Tudom, mondtam már, de mivel sok reakció nem érkezett hozzá, ezért megismételném, ha nem baj :$ Nagyon nagyon kérlek titeket, hogy nézzétek meg Anna vámpírokkal (nem csak a Twilight Sagaval!) foglalkozó oldalát, mert elkeserítő azt látnom, hogy egy ilyen precízen összeállított oldal csak azért fog a tönk szélére jutni, mert nem kommentelnek. Szóval, óriási hálával tartoznék érte, ha kicsit beleolvasnátok abba, amit Ő csinál és írnátok neki egy-két szót. Nagyon sokan közületek, hozzám hasonlóan, írtok és gondolom, tudjátok, milyen, ha megjegyzést hagynak nálatok arról, amit a munkátokról gondolnak. Pontosan ezért kérem tőletek ezt a kis szívességet, nagyon remélem, hogy páran megteszitek ezt értem, Annáért és az oldaláért :$
Kérlek, kérlek, kérlek!!!
Köszönöm :)
xoxo
Lea
2010. június 29., kedd
2010. június 26., szombat
Kreatív Blogger
Nahát : D
Megint elindult a díjküldözős mánia és nem maradtam ki a szórásból : D Az előzőt csupán egy fejezet után kaptam, ami akkor számomra meglepő volt, de azóta hál'Istennek tudtam "alkotni", így már nem vagyok olyan szkeptikus a díjat illetően. : D
Nagyon nagyon köszönöm Anitának, amiért rám (is gondolt), remélem, egyszer még rászolgálok erre a kitüntetésre :)
7 dolog kell rólam? Nem vagyok ám olyan érdekes :) Na de, ha ennyire kell, akkor tessék:P
1.Lassan 22 éves leszek, így egy kicsit "kilógok" az átlagos blogírók közül :)
2. Van egy fehér shi-tzum, Léna, akit mindennél jobban imádok
3. Megveszek a mentás étcsokiért (látszik is rajtam : P)
4. A blognak és az írásnak köszönhetően rengeteg értékes embert ismerhettem meg, néhányukkal, talán mondhatom így, barátokká is váltunk (L)
5. Őrülten makacs vagyok :)
6. Támogatom a Facebook-féle Mondjuk le a tűzijátékot csoportot :)
7. Az önbizalmam az írás terén a béka feneke alatt van
Nos, ennyit rólam :)
Ha nem gond, nem küldözgetném tovább konkrétan 7 embernek, mert abban hiszek, hogy egy szó többet ér minden képnél :)
Még egyszer: Köszönöm Anitának!
7. fejezet
Na szóval, most aztán igazán nem lehet okotok a panaszkodásra!!! XD Előbb is jött, mint szokott, hosszabb is, ráadásul határozottan 18 karikás XD A komikat újfent megköszönném ;)
Feszülten figyeltem, nem akartam lemaradni egyetlen apró információról sem. Daniel minden formaságot nélkülözve, lazán hátradőlt a széken, keresztbe fonta a hosszú lábait és már-már önelégülten bámult rám.
- Nos? Belekezdesz még ma? – a tenyeremet az asztallapra szorítva előredőltem, és várakozóan néztem a szemébe. Nagyot sóhajtott és ő is felegyenesedett.
- Mondtam, hogy elmondok mindent, amit tudni akarsz, de meg kell ígérned valamit. Bármi is hangzik el a mai nap folyamán, annak a ház falai között kell maradnia. Tehát senkinek nem mondhatod el, se Demmynek, se Tomnak, se senkinek, értetted? Sajnálom, ha ezt esetleg sérőnek érzed, de ez fontos, Liv, és nem kockáztathatok mindent miattad – nagyon nyugodtan beszélt, mégis, minden szavából sütött a határozottság és a meg nem alkuvás. Türelmetlenül intettem egyet a kezemmel.
- Oké, nem mondok el semmit, most elégedett vagy? – megforgattam a szemeimet, amit kuncogással tolerált.
- Teljesen! Szóval, akkor kezdhetjük? – felhúzott szemöldökkel várta a válaszomat, mire felhorkantottam.
- Ezért könyörgök már egy évszázada! Gyerünk, Daniel, mondd már el! – elfogyott a türelmem.
- Nos, amint azt már mondtam, a nevem Daniel Everton. Amit még nem tudsz, az az, hogy nem csak egyszerű testőr vagyok – mély baritonja egy pillanatra elkápráztatott, de aztán eljutott a tudatomig az is, amit tulajdonképpen mondott.
- Mi? Akkor mi vagy? Marslakó? Vagy McGiwer? Vagy egy maslakó McGiwer? – nem tudtam megállni, hogy piszkáljam egy kicsit. Most rajta volt a sor, hogy felsóhajtson.
- Olivia, nem tudnál egy kicsit komoly maradni? Kérlek…! – megrázta a fejét, miközben úgy nézett rám, mint egy csintalan kölyökre. Felment bennem a pumpa, de inkább leharaptam volna a nyelvemet, minthogy visszaszóljak. Ahhoz túlságosan kíváncsi voltam, így csak megvontam a vállám és hátradőltem.
- Folytasd, kérlek – böktem oda neki nagylelkűen.
- Köszönöm. Szóval… Az FBI-nak dolgozom – így, ilyen egyszerűen közölte velem a tényt. Leesett az állam.
- Ez… most komolyan? De… mármint… én… - a döbbenet leblokkolta a máskor sziporkázó előadási tehetségemet. Szóhoz sem jutottam.
- Igen. Azt a feladatot kaptam, hogy derítsem ki, mennyit tudsz, esetleg mennyire van közöd apád üzleti ügyeihez. Olivia, Peter nagyon rossz társaságba keveredett, bár az elején ő maga sem tudott róla. És amikor rájött, hogy nem egészen arról szól a dolog, mint azt kezdetben hitte, ki akart szállni. De ez nem egyszerű, és itt jövök a képbe én – mutatott magára, és közben úgy leste a reakcióimat, mint vadászó sólyom az egeret.
- Mit mondasz? Hogy apa… nem, Daniel, ez valami félreértés! Az én apám soha nem keveredne kétes üzelmekbe! – felháborodottan pattantam fel a székről és dühösen rámeredtem.
- Sajnálom, Liv, de nincs tévedés. A CIA már egy ideje megfigyeli apád ténykedését, és miután bebizonyosodott, hogy nem a megfelelő emberekkel kötött megállapodást, szóltak nekünk. Beépültem hozzátok, és eredetileg úgy volt, hogy egy ideig ott is maradok, mint a testőröd. Azonban néhány napja apád több fenyegető tartalmú levelet és telefonhívást kapott, így jobbnak láttuk megelőzni a bajt. Ezért vagy te most itt, velem – nagyon gyorsan rövidre zárta a beszélgetést, pedig rengeteg dolog volt még, amit tudni akartam.
- Ez… ez lehetetlen, ilyen nincs! Ez csak egy vicc, ugye? - teljesen sokkolva ültem vissza ismét a székre, a szemeim tágra nyíltak a meglepetéstől.
- Ennél komolyabb már nem is lehetne az ügy. Mint tudod, Peter főleg befektetésekkel foglalkozik és nagyjából egy éve kapcsolatba lépett vele egy hírhedt közel-keleti sejk, név szerint Amir el Nasim Shareef, akire már régóta feni a fogát az Államok igazságszolgáltatása bizonyos, az iraki hadseregben elkövetett bűntettei miatt. Legyen annyi elég, hogy számos esetben bizonyíthatóan amerikai hadifoglyokat kínzott és ölt meg, ami több mint elég indok arra, hogy el akarjuk kapni – talán ösztönösen, de a többes számot használta, ami lassan kezdett ráébreszteni arra, hogy micsoda erők állhatnak e mögött a férfi mögött. Hátborzongató felfedezés volt.
- De mit akart egy ilyen szemétláda az apámtól? Sajnálom, de nekem ez még mindig nem áll össze – magráztam a fejemet, de bármennyire is igyekeztem, a kapott információk nem akartak egésszé lenni, parányi töredékekben cikáztak az agyamban.
- Mivel apádnak, mondhatjuk, hogy elég jó híre van a befektetési piacon, Shareef számára kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy az évek alatt tisztességtelenül megszerzett, jókora vagyonát a segítségével tisztára mossa. Ahogy már mondtam, Peter eleinte nem sejtett semmit, csupán rossz helyen volt rossz időben, a hírneve áldozata lett. Amikor ráébredt, hogy Shareef mire akarja felhasználni, megmondta neki, hogy felejtse el, de az arab megfenyegette őt, veled zsarolta, így apádnak nem volt más választása, tovább dolgozott neki. Közben a hírszerzés titokban felvette velünk a kapcsolatot, a többit meg már tudod – Daniel végleg befejezettnek tekinthette a magyarázkodást, mert felállt és a nappaliba indult.
Feldúltan követtem. Egyszerűen képtelen voltam elhinni mindazt, amit megtudtam. Hallottam a szavakat, mégsem fogtam fel teljesen az értelmüket. Daniel lehuppant a kanapéra és érdeklődőn nézett rám, gondolom, azt próbálta kitalálni, hogy vajon sikítozni fogok-e vagy összeesni. Mellesleg, erre magam is kíváncsi lettem volna…
Mindkettőnk őszinte meglepődésére egyiket sem tettem, csak fáradtan leültem mellé és csak a padlót bámultam a cipőm előtt. Újra és újra végigjátszottam magamban az előbbieket, de nem találtam értelmes magyarázatot arra, hogy miért is éppen velem történt mindez.
Lehet, hogy önzően hangzik, de én a régi életemet akartam, ahol csak annyi gondom volt, hogy a nemrég kiválasztott, új, new yorki lakásomban milyen színű legyen a hálószobám, hogy vajon magammal vihetem-e Pebblest, hogy hogyan fogom megszokni a baloldali közlekedést. Nem akartam a CIA-val és az FBI-jal törődni, még kevésbé mindenféle közel-keleti maffiával, akik szent céljuknak tekintették azt, hogy tönkretegyék az eddigi, tökéletes életemet. Láthatatlanul is gyűlöltem mindenkit, akinek köze volt ehhez az egészhez, bár azt nem tudtam, tehetnék-e valamit ellenük. A szám szélét rágcsálva rugdostam a szőnyeget a cipőm orrával, a nagy gondolkodásban még azt is elfelejtettem, hogy Daniel ott ült mellettem és leste minden mozdulatomat.
De hiába rágtam át ezerszer is a dolgokat, képtelen voltam felfogni az értelmüket. Ha addig nem is tartottam magam teljesen agyatlannak, abban a pillanatban erősen el kellett gondolkodnom azon, hogy én lettem-e teljesen agyhalott, vagy a körülmények hozták ezt ki belőlem.
Váratlanul egy kép, egy hang villant be a tudatomba, makacsul kiszorítva minden addigi elmélkedésemet.
- Daniel! – olyan váratlanul sikítottam fel, hogy a megszólított jókorát ugrott ültében.
- Jézusom, Olivia, a szívbajt hozod rám! – színpadiasan a mellkasához kapott, de a vigyor már ott bujkált az arcán.
- Éppen ez az! Daniel, mi van az apámal? Tom felhívott, mielőtt te… mikor… tudod… mikor elraboltál – az aggodalom váratlanul, de elementáris erővel lángolt fel bennem, a kanapéról felpattanva járkáltam fel s alá a szobában.
- Liv, nyugodj meg, kérlek! Peternek semmi baja, leszámítva, hogy jókora fejfájással fog ébredni – elnéző mosollyal nézett rám, olyannal, amivel a szülők szokták megajándékozni a gyermekeiket, amikor azok valami butaságot kérdeznek.
- Állj! Mi az, hogy nincs semmi baja? Hiszen Tom azt mondta, apa szívrohamot kapott! – a zaklatottságom minden bizonnyal az arcomon is meglátszódhatott, mert Daniel mosolya lelohadt.
- A szívroham nem volt valódi. Beinjekciózott magának egy szert, ami a szívrohamhoz hasonló tüneteket produkál, de nem jár annak káros következményeivel. Jelenleg egy szigorúan titkos helyen várja, hogy hírt kapjon rólad – nyugodt hangon magyarázott, és bár kissé mérséklődött bennem a feszültség, nem tudtam teljesen lehiggadni.
- De miért tett ilyet? Egyáltalán, mit adott be magának? – égtem a kíváncsiságtól, hogy a kérdéseimre választ kapjak.
- Első kérdés: mit gondolsz, ha téged eltüntetünk, őt pedig otthagyjuk a helyén, az ellenségeink nem jöttek volna rá, hogy valami turpisság van a háttérben? Második kérdés: ezt nem árulhatom el. Ha megtenném, meg kellene, hogy öljelek – az egész arca mosolygott, de a szeme nem, az jéghideg és kiszámíthatatlan maradt. Egy kicsit féltem tőle, de a kényszerű bizalom erősebb volt bennem.
- Értem… illetve nem teljesen, de ha jól gondolom, be kell érnem ennyi információval, igazam van? – oldalról rásandítottam. Bólogatott, felsóhajtottam.
- A legfontosabb most, hogy ne idegeskedj és bízd ránk a dolgokat. Tudjuk, mit kell tennünk – a határozottsága már nem lepett meg, így engedelmesen leültem a padlóra, a lábaimat kersztbe tettem és a tenyerembe támasztottam az államat.
- És akkor most? Mit teszünk? – kérdeztem rá.
- Te nem teszel semmit. Én viszont megnézem a délutáni meccset, ha nem haragszol – megint felvillantotta a lenyűgöző vigyorát, amitől kihagyott a szívem pár ütemet. Elképesztő azért, hogy még ebben a helyzetben is ilyen hatással tudott lenni rám.
- Férfiak… - nyögtem fel, de ő csak nevetett, bekapcsolta a szoba sarkában álló készüléket és elhajtott előle.
- Menj, fedezd fel a házat! Egy darabig úgyis ez lesz az otthonod – nem is nézett rám, a szemei a képernyőre tapadtak.
- Pontosan meddig is? – érdelkődtem.
- Pontosan én sem tudom. Addig itt maradunk, amíg nem szólnak, hogy biztonságos visszavinnem téged a megszokott életedbe – továbbra is csak a futkározó játékosokat figyelte, így fogtam magam és elindultam az emeletre.
Bár a ház meg sem közelítette az othhonom fényűzését, kellemes csalódást jelentett. Látszott, hogy valaki nagyon sok figyelmet szentelt a kialakításának, minden apró szegleten észrevehető volt, milyen nagy szeretettel építették meg. A lépcsőfordulóba polcokat vágtak, telis-tele tömve azokat könyvekkel, díjakkal és egyéb személyes tárgyakkal. Ahogy szemrevételeztem őket, észrevettem, hogy egy fénykép sincs közöttük. Nem tulajdonítottam túlzottan nagy jelentőséget neki, egy vállrándítással elintéztem és továbbindultam. Mikor felértem az emeletre, egy hosszú, világos folyosón találtam magam, ahol öt ajtó jelezte a szobák számát. Kíváncsian nyomtam le a bal első ajtó kilincsét és egy hálóba jutottam. Amint megláttam a szoba berendezését, tudtam, hogy rossz helyen járok. Fekete és arany színek jellemezték, itt-ott felfedeztem egy barna vagy szürke kiegészítőt, így egyből leesett, hogy ez egy férfi hálószobája. A szemem mégsem ezekre tapadt, hanem a szoba közepén terpeszkedő, hatalmas ágyra. Teljesen uralta a teret, olyan bútordarab volt, amelyről az embernek nem feltétlenül a kényelmes alvás jut elsőre az eszébe, hanem a fülledt és mozgalmas éjszakák… Beleborzongtam az elképzelésbe, hogy vajon hány nő élvezhette már itt Daniel „vendégszeretetét”. Féltékeny voltam rájuk, bár semmi okom nem volt rá, hiszen közöttünk soha nem történt semmi olyasmi. Az eszem hiába kiáltozott tiltakozva, hogy ez nem normális, a testem sóvárogott Daniel erős és mégis, gyengéd ölelése után, akartam őt, mindegy, milyen következményekkel járna is ez a tettem. Erőnek erejével kellett visszatartanom magam, hogy ne rohanjak le hozzá és ne vessem magam a lábai elé. Elvégre, méltóság is van a világon…
Számtalan mély lélegzetre és képzeletbeli pofonra volt szükségem ahhoz, hogy remegő lábak nélkül tudjam elhagyni a szobát. Kissé érdektelenül nyitottam be ezek után a következő helyiségbe, de amint átléptem a küszöböt, már el is felejtettem Danielt. Ez is egy hálószoba volt, de sokkal lágyabb, nőiesebb. A falakat halvány barackszínűre festették, a szőnyegek és a függönyök krémszínben pompáztak. Az egyedüli merészséget az ágytakaró jelentette, harsány narancssárgájával élesen kirítt a pasztellszínű környezetéből. Elvarázsolt mosollyal az arcomon sétáltam körbe, egyenként megcsodáltam a tökéletesen kidolgozott bútorokat, a puha, süppedős szőnyeget, a lenyűgöző kilátást. A tájból ítélve valahol Anglia keleti partján lehettünk, mert a nap mögöttem vánszorgott lassan az éjjeli pihenőjére, egyre gyengülő sugaraival pedig egy elhagyatottnak tűnő világítótornyot ragyogott be. Szélesre tártam az ablakot és mélyeket lélegeztem a frissítő sós levegőből.
Sikerült teljesen megnyugodnom, ezért minden félelem nélkül megfordultam és levágtattam Danielhez a nappaliba. Meglepetten észleltem, hogy nincs ott. Nem is vettem észre, hogy ilyen sokáig voltam odafent, de a jelek szerint igencsak elmúlattam az időt, hiszen a meccsnek már vége volt.
Zajt hallottam a házon kívülről, és automatikusan elindultam arrafelé. Az ajtónál jutott eszembe, hogy valószínűleg zárva van, de próba, szerencse alapon azért lenyomtam a kilincset. Akadálytalanul hagyta magát, így elámulva nyitottam ki az ajtót és kiléptem rajta. A házat széles, fedett veranda ölelte körül, az bejárat mellett valaki kényelmes, fonott ülőgarnitúrát és aztalokat helyezett el, távolabb pedig egy tipikus, minden háznál látható hintaágyat is felfedeztem. A korlátra könyökölve körbenéztem, és megláttam Danielt, amint éppen félmeztelenül kisétált a tengerből. A napsugarak vöröses árnyalatúra festették a vízcseppektől csillogó bőrét, milliónyi apró, eleven szivárványt rajzolva köré. Elakadt a lélegzetem, mikor megrázta a fejét, hogy megszabaduljon az arcába csorgó tengervíztől. Az izmai tökéletesen együttműködve hajtották végre a parancsot, káprázatos látványt nyújtva ezzel nekem. Már azon csodálkoztam, hogy nem csorog a nyálam. Ennyit a méltóságról meg a függetlenségről…
Azért sarkon fordultam, és felrohantam a „női” hálószobába. Kimerülten rogytam le az ágyra, átkaroltam magam, de valahogy úgy éreztem, más ölelésének jobban örülnék. Dühösen álltam fel ismét és valami alvóruha után néztem. Határozottan a beépített gardróbhoz léptem és meglepetten vettem észre, hogy a ruhák, amik megtöltötték, az enyémek. Valaki nagyon felkészült erre a lányszöktetésre…
Előtúrtam az egyik fiókból egy hálóinget és a frissen szerzett zsákmányommal a fürdőszobába vetettem magam. Egy ideig megpróbáltam ellazulni a meleg vízsugár alatt, de akárhányszor a vizes bőrömre néztem, csak a Daniel bőrén csillogó cseppeket láttam. Egyre ingerültebben zártam el végül a csapot, megtörülköztem és belebújtam a csipkecsodába. Miután Demmy megajándékozott életem első felnőtt fehérneműjével, rákaptam a dologra és nem voltam képes ellenállni a rafinált ruhadarabok csábító érzékiségének. Ez is mélykék selyemből készült, férfiszem számára valószínűleg felettébb merész volt, de élveztem, ahogy az anyag hűvössége tökéletesen körbefonta a testemet.
Daniel ekkor bekopogott az ajtón. Nem akartam válaszolni, nem akartam, hogy újra elöntsön a vágy, nem akartam elveszíteni a fejem. A kopogtatás megismétlődött, ám ezúttal hangosabban és erőteljesebben. Feladtam.
- Tessék…! – kiáltottam ki.
Daniel belépett az ajtón, nekem meg megállt a szívem, miközben végignéztem rajta. Az egy szál sortban várakozó férfi olyan benyomást keltett, mintha éppen akkor szabadult volna meg a civilizáció minden láncától. Lehengerlő, sőt erőszakos férfiasságot sugárzott, ami szinte varázserővel vonzott maga felé. Amikor a pillantásom lejjebb vándorolt, úgy éreztem, nemcsak az én szívem zakatol. A szemébe nézve elállt a lélegzetem. Daniel szemében leplezetlen vágy csillogott és csak most ébredtem rá, hogy milyen öltözékben is vagyok. Nem volt ugyan átlátszó, de a mély, csipkével szegélyezett kivágás jóval többet engedett látni a testemből, mint amennyit nyilvánosan megmutattam volna… főleg nem Daniel Evertonnak, aki volt olyan merész, és elhurcolt. Ez természetesen nem akadályozta meg abban, hogy rám bámuljon. Furcsa módon, kárörömmel vegyes elégtétellel töltött el a tudat, hogy ezen a lényegbevágó területen ki tudtam billenteni az egyensúlyából Danielt, hiszen a férfinal nyilván nem volt kellemes, hogy éppen én voltam az, akit megkívánt.
Megszállt egy afféle csakazértis-hangulat. A kisujjamat sem mozdítottam, hogy eltakarjam a testemet, végtére is, ő volt az, aki betört a hálószobámba, itt pedig jogom volt azt tenni, ami nekem tetszett. Azt kívántam, bárcsak őt is annyira égetné a vágy, mint engem. Egyre gyorsabban szedtük a levegőt mindketten, de nem törődtem vele, csak élveztem a diadalt. A Daniel szemében felizzó szenvedély egyértelműen jelezte, mennyire ki volt szolgáltatva a női csáberőmnek…
Ahogyan az első találkozásunkkor, majd később a parkban is, csak úgy sistergett körülöttünk a levegő. Megint úgy tűnt, hogy egymásnak szánt minket a sors, és én végre megtaláltam azt az embert, akit mindennél jobban kívántam és szerettem.
- Olivia… - nyögte ő rekedten.
Ebben a pillanatban ledőlt az összes korlát, amelyet Daniel emelt közénk, és előbújt belőle a „vadóc”. Izzó tekintetéből egyszerre eltűnt minden gyermeki, s helyette a felnőtt féri féktelen, mindent elemésztő szenvedélye jelent meg. Lassan elindult felém, kigombolta a nadrágját majd szempillantás alatt megszabadult az összes ruhadarabjától is – mindenféle gátlás nélkül. Nem tettem és nem is szóltam semmit, hogy ezt megakadályozzam. Úgy álltam ott, mint akit megigéztek, és elbűvölten bámultam az izgatóan szép, férfias testet. Minden arra késztetett, hogy megérintsem, hogy odabújjak hozzá.
Nemigen volt időm, hogy gondolatokba rendezzem az óhajaimat, mert azok már meg is valósultak. Daniel odalépett hozzám és szorosan magához húzott. A selyemhálóing vékony anyaga, ha lehet, csak még jobban fokozta a vágyunkat. A hajamba túrt, vad szenvedéllyel csókolni kezdett és ezek a csókok elsöpörték a maradék ellenállásomat is. Úgy ízlelgettük és simogattuk egymást, mint akik elvesztették a józan eszüket. Az érzékeink eluralkodtak rajtunk és csak egy kívánság éltetett bennünket: hogy itt és most mindent megkapjuk, ami csak lehetséges.
Daniel szája elvált az enyémtől és forró csókokkal borította el a nyakamat. Szorosan hozzápréseltem magam, élveztem, ahogy vágyának nyilvánvaló bizonyítéka hozzám simult. Finoman lecsúsztatta a vállamról a hálóing pántját és a karjaiba kapott. Fél kézzel visszahajtotta a takarót és a hűvös lepedőre fektetett. Amint vízszintes helyzetbe kerültem, azonnal lehúzta rólam a zavaró ruhadarabot. Halkan felnyögtem a vérembe szivárgó vágytól, testünk lázas szenvedélyben tapadt össze. Többet akartam, sokkal többet és ezt egyértelműen a tudomására is hoztam.
- Igazi boszorkány vagy – mormolta a fülem mögötti érzékeny területre, amitől mindenütt libabőrös lettem.
- Daniel – nyöszörögtem teljes extázisban.
- Olivia… Mondd meg, mit akarsz… - suttogta ő rekedten.
- Szeretkezni akarok veled – mondtam neki remegő hangon, elfeledve minden kétségemet.
Daniel egy pillanatig sem habozott ezután, gyengéden cirógatta végig a testemet, minden porcikámat őrületes gyengédségben részesítette. Egy idő után már csak dobálni tudtam magam az ágyon, nem voltam képes ésszerűen gondolkodni, a sejtjeim őérte sikoltoztak. Elvesztettem a józanságomat és belevetettem magam a csókok és ölelések örvényébe.
Daniel végül fölém hengeredett és a lábaim közé ereszkedett, óvatosan egyre beljebb hatolva bennem. Mikor áttörte az utolsó akadályt is a testünk között, egy pillanatra elborított a fájdalom és felkiáltottam, de ez hamar megszűnt, újra átadva helyét a felemésztő tűznek. Deniel megmerevedett a sikolyomat hallva.
- Liv…? – döbbenten nézett rám, még a száját is eltátotta.
- Hmm…? Gyerünk, Daniel…! – célzóan körözni kezdtem a csípőmmel, mire a jég végre felolvadt.
Felnyögött és mozogni kezdett, először nagyon lassan, de miután a lábaimmal átkulcsoltam a derekát, gyorsított az ütemen.
Minden köteléktől megszabadulva, egyszerre kiáltottunk fel és kimerülten, mégis maradéktalanul kielégülve omlottunk egymás karjaiba.
Feszülten figyeltem, nem akartam lemaradni egyetlen apró információról sem. Daniel minden formaságot nélkülözve, lazán hátradőlt a széken, keresztbe fonta a hosszú lábait és már-már önelégülten bámult rám.
- Nos? Belekezdesz még ma? – a tenyeremet az asztallapra szorítva előredőltem, és várakozóan néztem a szemébe. Nagyot sóhajtott és ő is felegyenesedett.
- Mondtam, hogy elmondok mindent, amit tudni akarsz, de meg kell ígérned valamit. Bármi is hangzik el a mai nap folyamán, annak a ház falai között kell maradnia. Tehát senkinek nem mondhatod el, se Demmynek, se Tomnak, se senkinek, értetted? Sajnálom, ha ezt esetleg sérőnek érzed, de ez fontos, Liv, és nem kockáztathatok mindent miattad – nagyon nyugodtan beszélt, mégis, minden szavából sütött a határozottság és a meg nem alkuvás. Türelmetlenül intettem egyet a kezemmel.
- Oké, nem mondok el semmit, most elégedett vagy? – megforgattam a szemeimet, amit kuncogással tolerált.
- Teljesen! Szóval, akkor kezdhetjük? – felhúzott szemöldökkel várta a válaszomat, mire felhorkantottam.
- Ezért könyörgök már egy évszázada! Gyerünk, Daniel, mondd már el! – elfogyott a türelmem.
- Nos, amint azt már mondtam, a nevem Daniel Everton. Amit még nem tudsz, az az, hogy nem csak egyszerű testőr vagyok – mély baritonja egy pillanatra elkápráztatott, de aztán eljutott a tudatomig az is, amit tulajdonképpen mondott.
- Mi? Akkor mi vagy? Marslakó? Vagy McGiwer? Vagy egy maslakó McGiwer? – nem tudtam megállni, hogy piszkáljam egy kicsit. Most rajta volt a sor, hogy felsóhajtson.
- Olivia, nem tudnál egy kicsit komoly maradni? Kérlek…! – megrázta a fejét, miközben úgy nézett rám, mint egy csintalan kölyökre. Felment bennem a pumpa, de inkább leharaptam volna a nyelvemet, minthogy visszaszóljak. Ahhoz túlságosan kíváncsi voltam, így csak megvontam a vállám és hátradőltem.
- Folytasd, kérlek – böktem oda neki nagylelkűen.
- Köszönöm. Szóval… Az FBI-nak dolgozom – így, ilyen egyszerűen közölte velem a tényt. Leesett az állam.
- Ez… most komolyan? De… mármint… én… - a döbbenet leblokkolta a máskor sziporkázó előadási tehetségemet. Szóhoz sem jutottam.
- Igen. Azt a feladatot kaptam, hogy derítsem ki, mennyit tudsz, esetleg mennyire van közöd apád üzleti ügyeihez. Olivia, Peter nagyon rossz társaságba keveredett, bár az elején ő maga sem tudott róla. És amikor rájött, hogy nem egészen arról szól a dolog, mint azt kezdetben hitte, ki akart szállni. De ez nem egyszerű, és itt jövök a képbe én – mutatott magára, és közben úgy leste a reakcióimat, mint vadászó sólyom az egeret.
- Mit mondasz? Hogy apa… nem, Daniel, ez valami félreértés! Az én apám soha nem keveredne kétes üzelmekbe! – felháborodottan pattantam fel a székről és dühösen rámeredtem.
- Sajnálom, Liv, de nincs tévedés. A CIA már egy ideje megfigyeli apád ténykedését, és miután bebizonyosodott, hogy nem a megfelelő emberekkel kötött megállapodást, szóltak nekünk. Beépültem hozzátok, és eredetileg úgy volt, hogy egy ideig ott is maradok, mint a testőröd. Azonban néhány napja apád több fenyegető tartalmú levelet és telefonhívást kapott, így jobbnak láttuk megelőzni a bajt. Ezért vagy te most itt, velem – nagyon gyorsan rövidre zárta a beszélgetést, pedig rengeteg dolog volt még, amit tudni akartam.
- Ez… ez lehetetlen, ilyen nincs! Ez csak egy vicc, ugye? - teljesen sokkolva ültem vissza ismét a székre, a szemeim tágra nyíltak a meglepetéstől.
- Ennél komolyabb már nem is lehetne az ügy. Mint tudod, Peter főleg befektetésekkel foglalkozik és nagyjából egy éve kapcsolatba lépett vele egy hírhedt közel-keleti sejk, név szerint Amir el Nasim Shareef, akire már régóta feni a fogát az Államok igazságszolgáltatása bizonyos, az iraki hadseregben elkövetett bűntettei miatt. Legyen annyi elég, hogy számos esetben bizonyíthatóan amerikai hadifoglyokat kínzott és ölt meg, ami több mint elég indok arra, hogy el akarjuk kapni – talán ösztönösen, de a többes számot használta, ami lassan kezdett ráébreszteni arra, hogy micsoda erők állhatnak e mögött a férfi mögött. Hátborzongató felfedezés volt.
- De mit akart egy ilyen szemétláda az apámtól? Sajnálom, de nekem ez még mindig nem áll össze – magráztam a fejemet, de bármennyire is igyekeztem, a kapott információk nem akartak egésszé lenni, parányi töredékekben cikáztak az agyamban.
- Mivel apádnak, mondhatjuk, hogy elég jó híre van a befektetési piacon, Shareef számára kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy az évek alatt tisztességtelenül megszerzett, jókora vagyonát a segítségével tisztára mossa. Ahogy már mondtam, Peter eleinte nem sejtett semmit, csupán rossz helyen volt rossz időben, a hírneve áldozata lett. Amikor ráébredt, hogy Shareef mire akarja felhasználni, megmondta neki, hogy felejtse el, de az arab megfenyegette őt, veled zsarolta, így apádnak nem volt más választása, tovább dolgozott neki. Közben a hírszerzés titokban felvette velünk a kapcsolatot, a többit meg már tudod – Daniel végleg befejezettnek tekinthette a magyarázkodást, mert felállt és a nappaliba indult.
Feldúltan követtem. Egyszerűen képtelen voltam elhinni mindazt, amit megtudtam. Hallottam a szavakat, mégsem fogtam fel teljesen az értelmüket. Daniel lehuppant a kanapéra és érdeklődőn nézett rám, gondolom, azt próbálta kitalálni, hogy vajon sikítozni fogok-e vagy összeesni. Mellesleg, erre magam is kíváncsi lettem volna…
Mindkettőnk őszinte meglepődésére egyiket sem tettem, csak fáradtan leültem mellé és csak a padlót bámultam a cipőm előtt. Újra és újra végigjátszottam magamban az előbbieket, de nem találtam értelmes magyarázatot arra, hogy miért is éppen velem történt mindez.
Lehet, hogy önzően hangzik, de én a régi életemet akartam, ahol csak annyi gondom volt, hogy a nemrég kiválasztott, új, new yorki lakásomban milyen színű legyen a hálószobám, hogy vajon magammal vihetem-e Pebblest, hogy hogyan fogom megszokni a baloldali közlekedést. Nem akartam a CIA-val és az FBI-jal törődni, még kevésbé mindenféle közel-keleti maffiával, akik szent céljuknak tekintették azt, hogy tönkretegyék az eddigi, tökéletes életemet. Láthatatlanul is gyűlöltem mindenkit, akinek köze volt ehhez az egészhez, bár azt nem tudtam, tehetnék-e valamit ellenük. A szám szélét rágcsálva rugdostam a szőnyeget a cipőm orrával, a nagy gondolkodásban még azt is elfelejtettem, hogy Daniel ott ült mellettem és leste minden mozdulatomat.
De hiába rágtam át ezerszer is a dolgokat, képtelen voltam felfogni az értelmüket. Ha addig nem is tartottam magam teljesen agyatlannak, abban a pillanatban erősen el kellett gondolkodnom azon, hogy én lettem-e teljesen agyhalott, vagy a körülmények hozták ezt ki belőlem.
Váratlanul egy kép, egy hang villant be a tudatomba, makacsul kiszorítva minden addigi elmélkedésemet.
- Daniel! – olyan váratlanul sikítottam fel, hogy a megszólított jókorát ugrott ültében.
- Jézusom, Olivia, a szívbajt hozod rám! – színpadiasan a mellkasához kapott, de a vigyor már ott bujkált az arcán.
- Éppen ez az! Daniel, mi van az apámal? Tom felhívott, mielőtt te… mikor… tudod… mikor elraboltál – az aggodalom váratlanul, de elementáris erővel lángolt fel bennem, a kanapéról felpattanva járkáltam fel s alá a szobában.
- Liv, nyugodj meg, kérlek! Peternek semmi baja, leszámítva, hogy jókora fejfájással fog ébredni – elnéző mosollyal nézett rám, olyannal, amivel a szülők szokták megajándékozni a gyermekeiket, amikor azok valami butaságot kérdeznek.
- Állj! Mi az, hogy nincs semmi baja? Hiszen Tom azt mondta, apa szívrohamot kapott! – a zaklatottságom minden bizonnyal az arcomon is meglátszódhatott, mert Daniel mosolya lelohadt.
- A szívroham nem volt valódi. Beinjekciózott magának egy szert, ami a szívrohamhoz hasonló tüneteket produkál, de nem jár annak káros következményeivel. Jelenleg egy szigorúan titkos helyen várja, hogy hírt kapjon rólad – nyugodt hangon magyarázott, és bár kissé mérséklődött bennem a feszültség, nem tudtam teljesen lehiggadni.
- De miért tett ilyet? Egyáltalán, mit adott be magának? – égtem a kíváncsiságtól, hogy a kérdéseimre választ kapjak.
- Első kérdés: mit gondolsz, ha téged eltüntetünk, őt pedig otthagyjuk a helyén, az ellenségeink nem jöttek volna rá, hogy valami turpisság van a háttérben? Második kérdés: ezt nem árulhatom el. Ha megtenném, meg kellene, hogy öljelek – az egész arca mosolygott, de a szeme nem, az jéghideg és kiszámíthatatlan maradt. Egy kicsit féltem tőle, de a kényszerű bizalom erősebb volt bennem.
- Értem… illetve nem teljesen, de ha jól gondolom, be kell érnem ennyi információval, igazam van? – oldalról rásandítottam. Bólogatott, felsóhajtottam.
- A legfontosabb most, hogy ne idegeskedj és bízd ránk a dolgokat. Tudjuk, mit kell tennünk – a határozottsága már nem lepett meg, így engedelmesen leültem a padlóra, a lábaimat kersztbe tettem és a tenyerembe támasztottam az államat.
- És akkor most? Mit teszünk? – kérdeztem rá.
- Te nem teszel semmit. Én viszont megnézem a délutáni meccset, ha nem haragszol – megint felvillantotta a lenyűgöző vigyorát, amitől kihagyott a szívem pár ütemet. Elképesztő azért, hogy még ebben a helyzetben is ilyen hatással tudott lenni rám.
- Férfiak… - nyögtem fel, de ő csak nevetett, bekapcsolta a szoba sarkában álló készüléket és elhajtott előle.
- Menj, fedezd fel a házat! Egy darabig úgyis ez lesz az otthonod – nem is nézett rám, a szemei a képernyőre tapadtak.
- Pontosan meddig is? – érdelkődtem.
- Pontosan én sem tudom. Addig itt maradunk, amíg nem szólnak, hogy biztonságos visszavinnem téged a megszokott életedbe – továbbra is csak a futkározó játékosokat figyelte, így fogtam magam és elindultam az emeletre.
Bár a ház meg sem közelítette az othhonom fényűzését, kellemes csalódást jelentett. Látszott, hogy valaki nagyon sok figyelmet szentelt a kialakításának, minden apró szegleten észrevehető volt, milyen nagy szeretettel építették meg. A lépcsőfordulóba polcokat vágtak, telis-tele tömve azokat könyvekkel, díjakkal és egyéb személyes tárgyakkal. Ahogy szemrevételeztem őket, észrevettem, hogy egy fénykép sincs közöttük. Nem tulajdonítottam túlzottan nagy jelentőséget neki, egy vállrándítással elintéztem és továbbindultam. Mikor felértem az emeletre, egy hosszú, világos folyosón találtam magam, ahol öt ajtó jelezte a szobák számát. Kíváncsian nyomtam le a bal első ajtó kilincsét és egy hálóba jutottam. Amint megláttam a szoba berendezését, tudtam, hogy rossz helyen járok. Fekete és arany színek jellemezték, itt-ott felfedeztem egy barna vagy szürke kiegészítőt, így egyből leesett, hogy ez egy férfi hálószobája. A szemem mégsem ezekre tapadt, hanem a szoba közepén terpeszkedő, hatalmas ágyra. Teljesen uralta a teret, olyan bútordarab volt, amelyről az embernek nem feltétlenül a kényelmes alvás jut elsőre az eszébe, hanem a fülledt és mozgalmas éjszakák… Beleborzongtam az elképzelésbe, hogy vajon hány nő élvezhette már itt Daniel „vendégszeretetét”. Féltékeny voltam rájuk, bár semmi okom nem volt rá, hiszen közöttünk soha nem történt semmi olyasmi. Az eszem hiába kiáltozott tiltakozva, hogy ez nem normális, a testem sóvárogott Daniel erős és mégis, gyengéd ölelése után, akartam őt, mindegy, milyen következményekkel járna is ez a tettem. Erőnek erejével kellett visszatartanom magam, hogy ne rohanjak le hozzá és ne vessem magam a lábai elé. Elvégre, méltóság is van a világon…
Számtalan mély lélegzetre és képzeletbeli pofonra volt szükségem ahhoz, hogy remegő lábak nélkül tudjam elhagyni a szobát. Kissé érdektelenül nyitottam be ezek után a következő helyiségbe, de amint átléptem a küszöböt, már el is felejtettem Danielt. Ez is egy hálószoba volt, de sokkal lágyabb, nőiesebb. A falakat halvány barackszínűre festették, a szőnyegek és a függönyök krémszínben pompáztak. Az egyedüli merészséget az ágytakaró jelentette, harsány narancssárgájával élesen kirítt a pasztellszínű környezetéből. Elvarázsolt mosollyal az arcomon sétáltam körbe, egyenként megcsodáltam a tökéletesen kidolgozott bútorokat, a puha, süppedős szőnyeget, a lenyűgöző kilátást. A tájból ítélve valahol Anglia keleti partján lehettünk, mert a nap mögöttem vánszorgott lassan az éjjeli pihenőjére, egyre gyengülő sugaraival pedig egy elhagyatottnak tűnő világítótornyot ragyogott be. Szélesre tártam az ablakot és mélyeket lélegeztem a frissítő sós levegőből.
Sikerült teljesen megnyugodnom, ezért minden félelem nélkül megfordultam és levágtattam Danielhez a nappaliba. Meglepetten észleltem, hogy nincs ott. Nem is vettem észre, hogy ilyen sokáig voltam odafent, de a jelek szerint igencsak elmúlattam az időt, hiszen a meccsnek már vége volt.
Zajt hallottam a házon kívülről, és automatikusan elindultam arrafelé. Az ajtónál jutott eszembe, hogy valószínűleg zárva van, de próba, szerencse alapon azért lenyomtam a kilincset. Akadálytalanul hagyta magát, így elámulva nyitottam ki az ajtót és kiléptem rajta. A házat széles, fedett veranda ölelte körül, az bejárat mellett valaki kényelmes, fonott ülőgarnitúrát és aztalokat helyezett el, távolabb pedig egy tipikus, minden háznál látható hintaágyat is felfedeztem. A korlátra könyökölve körbenéztem, és megláttam Danielt, amint éppen félmeztelenül kisétált a tengerből. A napsugarak vöröses árnyalatúra festették a vízcseppektől csillogó bőrét, milliónyi apró, eleven szivárványt rajzolva köré. Elakadt a lélegzetem, mikor megrázta a fejét, hogy megszabaduljon az arcába csorgó tengervíztől. Az izmai tökéletesen együttműködve hajtották végre a parancsot, káprázatos látványt nyújtva ezzel nekem. Már azon csodálkoztam, hogy nem csorog a nyálam. Ennyit a méltóságról meg a függetlenségről…
Azért sarkon fordultam, és felrohantam a „női” hálószobába. Kimerülten rogytam le az ágyra, átkaroltam magam, de valahogy úgy éreztem, más ölelésének jobban örülnék. Dühösen álltam fel ismét és valami alvóruha után néztem. Határozottan a beépített gardróbhoz léptem és meglepetten vettem észre, hogy a ruhák, amik megtöltötték, az enyémek. Valaki nagyon felkészült erre a lányszöktetésre…
Előtúrtam az egyik fiókból egy hálóinget és a frissen szerzett zsákmányommal a fürdőszobába vetettem magam. Egy ideig megpróbáltam ellazulni a meleg vízsugár alatt, de akárhányszor a vizes bőrömre néztem, csak a Daniel bőrén csillogó cseppeket láttam. Egyre ingerültebben zártam el végül a csapot, megtörülköztem és belebújtam a csipkecsodába. Miután Demmy megajándékozott életem első felnőtt fehérneműjével, rákaptam a dologra és nem voltam képes ellenállni a rafinált ruhadarabok csábító érzékiségének. Ez is mélykék selyemből készült, férfiszem számára valószínűleg felettébb merész volt, de élveztem, ahogy az anyag hűvössége tökéletesen körbefonta a testemet.
Daniel ekkor bekopogott az ajtón. Nem akartam válaszolni, nem akartam, hogy újra elöntsön a vágy, nem akartam elveszíteni a fejem. A kopogtatás megismétlődött, ám ezúttal hangosabban és erőteljesebben. Feladtam.
- Tessék…! – kiáltottam ki.
Daniel belépett az ajtón, nekem meg megállt a szívem, miközben végignéztem rajta. Az egy szál sortban várakozó férfi olyan benyomást keltett, mintha éppen akkor szabadult volna meg a civilizáció minden láncától. Lehengerlő, sőt erőszakos férfiasságot sugárzott, ami szinte varázserővel vonzott maga felé. Amikor a pillantásom lejjebb vándorolt, úgy éreztem, nemcsak az én szívem zakatol. A szemébe nézve elállt a lélegzetem. Daniel szemében leplezetlen vágy csillogott és csak most ébredtem rá, hogy milyen öltözékben is vagyok. Nem volt ugyan átlátszó, de a mély, csipkével szegélyezett kivágás jóval többet engedett látni a testemből, mint amennyit nyilvánosan megmutattam volna… főleg nem Daniel Evertonnak, aki volt olyan merész, és elhurcolt. Ez természetesen nem akadályozta meg abban, hogy rám bámuljon. Furcsa módon, kárörömmel vegyes elégtétellel töltött el a tudat, hogy ezen a lényegbevágó területen ki tudtam billenteni az egyensúlyából Danielt, hiszen a férfinal nyilván nem volt kellemes, hogy éppen én voltam az, akit megkívánt.
Megszállt egy afféle csakazértis-hangulat. A kisujjamat sem mozdítottam, hogy eltakarjam a testemet, végtére is, ő volt az, aki betört a hálószobámba, itt pedig jogom volt azt tenni, ami nekem tetszett. Azt kívántam, bárcsak őt is annyira égetné a vágy, mint engem. Egyre gyorsabban szedtük a levegőt mindketten, de nem törődtem vele, csak élveztem a diadalt. A Daniel szemében felizzó szenvedély egyértelműen jelezte, mennyire ki volt szolgáltatva a női csáberőmnek…
Ahogyan az első találkozásunkkor, majd később a parkban is, csak úgy sistergett körülöttünk a levegő. Megint úgy tűnt, hogy egymásnak szánt minket a sors, és én végre megtaláltam azt az embert, akit mindennél jobban kívántam és szerettem.
- Olivia… - nyögte ő rekedten.
Ebben a pillanatban ledőlt az összes korlát, amelyet Daniel emelt közénk, és előbújt belőle a „vadóc”. Izzó tekintetéből egyszerre eltűnt minden gyermeki, s helyette a felnőtt féri féktelen, mindent elemésztő szenvedélye jelent meg. Lassan elindult felém, kigombolta a nadrágját majd szempillantás alatt megszabadult az összes ruhadarabjától is – mindenféle gátlás nélkül. Nem tettem és nem is szóltam semmit, hogy ezt megakadályozzam. Úgy álltam ott, mint akit megigéztek, és elbűvölten bámultam az izgatóan szép, férfias testet. Minden arra késztetett, hogy megérintsem, hogy odabújjak hozzá.
Nemigen volt időm, hogy gondolatokba rendezzem az óhajaimat, mert azok már meg is valósultak. Daniel odalépett hozzám és szorosan magához húzott. A selyemhálóing vékony anyaga, ha lehet, csak még jobban fokozta a vágyunkat. A hajamba túrt, vad szenvedéllyel csókolni kezdett és ezek a csókok elsöpörték a maradék ellenállásomat is. Úgy ízlelgettük és simogattuk egymást, mint akik elvesztették a józan eszüket. Az érzékeink eluralkodtak rajtunk és csak egy kívánság éltetett bennünket: hogy itt és most mindent megkapjuk, ami csak lehetséges.
Daniel szája elvált az enyémtől és forró csókokkal borította el a nyakamat. Szorosan hozzápréseltem magam, élveztem, ahogy vágyának nyilvánvaló bizonyítéka hozzám simult. Finoman lecsúsztatta a vállamról a hálóing pántját és a karjaiba kapott. Fél kézzel visszahajtotta a takarót és a hűvös lepedőre fektetett. Amint vízszintes helyzetbe kerültem, azonnal lehúzta rólam a zavaró ruhadarabot. Halkan felnyögtem a vérembe szivárgó vágytól, testünk lázas szenvedélyben tapadt össze. Többet akartam, sokkal többet és ezt egyértelműen a tudomására is hoztam.
- Igazi boszorkány vagy – mormolta a fülem mögötti érzékeny területre, amitől mindenütt libabőrös lettem.
- Daniel – nyöszörögtem teljes extázisban.
- Olivia… Mondd meg, mit akarsz… - suttogta ő rekedten.
- Szeretkezni akarok veled – mondtam neki remegő hangon, elfeledve minden kétségemet.
Daniel egy pillanatig sem habozott ezután, gyengéden cirógatta végig a testemet, minden porcikámat őrületes gyengédségben részesítette. Egy idő után már csak dobálni tudtam magam az ágyon, nem voltam képes ésszerűen gondolkodni, a sejtjeim őérte sikoltoztak. Elvesztettem a józanságomat és belevetettem magam a csókok és ölelések örvényébe.
Daniel végül fölém hengeredett és a lábaim közé ereszkedett, óvatosan egyre beljebb hatolva bennem. Mikor áttörte az utolsó akadályt is a testünk között, egy pillanatra elborított a fájdalom és felkiáltottam, de ez hamar megszűnt, újra átadva helyét a felemésztő tűznek. Deniel megmerevedett a sikolyomat hallva.
- Liv…? – döbbenten nézett rám, még a száját is eltátotta.
- Hmm…? Gyerünk, Daniel…! – célzóan körözni kezdtem a csípőmmel, mire a jég végre felolvadt.
Felnyögött és mozogni kezdett, először nagyon lassan, de miután a lábaimmal átkulcsoltam a derekát, gyorsított az ütemen.
Minden köteléktől megszabadulva, egyszerre kiáltottunk fel és kimerülten, mégis maradéktalanul kielégülve omlottunk egymás karjaiba.
2010. június 22., kedd
6. fejezet
Bocsánat, hogy mindig ilyen sokáig tart, mire megírok egy-egy fejezetet, de mostanság nincs meg bennem az a "tűz", ha értitek... Mindenesetre remélem, azért nincs harag, és élvezni fogjátok a következőt is :) Amennyiben valakinek az a cseppet sem elképzelhetetlen dolog jutna eszébe, hogy megöl a fejezet elolvasása után, az legyen szíves és tájékoztasson, hogy illendően el tudjak búcsúzni a szeretteimtől XD XD
xoxo
Lea
Nem mondhatom, hogy nem rémültem meg, mert igenis féltem, pokolian rettegtem, de valami furcsa érzés keveredett emellé, mert az eszem hiába sikítozott, mélyen a szívemben úgy éreztem, biztonságban vagyok, nem eshet bántódásom.
Míg én ezekkel az enyhén szólva is ellentmondásos érzelmekkel viaskodtam – na meg persze a támadómmal, aminek semmi eredménye nem volt – a fejemre egy zsák, a kezeimre meg egy bilincs került. Ahogy az a valaki ráncigált egy számomra ismeretlen cél felé, a pániknak és az ideiglenes vakságomnak köszönhetően megbotlottam, és ha két erős kar nem szorul a derekamra, minden bizonnyal a földön kötöttem volna ki.
Mikor a testem az ő testéhez préselődött egy pillanatra, megint elfogott egy ismerős érzés, hogy ismerem ezt az ember, bár gőzöm sem volt róla, hogy honnan. Nem volt túl sok időm ezen gondolkodni, mert egy pillanattal később egy csomagtartóban landoltam, a tető lecsukódott és egyedül maradtam a rémületemmel.
Azt azért érzékeltem, hogy a kocsi elindult, csikorgó kerekekkel elhagyta a pláza parkolóját és csendesen suhant végig az utcákon.
Ahelyett, hogy a menekülési lehetőségeket vettem volna számba – ami jelenleg a nullával volt egyenlő - azon agyaltam, hogy honnan a fenéből ismerem én a fickót. Bár látni nem láttam semmit az átkozott zsák miatt, tudtam, hogy valahol, valamikor már találkoztunk. Az illata, a kisugárzása, az ölelő karjai… mind, mind ismeretlen ismerősök voltak, de nem tudtam hová tenni őket. Amíg ezen agyaltam, az autó lassan elhagyhatta a várost, mert már közel sem mentünk olyan simán, mint eddig. Valamiféle földúton haladhattunk, a kocsi nagyokat zökkenve kanyargott jobbra-balra, ugyanilyen ütemben vágva neki engem a csomagtartó széléhez. Öt perc után már azt kívántam, bár fulladnék meg odabent. Sajgott mindenem, iszonyatosan beütöttem minden tagomat, és egyszerűen, kollektívan fájtam mindenütt. Szerencsémre nemsokára lassítani kezdtünk, tettünk még egy félfordulatot és megálltunk. Alig vártam, hogy kiszedjenek ebből a halálládából, de csalódottan vettem tudomásul, hogy bár a sofőr kiszállt – hallottam az ajtó nyitódását-csukódását – én mégis a helyemen maradtam. Lassan elöntött a düh, lila köd borult az agyamra és egyre jobban belelovalltam magam az elrablóm kínzásának különböző típusainak elképzelésébe. Már-már gyermeki örömmel láttam magam előtt, ahogy belefojtom a férfit egy tóba, vagy valami ilyesmibe, ahogy egyenként eltöröm az ujjait, mielőtt a legnemesebb testrészét veszem kezelésbe, ahogy…
A variációk száma végtelen volt, egyre durvább dolgokat eszeltem ki, és mérhetetlenül, mégis absztrakt módon büszke voltam közben magamra.
Nem tudom, meddig voltam bezárva, de egyszer csak, végre valahára kinyílt a csomagtartó teteje, és a körülményekhez képest meglepően gyengéden kiemeltek a kocsiból. Ahogy a lábaim alatt szilárd talajt éreztem, abban a pillanatban össze is estem. Rettenetesen el voltam zsibbadva, a fejem zúgott a váratlanul meginduló vérkeringéstől, és egyáltalán, pocsékul éreztem magam. Csak haza akartam menni, le akartam tusolni és be akartam bújni az ágyamba, hogy a párnámat a fejemre húzva aludhassak, elfelejtve a mai napot, álomnak képzelve az egészet.
De a sors más utat jelölt ki nekem, mert valaki a vállára kapva megindult velem valahová. Szörnyen idegesített ez a sok bizonytalan tényező, de nem voltam abban a helyzetben, hogy bármit is tehessek. Hallottam, ahogy kinyitnak egy ajtót, majd gondosan be is zárják – ennyit a menekülésemről – aztán ledobtak egy kanapészerűségre és leszedték a fejemről a zsákot.
Először hunyorogtam a hirtelen támadt fényben, jó néhány erős pislogásra volt szükségem, hogy tisztán lássak – szó szerint. Ahogy ráfókuszáltam az előttem álló férfira, elakadt a lélegzetem, és tudtam, hogy vagy én bolondultam meg, vagy a világ bolondult meg körülöttem. Döbbenten siklott végig a tekintetem az ismerős – tudtam én, hogy ismerem! – szürke szemektől kezdve a markáns állon át az izmos mellkasig és vissza, újra és újra bejártam ezt az utat, de még mindig nem tudtam elhinni azt, ami – illetve aki – ott állt a szemeim előtt. Ő meg csak nézett rám, az arca tökéletes mozdulatlanságba fagyott, csak a pillantása égetett, de az viszont kegyetlenül. Semmit nem értettem. Mit keres ő itt? És ha már itt van, miért nem segít nekem? Miért tűri el ezt az egészet?
Aztán, mintha villám csapott volna belém, minden leesett. Hát persze… Vettem egy mély levegőt, és a szédüléssel meg a hányingerrel nem törődve kinyitottam a számat.
- Da… Daniel?! – nem sikerült olyan határozottra, mint akartam, de legalább meg tudtam szólalni.
- Nyugalom, Olivia, nem foglak bántani – mély hangja máskor meleg takaróként burkolta be a lelkemet, de most csak értetlenséget és dühöt váltott ki belőlem.
- De… te… mégis… mi…? – tudtam, hogy enyhén szólva is zavaros volt, amit összemakogtam, de gondolom, nagyon jól tudta Ő, hogy mit akarok, mert halványan elmosolyodott.
- Ígérem, hogy minden kérdésedre válaszolni fogok, de előtte szeretnélek megkérni valamire – a tekintetét az enyémbe fúrta, miközben beszélt, teljesen elvarázsolva engem. Kétségbeesetten ráztam meg a fejem, józan akartam maradni.
- Még te kérsz tőlem? Daniel, ne hülyéskedj, szedd le rólam ezt a vackot és vigyél haza! Apa… - ez idáig nem is tudatosult bennem igazán, miért is nem éppen a „legjobb” időpontban raboltak el, de váratlanul eszembe jutott minden, ami a csomagtartóba való begyömöszölésem előtt történt. Apa…
- Olivia, kérlek! Ígérem, mielőtt a mai nap véget ér, mindent érteni fogsz, de előtte neked is ígérned kell valamit – behízelgő volt, de látszott rajta, hogy nem tűr ellentmondást. Gondoltam, ha hagyom magam, hamarabb szabadulok, így beleegyezően bólogattam.
- Mit akarsz? – böktem oda neki megvetően.
- Figyelj, most leveszem rólad a bilincset, de ígérd meg, hogy nem próbálkozol semmivel! Nem akarok benned kárt tenni, de ha kényszerítesz, nem lesz más választásom – félelmetes volt, ahogy ezt mondta.
Tudom, őrültség, de még az én-vagyok-a-főnök monológ ellenére is felszított bennem valamit. Újfent bólintottam, mire odalépett hozzá és a hátam mögött matatni kezdett valamit. A helyzethez képest cseppet sem illően az adrenalin őrült iramban száguldott a véremben, felgyújtotta az érzékeimet, amikor Daniel az arcomhoz közel hajolva a bilinccsel foglalkozott. Mély levegőt vettem, hogy megnyugodjak, de az illatától sikerült az ellenkező hatást elérnem. Csaknem felnevettem a szituáció abszurdságán. Ott ültem bilincsben, elrabolva, koszosan, fáradtan és éhesen, és azon agyaltam, hogy csábíthatnám el az ex-testőrömet, aki tulajdonképpen nem is lehetett igazi testőr, hiszen elrabolt vagy mifene. Így összefoglalva csakugyan viccesnek tűnt, olyannyira, hogy nem tudtam visszatartani a kacagást, hangosan kibukott belőlem minden, amire gondoltam. Daniel furcsán méregetett egy ideig, de aztán vigyorogva megrázta a fejét és újra a karperecemnek szentelte teljes figyelmét. „Lökött” mormolta az orra alatt, mire a könyökömmel oldalba böktem.
- Hé, hallottam ám! – kiáltottam felháborodva, mire a mosolya kiszélesedett.
- Nagyon helyes – mondta.
Amikor nem éreztem többé a cseppet sem könnyű bilincs súlyát a csuklómon, tudtam, hogy eljött az én időm. Amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam a kanapéról és az ajtó felé száguldottam. Bár tudtam előre, hogy zárva fogom találni, az élni akarás erősen dolgozott bennem, ezért meg kellett próbálnom. A csalódásom mégis akkora volt a mozdulatlan ajtógomb láttán, hogy ordítani tudtam volna. Vetettem egy pillantást a hátam mögé, és meglepődve vettem észre, hogy Daniel békésen a lábait keresztbe téve ücsörög a helyemen és vidáman nézi a ténykedésemet.
- Olivia… - kezdte, de leintettem és egy másik ajtó felé indultam.
A konyhában lyukadtam ki, és a hűtő mellett találtam még egy ajtót. Ismételten sikertelenül akartam kinyitni, ez is zárva volt. Nem akartam vesztes kutya módjára visszakullogni a nappaliba, azért egymás után kihúzogattam a fiókokat, valamiféle fegyvert keresve. Kiábrándultan vettem tudomásul, hogy Daniel minden létező éles tárgyat gondosan elpakolt, végképp kudarcra ítélve a tervemet. Az utolsó fiókban matattam már könyékig, amikor az ujjaim végre rátaláltak valamire. Halkan sikkantva rántottam ki a kést. Kicsi volt, az igaz és még tompa is, de nekem tökéletesen megfelelt. A zsákmányomat szorosan az öklömbe zártam és ádáz képpel visszamentem a szobába. Daniel szeme megvillant, mikor meglátta a magam elé tartott kést, de még mindig nem mozdult.
- Olivia, kicsim, tedd azt szépen le, még megvágod magad – duruzsolta azon a kábító hangján, de ez engem most csak még jobban feltüzelt. Nem volt semmilyen tervem, reméltem, magától a látványtól megijed, és szó nélkül elenged, de miért is ne, ez sem jött össze. Lassan felállt és tett felém egy lépést.
- Ne gyere közelebb vagy esküszöm, beléd mártom! . kiabáltam neki, de nem állt meg, lépésről lépésre közelített, nem is a pengét figyelve, hanem engem.
- Liv, kérlek… Hiszen megígérted! – lebiggyesztette a száját – istenem, milyen csókolnivaló volt még akkor is! – és még mindig jött felém, feltartóztathatatlanul.
Kezdtem elbizonytalanodni, de gyorsan összeszedtem magam és dühödt fúriaként rárontottam. Daniel egyetlen mozdulattal elugrott a kés elől és hátracsavarta a karomat. Pokolian fájt, de az ujjaim görcsösen fonódtak a kés nyelére, nem akartam elengedni, nem akartam ilyen könnyen feladni.
- Engedj el! – sikítottam hasztalanul.
- Olivia, ereszd el szépen! – a hangja megkeményedett, ostorként csapódott a dobhártyámnak.
Addig-addig makacskodtam, míg végül Daniel elunta a dolgot és lefejtette az ujjaimat a markolatról. Sírni tudtam volna a dühtől és a csalódástól. Kitéptem magam a karjaiból és a kanapéra vetettem magam.
- Ne duzzogj már, Liv! Mégis, mit vártál, mit fogok tenni? Sikítva kirohanok a világból? – gúnyolódott velem vigyorogva. Jaj, csak lett volna nálam valami… egy pisztoly… igen, az most kapóra jött volna. Vajon van pisztolya? Máris újabb szökési terven törtem a fejem.
- Nem duzzogok, te fafej, hanem éppen gyűlöllek! – kiáltottam oda neki annyi haragot sűrítve a hangomba, amennyit csak tudtam. Csak vigyorgott rajtam.
- Hmm… Akkor meg sem kérdezem, hogy velem ebédelsz-e… - tűnődve forgatta az ujjai között kést, még csak véletlenül sem nézett volna rám. Az ebéd gondolatára a számban összefutott a nyál, a gyomrom meg hangosan korogni kezdett, ezzel újabb csendes mosolyrohamot kiváltva Danielből.
- Én… nem, nem fogok veled… - kezdtem bele az elutasító beszédembe – a büszkeségem még nagyobb volt, mint az éhségem – de leintett.
- Ugyan, gyere, egy ebédbe nem fogsz belehalni. És ha ettünk, elmesélek mindent – most már rám meredt, a kezét kinyújtva várta, hogy vele menjek.
Nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Hiszen nemrég még olyan gyengéd volt, csókolóztunk, sőt… Az emlékek szöget ütöttek a fejembe. Lehet, hogy azokat a számomra oly szép pillanatokat is csak megjátszotta, hogy a közelembe férkőzhessen, hogy elnyerje a bizalmamat? Ez a feltevés jobban fájt, mint bármelyik, hiszen én kezdtem beleszeretni, ami, tekintve az eddigi hozzáállásomat az ilyesfajta dolgokhoz, óriási lépés volt. És ez volt a legrosszabb a dologban. Feladtam magam, sutba dobtam az egész életem alatt gondosan felépített érveimet Érte, de ő semmibe vette őket. Azt hittem, őszintén és kölcsönösen törődtünk egymással. És most ott álltam, őrjöngő hormonok áldozataként, valósággal belerokkantam a vágyba, hogy öleljem őt, mindent oda akartam adni magamból. Nagyon szerettem volna, de végig kőfalba ütköztem. Fájdalom költözött a szívembe, miközben rájöttem, hogy igenis szeretem, lelkem minden gyönyörűségét feláldoztam volna érte, minden sejtem az őiránta érzett szerelemmel volt átitatva. De azt is tudtam, hogy ezt soha, semmilyen formában nem szabad kimutatnom. Így hát megacéloztam az akaratom, az arcom maszkká keményedett és bölcsen elhallgatva hagytam, hogy az elkeseredés megtöltse a szívemet.
- Na, jössz vagy sem? – Daniel várakozón, felhúzott szemöldökkel nézett rám.
Nagyot sóhajtva tápászkodtam fel a kanapéról és a még mindig felém nyújtott kezét figyelmen kívül hagyva, minden méltóságomat összeszedve a konyhába mentem és leültem az asztal mellé.
Daniel utánam jött, kinyitotta a hűtőt és a kezét összecsapva belenézett. Úgy viselkedett, mintha csak egy délutáni teára ugrottam volna be és nem akaratom ellenére hurcolt volna ide. Minden magasztos érzelmem ellenére úgy éreztem, meg tudnám ölni. Fütyörészve kutakodott tovább, egyik ismeretlen tartalmú csomagot a másik után pakolta a pultra, miközben olykor-olykor vetett rám egy pillantást. Nem lehettem túl szívderítő látvány. A karjaimat dacosan összefontam a melleim előtt, a számat vékony vonallá préseltem és olyan szúrós szemekkel néztem rá, hogy azt már tanítani kellett volna. Nem hatottam rá különösebben, mert végig ott játszott a tökéletes ajkán a mosoly.
- Nos, mit szeretnél enni? – fordult felém kedvesen.
- Mérget, csakhogy végre megszabaduljak tőled! – sziszegtem a szavakat a fogaim közt. Nevetett.
- Istenem, Olivia, mit csináljak veled? – felnézett az égre, majd újra az ételnek szentelte a figyelmét.
- Engedj el! – olyan ideges voltam, hogy az ajkaim görcsösen tapadtak egymáshoz, szinte nem is mozogtak, mikor megszólaltam.
- Bár az iménti csupán egy költői kérdés volt, azért válaszolok neked, mert bennem van annyi illendőség, hogy ne hagyjam figyelmen kívül – villantotta rám az acélszürke szemeit vidáman.
- Illendőség?! Ne szórakozz velem, Daniel, mert esküszöm… - a bennem fortyogó indulattól leblokkoltam, ekkora arcátlanság láttán elakadt a szavam.
- Drágám, rájöhettél volna már, hogy nem sok esélyed van – megvonta a vállát, és miközben egy almát gyömöszölt a szájába, nekiállt összevágni némi csirkemellet. Meglepetten néztem rá. Honnan varázsolta elő a kést?
- Egyáltalán, mit akarsz tőlem? Pénzt? Ha igen, adj egy számlaszámot és annyit utalok át neked, amennyit csak akarsz, de engedj haza, kérlek! – a mondanivalóm végére a hangom már könyörgővé vált, már az sem érdekelt, ha megalázom magam.
- Nincs szükségem a pénzedre, épp eleget keresek magam is – társalgási hangnemben beszélt, tényleg kezdtem úgy érezni, hogy vagy én, vagy ő, vagy mindketten teljesen megbolondultunk. Vagy fogunk, ami egyre inkább biztosnak tűnt.
- Akkor mit akarsz? Megölni? Eladni? Kivenni a vesémet? – kezdtem enyhén szólva is hisztérikussá válni, de már nem érdekelt. Daniel viszont csak felnevetett.
- Ez jó, Olivia, tényleg! Kivenni a vesédet… - kuncogott, miközben tovább folytatta az ebédkészítést.
A kést letette maga mellé. A számat rágva latolgattam az esélyeimet, szuggeráltam a pengét, arra vártam talán, hogy csak úgy magától a kezembe röppenjen. Daniel észrevehette, mit akarok, mert egy mozdulattal maga elé húzta a kést, eltakarva ezzel a szemem elől. Felháborodottan fújtattam.
- De most komolyan, mit akarsz tőlem? – szegeztem neki a kérdést ki tudja, hányadszorra.
- Ebéd után mindent megbeszélünk, rendben? – újabb elterelő válasz. Feladtam.
- Segítsek valamit? – lemondóan sóhajtozva felálltam a székről és odaléptem mellé. Bizalmatlanul végignézett rajtam, de miután látta, hogy csupa báj és ártatlanság vagyok, a kezembe nyomott egy fej salátát.
- Ezt megmoshatod, ha akarod – mutatott a mosogatóra.
Engedelmesen nekiálltam megtisztítani a salátaleveleket és egy tálba tettem őket. Bár túl sok gyakorlatom nem volt a konyhában, ennyivel még megbirkóztam. Egymás mellett dolgoztunk, így hamar végeztünk. Daniel villámgyorsan megterítette az asztalt, majd, mint aki jól végezte dolgát, lehuppant mellé. Kissé tanácstalanul ültem le vele szemben, kedvetlenül tologattam az egyébként istenien kinéző csirkét és zöldséget a tányéromon, egyik takaros kis halomból a másikba rakva őket. A velem szemben békésen eszegető Daniel nem zavartatta magát, egyik falatot a másik után tömte a szájába. Alig vártam már, hogy végezzen, és végre rátérhessünk a lényegesebb dolgokra is. De ő nem sietett, komótosan leszedte az asztalt, és nekiállt mosogatni. Fel tudtam volna robbanni, annyira ideges voltam, de inkább nem szóltam semmit, túlságosan élénken élt az emlékezetemben – na meg a csuklómba nyilalló fájdalomban - a legutóbbi dacos ellenállásom. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal az asztallapon, mikor Daniel végre valahára ismét helyet foglalt előttem, egy csésze kávé kíséretében.
- Mit szeretnél tudni? – olyan kérdés volt ez, amire hirtelen nem is tudtam a választ. Hiszen annyi minden zsongott a fejemben, nehéz volt rendszerezni és rangsorolni a dolgokat.
- Ki vagy te? – valamiért ez bukott ki először belőlem.
- Már tudod. Daniel Everton vagyok – felelte magabiztosan. Elbizonytalanodtam, mert nem tudtam, megbízhatok-e benne, meg tudok és akarok-e bízni benne mindezek után.
- Szóval ez a valódi neved? – kérdeztem rá.
- Aha. Ha gondolod, a jogosítványomat is megmutatom – vigyorodott el ismét. Tehetetlenül felsóhajtottam.
- Mindent tudni akarok, érted? Mindent! – a tekintetemet az övébe fúrtam.
- Ha így áll a helyzet, nagyon meg fogsz lepődni. És mire lemegy a nap, már nem kételkedsz bennem többé – összefonta maga előtt az ujjait, és belekezdett életem legszörnyűbb rémálmának ecsetelésébe.
xoxo
Lea
Nem mondhatom, hogy nem rémültem meg, mert igenis féltem, pokolian rettegtem, de valami furcsa érzés keveredett emellé, mert az eszem hiába sikítozott, mélyen a szívemben úgy éreztem, biztonságban vagyok, nem eshet bántódásom.
Míg én ezekkel az enyhén szólva is ellentmondásos érzelmekkel viaskodtam – na meg persze a támadómmal, aminek semmi eredménye nem volt – a fejemre egy zsák, a kezeimre meg egy bilincs került. Ahogy az a valaki ráncigált egy számomra ismeretlen cél felé, a pániknak és az ideiglenes vakságomnak köszönhetően megbotlottam, és ha két erős kar nem szorul a derekamra, minden bizonnyal a földön kötöttem volna ki.
Mikor a testem az ő testéhez préselődött egy pillanatra, megint elfogott egy ismerős érzés, hogy ismerem ezt az ember, bár gőzöm sem volt róla, hogy honnan. Nem volt túl sok időm ezen gondolkodni, mert egy pillanattal később egy csomagtartóban landoltam, a tető lecsukódott és egyedül maradtam a rémületemmel.
Azt azért érzékeltem, hogy a kocsi elindult, csikorgó kerekekkel elhagyta a pláza parkolóját és csendesen suhant végig az utcákon.
Ahelyett, hogy a menekülési lehetőségeket vettem volna számba – ami jelenleg a nullával volt egyenlő - azon agyaltam, hogy honnan a fenéből ismerem én a fickót. Bár látni nem láttam semmit az átkozott zsák miatt, tudtam, hogy valahol, valamikor már találkoztunk. Az illata, a kisugárzása, az ölelő karjai… mind, mind ismeretlen ismerősök voltak, de nem tudtam hová tenni őket. Amíg ezen agyaltam, az autó lassan elhagyhatta a várost, mert már közel sem mentünk olyan simán, mint eddig. Valamiféle földúton haladhattunk, a kocsi nagyokat zökkenve kanyargott jobbra-balra, ugyanilyen ütemben vágva neki engem a csomagtartó széléhez. Öt perc után már azt kívántam, bár fulladnék meg odabent. Sajgott mindenem, iszonyatosan beütöttem minden tagomat, és egyszerűen, kollektívan fájtam mindenütt. Szerencsémre nemsokára lassítani kezdtünk, tettünk még egy félfordulatot és megálltunk. Alig vártam, hogy kiszedjenek ebből a halálládából, de csalódottan vettem tudomásul, hogy bár a sofőr kiszállt – hallottam az ajtó nyitódását-csukódását – én mégis a helyemen maradtam. Lassan elöntött a düh, lila köd borult az agyamra és egyre jobban belelovalltam magam az elrablóm kínzásának különböző típusainak elképzelésébe. Már-már gyermeki örömmel láttam magam előtt, ahogy belefojtom a férfit egy tóba, vagy valami ilyesmibe, ahogy egyenként eltöröm az ujjait, mielőtt a legnemesebb testrészét veszem kezelésbe, ahogy…
A variációk száma végtelen volt, egyre durvább dolgokat eszeltem ki, és mérhetetlenül, mégis absztrakt módon büszke voltam közben magamra.
Nem tudom, meddig voltam bezárva, de egyszer csak, végre valahára kinyílt a csomagtartó teteje, és a körülményekhez képest meglepően gyengéden kiemeltek a kocsiból. Ahogy a lábaim alatt szilárd talajt éreztem, abban a pillanatban össze is estem. Rettenetesen el voltam zsibbadva, a fejem zúgott a váratlanul meginduló vérkeringéstől, és egyáltalán, pocsékul éreztem magam. Csak haza akartam menni, le akartam tusolni és be akartam bújni az ágyamba, hogy a párnámat a fejemre húzva aludhassak, elfelejtve a mai napot, álomnak képzelve az egészet.
De a sors más utat jelölt ki nekem, mert valaki a vállára kapva megindult velem valahová. Szörnyen idegesített ez a sok bizonytalan tényező, de nem voltam abban a helyzetben, hogy bármit is tehessek. Hallottam, ahogy kinyitnak egy ajtót, majd gondosan be is zárják – ennyit a menekülésemről – aztán ledobtak egy kanapészerűségre és leszedték a fejemről a zsákot.
Először hunyorogtam a hirtelen támadt fényben, jó néhány erős pislogásra volt szükségem, hogy tisztán lássak – szó szerint. Ahogy ráfókuszáltam az előttem álló férfira, elakadt a lélegzetem, és tudtam, hogy vagy én bolondultam meg, vagy a világ bolondult meg körülöttem. Döbbenten siklott végig a tekintetem az ismerős – tudtam én, hogy ismerem! – szürke szemektől kezdve a markáns állon át az izmos mellkasig és vissza, újra és újra bejártam ezt az utat, de még mindig nem tudtam elhinni azt, ami – illetve aki – ott állt a szemeim előtt. Ő meg csak nézett rám, az arca tökéletes mozdulatlanságba fagyott, csak a pillantása égetett, de az viszont kegyetlenül. Semmit nem értettem. Mit keres ő itt? És ha már itt van, miért nem segít nekem? Miért tűri el ezt az egészet?
Aztán, mintha villám csapott volna belém, minden leesett. Hát persze… Vettem egy mély levegőt, és a szédüléssel meg a hányingerrel nem törődve kinyitottam a számat.
- Da… Daniel?! – nem sikerült olyan határozottra, mint akartam, de legalább meg tudtam szólalni.
- Nyugalom, Olivia, nem foglak bántani – mély hangja máskor meleg takaróként burkolta be a lelkemet, de most csak értetlenséget és dühöt váltott ki belőlem.
- De… te… mégis… mi…? – tudtam, hogy enyhén szólva is zavaros volt, amit összemakogtam, de gondolom, nagyon jól tudta Ő, hogy mit akarok, mert halványan elmosolyodott.
- Ígérem, hogy minden kérdésedre válaszolni fogok, de előtte szeretnélek megkérni valamire – a tekintetét az enyémbe fúrta, miközben beszélt, teljesen elvarázsolva engem. Kétségbeesetten ráztam meg a fejem, józan akartam maradni.
- Még te kérsz tőlem? Daniel, ne hülyéskedj, szedd le rólam ezt a vackot és vigyél haza! Apa… - ez idáig nem is tudatosult bennem igazán, miért is nem éppen a „legjobb” időpontban raboltak el, de váratlanul eszembe jutott minden, ami a csomagtartóba való begyömöszölésem előtt történt. Apa…
- Olivia, kérlek! Ígérem, mielőtt a mai nap véget ér, mindent érteni fogsz, de előtte neked is ígérned kell valamit – behízelgő volt, de látszott rajta, hogy nem tűr ellentmondást. Gondoltam, ha hagyom magam, hamarabb szabadulok, így beleegyezően bólogattam.
- Mit akarsz? – böktem oda neki megvetően.
- Figyelj, most leveszem rólad a bilincset, de ígérd meg, hogy nem próbálkozol semmivel! Nem akarok benned kárt tenni, de ha kényszerítesz, nem lesz más választásom – félelmetes volt, ahogy ezt mondta.
Tudom, őrültség, de még az én-vagyok-a-főnök monológ ellenére is felszított bennem valamit. Újfent bólintottam, mire odalépett hozzá és a hátam mögött matatni kezdett valamit. A helyzethez képest cseppet sem illően az adrenalin őrült iramban száguldott a véremben, felgyújtotta az érzékeimet, amikor Daniel az arcomhoz közel hajolva a bilinccsel foglalkozott. Mély levegőt vettem, hogy megnyugodjak, de az illatától sikerült az ellenkező hatást elérnem. Csaknem felnevettem a szituáció abszurdságán. Ott ültem bilincsben, elrabolva, koszosan, fáradtan és éhesen, és azon agyaltam, hogy csábíthatnám el az ex-testőrömet, aki tulajdonképpen nem is lehetett igazi testőr, hiszen elrabolt vagy mifene. Így összefoglalva csakugyan viccesnek tűnt, olyannyira, hogy nem tudtam visszatartani a kacagást, hangosan kibukott belőlem minden, amire gondoltam. Daniel furcsán méregetett egy ideig, de aztán vigyorogva megrázta a fejét és újra a karperecemnek szentelte teljes figyelmét. „Lökött” mormolta az orra alatt, mire a könyökömmel oldalba böktem.
- Hé, hallottam ám! – kiáltottam felháborodva, mire a mosolya kiszélesedett.
- Nagyon helyes – mondta.
Amikor nem éreztem többé a cseppet sem könnyű bilincs súlyát a csuklómon, tudtam, hogy eljött az én időm. Amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam a kanapéról és az ajtó felé száguldottam. Bár tudtam előre, hogy zárva fogom találni, az élni akarás erősen dolgozott bennem, ezért meg kellett próbálnom. A csalódásom mégis akkora volt a mozdulatlan ajtógomb láttán, hogy ordítani tudtam volna. Vetettem egy pillantást a hátam mögé, és meglepődve vettem észre, hogy Daniel békésen a lábait keresztbe téve ücsörög a helyemen és vidáman nézi a ténykedésemet.
- Olivia… - kezdte, de leintettem és egy másik ajtó felé indultam.
A konyhában lyukadtam ki, és a hűtő mellett találtam még egy ajtót. Ismételten sikertelenül akartam kinyitni, ez is zárva volt. Nem akartam vesztes kutya módjára visszakullogni a nappaliba, azért egymás után kihúzogattam a fiókokat, valamiféle fegyvert keresve. Kiábrándultan vettem tudomásul, hogy Daniel minden létező éles tárgyat gondosan elpakolt, végképp kudarcra ítélve a tervemet. Az utolsó fiókban matattam már könyékig, amikor az ujjaim végre rátaláltak valamire. Halkan sikkantva rántottam ki a kést. Kicsi volt, az igaz és még tompa is, de nekem tökéletesen megfelelt. A zsákmányomat szorosan az öklömbe zártam és ádáz képpel visszamentem a szobába. Daniel szeme megvillant, mikor meglátta a magam elé tartott kést, de még mindig nem mozdult.
- Olivia, kicsim, tedd azt szépen le, még megvágod magad – duruzsolta azon a kábító hangján, de ez engem most csak még jobban feltüzelt. Nem volt semmilyen tervem, reméltem, magától a látványtól megijed, és szó nélkül elenged, de miért is ne, ez sem jött össze. Lassan felállt és tett felém egy lépést.
- Ne gyere közelebb vagy esküszöm, beléd mártom! . kiabáltam neki, de nem állt meg, lépésről lépésre közelített, nem is a pengét figyelve, hanem engem.
- Liv, kérlek… Hiszen megígérted! – lebiggyesztette a száját – istenem, milyen csókolnivaló volt még akkor is! – és még mindig jött felém, feltartóztathatatlanul.
Kezdtem elbizonytalanodni, de gyorsan összeszedtem magam és dühödt fúriaként rárontottam. Daniel egyetlen mozdulattal elugrott a kés elől és hátracsavarta a karomat. Pokolian fájt, de az ujjaim görcsösen fonódtak a kés nyelére, nem akartam elengedni, nem akartam ilyen könnyen feladni.
- Engedj el! – sikítottam hasztalanul.
- Olivia, ereszd el szépen! – a hangja megkeményedett, ostorként csapódott a dobhártyámnak.
Addig-addig makacskodtam, míg végül Daniel elunta a dolgot és lefejtette az ujjaimat a markolatról. Sírni tudtam volna a dühtől és a csalódástól. Kitéptem magam a karjaiból és a kanapéra vetettem magam.
- Ne duzzogj már, Liv! Mégis, mit vártál, mit fogok tenni? Sikítva kirohanok a világból? – gúnyolódott velem vigyorogva. Jaj, csak lett volna nálam valami… egy pisztoly… igen, az most kapóra jött volna. Vajon van pisztolya? Máris újabb szökési terven törtem a fejem.
- Nem duzzogok, te fafej, hanem éppen gyűlöllek! – kiáltottam oda neki annyi haragot sűrítve a hangomba, amennyit csak tudtam. Csak vigyorgott rajtam.
- Hmm… Akkor meg sem kérdezem, hogy velem ebédelsz-e… - tűnődve forgatta az ujjai között kést, még csak véletlenül sem nézett volna rám. Az ebéd gondolatára a számban összefutott a nyál, a gyomrom meg hangosan korogni kezdett, ezzel újabb csendes mosolyrohamot kiváltva Danielből.
- Én… nem, nem fogok veled… - kezdtem bele az elutasító beszédembe – a büszkeségem még nagyobb volt, mint az éhségem – de leintett.
- Ugyan, gyere, egy ebédbe nem fogsz belehalni. És ha ettünk, elmesélek mindent – most már rám meredt, a kezét kinyújtva várta, hogy vele menjek.
Nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Hiszen nemrég még olyan gyengéd volt, csókolóztunk, sőt… Az emlékek szöget ütöttek a fejembe. Lehet, hogy azokat a számomra oly szép pillanatokat is csak megjátszotta, hogy a közelembe férkőzhessen, hogy elnyerje a bizalmamat? Ez a feltevés jobban fájt, mint bármelyik, hiszen én kezdtem beleszeretni, ami, tekintve az eddigi hozzáállásomat az ilyesfajta dolgokhoz, óriási lépés volt. És ez volt a legrosszabb a dologban. Feladtam magam, sutba dobtam az egész életem alatt gondosan felépített érveimet Érte, de ő semmibe vette őket. Azt hittem, őszintén és kölcsönösen törődtünk egymással. És most ott álltam, őrjöngő hormonok áldozataként, valósággal belerokkantam a vágyba, hogy öleljem őt, mindent oda akartam adni magamból. Nagyon szerettem volna, de végig kőfalba ütköztem. Fájdalom költözött a szívembe, miközben rájöttem, hogy igenis szeretem, lelkem minden gyönyörűségét feláldoztam volna érte, minden sejtem az őiránta érzett szerelemmel volt átitatva. De azt is tudtam, hogy ezt soha, semmilyen formában nem szabad kimutatnom. Így hát megacéloztam az akaratom, az arcom maszkká keményedett és bölcsen elhallgatva hagytam, hogy az elkeseredés megtöltse a szívemet.
- Na, jössz vagy sem? – Daniel várakozón, felhúzott szemöldökkel nézett rám.
Nagyot sóhajtva tápászkodtam fel a kanapéról és a még mindig felém nyújtott kezét figyelmen kívül hagyva, minden méltóságomat összeszedve a konyhába mentem és leültem az asztal mellé.
Daniel utánam jött, kinyitotta a hűtőt és a kezét összecsapva belenézett. Úgy viselkedett, mintha csak egy délutáni teára ugrottam volna be és nem akaratom ellenére hurcolt volna ide. Minden magasztos érzelmem ellenére úgy éreztem, meg tudnám ölni. Fütyörészve kutakodott tovább, egyik ismeretlen tartalmú csomagot a másik után pakolta a pultra, miközben olykor-olykor vetett rám egy pillantást. Nem lehettem túl szívderítő látvány. A karjaimat dacosan összefontam a melleim előtt, a számat vékony vonallá préseltem és olyan szúrós szemekkel néztem rá, hogy azt már tanítani kellett volna. Nem hatottam rá különösebben, mert végig ott játszott a tökéletes ajkán a mosoly.
- Nos, mit szeretnél enni? – fordult felém kedvesen.
- Mérget, csakhogy végre megszabaduljak tőled! – sziszegtem a szavakat a fogaim közt. Nevetett.
- Istenem, Olivia, mit csináljak veled? – felnézett az égre, majd újra az ételnek szentelte a figyelmét.
- Engedj el! – olyan ideges voltam, hogy az ajkaim görcsösen tapadtak egymáshoz, szinte nem is mozogtak, mikor megszólaltam.
- Bár az iménti csupán egy költői kérdés volt, azért válaszolok neked, mert bennem van annyi illendőség, hogy ne hagyjam figyelmen kívül – villantotta rám az acélszürke szemeit vidáman.
- Illendőség?! Ne szórakozz velem, Daniel, mert esküszöm… - a bennem fortyogó indulattól leblokkoltam, ekkora arcátlanság láttán elakadt a szavam.
- Drágám, rájöhettél volna már, hogy nem sok esélyed van – megvonta a vállát, és miközben egy almát gyömöszölt a szájába, nekiállt összevágni némi csirkemellet. Meglepetten néztem rá. Honnan varázsolta elő a kést?
- Egyáltalán, mit akarsz tőlem? Pénzt? Ha igen, adj egy számlaszámot és annyit utalok át neked, amennyit csak akarsz, de engedj haza, kérlek! – a mondanivalóm végére a hangom már könyörgővé vált, már az sem érdekelt, ha megalázom magam.
- Nincs szükségem a pénzedre, épp eleget keresek magam is – társalgási hangnemben beszélt, tényleg kezdtem úgy érezni, hogy vagy én, vagy ő, vagy mindketten teljesen megbolondultunk. Vagy fogunk, ami egyre inkább biztosnak tűnt.
- Akkor mit akarsz? Megölni? Eladni? Kivenni a vesémet? – kezdtem enyhén szólva is hisztérikussá válni, de már nem érdekelt. Daniel viszont csak felnevetett.
- Ez jó, Olivia, tényleg! Kivenni a vesédet… - kuncogott, miközben tovább folytatta az ebédkészítést.
A kést letette maga mellé. A számat rágva latolgattam az esélyeimet, szuggeráltam a pengét, arra vártam talán, hogy csak úgy magától a kezembe röppenjen. Daniel észrevehette, mit akarok, mert egy mozdulattal maga elé húzta a kést, eltakarva ezzel a szemem elől. Felháborodottan fújtattam.
- De most komolyan, mit akarsz tőlem? – szegeztem neki a kérdést ki tudja, hányadszorra.
- Ebéd után mindent megbeszélünk, rendben? – újabb elterelő válasz. Feladtam.
- Segítsek valamit? – lemondóan sóhajtozva felálltam a székről és odaléptem mellé. Bizalmatlanul végignézett rajtam, de miután látta, hogy csupa báj és ártatlanság vagyok, a kezembe nyomott egy fej salátát.
- Ezt megmoshatod, ha akarod – mutatott a mosogatóra.
Engedelmesen nekiálltam megtisztítani a salátaleveleket és egy tálba tettem őket. Bár túl sok gyakorlatom nem volt a konyhában, ennyivel még megbirkóztam. Egymás mellett dolgoztunk, így hamar végeztünk. Daniel villámgyorsan megterítette az asztalt, majd, mint aki jól végezte dolgát, lehuppant mellé. Kissé tanácstalanul ültem le vele szemben, kedvetlenül tologattam az egyébként istenien kinéző csirkét és zöldséget a tányéromon, egyik takaros kis halomból a másikba rakva őket. A velem szemben békésen eszegető Daniel nem zavartatta magát, egyik falatot a másik után tömte a szájába. Alig vártam már, hogy végezzen, és végre rátérhessünk a lényegesebb dolgokra is. De ő nem sietett, komótosan leszedte az asztalt, és nekiállt mosogatni. Fel tudtam volna robbanni, annyira ideges voltam, de inkább nem szóltam semmit, túlságosan élénken élt az emlékezetemben – na meg a csuklómba nyilalló fájdalomban - a legutóbbi dacos ellenállásom. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal az asztallapon, mikor Daniel végre valahára ismét helyet foglalt előttem, egy csésze kávé kíséretében.
- Mit szeretnél tudni? – olyan kérdés volt ez, amire hirtelen nem is tudtam a választ. Hiszen annyi minden zsongott a fejemben, nehéz volt rendszerezni és rangsorolni a dolgokat.
- Ki vagy te? – valamiért ez bukott ki először belőlem.
- Már tudod. Daniel Everton vagyok – felelte magabiztosan. Elbizonytalanodtam, mert nem tudtam, megbízhatok-e benne, meg tudok és akarok-e bízni benne mindezek után.
- Szóval ez a valódi neved? – kérdeztem rá.
- Aha. Ha gondolod, a jogosítványomat is megmutatom – vigyorodott el ismét. Tehetetlenül felsóhajtottam.
- Mindent tudni akarok, érted? Mindent! – a tekintetemet az övébe fúrtam.
- Ha így áll a helyzet, nagyon meg fogsz lepődni. És mire lemegy a nap, már nem kételkedsz bennem többé – összefonta maga előtt az ujjait, és belekezdett életem legszörnyűbb rémálmának ecsetelésébe.
2010. június 19., szombat
Nézzetek be, megéri :)
Nemrég találtam rá Anna oldalára, és meg kell, hogy mondjam, régen láttam ilyen jól megszerkesztett site-ot. Ő nem fanfictiont ír, mégcsak nem is kizárólag az Alkonyattal foglalkozik, mégis, aki egyszer feltéved hozzá, egy jó darabig nem akar majd eljönni tőle :)
Vámpírokról, az őket körülvevő misztikumról és a rájuk épülő iparról állít össze nagyon igényes cikkeket, könyv-és filmajánlókat.
Az oldal is épp ilyen: letisztult, minden ott van, ahol lennie kell, a szöveget érdekfeszítőek és olvastatják magukat :)
Egy szó mint száz, szívből tudom nektek ajánlani, mert sok izgalmas témával találkozhattok Anna oldalán, és ki tudja, talán ti is beleszerettek a munkásságába :)
Jó szórakozást nektek!
Vámpírokról, az őket körülvevő misztikumról és a rájuk épülő iparról állít össze nagyon igényes cikkeket, könyv-és filmajánlókat.
Az oldal is épp ilyen: letisztult, minden ott van, ahol lennie kell, a szöveget érdekfeszítőek és olvastatják magukat :)
Egy szó mint száz, szívből tudom nektek ajánlani, mert sok izgalmas témával találkozhattok Anna oldalán, és ki tudja, talán ti is beleszerettek a munkásságába :)
Jó szórakozást nektek!
2010. június 7., hétfő
5. fejezet
Sajnálom, hogy eddig tartott, remélem, a következő gyorsabban fog menni :) Jó szórakozást! Ja, a komikat megköszönném :)
Három nap telt el a születésnapi bulim óta, és három napja nem láttam Danielt. A nappalibeli összeborulásunk óta egyszerűen felszívódott, nem tudtam, merre jár, ahogy azt sem, hogy mikor tér vissza. Kissé különösnek találtam a dolgot, elvégre az volt a feladata, hogy vigyázzon rám, de mivel másnap reggel állt egy testőr az ajtóm előtt, annyira nem tartottam fontosnak, hogy apámat megkérdezzem erről a dologról. Még a végén kérdezősködne, és téves következtetéseket vonna le…
Szó sincs róla, szerettem apámat, de ő inkább racionális ember volt, a számokhoz és a tőzsdéhez értett, az érzelmekhez kevésbé. Például, olyan tizennégy éves lehettem, de a mai napig olyan tisztán emlékszem rá, mintha tegnap történt volna, szóval, amikor beléptem az úgynevezett serdülőkorba, apa a kötelességének érezte, hogy „elbeszélgessen velem, mint apa a lányával”. Zavart mosollyal ült le az ágyamra, és mindenféle pénzügyi dolgokról kezdett mesélni – pénzügyi jelentésekről, információáramlásról és fúziókról – és őszintén bevallom, gőzöm sem volt, hogy miről beszélt. Egy órányi szenvedés után bizakodva megkérdezte, hogy értettem-e, mire akart kilyukadni, mire bőszen bólogatni kezdtem, nagyon nem akartam, hogy elölről kezdje az egészet. Mindketten megkönnyebbültünk, mikor kilépett az ajtón. Egy egész hetembe került, mire sikerült rájönnöm, hogy szexuális felvilágosítást tartott nekem, csak az ő szeretnivaló módján, a számok nyelvén volt képes elmagyarázni nekem. A mai napig felkuncogok, amikor eszembe jut az a délután. Megtakaríthatta volna mindkettőnk idejét, akkorra már ugyanis tisztában voltam néhány alapvető dologgal.
Természetesen személyes tapasztalatom nem volt, és sokáig nem is lett, de mivel egy lányiskolába jártam, ott sok minden rám ragadt, sok mindent hallottam. A tinédzserkorú lányoknak nem sok elfoglaltságuk akadt esténként, így általában összegyűltünk valamelyik szobában, már jóval takarodó után, ami ugye szigorúan szabályellenes volt, de éppen ezért vonzott minket annyira, szóval összejöttünk és mindenféléről pletykálkodtunk. Ha egy nevelőnek esetleg eszébe jutott volna az a képtelen ötlet, hogy a körmünkre néz, nos, arra is megvolt a tervünk. Igyekeztünk mindig olyan szobát kiválasztani a találkozó színhelyéül, ami a földszinten volt, így az egész házat körbefutó veranda segítségével pillanatok alatt eljuthattunk volna valamelyik lépcsőházig és észrevétlenül felsurranhattunk volna a helyünkre. De sosem volt erre szükség, úgy gondolom, egyik nevelő sem feltételezte a „reakciós elhajlást” a magunkfajta, gazdag és előkelő, kiváló nevelést kapott lányoktól. Bár barátokat nem szereztem ezeken az éjszakába nyúló beszélgetéseken, mert valamiért mindig kívülállónak éreztem magam, azért szerettem ott ülni a többi lány között és hallgatni a csacsogásukat.
De nagyon elkanyarodtunk a témától.
Szóval ott tartottam, még az első felvilágosítási élményeim elmesélése előtt, hogy Daniel felszívódott. Ennek kapcsán kétféle érzelem dúlt bennem, ádáz csatát vívva hol az egyik, hol a másik kerekedett felül. Egyrészt aggódtam érte és hiányoltam őt, másrészt örültem ennek a kis „szabadságnak”, legalább volt alkalmam gondolkozni, mérlegre tenni a dolgokat, eldönteni, hogyan tovább. Felszabadultan sétáltam a parton, teljesen egyedül voltam – na, jó, nem egészen, mert Nathan, az ideiglenes testőröm állandóan a nyomomban volt – és csak lófráltam egész álló nap. Néha leheveredtem a homokba, hallgattam a hullámok zúgását és lehunyt szemmel élveztem a napsütést. Máskor érdekes színű és alakú kagylókat gyűjtöttem, esetleg belevetettem magam a habok közé és hagytam, hogy ide-oda sodorjanak a hullámok.
Ha nem a tengernél voltam, akkor a parkban heverésztem, teljesen átadtam magam az édes semmittevésnek. Még volt három hónapom az egyetem kezdetéig, így megtehettem. Őszinte meglepetésemre elsőre felvettek a New York-i egyetem jogi karára. Tudtam, hogy nagyon össze kell szednem majd magam, mert nem lesz egy leányálom, de minden vágyam az volt, hogy egyszer ügyész lehessek. Már kiskoromban is elbűvöltek a tévében látott tárgyalótermi jelenetek és ez az imádat azóta csak erősödött. A másik nyomós érvem az volt, hogy New York viszonylag távol helyezkedett el a mostani southamptoni házunktól. Nem mintha nem szerettem volna itt lakni, de már ki akartam szabadulni apám féltő szárnyai alól, meg akartam mutatni, hogy igenis képes vagyok önállóan, felnőttként élni.
Izgatottan vártam a következő hónapot, ugyanis az volt a tervem, hogy átrepülök Amerikába, hogy nézzek magamnak egy igazi, első, csajos lakást. Szinte remegett a gyomrom a boldogságtól, annyira vártam már, hogy végre ott legyek. Lázasan tervezgettem, böngésztem az internetes adatbázisokat, kerestem, kutattam a megfelelő hajlékot. Sokáig nem találtam semmi érdemlegeset, míg egyszer csak ott volt, szinte átizzott a képernyőn a tökéletessége. Izgatottam bogarásztam a lakás leírását. Tényleg eszményinek tűnt. Három tágas, napfényes hálószoba, nappali, két fürdő, portás a bejáratnál. És a legjobb, hogy panoráma nyílt a Central Parkra. Bár még csak képeket láttam róla, máris beleszerettem. Buzgón kinyomtattam az egészet, és egy elég átlátszó célzással apám íróasztalára tettem.
Nem kellett sokáig várnom, másnap reggelinél elő is hozta a témát. Komótosan elfogyasztotta a reggelijét, összehajtogatta és a térdére fektette a gazdasági lapot, és rám sandított a drótkeretes szemüvege fölött.
- Liv, egészen biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – árgus szemekkel nézett rám, nekem meg remegett a gyomrom a tudattól, hogy ha most elrontom ezt a beszélgetést, búcsút mondhatok a New yorki álmaimnak.
- Még sosem voltam ilyen biztos semmiben – igyekeztem tompítani a hangom enyhe remegését, minél több határozottsággal akartam beszélni.
- Csak azt nem értem, miért nem jó neked valamelyik közelebbi egyetem – felvonta a szemöldökét és kérdő tekintettel vizslatni kezdett.
- De apa! Ezt már megbeszéltük, mielőtt beadtam volna a jelentkezésemet! Tudod, hogy a New yorki egyetem nyújtja csak azt a színvonalú oktatást, amire nekem szükségem van – kicsit rájátszottam, mert szinte semmiben sem tért el más, hasonló oktatási intézményektől, de muszáj volt bevetnem minden praktikát.
- Igen, tudom, de akkor is… Olyan messze leszel tőlem! Mi van, ha valami bajod esik? Vagy elfogy a pénzed? Vagy nem is tudom… mondjuk, megtámadnak? Tudod te, hogy mit mondanak New Yorkról? A világ egyik legveszélyesebb városa! – apám igyekezett minél borúsabb képet festeni az álmomról, de nem sikerült eltántorítania a terveimtől.
- Ne dramatizáld túl a dolgot, Peter! Ha menni akar, hadd menjen! Elvégre felnőtt nő! – Tracy, rossz szokásához híven, már korán megérkezett, hogy velünk reggelizzen, bár volt bennem egy erős gyanú, hogy csupán apám hálószobájából oson ki ilyenkor.
Tudtam, hogy csak meg akar szabadulni tőlem, ezért, amíg apa nem figyelt egy pillanatig, undorodó grimaszt vágtam felé, de csak lekezelően végignézett rajtam. Jól tudtam, hogy gyerekesen viselkedem, de ez a nő a legrosszabbat hozta ki belőlem. Tüntetően apám felé fordultam, igyekeztem kizárni Tracy önelégült fejét a világomból.
- Nem dramatizálok, csupán szeretném megóvni a lányomat! – apa mérgesen pillantott a nőre, mire az vékony vonallá préselte a szilikonos száját, felállt az asztaltól és sértődötten elvonult. Tapsikolni tudtam volna örömömben, de egy jól nevelt lányhoz illően csak magamban kuncogtam rajta.
- Elnézést, uram, de Szingapúrból keresik telefonon és azt mondták, az ügy nem tűr halasztást – Tom csak a fejét dugta be az ajtón, és miután elmondta, amit akart, már távozott is.
- Erről még később beszélünk! – apám gyorsan hátratolta a székét, majd a dolgozószobájába sietett.
- Oké… - motyogtam magam elé.
Mivel nem volt semmi halaszthatatlan tennivalóm, úgy döntöttem, bemegyek a városba, veszek magamnak pár cuccot a nyárra. Felszaladtam a szobámba a táskámért, megnéztem, nálam van-e a kártyám és már száguldottam is le a lépcsőn. Menet közben felkaptam a slusszkulcsot az ajtó melletti kisasztalról és boldogan rohantam a garázs felé. Még mindig elkápráztatott a kocsim, nem tudtam betelni vele. Hátrahajtottam a tetőt, beugrottam az ülésbe, és gázt adtam. Amíg a birtokon voltam, lassan hajtottam, de ahogy a kapu bezárult mögöttem, szabadjára engedtem a lóerőket. A vezetési stílusom miatt szinte pillanatok alatt beértem a belvárosba, és beálltam a bevásárlóközpont elé.
Az utam rögtön a kedvenc boltom felé vezetett, ahol minőségi, fiatalos ruhákat lehetett kapni elérhető áron. Bár nem kellett volna csínján bánnom a pénzzel, de sosem szerettem a felesleges költekezést. Miután két óra alatt sikerült végigtúrnom a bolt egész kínálatát, derűsen és roppant elégedetten mentem tovább.
Pihenésképp beültem az egyik kávézóba, hogy feltöltsem magam koffeinnel. Zavartalanul kavargattam a feketémet és csendesen nézelődtem, mikor hátulról valaki befogta a szememet, eltakarva ezzel a kilátást. Egy pillanatnyi rémület után rájöttem, hogy ki áll a hátam mögött, a tőlem kapott parfümje lebuktatta.
- Demmy, ha jót akarsz, nem kened el a sminkemet, úgyhogy, légy szíves…! – kacagtam fel, mire a barátnőm bosszús fintort vágva lehuppant elém.
- Ez nem lehet igaz! Egyszer akarlak meglepni, és te még ezt is elrontod! – Demmy felháborodást tettetve forgatta a szemeit, de a mosoly már ott játszott az ajkán.
- Ne haragudj, legközelebb majd úgy teszek, mint aki majd’ meghal az ijedtségtől, oké? – kuncogtam, mire végre belőle is kitört a nevetés.
- Ajánlom is! Mert ha nem, megismered a bosszúmat! – a kacagástól kicsordult könnyeit szorgosan törölgetve magához hívatta a pincért és rendelt egy dupla kávét.
Nem beszéltem Demmyvel a parti óta, és különös módon Jack is kerülte a társaságomat, így már kifúrta az oldalamat a kíváncsiság, de nem akartam én előhozakodni a témával. Ráztam a lábamat és az ujjaimmal doboltam az asztalon, hátha észreveszi magát, de az ártatlan báránykaszemek meresztgetésén kívül nem volt hajlandó mást tenni. Elveszítettem a türelmemet.
- Demetria! Ha most azonnal nem számolsz be nekem arról, hogy mi a helyzet veled meg Jackkel, én esküszöm, hogy többé szóba se állok veled! – fenyegettem meg, mire a mosolya elszélesedett, már-már körbefolyta a fejét.
- Jól van, na! Azt reméltem, hogy legalább a kávémat megihatom nyugodtan! – kacagott önfeledten.
- Demmy… - morogtam.
- Semmi nincs velünk, oké? Mármint, semmi olyan, mint amire te most gondolsz – még mindig vigyorgott.
- Honnan tudod, hogy éppen min jár az agyam? Talán felcsaptál műkedvelő gondolatolvasónak? – megkocogtattam a halántékomat, ezzel is hangsúlyozva a mondandómat.
- Nem kell ahhoz agyturkásznak lennem, hogy ezt tudjam! Ne feledd, nálam jobban senki sem ismer téged! És tudom, néha milyen piszkos a fantáziád! – a mosoly nevetéssé duzzadt, a könnyek is visszatértek. Nem tudtam ellenállni, így már ketten csapkodtuk a térdünket jókedvünkben.
- De… most… most komolyan! Mesélj! – kissé lihegve vettem a levegőt, de igyekeztem odafigyelni rá.
- Tényleg semmi különleges. Megittunk együtt egy italt, beszélgettünk a világ dolgairól, aztán… - szándékosan elakadt, tovább akart bosszantani.
- Demmy! Gyerünk már! Miért kell mindent harapófogóval kiszedni belőled?! – felháborodott kiáltásom ránk vonzotta a körülöttünk ülők figyelmét.
- Liv, csendesebben! Nem szeretném a nyilvánosság elé tárni a magánéletemet – csitított vihogva.
- Akkor viszont ne húzz fel, rendben? Na, ki vele, mi történt aztán?
- Elkísért az autómig, megcsókolt, majd beszáguldott a házba. Ennyi! Most boldog vagy? – ál-dühös grimaszt vágott, de én lefagytam az előző mondatánál.
- Megcsókolt? Úgy érted, igaziból? És aztán Jack elszaladt?– leesett az állam a döbbenettől. Persze, vaknak kellett volna lennem ahhoz, hogy ne lássam a közöttük lévő vonzalmat, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar összemelegednek.
- Hát, nem tudom, mi számít igazi csóknak, de annyit elárulhatok, hogy még most is érzem a hatását – bizonyíték gyanánt felemelte a kezét, ami valóban remegett kissé.
- Hűha… Nahát, Demmy, gratulálok! Jacknél jobb pasit ki sem foghattál volna! – nevettem rá boldogan.
- És… ez téged nem zavar? Mármint… úgy értem… mégis csak a nagybátyád, én meg a barátnőd vagyok, szóval… - zavarban volt, bár nem értettem, hogy miért.
- Ugyan, ne butáskodj! Tényleg nagyon örülök nektek! Kívánom, hogy minden a lehető legjobban alakuljon köztetek! – önfeledten vigyorogtam, mire Demmy felpattant és hozzám lépve olyan szorosan megölelt, hogy hamarosan már csillagokat láttam az oxigénhiánytól.
- Annyira szeretlek! – motyogta a fülembe, majd végre elengedett. Látványosan elkezdtem levegőért kapkodni, mire játékosan a vállamba bokszolt.
- Aha, veszem észre – krákogtam, ezzel újabb fintort kiérdemelve.
- Ne játszd meg magad, inkább mesélj most te! Mi volt az a kényes jelenet ott a parkban? És azóta történt valami? Egy pár vagytok már? – hadarta gyorsan.
- Nem kényes volt, inkább kínos, és nem és nem – reméltem, hogy gyorsan rövidre zárhatjuk a témát, mert bármennyire is közel éreztem magamhoz Demetriát, még nem voltam kész arra, hogy erről beszéljek. Hiszen még én magam sem tudtam a válaszokat…
Demmy szerencsére vette a lapot, és inkább az elkövetkezendő nyárról kezdett csacsogni, meg a terveiről, ezzel jótékonyan elfedve a problémáimat. A kávé után együtt folytattuk a bevásárló körutunkat. Demmynek minden egyes általam kiválasztott holmira volt valamilyen megjegyzése, és ezzel hamarosan az idegeimre ment. Hogy ez túl fiús, ez túl sárga, ez nem elég színes… Egy idő után feladtam, és szóltam neki, hogy kiviszem a kocsihoz az eddig begyűjtött cuccokat. Velem akart jönni, de szükségem volt egy lélegzetvételnyi szünetre, így meggyőztem, hogy inkább nézzen be még egy pár boltba.
Fellélegezve meneteltem a parkoló felé, amikor megcsörrent a mobilom. A karjaimra nehezedő táskákkal ádáz harcot vívva nagy nehezen sikerült előkotornom, és végre felvehettem.
- Igen? – szóltam bele, de eleinte nem hallottam mást, csak fojtott hangokat a háttérből. Már azon voltam, hogy lerakom, mikor meghallottam Tom remegő hangját.
- Liv kisasszony? Itt Tom, az inasuk. Kisasszony, sajnálom, de az apja… - az öregember hangja elakadt a rátörő sírástól. Elszorult a torkom a pániktól, a levegő nem akart a normális ütemben áramolni a tüdőmbe, a szívem őrült iramban vert a bordáim között.
- Tom? Tom, mi van apával? Mondd már, Tom! – kiabáltam a telefonba, miközben a szatyrokat a kocsi mellé dobálva a slusszkulcsot kerestem a táskámban.
- Az édesapja szívrohamot kapott, kisasszony. Nemrég szállították be a megyei kórházba – tájékoztatott.
- Azonnal indulok! Mennyire súlyos? – a választ már nem hallottam, mert hirtelen egy kesztyűs kéz tapadt a számra és egy autóhoz hurcolt. Tom a telefonon keresztül szólítgatott, de mindhiába.
Elraboltak.
Három nap telt el a születésnapi bulim óta, és három napja nem láttam Danielt. A nappalibeli összeborulásunk óta egyszerűen felszívódott, nem tudtam, merre jár, ahogy azt sem, hogy mikor tér vissza. Kissé különösnek találtam a dolgot, elvégre az volt a feladata, hogy vigyázzon rám, de mivel másnap reggel állt egy testőr az ajtóm előtt, annyira nem tartottam fontosnak, hogy apámat megkérdezzem erről a dologról. Még a végén kérdezősködne, és téves következtetéseket vonna le…
Szó sincs róla, szerettem apámat, de ő inkább racionális ember volt, a számokhoz és a tőzsdéhez értett, az érzelmekhez kevésbé. Például, olyan tizennégy éves lehettem, de a mai napig olyan tisztán emlékszem rá, mintha tegnap történt volna, szóval, amikor beléptem az úgynevezett serdülőkorba, apa a kötelességének érezte, hogy „elbeszélgessen velem, mint apa a lányával”. Zavart mosollyal ült le az ágyamra, és mindenféle pénzügyi dolgokról kezdett mesélni – pénzügyi jelentésekről, információáramlásról és fúziókról – és őszintén bevallom, gőzöm sem volt, hogy miről beszélt. Egy órányi szenvedés után bizakodva megkérdezte, hogy értettem-e, mire akart kilyukadni, mire bőszen bólogatni kezdtem, nagyon nem akartam, hogy elölről kezdje az egészet. Mindketten megkönnyebbültünk, mikor kilépett az ajtón. Egy egész hetembe került, mire sikerült rájönnöm, hogy szexuális felvilágosítást tartott nekem, csak az ő szeretnivaló módján, a számok nyelvén volt képes elmagyarázni nekem. A mai napig felkuncogok, amikor eszembe jut az a délután. Megtakaríthatta volna mindkettőnk idejét, akkorra már ugyanis tisztában voltam néhány alapvető dologgal.
Természetesen személyes tapasztalatom nem volt, és sokáig nem is lett, de mivel egy lányiskolába jártam, ott sok minden rám ragadt, sok mindent hallottam. A tinédzserkorú lányoknak nem sok elfoglaltságuk akadt esténként, így általában összegyűltünk valamelyik szobában, már jóval takarodó után, ami ugye szigorúan szabályellenes volt, de éppen ezért vonzott minket annyira, szóval összejöttünk és mindenféléről pletykálkodtunk. Ha egy nevelőnek esetleg eszébe jutott volna az a képtelen ötlet, hogy a körmünkre néz, nos, arra is megvolt a tervünk. Igyekeztünk mindig olyan szobát kiválasztani a találkozó színhelyéül, ami a földszinten volt, így az egész házat körbefutó veranda segítségével pillanatok alatt eljuthattunk volna valamelyik lépcsőházig és észrevétlenül felsurranhattunk volna a helyünkre. De sosem volt erre szükség, úgy gondolom, egyik nevelő sem feltételezte a „reakciós elhajlást” a magunkfajta, gazdag és előkelő, kiváló nevelést kapott lányoktól. Bár barátokat nem szereztem ezeken az éjszakába nyúló beszélgetéseken, mert valamiért mindig kívülállónak éreztem magam, azért szerettem ott ülni a többi lány között és hallgatni a csacsogásukat.
De nagyon elkanyarodtunk a témától.
Szóval ott tartottam, még az első felvilágosítási élményeim elmesélése előtt, hogy Daniel felszívódott. Ennek kapcsán kétféle érzelem dúlt bennem, ádáz csatát vívva hol az egyik, hol a másik kerekedett felül. Egyrészt aggódtam érte és hiányoltam őt, másrészt örültem ennek a kis „szabadságnak”, legalább volt alkalmam gondolkozni, mérlegre tenni a dolgokat, eldönteni, hogyan tovább. Felszabadultan sétáltam a parton, teljesen egyedül voltam – na, jó, nem egészen, mert Nathan, az ideiglenes testőröm állandóan a nyomomban volt – és csak lófráltam egész álló nap. Néha leheveredtem a homokba, hallgattam a hullámok zúgását és lehunyt szemmel élveztem a napsütést. Máskor érdekes színű és alakú kagylókat gyűjtöttem, esetleg belevetettem magam a habok közé és hagytam, hogy ide-oda sodorjanak a hullámok.
Ha nem a tengernél voltam, akkor a parkban heverésztem, teljesen átadtam magam az édes semmittevésnek. Még volt három hónapom az egyetem kezdetéig, így megtehettem. Őszinte meglepetésemre elsőre felvettek a New York-i egyetem jogi karára. Tudtam, hogy nagyon össze kell szednem majd magam, mert nem lesz egy leányálom, de minden vágyam az volt, hogy egyszer ügyész lehessek. Már kiskoromban is elbűvöltek a tévében látott tárgyalótermi jelenetek és ez az imádat azóta csak erősödött. A másik nyomós érvem az volt, hogy New York viszonylag távol helyezkedett el a mostani southamptoni házunktól. Nem mintha nem szerettem volna itt lakni, de már ki akartam szabadulni apám féltő szárnyai alól, meg akartam mutatni, hogy igenis képes vagyok önállóan, felnőttként élni.
Izgatottan vártam a következő hónapot, ugyanis az volt a tervem, hogy átrepülök Amerikába, hogy nézzek magamnak egy igazi, első, csajos lakást. Szinte remegett a gyomrom a boldogságtól, annyira vártam már, hogy végre ott legyek. Lázasan tervezgettem, böngésztem az internetes adatbázisokat, kerestem, kutattam a megfelelő hajlékot. Sokáig nem találtam semmi érdemlegeset, míg egyszer csak ott volt, szinte átizzott a képernyőn a tökéletessége. Izgatottam bogarásztam a lakás leírását. Tényleg eszményinek tűnt. Három tágas, napfényes hálószoba, nappali, két fürdő, portás a bejáratnál. És a legjobb, hogy panoráma nyílt a Central Parkra. Bár még csak képeket láttam róla, máris beleszerettem. Buzgón kinyomtattam az egészet, és egy elég átlátszó célzással apám íróasztalára tettem.
Nem kellett sokáig várnom, másnap reggelinél elő is hozta a témát. Komótosan elfogyasztotta a reggelijét, összehajtogatta és a térdére fektette a gazdasági lapot, és rám sandított a drótkeretes szemüvege fölött.
- Liv, egészen biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – árgus szemekkel nézett rám, nekem meg remegett a gyomrom a tudattól, hogy ha most elrontom ezt a beszélgetést, búcsút mondhatok a New yorki álmaimnak.
- Még sosem voltam ilyen biztos semmiben – igyekeztem tompítani a hangom enyhe remegését, minél több határozottsággal akartam beszélni.
- Csak azt nem értem, miért nem jó neked valamelyik közelebbi egyetem – felvonta a szemöldökét és kérdő tekintettel vizslatni kezdett.
- De apa! Ezt már megbeszéltük, mielőtt beadtam volna a jelentkezésemet! Tudod, hogy a New yorki egyetem nyújtja csak azt a színvonalú oktatást, amire nekem szükségem van – kicsit rájátszottam, mert szinte semmiben sem tért el más, hasonló oktatási intézményektől, de muszáj volt bevetnem minden praktikát.
- Igen, tudom, de akkor is… Olyan messze leszel tőlem! Mi van, ha valami bajod esik? Vagy elfogy a pénzed? Vagy nem is tudom… mondjuk, megtámadnak? Tudod te, hogy mit mondanak New Yorkról? A világ egyik legveszélyesebb városa! – apám igyekezett minél borúsabb képet festeni az álmomról, de nem sikerült eltántorítania a terveimtől.
- Ne dramatizáld túl a dolgot, Peter! Ha menni akar, hadd menjen! Elvégre felnőtt nő! – Tracy, rossz szokásához híven, már korán megérkezett, hogy velünk reggelizzen, bár volt bennem egy erős gyanú, hogy csupán apám hálószobájából oson ki ilyenkor.
Tudtam, hogy csak meg akar szabadulni tőlem, ezért, amíg apa nem figyelt egy pillanatig, undorodó grimaszt vágtam felé, de csak lekezelően végignézett rajtam. Jól tudtam, hogy gyerekesen viselkedem, de ez a nő a legrosszabbat hozta ki belőlem. Tüntetően apám felé fordultam, igyekeztem kizárni Tracy önelégült fejét a világomból.
- Nem dramatizálok, csupán szeretném megóvni a lányomat! – apa mérgesen pillantott a nőre, mire az vékony vonallá préselte a szilikonos száját, felállt az asztaltól és sértődötten elvonult. Tapsikolni tudtam volna örömömben, de egy jól nevelt lányhoz illően csak magamban kuncogtam rajta.
- Elnézést, uram, de Szingapúrból keresik telefonon és azt mondták, az ügy nem tűr halasztást – Tom csak a fejét dugta be az ajtón, és miután elmondta, amit akart, már távozott is.
- Erről még később beszélünk! – apám gyorsan hátratolta a székét, majd a dolgozószobájába sietett.
- Oké… - motyogtam magam elé.
Mivel nem volt semmi halaszthatatlan tennivalóm, úgy döntöttem, bemegyek a városba, veszek magamnak pár cuccot a nyárra. Felszaladtam a szobámba a táskámért, megnéztem, nálam van-e a kártyám és már száguldottam is le a lépcsőn. Menet közben felkaptam a slusszkulcsot az ajtó melletti kisasztalról és boldogan rohantam a garázs felé. Még mindig elkápráztatott a kocsim, nem tudtam betelni vele. Hátrahajtottam a tetőt, beugrottam az ülésbe, és gázt adtam. Amíg a birtokon voltam, lassan hajtottam, de ahogy a kapu bezárult mögöttem, szabadjára engedtem a lóerőket. A vezetési stílusom miatt szinte pillanatok alatt beértem a belvárosba, és beálltam a bevásárlóközpont elé.
Az utam rögtön a kedvenc boltom felé vezetett, ahol minőségi, fiatalos ruhákat lehetett kapni elérhető áron. Bár nem kellett volna csínján bánnom a pénzzel, de sosem szerettem a felesleges költekezést. Miután két óra alatt sikerült végigtúrnom a bolt egész kínálatát, derűsen és roppant elégedetten mentem tovább.
Pihenésképp beültem az egyik kávézóba, hogy feltöltsem magam koffeinnel. Zavartalanul kavargattam a feketémet és csendesen nézelődtem, mikor hátulról valaki befogta a szememet, eltakarva ezzel a kilátást. Egy pillanatnyi rémület után rájöttem, hogy ki áll a hátam mögött, a tőlem kapott parfümje lebuktatta.
- Demmy, ha jót akarsz, nem kened el a sminkemet, úgyhogy, légy szíves…! – kacagtam fel, mire a barátnőm bosszús fintort vágva lehuppant elém.
- Ez nem lehet igaz! Egyszer akarlak meglepni, és te még ezt is elrontod! – Demmy felháborodást tettetve forgatta a szemeit, de a mosoly már ott játszott az ajkán.
- Ne haragudj, legközelebb majd úgy teszek, mint aki majd’ meghal az ijedtségtől, oké? – kuncogtam, mire végre belőle is kitört a nevetés.
- Ajánlom is! Mert ha nem, megismered a bosszúmat! – a kacagástól kicsordult könnyeit szorgosan törölgetve magához hívatta a pincért és rendelt egy dupla kávét.
Nem beszéltem Demmyvel a parti óta, és különös módon Jack is kerülte a társaságomat, így már kifúrta az oldalamat a kíváncsiság, de nem akartam én előhozakodni a témával. Ráztam a lábamat és az ujjaimmal doboltam az asztalon, hátha észreveszi magát, de az ártatlan báránykaszemek meresztgetésén kívül nem volt hajlandó mást tenni. Elveszítettem a türelmemet.
- Demetria! Ha most azonnal nem számolsz be nekem arról, hogy mi a helyzet veled meg Jackkel, én esküszöm, hogy többé szóba se állok veled! – fenyegettem meg, mire a mosolya elszélesedett, már-már körbefolyta a fejét.
- Jól van, na! Azt reméltem, hogy legalább a kávémat megihatom nyugodtan! – kacagott önfeledten.
- Demmy… - morogtam.
- Semmi nincs velünk, oké? Mármint, semmi olyan, mint amire te most gondolsz – még mindig vigyorgott.
- Honnan tudod, hogy éppen min jár az agyam? Talán felcsaptál műkedvelő gondolatolvasónak? – megkocogtattam a halántékomat, ezzel is hangsúlyozva a mondandómat.
- Nem kell ahhoz agyturkásznak lennem, hogy ezt tudjam! Ne feledd, nálam jobban senki sem ismer téged! És tudom, néha milyen piszkos a fantáziád! – a mosoly nevetéssé duzzadt, a könnyek is visszatértek. Nem tudtam ellenállni, így már ketten csapkodtuk a térdünket jókedvünkben.
- De… most… most komolyan! Mesélj! – kissé lihegve vettem a levegőt, de igyekeztem odafigyelni rá.
- Tényleg semmi különleges. Megittunk együtt egy italt, beszélgettünk a világ dolgairól, aztán… - szándékosan elakadt, tovább akart bosszantani.
- Demmy! Gyerünk már! Miért kell mindent harapófogóval kiszedni belőled?! – felháborodott kiáltásom ránk vonzotta a körülöttünk ülők figyelmét.
- Liv, csendesebben! Nem szeretném a nyilvánosság elé tárni a magánéletemet – csitított vihogva.
- Akkor viszont ne húzz fel, rendben? Na, ki vele, mi történt aztán?
- Elkísért az autómig, megcsókolt, majd beszáguldott a házba. Ennyi! Most boldog vagy? – ál-dühös grimaszt vágott, de én lefagytam az előző mondatánál.
- Megcsókolt? Úgy érted, igaziból? És aztán Jack elszaladt?– leesett az állam a döbbenettől. Persze, vaknak kellett volna lennem ahhoz, hogy ne lássam a közöttük lévő vonzalmat, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar összemelegednek.
- Hát, nem tudom, mi számít igazi csóknak, de annyit elárulhatok, hogy még most is érzem a hatását – bizonyíték gyanánt felemelte a kezét, ami valóban remegett kissé.
- Hűha… Nahát, Demmy, gratulálok! Jacknél jobb pasit ki sem foghattál volna! – nevettem rá boldogan.
- És… ez téged nem zavar? Mármint… úgy értem… mégis csak a nagybátyád, én meg a barátnőd vagyok, szóval… - zavarban volt, bár nem értettem, hogy miért.
- Ugyan, ne butáskodj! Tényleg nagyon örülök nektek! Kívánom, hogy minden a lehető legjobban alakuljon köztetek! – önfeledten vigyorogtam, mire Demmy felpattant és hozzám lépve olyan szorosan megölelt, hogy hamarosan már csillagokat láttam az oxigénhiánytól.
- Annyira szeretlek! – motyogta a fülembe, majd végre elengedett. Látványosan elkezdtem levegőért kapkodni, mire játékosan a vállamba bokszolt.
- Aha, veszem észre – krákogtam, ezzel újabb fintort kiérdemelve.
- Ne játszd meg magad, inkább mesélj most te! Mi volt az a kényes jelenet ott a parkban? És azóta történt valami? Egy pár vagytok már? – hadarta gyorsan.
- Nem kényes volt, inkább kínos, és nem és nem – reméltem, hogy gyorsan rövidre zárhatjuk a témát, mert bármennyire is közel éreztem magamhoz Demetriát, még nem voltam kész arra, hogy erről beszéljek. Hiszen még én magam sem tudtam a válaszokat…
Demmy szerencsére vette a lapot, és inkább az elkövetkezendő nyárról kezdett csacsogni, meg a terveiről, ezzel jótékonyan elfedve a problémáimat. A kávé után együtt folytattuk a bevásárló körutunkat. Demmynek minden egyes általam kiválasztott holmira volt valamilyen megjegyzése, és ezzel hamarosan az idegeimre ment. Hogy ez túl fiús, ez túl sárga, ez nem elég színes… Egy idő után feladtam, és szóltam neki, hogy kiviszem a kocsihoz az eddig begyűjtött cuccokat. Velem akart jönni, de szükségem volt egy lélegzetvételnyi szünetre, így meggyőztem, hogy inkább nézzen be még egy pár boltba.
Fellélegezve meneteltem a parkoló felé, amikor megcsörrent a mobilom. A karjaimra nehezedő táskákkal ádáz harcot vívva nagy nehezen sikerült előkotornom, és végre felvehettem.
- Igen? – szóltam bele, de eleinte nem hallottam mást, csak fojtott hangokat a háttérből. Már azon voltam, hogy lerakom, mikor meghallottam Tom remegő hangját.
- Liv kisasszony? Itt Tom, az inasuk. Kisasszony, sajnálom, de az apja… - az öregember hangja elakadt a rátörő sírástól. Elszorult a torkom a pániktól, a levegő nem akart a normális ütemben áramolni a tüdőmbe, a szívem őrült iramban vert a bordáim között.
- Tom? Tom, mi van apával? Mondd már, Tom! – kiabáltam a telefonba, miközben a szatyrokat a kocsi mellé dobálva a slusszkulcsot kerestem a táskámban.
- Az édesapja szívrohamot kapott, kisasszony. Nemrég szállították be a megyei kórházba – tájékoztatott.
- Azonnal indulok! Mennyire súlyos? – a választ már nem hallottam, mert hirtelen egy kesztyűs kéz tapadt a számra és egy autóhoz hurcolt. Tom a telefonon keresztül szólítgatott, de mindhiába.
Elraboltak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
