és ebben nem játszott semmilyen szerepet a szexualitás – néhányat elkaptak ugyan, de a főgóré angolosan távozott, vagyis kereket oldott, vagyis lelécelt. Vagyis még mindig veszélyben voltam. Újabb pont. Lett volna okom kiakadni és a világ végig rohanni, úgy a nyakamba kapni a lábaimat, hogy csak úgy porzott volna utánam a föld? Hogyne lett volna. Megtettem? Nem tettem.
Persze, a nagy hű-de-tartom-magam álarc alatt ott lapult a régi Liv is, szorongva lesett minden mozdulatot, elemzett és miközben véresre rágta a körmeit, azon agyalt, hová bújjon. Mert közel sem voltam olyan tökös, mint ahogy azt a külvilág felé mutattam, de nem ám. Olyan voltam, mint az első bálozó kislányok, mielőtt megkapják életük legeslegelső csókját. Jó, hogy a nyálam nem csorgott a nagy igyekezetben, hogy ne tűnjek ovisnak, aki ötpercenként a nadrágjába csinál. Nehéz volt önmagammal, na.
Apám egyébként meglepően higgadtan fogadta a terhességem hírét, sokkal higgadtabban, mint én magam.
Persze, az első döbbenet után jött a menetrendszerűen elvárható ordítás, de ez a felfokozott hangerő nem nekem szólt, hanem a „tökkelütött ficsúrnak, aki felcsinált”. Nem én mondtam, tényleg. Az egész úgy zajlott, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Miután Jack és Demmy hazarepítettek a helikopterrel, már mehettem is apám dolgozószobájába. Hiába is könyörögtem, hogy legalább egy gyors zuhanyt hadd ejtsek meg – ami nem ártott volna, nem is annyira a szagom miatt, hanem inkább, hogy összeszedjem magam kissé – Jack hajthatatlan volt, szabályszerűen rám parancsolt, hogy igyekezzek a házba, de izibe’. Most mondtam volna, hogy hová menjen ő a parancsolgatásával?! Nem tehettem, főleg azok után, amit értem tett. Így aztán összeszedtem minden vélt és valós bátorságomat és bemasíroztam a házba.
Az előtérben ért az első – kellemes – meglepetés. Még szinte be sem csuktam magam mögött a bejárati ajtót, Tom már repült is a nyakamba, sírva ölelgetett és reszkető hangon érdeklődött a hogylétem felől. Amióta csak ismertem, sosem ragadtatta el magát ennyire, mindig ő volt az a bizonyos hajlíthatatlan ember a környezetemben. Csoda, ha kissé meglepődtem? Ugye nem. Az első döbbenet után már én is lelkesen lapogattam a hátát.
- Nahát, Tom, milyen jó téged újra látni! El sem hiszed, mennyire – rávigyorogtam és kiszabadítottam magam az ölelésből. Elengedett, bár a kezeimet még mindig a sajátjai között szorongatta.
- Liv kisasszony! Határtalanul boldog vagyok, hogy épségben visszakaptuk magát! – megtehettem volna, hogy felvilágosítom a tévedéséről, miszerint az „épségben” nem igazán fedi a valóságot, de nem akartam elrontani az örömét. Így hát lazán újra átkaroltam.
- Én is örülök, hogy itthon vagyok végre – ügyesen kikormányoztam magam a karjai közül, dobtam egy búcsúcsókot felé és apámhoz indultam. Sajnos nem jutottam messzire.
- Olivia… Micsoda kellemes meglepetés! – Tracy egyenes derékkal, magasra feszített fejjel nézett rám a lépcső tetejéről, bal kezét hanyagul a korláton tartva minden porcikájával azt jelezte; a ház az övé. Legalábbis szerinte. Baromira idegesített ez a hozzáállás, de abban a pillanatban volt nagyobb gondom is ennél a nőnél.
Vettem egy mély lélegzetet, amivel lenyeltem a kikívánkozó bosszús és haragos mondatokat és édesen elmosolyodva ránéztem.
- Hahó Tracy! Hazajöttem. Hát nem csodás? – nem tudtam parancsolni a szemöldökömnek, önálló életet élve felszaladt a homlokomra, maróan gúnyos kifejezést varázsolva ezzel az arcomra. Egy kis cinizmusba még nem fogunk belehalni, ugye?
- Hogyne, hogyne. Örülök, hogy itt vagy – a hangja egy ponton árulkodóan elcsúszott, komolyan, már azt vártam, mikor kezd el sikítozó hisztérikaként fel-alá rohangálni, hogy nem sikerült neki kipaterolnia a saját házamból. Elvigyorogtam magam a gondolatra. Sajnálatos módon Tracy tökéletesen viselkedett – mint mindig – királynői tartással lesétált a lépcsőn – mint mindig – és öntelten végignézett rajtam – Mondjam? mint mindig. Hát persze.
- Hogy s mint vagy? Jól mentek a dolgok, amíg távol voltam? – én is felvettem a fapofát, bár a rángatózó szájszélem némileg csökkentette a meggyőzőképességemet.
- Minden a lehető legjobban, nem kell aggódnod. Kézben tartom a dolgokat – beképzelt mosoly jelent meg a száján, de a szemében fellobbanó kapzsiság még ezt is elhomályosította. Te jó ég! Mit esz apám ezen a nőn?!
- Abban nem kételkedem - kapott ajándékba egy szúrós, figyellek-ám pillantást, majd sarkon fordultam és az étkező mellett elhaladva megálltam apám dolgozószobája előtt. Hallottam, ahogy odabent zörög holmi papírokkal és ez egy pillanat alatt kijózanított. Sejtettem, hogy neki sem volt éppen nyaralás ez a pár hét, így nem volt jogom hozzá, hogy feldúltan berontsak hozzá. Néhány jógalégzés után, frissen és üdén bekopogtam.
- Szabad! – apám erős baritonja megremegtette az ajtót, amitől a gyomrom idegesen megugrott.
Lassan a kilincsre tettem a kezem, ami hangtalanul engedett a szelíd erőszaknak. Benyitottam. Apám pontosan úgy nézett ki, mint ahogy emlékeztem rá. A könyökére támaszkodva előrehajolt és legalább kéttonnányi papírral zsonglőrködött. Az orrán egyensúlyozott szemüvegét már csak a Jóisten tartotta a helyén, ahogy a homlokát ráncolva rám nézett a lencsék fölött. Őszintén örültem annak, hogy jól van, hogy itt van épen és egészségesen, de Isten a megmondhatója, baromi ideges lettem. A méhemben növekvő lényecske némi feszültségre adott okot, így kényszeredettre sikerült az üdvözlő mosolyom. Úgy éreztem magam, mint egy harmadosztályú színésznő egy lepukkant darabban. Kellemes volt? Nem volt az, mégis elszántan megreguláztam a cidriző végtagjaimat és közelebb léptem hozzá. A dolgozóasztala mögötti hatalmas ablakon beáradt a délutáni, bágyadt napsütés, hogy a már őszülő haján bukfencet vetve millió szikrával körülölelje az alakját. Angyali volt, komolyan. Ez a gondolat végre felébresztette bennem a szívből jövő boldogságot és az utolsó pár métert már futva tettem meg felé. Apám hátralökte a bőrszéket és már száguldás közben elkapott, a karjai közé szorított és csak ölelt, ölelt szótlanul. A fejemet a vállára hajtva engedtem a szememet szúró érzésnek és önfeledten, végre biztonságban zokogni kezdtem. Ő, még mindig némán, gyengéden a hajamat simogatta és olyan dolgokat súgott a fülembe, amit csak az apukák mondanak a lányaiknak. Tökéletes pillanat volt.
- Liv… édesem, Liv! Annyira aggódtam érted! Szeretlek kicsim – a hangja furcsán megbicsaklott, ezért felnéztem. A szemei könnyben úsztak, de ezek nem a szomorúság könnyei voltak, hanem a boldog viszontlátásé, a felszabadult megkönnyebbülésé. Rámosolyogtam, ő visszamosolygott, aztán kibontakoztunk az ölelésből és csak álltunk egymással szemben mosolyogva. Hát, így történt a nagy újratalálkozás.
- Én is apu, én is! – jó kétpercnyi fáziskéséssel azért csak megszólaltam. Talán a terhesség rossz hatással van a reakcióidőmre. Vagy talán csak az öröm forrasztotta a szavakat a torkomra? A fene se tudja, de apám értette és ez volt a lényeg.
- Olivia… - váratlanul elkapta rólam a tekintetét, ami az iménti bensőséges hangulat után úgy ért, mint egy tőrdöfés. Halvány lilám sem volt arról, hogy mi okozta ezt a nagy változást, de nem kellett sokáig várnom a tiktok nyitjára, mert újra megszólalt: - Liv, én sajnálom… Nem hittem, hogy ilyen komplikált lesz ez az ügy. Álmomban sem hittem volna… - lehajtotta a fejét és elkezdte rágni a száját. Szégyellte magát. Az én apám!
- Apa! Te nem tehetsz róla! Szerencsétlen véletlenek vezettek el idáig… - tétován felé emeltem a kezem, amit ő észrevéve hálásan megszorongatott. A szobában érezhetően csökkent a feszültség. Felsóhajtottam.
- Nem egészen, de ezt majd később átbeszéljük. Inkább mesélj, mi mindent csináltál, amíg rabságban voltál? – érdeklődő pillantása végigszaladt az arcomon, ami - naná! – épp abban a pillanatban váltott normálisról pipacspirossá. Lázasan forogtak a kereket a fejemben, hogy viszonylag kíméletesen közöljem apámmal a nagy hírt, miszerint hamarosan egy virgonc kisember fogja követelni, hogy a nagypapi hátán lovagolhasson, de semmi nem jutott eszembe, így csak kiböktem, egyenesen és tisztán.
- Terhes vagyok.
- Mi? – apám arca felvette ugyanazt a kifejezést, amit Jack-é is nemrég. Le sem tagadhatták volna, hogy testvérek.
- Gyereket várok. Úgy hat hónap múlva megérkezik – ismételtem meg, kiegészítve némi információval.
- De… hogyan? – elfehéredett és lerogyott a székébe. Kezdtem kétségbeesni.
- Most a dolog lelki vagy testi hátterére vagy kíváncsi? – az utóbbi hetekben magamra szedett nyegleség csak nem bírt magával, bár a legszívesebben visszaszívtam volna ezt a mondatot. Meg az összes többit is. De hát, az élet ugye nem kívánságműsor, így apám haragja hirtelen robbant át a dobhártyámon.
- Ne szórakozz velem Olivia, pontosan tudom, hogy kell egy gyereket megcsinálni! Azt akarom tudni, ki volt az a tökkelütött ficsúr, aki felcsinált! – a kezei remegtek a szék karfáján, ahogy megpróbálta visszafogni az indulatait. Kissé megrettentem, de nem hagytam magam. Nem menekülhettem, és ő is megérdemelt annyit, hogy megtudja az egész történetet. Majdnem az egészet. Azért a szaftosabb jeleneteket jótékonyan megcenzúráztam.
- Nem tökkelütött! Daniel-lel nem számítottunk erre, csak egyszerűen megtörtént… - beleharaptam a számba és most én fordítottam el a tekintetem.
- A testőr? A TESTŐR?! Olivia, a testőr?! – láthatólag az incidens emberi vonatkozása jobban letaglózta, mert ismét fehér lett, mint a fal és meglazította a nyakkendőjét. Már attól féltem, szívrohamot kap.
- Öhm, igen. Mit mondhatnék? Hibáztam. Mindenkivel előfordul – igyekeztem lazán venni a dolgot, hátha segítek neki ezzel, de nem jött össze, mert csak még idegesebb lett.
- De nem mindenki esik teherbe Olivia! Megölöm! Megölöm azt a disznót! A mocskos, kéjenc fajtáját az ilyennek! - apám nagy lendülettel felállt és az ajtó felé indult. Reflexszerűen rákulcsolódtam a karjára, megállásra kényszerítve ezzel őt.
- Nem! Nem, apa, ez nem… Nézd, semmi olyan nem történt, amit ne akartunk volna mindketten – kezdtem én is pipa lenni, elvégre ÉN voltam a hülye, ÉN estem teherbe, NEKEM kell megszülnöm és felnevelnem ezt a kicsi lényt, nem NEKI. Igazán megértőbb lehetne egy állapotos nővel…
- Olivia… Édes kicsi lányom… - tett viselkedésben egy teljes fordulatot és rám csimpaszkodott, mint egy kisgyerek és keservesen sírni kezdett. Első meglepetésemben csak álltam ott, mint egy darab fa, de aztán a karjaim ösztönösen köré fonódtak és vigasztaló szavak kíséretében lapogatni kezdtem a hátát.
- Apa, semmi baj. Majd minden megoldódik – némi enyhülést jelenthettek a szavaim, mert zavartan kifordult a karjaim közül, megtörölte a szemeit és acélkemény tekintettel rám nézett.
- Persze, hogy megoldjuk. Először is, megkeressük az ország legjobb orvosát neked. Nem engedlek mindenféle sarlatán kezei közé! – Elnyomtam egy feltörekvő vigyort, a váratlan hangnemváltozás jótékonyan simogatta a lelkemet.
Végre nem dühös volt, felvette a józan, célratörő üzletember énjét és lázasan tervezgetni kezdett. Velem már nem is törődve fel-alá sétálgatott a szobában, kijelölte a majdani gyerekszoba helyét, óvodákat, iskolákat rendszerezett félhangosan, bébiszittereket válogatott. Amikor azonban ahhoz a részhez ért, hogy Danielnek kötelessége elvennie engem, megfordult velem a világ.
- Nem! Nem, apa, ezt nem! Nem fogok hozzámenni csak azért, mert terhes vagyok! – indulatosan toppantottam egyet, amitől tágra nyíltak a szemei és kérdőn nézett a képembe.
- De Olivia… Nem hagyhatjuk, hogy egyedül birkózz meg ezzel a helyzettel – tanácstalanul széttárta a karjait.
- Nem. Nem vagyok egyedül, hiszen ti is itt vagytok nekem. De még ha nem lennétek, sem mennék hozzá. Nem és nem – makacsságom meglepte apámat, erről a homlokára szaladt szemöldöke minden kétséget kizáróan tájékoztatott.
- De hiszen ő az apja, kötelessége felelősséget vállalnia érte.
- Apa… Daniel nem is tudja, oké? És nem is akarom, hogy megtudja – összeszorítottam a számat és igyekeztem kőkeményen állni apám döbbent tekintetét.
- Olivia! Nem mondtad el neki? De miért? – a kétségbeesése szinte kézzelfoghatóvá vált.
- Nem volt rá lehetőségem – a szavak csüggedt sóhajtásként távoztak belőlem, amitől ő is lehiggadt és szánakozva bámulni kezdett. Na, bumm. Egyre jobb a helyzet…
- Édesem, nem szólok bele az életedbe, felnőtt ember vagy – itt csaknem hangosan felkuncogtam. Nem szól bele? Olé! Ezt is megértük! – De kérlek, gondold át ezt. A gyereknek is jobb lenne, ha mindkét szülője az élete része lenne -
- Én is tökéletesen felnőttem egy szülővel, nemde? – a kérdésem gumilabdaként pattogott a hirtelen üresnek tűnő szobában, oda-vissza csapódott a fehérre festett falakról és mélységes bánatot hozott magával.
Bár én nem ismerhettem anyámat, apámban bizonyára fájdalmas emlékek ébredtek, mert a vállai előreestek, a feje lekonyult és csak nézett maga elé csendesen. Nem igazán tudtam, mit is csinálhatnék, a kérdésemet visszavonni már nem tudtam, pedig ha tehettem volna, megteszem. Nem akartam apámat ilyen állapotban látni és dühös lettem magamra, hogy én kergettem rá a szomorú emlékek ösvényére. Olyan mélyen elszégyelltem magam, hogy már nem is láttam a felfelé vezető utat.
- Sajnálom, hogy nem voltam tökéletes szülő, Olivia. Én próbálkoztam, minden erőmmel azon voltam, hogy neked minden a legjobb legyen. De már látom, hogy könnyűnek találtattam. Sajnálom – lassan megcsóválta a fejét és a vállai furcsa szögben még jobban előreestek.
- Nem, apa, én sajnálom! Nem volt jogom ezt mondani. És nálad jobb szülőt kívánni sem lehetne. Én kérek bocsánatot. Nem is tudom, mi van velem mostanában, folyton hülyeségeket beszélek, és ráadásul előbb kimondom őket, mint gondolkodnék. Nem te vagy rossz szülő. Én vagyok a pocsék gyerek – ott álltam egy szál magányomban és nem vágytam másra, csak egy forró fürdőre – ami a terhességem miatt abszolút kizárt volt – egy pohár kellemesen édes borra – szintén zenész kategória – és egy jó kis könyvre. Ehelyett újra fel kellett építenem az életemet, de ez még nem volt elég, az én külön bejáratú görög tragédiámba kénytelen voltam bevonni a családomat is. Szánalmas egy alak lettem.
- Semmi gond kicsim. Azt hiszem, mindketten tettünk és mondtunk olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Fátylat rá! Most sokkal fontosabb dolgunk is van. Estélyt kell adnunk… - az utolsó mondat nagyon halkan érkezett, mégis hallottam.
- Estélyt?! Mi a frászkarikának?! – úgy éreztem, kiesnek a szemeim a döbbenettől.
- Muszáj megmutatnunk az embereknek, hogy minden rendben van velünk. A barátaink már aggódtak – összehúzta a szemöldökét, várt valamire. Ki lehet találni, mire.
- Úgy érted, az üzlettársaid – gúnyosan megcsúszott a hangom, esküszöm, kivételesen tök önkéntelenül.
- Olivia, kérlek… - apám felsóhajtott, látszott rajta, hogy újabb kitörésre számít. Nem akartam még jobban elkeseríteni, ezért vettem egy baromi mély levegőt és ezzel együtt visszanyeltem a kikívánkozó cifra káromkodásokat.
- Oké, értettem. Nem szólok semmit. Mikor akarod megtartani? – láthatólag megleptem a hirtelen váltással, de bölcsen nem adott neki hangot, hanem örömmel elfogadta.
- A hétvégén. Talán szombat délután. Igen, a szombat jó lesz – miután letárgyalta magával, megint rám bámult.
- Szombaton? De addig már csak három nap van! Képtelenség három nap alatt megszervezni egy ilyet – hitetlenkedve megráztam a fejem, őszintén hittem abban, amit az előbb mondtam, de a következő mondat után már nagy ívben tettem minden józan gondolatomra.
- Ne aggódj, Tracy már mindent elintézett – legyintett nagy kegyesen apám.
- Tracy? Hát persze… - belül fortyogtam a dühtől, de nem akartam még jobban elkeseríteni az „öreget”. Így egy fintornak beillő mosoly után egyszerűen hátat fordítottam apámnak és kimentem a dolgozószobából.
Az ajtó még be sem csukódott mögöttem, amikor én már a kert felé száguldottam. Odakint megcéloztam azt a kőpadot, ahol először találkoztam Daniellel és lerogytam rá. Zaklatott gondolatok csapongása közepette végigsimítottam az időjárás koptatta kövön és elmerengtem azon, hogy hogyan folytatom innen tovább. Tudtam, hogy örökké nem viselkedhetek ostoba kislányként. Muszáj volt felnőnöm végre, mert már nem csak saját magamért voltam felelős, egy apró élet növekedett bennem, amire az életem árán is vigyáznom kellett. Le kellett tisztáznom magamban a fontos dolgokat, minden, de minden megváltozott körülöttem és ezt fel kellett dolgoznom.
Nagyon a gondolataim mélyére süllyedtem, ezért meg sem hallottam a hátam mögötti motoszkálást, csak amikor már késő volt. Felhangzott a hang, ami egykor mindenemet jelentette, a hang, ami egyszerre volt simogató bársony és éles tőrdöfés, a hang, ami egyszerre éltetett és elpusztított.
- Szervusz Olivia.
