Hahó megmaradt olvasóim!

Nos, rossz hírekkel kell szolgálnom (bár ez nézőpont kérdése :))
Június 7-én Angliába költözöm munka miatt, így fogalmam sincs, mi lesz az írással. Kelleni fog egy kis idő, míg belerázódok ott a dolgokba, rengeteg új benyomás fog érni, amiket fel is kell majd dolgoznom. Ez vagy jó, vagy rossz hatással lesz kedves Ihletmanómra (aki sajnálatosan baromira hanyagol engem mostanság), még nem tudom. Elkezdtem már az új fejezetet, de most annyira izgulok, hogy semmi másra nem tudok gondolni a költözésen kívül (még sosem ültem repülőn, te jó ég! :D) Szóval, nagyon nagy elnézést kérek az ismételt óriási késedelemért, és imádlak titeket és ne haragudjatok! :) Remélem veletek minden rendben van és ha addig nem találkoznánk, akkor nagyon nagyon nagyon kellemes nyarat mindenkinek!
xoxo
Lea

12. fejezet

Sziasztok kedves, talán még idetévedő olvasók!

Először is, bocsánat az óriási kihagyásért - ismét. Nem fogok belemenni a részletekbe, legyen elég annyi, hogy az életem az utóbbi pár hétben, hónapban többször esett szét és épült fel újra, mint Jeruzsálem. A hangulatom hol a mennyekben volt, hol a béka feneke alatt, és azt hiszem, hogy ez meglátszik a fejezeten is, ezért is bocsi. igyekszem rendszeresebben frisselni, de nem ígérek semmit. Ha maradtatok még néhányan, akkor jó szórakozást és köszönöm, hogy olvastok még :)

Őszintén szólva, nem is tudom, mire számítottam. Talán a vágy, hogy normális emberként éljek, normális problémákkal, meghaladta a fent trónoló Mindenható képességeit vagy talán egyszerűen csak ezek a lapok jutottak nekem az élet nagy pókerjátszmájában. Halvány lila ibolyám sem volt, miért történt mindez éppen velem, de igyekeztem nem elviselhetetlen hisztérikaként fogadni az új benyomásokat. Daniel elhagyott. Pont. Ez van. Terhes vagyok. Na és? Nem én vagyok a világtörténelem első nőnemű egyede, aki teherbe esett. Mert ugye akkor kábé történelem sem lenne, mert a férfiak nem rendelkeznek a szükséges biológiai fegyverzettel, ami alapvető feltétel ahhoz, hogy az ember ki tudjon hordani egy gyereket. Arról sem feledkeztem meg, hogy vérszomjas bérgyilkosok loholnak a nyakamban. Mumble állítása szerint elvileg az engem leginkább akaró férfiak közül – és ebben nem játszott semmilyen szerepet a szexualitás – néhányat elkaptak ugyan, de a főgóré angolosan távozott, vagyis kereket oldott, vagyis lelécelt. Vagyis még mindig veszélyben voltam. Újabb pont. Lett volna okom kiakadni és a világ végig rohanni, úgy a nyakamba kapni a lábaimat, hogy csak úgy porzott volna utánam a föld? Hogyne lett volna. Megtettem? Nem tettem.

Persze, a nagy hű-de-tartom-magam álarc alatt ott lapult a régi Liv is, szorongva lesett minden mozdulatot, elemzett és miközben véresre rágta a körmeit, azon agyalt, hová bújjon. Mert közel sem voltam olyan tökös, mint ahogy azt a külvilág felé mutattam, de nem ám. Olyan voltam, mint az első bálozó kislányok, mielőtt megkapják életük legeslegelső csókját. Jó, hogy a nyálam nem csorgott a nagy igyekezetben, hogy ne tűnjek ovisnak, aki ötpercenként a nadrágjába csinál. Nehéz volt önmagammal, na.

Apám egyébként meglepően higgadtan fogadta a terhességem hírét, sokkal higgadtabban, mint én magam. 

Persze, az első döbbenet után jött a menetrendszerűen elvárható ordítás, de ez a felfokozott hangerő nem nekem szólt, hanem a „tökkelütött ficsúrnak, aki felcsinált”. Nem én mondtam, tényleg. Az egész úgy zajlott, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Miután Jack és Demmy hazarepítettek a helikopterrel, már mehettem is apám dolgozószobájába. Hiába is könyörögtem, hogy legalább egy gyors zuhanyt hadd ejtsek meg – ami nem ártott volna, nem is annyira a szagom miatt, hanem inkább, hogy összeszedjem magam kissé – Jack hajthatatlan volt, szabályszerűen rám parancsolt, hogy igyekezzek a házba, de izibe’. Most mondtam volna, hogy hová menjen ő a parancsolgatásával?! Nem tehettem, főleg azok után, amit értem tett. Így aztán összeszedtem minden vélt és valós bátorságomat és bemasíroztam a házba. 

Az előtérben ért az első – kellemes – meglepetés. Még szinte be sem csuktam magam mögött a bejárati ajtót, Tom már repült is a nyakamba, sírva ölelgetett és reszkető hangon érdeklődött a hogylétem felől. Amióta csak ismertem, sosem ragadtatta el magát ennyire, mindig ő volt az a bizonyos hajlíthatatlan ember a környezetemben. Csoda, ha kissé meglepődtem? Ugye nem. Az első döbbenet után már én is lelkesen lapogattam a hátát.

- Nahát, Tom, milyen jó téged újra látni! El sem hiszed, mennyire – rávigyorogtam és kiszabadítottam magam az ölelésből. Elengedett, bár a kezeimet még mindig a sajátjai között szorongatta.

- Liv kisasszony! Határtalanul boldog vagyok, hogy épségben visszakaptuk magát! – megtehettem volna, hogy felvilágosítom a tévedéséről, miszerint az „épségben” nem igazán fedi a valóságot, de nem akartam elrontani az örömét. Így hát lazán újra átkaroltam.

- Én is örülök, hogy itthon vagyok végre – ügyesen kikormányoztam magam a karjai közül, dobtam egy búcsúcsókot felé és apámhoz indultam. Sajnos nem jutottam messzire.

- Olivia… Micsoda kellemes meglepetés! – Tracy egyenes derékkal, magasra feszített fejjel nézett rám a lépcső tetejéről, bal kezét hanyagul a korláton tartva minden porcikájával azt jelezte; a ház az övé. Legalábbis szerinte. Baromira idegesített ez a hozzáállás, de abban a pillanatban volt nagyobb gondom is ennél a nőnél. 

Vettem egy mély lélegzetet, amivel lenyeltem a kikívánkozó bosszús és haragos mondatokat és édesen elmosolyodva ránéztem.

- Hahó Tracy! Hazajöttem. Hát nem csodás? – nem tudtam parancsolni a szemöldökömnek, önálló életet élve felszaladt a homlokomra, maróan gúnyos kifejezést varázsolva ezzel az arcomra. Egy kis cinizmusba még nem fogunk belehalni, ugye?

- Hogyne, hogyne. Örülök, hogy itt vagy – a hangja egy ponton árulkodóan elcsúszott, komolyan, már azt vártam, mikor kezd el sikítozó hisztérikaként fel-alá rohangálni, hogy nem sikerült neki kipaterolnia a saját házamból. Elvigyorogtam magam a gondolatra. Sajnálatos módon Tracy tökéletesen viselkedett – mint mindig – királynői tartással lesétált a lépcsőn – mint mindig – és öntelten végignézett rajtam – Mondjam? mint mindig. Hát persze.

- Hogy s mint vagy? Jól mentek a dolgok, amíg távol voltam? – én is felvettem a fapofát, bár a rángatózó szájszélem némileg csökkentette a meggyőzőképességemet.

- Minden a lehető legjobban, nem kell aggódnod. Kézben tartom a dolgokat – beképzelt mosoly jelent meg a száján, de a szemében fellobbanó kapzsiság még ezt is elhomályosította. Te jó ég! Mit esz apám ezen a nőn?!

- Abban nem kételkedem - kapott ajándékba egy szúrós, figyellek-ám pillantást, majd sarkon fordultam és az étkező mellett elhaladva megálltam apám dolgozószobája előtt. Hallottam, ahogy odabent zörög holmi papírokkal és ez egy pillanat alatt kijózanított. Sejtettem, hogy neki sem volt éppen nyaralás ez a pár hét, így nem volt jogom hozzá, hogy feldúltan berontsak hozzá. Néhány jógalégzés után, frissen és üdén bekopogtam.

- Szabad! – apám erős baritonja megremegtette az ajtót, amitől a gyomrom idegesen megugrott.

Lassan a kilincsre tettem a kezem, ami hangtalanul engedett a szelíd erőszaknak. Benyitottam. Apám pontosan úgy nézett ki, mint ahogy emlékeztem rá. A könyökére támaszkodva előrehajolt és legalább kéttonnányi papírral zsonglőrködött. Az orrán egyensúlyozott szemüvegét már csak a Jóisten tartotta a helyén, ahogy a homlokát ráncolva rám nézett a lencsék fölött. Őszintén örültem annak, hogy jól van, hogy itt van épen és egészségesen, de Isten a megmondhatója, baromi ideges lettem. A méhemben növekvő lényecske némi feszültségre adott okot, így kényszeredettre sikerült az üdvözlő mosolyom. Úgy éreztem magam, mint egy harmadosztályú színésznő egy lepukkant darabban. Kellemes volt? Nem volt az, mégis elszántan megreguláztam a cidriző végtagjaimat és közelebb léptem hozzá. A dolgozóasztala mögötti hatalmas ablakon beáradt a délutáni, bágyadt napsütés, hogy a már őszülő haján bukfencet vetve millió szikrával körülölelje az alakját. Angyali volt, komolyan. Ez a gondolat végre felébresztette bennem a szívből jövő boldogságot és az utolsó pár métert már futva tettem meg felé. Apám hátralökte a bőrszéket és már száguldás közben elkapott, a karjai közé szorított és csak ölelt, ölelt szótlanul. A fejemet a vállára hajtva engedtem a szememet szúró érzésnek és önfeledten, végre biztonságban zokogni kezdtem. Ő, még mindig némán, gyengéden a hajamat simogatta és olyan dolgokat súgott a fülembe, amit csak az apukák mondanak a lányaiknak. Tökéletes pillanat volt.

- Liv… édesem, Liv! Annyira aggódtam érted! Szeretlek kicsim – a hangja furcsán megbicsaklott, ezért felnéztem. A szemei könnyben úsztak, de ezek nem a szomorúság könnyei voltak, hanem a boldog viszontlátásé, a felszabadult megkönnyebbülésé. Rámosolyogtam, ő visszamosolygott, aztán kibontakoztunk az ölelésből és csak álltunk egymással szemben mosolyogva. Hát, így történt a nagy újratalálkozás.

- Én is apu, én is! – jó kétpercnyi fáziskéséssel azért csak megszólaltam. Talán a terhesség rossz hatással van a reakcióidőmre. Vagy talán csak az öröm forrasztotta a szavakat a torkomra? A fene se tudja, de apám értette és ez volt a lényeg.

- Olivia… - váratlanul elkapta rólam a tekintetét, ami az iménti bensőséges hangulat után úgy ért, mint egy tőrdöfés. Halvány lilám sem volt arról, hogy mi okozta ezt a nagy változást, de nem kellett sokáig várnom a tiktok nyitjára, mert újra megszólalt: - Liv, én sajnálom… Nem hittem, hogy ilyen komplikált lesz ez az ügy. Álmomban sem hittem volna… - lehajtotta a fejét és elkezdte rágni a száját. Szégyellte magát. Az én apám!

- Apa! Te nem tehetsz róla! Szerencsétlen véletlenek vezettek el idáig… - tétován felé emeltem a kezem, amit ő észrevéve hálásan megszorongatott. A szobában érezhetően csökkent a feszültség. Felsóhajtottam.

- Nem egészen, de ezt majd később átbeszéljük. Inkább mesélj, mi mindent csináltál, amíg rabságban voltál? – érdeklődő pillantása végigszaladt az arcomon, ami - naná! – épp abban a pillanatban váltott normálisról pipacspirossá. Lázasan forogtak a kereket a fejemben, hogy viszonylag kíméletesen közöljem apámmal a nagy hírt, miszerint hamarosan egy virgonc kisember fogja követelni, hogy a nagypapi hátán lovagolhasson, de semmi nem jutott eszembe, így csak kiböktem, egyenesen és tisztán.

- Terhes vagyok.

- Mi? – apám arca felvette ugyanazt a kifejezést, amit Jack-é is nemrég. Le sem tagadhatták volna, hogy testvérek.

- Gyereket várok. Úgy hat hónap múlva megérkezik – ismételtem meg, kiegészítve némi információval.

- De… hogyan? – elfehéredett és lerogyott a székébe. Kezdtem kétségbeesni.

- Most a dolog lelki vagy testi hátterére vagy kíváncsi? – az utóbbi hetekben magamra szedett nyegleség csak nem bírt magával, bár a legszívesebben visszaszívtam volna ezt a mondatot. Meg az összes többit is. De hát, az élet ugye nem kívánságműsor, így apám haragja hirtelen robbant át a dobhártyámon.

- Ne szórakozz velem Olivia, pontosan tudom, hogy kell egy gyereket megcsinálni! Azt akarom tudni, ki volt az a tökkelütött ficsúr, aki felcsinált! – a kezei remegtek a szék karfáján, ahogy megpróbálta visszafogni az indulatait. Kissé megrettentem, de nem hagytam magam. Nem menekülhettem, és ő is megérdemelt annyit, hogy megtudja az egész történetet. Majdnem az egészet. Azért a szaftosabb jeleneteket jótékonyan megcenzúráztam.

- Nem tökkelütött! Daniel-lel nem számítottunk erre, csak egyszerűen megtörtént… - beleharaptam a számba és most én fordítottam el a tekintetem.

- A testőr? A TESTŐR?! Olivia, a testőr?! – láthatólag az incidens emberi vonatkozása jobban letaglózta, mert ismét fehér lett, mint a fal és meglazította a nyakkendőjét. Már attól féltem, szívrohamot kap.

- Öhm, igen. Mit mondhatnék? Hibáztam. Mindenkivel előfordul – igyekeztem lazán venni a dolgot, hátha segítek neki ezzel, de nem jött össze, mert csak még idegesebb lett.

- De nem mindenki esik teherbe Olivia! Megölöm! Megölöm azt a disznót! A mocskos, kéjenc fajtáját az ilyennek! - apám nagy lendülettel felállt és az ajtó felé indult. Reflexszerűen rákulcsolódtam a karjára, megállásra kényszerítve ezzel őt.

- Nem! Nem, apa, ez nem… Nézd, semmi olyan nem történt, amit ne akartunk volna mindketten – kezdtem én is pipa lenni, elvégre ÉN voltam a hülye, ÉN estem teherbe, NEKEM kell megszülnöm és felnevelnem ezt a kicsi lényt, nem NEKI. Igazán megértőbb lehetne egy állapotos nővel…

- Olivia… Édes kicsi lányom… - tett viselkedésben egy teljes fordulatot és rám csimpaszkodott, mint egy kisgyerek és keservesen sírni kezdett. Első meglepetésemben csak álltam ott, mint egy darab fa, de aztán a karjaim ösztönösen köré fonódtak és vigasztaló szavak kíséretében lapogatni kezdtem a hátát.

- Apa, semmi baj. Majd minden megoldódik – némi enyhülést jelenthettek a szavaim, mert zavartan kifordult a karjaim közül, megtörölte a szemeit és acélkemény tekintettel rám nézett.

- Persze, hogy megoldjuk. Először is, megkeressük az ország legjobb orvosát neked. Nem engedlek mindenféle sarlatán kezei közé! – Elnyomtam egy feltörekvő vigyort, a váratlan hangnemváltozás jótékonyan simogatta a lelkemet.

Végre nem dühös volt, felvette a józan, célratörő üzletember énjét és lázasan tervezgetni kezdett. Velem már nem is törődve fel-alá sétálgatott a szobában, kijelölte a majdani gyerekszoba helyét, óvodákat, iskolákat rendszerezett félhangosan, bébiszittereket válogatott. Amikor azonban ahhoz a részhez ért, hogy Danielnek kötelessége elvennie engem, megfordult velem a világ.

- Nem! Nem, apa, ezt nem! Nem fogok hozzámenni csak azért, mert terhes vagyok! – indulatosan toppantottam egyet, amitől tágra nyíltak a szemei és kérdőn nézett a képembe.

- De Olivia… Nem hagyhatjuk, hogy egyedül birkózz meg ezzel a helyzettel – tanácstalanul széttárta a karjait.

- Nem. Nem vagyok egyedül, hiszen ti is itt vagytok nekem. De még ha nem lennétek, sem mennék hozzá. Nem és nem – makacsságom meglepte apámat, erről a homlokára szaladt szemöldöke minden kétséget kizáróan tájékoztatott.

- De hiszen ő az apja, kötelessége felelősséget vállalnia érte.

- Apa… Daniel nem is tudja, oké? És nem is akarom, hogy megtudja – összeszorítottam a számat és igyekeztem kőkeményen állni apám döbbent tekintetét.

- Olivia! Nem mondtad el neki? De miért? – a kétségbeesése szinte kézzelfoghatóvá vált.

- Nem volt rá lehetőségem – a szavak csüggedt sóhajtásként távoztak belőlem, amitől ő is lehiggadt és szánakozva bámulni kezdett. Na, bumm. Egyre jobb a helyzet…

- Édesem, nem szólok bele az életedbe, felnőtt ember vagy – itt csaknem hangosan felkuncogtam. Nem szól bele? Olé! Ezt is megértük! – De kérlek, gondold át ezt. A gyereknek is jobb lenne, ha mindkét szülője az élete része lenne -

- Én is tökéletesen felnőttem egy szülővel, nemde? – a kérdésem gumilabdaként pattogott a hirtelen üresnek tűnő szobában, oda-vissza csapódott a fehérre festett falakról és mélységes bánatot hozott magával.

Bár én nem ismerhettem anyámat, apámban bizonyára fájdalmas emlékek ébredtek, mert a vállai előreestek, a feje lekonyult és csak nézett maga elé csendesen. Nem igazán tudtam, mit is csinálhatnék, a kérdésemet visszavonni már nem tudtam, pedig ha tehettem volna, megteszem. Nem akartam apámat ilyen állapotban látni és dühös lettem magamra, hogy én kergettem rá a szomorú emlékek ösvényére. Olyan mélyen elszégyelltem magam, hogy már nem is láttam a felfelé vezető utat.

- Sajnálom, hogy nem voltam tökéletes szülő, Olivia. Én próbálkoztam, minden erőmmel azon voltam, hogy neked minden a legjobb legyen. De már látom, hogy könnyűnek találtattam. Sajnálom – lassan megcsóválta a fejét és a vállai furcsa szögben még jobban előreestek.

- Nem, apa, én sajnálom! Nem volt jogom ezt mondani. És nálad jobb szülőt kívánni sem lehetne. Én kérek bocsánatot. Nem is tudom, mi van velem mostanában, folyton hülyeségeket beszélek, és ráadásul előbb kimondom őket, mint gondolkodnék. Nem te vagy rossz szülő. Én vagyok a pocsék gyerek – ott álltam egy szál magányomban és nem vágytam másra, csak egy forró fürdőre – ami a terhességem miatt abszolút kizárt volt – egy pohár kellemesen édes borra – szintén zenész kategória – és egy jó kis könyvre. Ehelyett újra fel kellett építenem az életemet, de ez még nem volt elég, az én külön bejáratú görög tragédiámba kénytelen voltam bevonni a családomat is. Szánalmas egy alak lettem.

- Semmi gond kicsim. Azt hiszem, mindketten tettünk és mondtunk olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Fátylat rá! Most sokkal fontosabb dolgunk is van. Estélyt kell adnunk… - az utolsó mondat nagyon halkan érkezett, mégis hallottam.

- Estélyt?! Mi a frászkarikának?! – úgy éreztem, kiesnek a szemeim a döbbenettől.

- Muszáj megmutatnunk az embereknek, hogy minden rendben van velünk. A barátaink már aggódtak – összehúzta a szemöldökét, várt valamire. Ki lehet találni, mire.

- Úgy érted, az üzlettársaid – gúnyosan megcsúszott a hangom, esküszöm, kivételesen tök önkéntelenül.

- Olivia, kérlek… - apám felsóhajtott, látszott rajta, hogy újabb kitörésre számít. Nem akartam még jobban elkeseríteni, ezért vettem egy baromi mély levegőt és ezzel együtt visszanyeltem a kikívánkozó cifra káromkodásokat.

- Oké, értettem. Nem szólok semmit. Mikor akarod megtartani? – láthatólag megleptem a hirtelen váltással, de bölcsen nem adott neki hangot, hanem örömmel elfogadta.

- A hétvégén. Talán szombat délután. Igen, a szombat jó lesz – miután letárgyalta magával, megint rám bámult.

- Szombaton? De addig már csak három nap van! Képtelenség három nap alatt megszervezni egy ilyet – hitetlenkedve megráztam a fejem, őszintén hittem abban, amit az előbb mondtam, de a következő mondat után már nagy ívben tettem minden józan gondolatomra.

- Ne aggódj, Tracy már mindent elintézett – legyintett nagy kegyesen apám.

- Tracy? Hát persze… - belül fortyogtam a dühtől, de nem akartam még jobban elkeseríteni az „öreget”. Így egy fintornak beillő mosoly után egyszerűen hátat fordítottam apámnak és kimentem a dolgozószobából.

Az ajtó még be sem csukódott mögöttem, amikor én már a kert felé száguldottam. Odakint megcéloztam azt a kőpadot, ahol először találkoztam Daniellel és lerogytam rá. Zaklatott gondolatok csapongása közepette végigsimítottam az időjárás koptatta kövön és elmerengtem azon, hogy hogyan folytatom innen tovább. Tudtam, hogy örökké nem viselkedhetek ostoba kislányként. Muszáj volt felnőnöm végre, mert már nem csak saját magamért voltam felelős, egy apró élet növekedett bennem, amire az életem árán is vigyáznom kellett. Le kellett tisztáznom magamban a fontos dolgokat, minden, de minden megváltozott körülöttem és ezt fel kellett dolgoznom.

Nagyon a gondolataim mélyére süllyedtem, ezért meg sem hallottam a hátam mögötti motoszkálást, csak amikor már késő volt. Felhangzott a hang, ami egykor mindenemet jelentette, a hang, ami egyszerre volt simogató bársony és éles tőrdöfés, a hang, ami egyszerre éltetett és elpusztított.

- Szervusz Olivia.

Olvassatok jót! De tényleg ^^

Tamtamtarammm!! Örömmel jelentem, hogy egyetlen nővérem úgy döntött, megpróbálkozik az írással és ennek eredményét megosztja veletek is :))) Állítása szerint ez volt az "első próbálkozása", bár szerintem ez a minőségén cseppet sem látszik. Elképesztően színes, lebilincselő és érzelmekkel teli "kis" alkotás lett, sok sok szeretettel ajánlom mindenkinek! Jó olvasást és Szilvi nevében megköszönöm előre is a kommenteket :)))

Megtaláljátok a NOVELLÁS Oldalamon :)))

11. fejezet

További három napot kellett még kórházban töltenem, amit jobbára fekvéssel és a szobámban való ideges mászkálással ütöttem el. Az agyam folyton zakatolt, igyekeztem elfogadható választ találni a kérdéseimre. Nem akartam elhinni, hogy terhes vagyok. Persze, tisztában voltam vele, hogy nem vagyok valamiféle összeesküvés áldozata, csupán a tudatom képtelen volt feldolgozni a hírt. Sokszor kaptam rajta magamat, hogy sétálgatás közben a hasamra teszem a kezem, mintha legalábbis érezhetnék valamit odabent. Fizikai bizonyítékot kerestem az állapotomra, de nem találtam semmit, egyáltalán nem éreztem magam várandósnak. 

A kórházba kerülésem óta nem voltak rosszulléteim, nem szédültem, semmi hányinger, így kezdtem kételkedni az orvos diagnózisában. A nővérek már menekültek, ha megláttak, mert folyton folyvást zaklattam őket, hol új ultrahangot, hol laborvizsgálatot kérve. A harmadik alkalom után szabályszerűen kiiktattak a látókörükből, a kötelező vizsgálatokon kívül messzire elkerültek. Az agyam valamilyen hátsó, rejtett zugában tudtam, hogy lehetetlenül viselkedem, de nem voltam képes változtatni rajta. A pánik hol elhatalmasodott felettem, hol eltűnt és átadta a helyét a fagyott döbbenetnek. Még azt sem tudtam megtenni, hogy a bennem növekvő picinyke életet gyermeknek nevezzem. Számomra magzat volt. Lehet, hogy szívtelennek, erkölcstelennek tűnik, de akkor, abban az időszakban még nem tekintettem a sajátomnak. Pedig az enyém volt, az enyém és Danielé. Kettőnk gyönyörű és hazug szerelméből teremtődött, a mi érzéseink és gyarló vágyaink örök bizonyítékául kelt életre.

Szóval, ki voltam akadva, de rendesen. Ott álltam tizennyolc évesen, férj nélkül, terhesen, és gőzöm sem volt róla, hogy mihez fogok kezdeni. Furcsa módon, az egy pillanatig sem volt kérdés, hogy megtartom a magzatot. A szívem már tudta azt, amit az agyam nem akart elfogadni, mert bár a várandósságom abszurdnak tűnt, a lelkemben már megmozdult valami, valami ősi kötődés, amit az ember képtelen kikapcsolni, irányítani. Ott van és kész. Beleég az emberbe, kitéphetetlenül odaláncolja magát. Teljesen össze voltam zavarodva. És féltem, pokolian féltem. Rettegtem attól, hogy mi lesz velem a terhesség során, hogy mondom el apámnak, hogy fogok megbirkózni a gondokkal egyedül, hogy hogyan zajlik le egy szülés, hogy rossz anyja leszek a gyermekemnek. A hátborzongató gondolatok elemi erővel özönlöttek a fejembe, egy icipici rést sem hagyva a boldogságnak. Túlzottan lefoglaltak a gondjaim ahhoz, hogy örülni tudjak. Aztán történt valami, amitől kissé jobb kedvre derültem.

Az utolsó kórházban töltött napomon az ágyamban fekve figyeltem az ajtóm előtt szundikáló Mumble-t, amikor kinyílt az ajtó és egy sötét hajkorona bukkant fel. A szívem megdobbant és sikítani lett volna kedvem, hangosan kacagva akartam a betoppanó Jack nyakába ugrani. Hát még, mikor megláttam, ki jött vele! Demetria boldog-szomorú könnyekkel a szemében szaladt hozzám és én végre, végre valahára érezhettem az ölelő baráti karokat magam körül. Sírtam a boldogságtól, hogy végre láthatom őket.

- Mit kerestek itt? – kérdeztem tőlük vigyorogva, miután Demmy lefejtette rólam a karjait és képes voltam megszólalni a torkomat szorongató érzésektől.

- Jöttünk kiszabadítani, hercegnő – Jack rám mosolygott és ő is átölelt.

- De… Honnan tudtátok, hogy hol vagyok? – egy pillanatig felvillant előttem Daniel arca, de aztán rájöttem, hogy ő nem mondhatott semmit. Tiltja a szabályzat…

- Peter végre kinyögte, hová rejtett el. Hogy neked milyen egy csökönyös, fafejű apád van! Elég sokáig tartott, míg sikerült kiderítenem, hogy mi a helyzet, de végül sikerrel jártam – Jack büszkén kidüllesztette a mellét és megveregette a saját vállát.

- Azt már nem teszi hozzá, hogy csaknem ölre ment apáddal – Demmy felvont szemöldökkel nézett rá a nagybátyámra, aki erre csak legyintett.

- Ehh, ugyan már! Peter még örülhet is, hogy pont akkor toppant be a szukája. Annak a némbernek is jól jönne egy alapos verés – Jack a fogait csikorgatva az ablakhoz ment és kibámult a kórház parkjára.

- Tracy? – kérdeztem suttogva Demmytől.

- Ki más? Az a perszóna mindennap ott legyeskedett a házatokban, mintha legalábbis ő lenne az atyaúristen. Amíg apád kórházban volt, pokollá tette a személyzet életét. Szegény Tom már azt sem tudta, hogy hová meneküljön előle. Miután az apádat hazaengedték, őt zaklatta. Fel nem tudom fogni, hogy miért nem dobja már ki azt a nőt – Demmy legalább olyan idegesnek tűnt, mint Jack, ezért inkább nem forszíroztam tovább a kérdést.

- Szóval… akkor hazamegyünk? – a szemeimben feléledő remény és lelkesedés mosolyt csalt mindkettejük arcára. Ezt jó jelnek vettem és igazam is volt.

- Csomagolj, hercegnő, a repülő paripa csak rád vár! – Jack összecsapta a tenyereit és nekiállt egy sporttáskába dobálni a holmimat.

- Repülő paripa? – kérdőn ránéztem, a képzeletem meglódult, Pegazust álmodott elém, de ő csak felkacagott.

- A céges helikopterrel jöttünk, így gyorsabb volt, mint kocsival. A kórház leszállóján vár, szóval igyekezz, mert kikapunk, ha még sokáig elfoglaljuk a helyet – a helikopter sokkal földhözragadtabb volt, bár lényegesen kényelmesebb is, mint egy szárnyas paripa.

Hirtelen tele lettem energiával, az elmúlt hetek nyomorúságos tehetetlenségét mintha elfújták volna. Segítettek összeszedni minden cuccomat, aztán villámgyorsan felöltöztem a szobámhoz tartozó apró zuhanyzóban. A tükörbe már nem is kellett belenéznem, tudtam, hogy pocsékul nézek ki. A hajamat egyszerű lófarokba kötve kiléptem a fürdőből és várakozással telve néztem az én kis felszabadító hadseregemre.

- Nem kellene szólni a testőrödnek? – Demmy körülnézett, mintha legalábbis az ágyam alá rejtettem volna a keresett személyt.

- Nem is tudom – valóban elbizonytalanodtam. Egyrészt szemét dolognak éreztem, hogy köszönés nélkül elmenjek, másrészt Mumble személye nem jelentett túl sokat nekem. Mégis az előző verzió mellett döntöttem, mert ha ő nem lett volna, és a segítségével nem kerülök orvoshoz, talán még rosszabbul jöttem volna ki az egészből.

- Egyáltalán, merre van? – Jack is szétnézett, majd várakozóan engem kezdett el vizslatni. Az állammal az ajtó előtt hortyogó Mumble-re böktem, mire felnevetett.

- Ejha! Mintha megöregedett volna, mióta utoljára láttam. És növesztett egy szép kis pocakot is – Jack jókedvűen oldalba bökött, de a vidámságomat elvitték a szavai.

- Az Daniel volt. Ő… ő elment – elfordítottam a fejem és szapora pislogással próbáltam eltüntetni a könnyeket a szememből. Szerencsémre Jack nem forszírozta tovább a dolgot, hanem döngő léptekkel kivonult a kórteremből és terpeszbe tett lábakkal, karba tett kézzel megállt a hortyogó testőr előtt.

- Hé! Ébresztő, Csipkerózsika! – a lábával épp hogy csak meglökte Mumble-t, de az irdatlan nagy hangzavar közepette a földre esett. Talán el is mosolyodtam volna, ha nem lettem volna ekkora pácban. Hiába, az ember vagy magába zuhan ilyen helyzetben, vagy elvicceli a dolgot. Én az előbbi mellett döntöttem. Azt mondják, teher alatt nő a pálma…

- Ki a franc maga? – Mumble arcáról úgy olvadt le az eltűnő álom árnyéka, mint forró nyári napon a jégkrém a pálcikáról. A kezei ügyetlenül matattak az oldalán a pisztolya után, de Jack egy kézmozdulattal leállította. Nem volt benne semmi támadás, a mozdulatai mégis kifejeztek egyfajta lappangó agressziót. Mint egy ragadozó, aki a sötétben várja a megfelelő alkalmat a harcra. Nem mozdul addig, míg megfelelő helyzetet nem talál. Félelmetes volt és kivételesen örültem, hogy nem ellenem irányul ez a megzabolázhatatlannak tűnő erő.

- Fékezze a nyelvét! Hölgyek is vannak a teremben – lazán hátrasandított a válla felett és ránk kacsintott. Megrándult a szám széle, de hősiesen visszanyeltem a kikívánkozó vigyort. Demmy viszont nem zavartatta magát, ezer wattos mosolyt lőtt a testőr arcába.

- Engem az se érdekel, ha maga a Pápa van abban a szobában, amíg nem igazolja magát! – Mumble kapott tőlem egy képzeletbeli piros pontot a neve mellé.

Még sosem hallotta mennyire felbőszültnek, bár az összhatást némileg rontotta az, ahogyan felkaparta magát a padlóról. Nem vicc, tényleg felkaparta, jobb szót nem tudok rá. Esetlenül megtámaszkodott a kezein és a lábaival próbálta felnyomni magát, de a tenyerére ragadt süteménymaradék nem igazán segítette a mozdulat kivitelezésében. A bőröm egyre jobban viszketett, a hasam meg görcsösen rángatózott a körülöttem lebegő, kipukkadni készülő röhögéstől. Mumble egy percnyi rekeszizom-megpróbáltató szenvedés után végül talpra tornászta magát és fenyegetően Jackre meredt. Ez is komikusan hatott, de még hogy! Jó másfél fejjel alacsonyabb volt Jacknél és vagy harminc kilóval nehezebb, bár ennek a súlynak köze nem volt az izmokhoz. Olyanok voltak, mint valamiféle eltévelyedett Stan és Pan imitátorok. Nem bírtam tovább, a nevetés úgy szakadt fel belőlem, ahogy egy nagyobb esőzés elmossa a gátat. A térdemet csapkodva hagytam, hogy átvonuljon fölöttem. Mikor úgy-ahogy normálisan kaptam levegőt, körülnéztem. Azt hittem, mindenki legalább olyan jól szórakozik, mint én, de a felém bámuló értetlen fejek láttán kissé elbizonytalanodtam ebben a hitemben.

- Izé… Bocs – megvontam a vállam és félig Demmy mögé állva próbáltam kivonni magam a forgalomból.

- Nem gond, la mia principessa. Örülök, ha jól érzed magad – Jack szeme vidáman megcsillant, ahogy rám vigyorgott.

- Princimicsoda? – Volt egy rossz tulajdonsága Jacknek, bár ez csak az én szememben tűnt annak. Előszeretettel használt olyan szavakat, amiket nem értettem. Hja, neki könnyű volt magára szedni a világ százféle nyelvét is, amíg körbeutazta a bolygót, de nekem néha gondjaim támadtak a kódok megfejtésével.

- La mia Principessa, azaz hercegnőm. Olasz – a mosolyon kívül még bezsebelhettem egy kacsintást is. Nem feszegettem a dolgot. Felőlem hétfejű liliputi szárnyas oroszlánnak is hívhatott volna, ha ezzel kiviszi a fenekemet ebből a kórházból.

- Most már igazán elárulhatnák, hogy kik maguk. Kezd elfogyni a türelmem – Mumble hangja éles ellentétben állt a mondanivalójával. Jó, oké, én elhiszem, hogy baromi meggyőző akart lenni, de ez a reszketős hangszín nem biztos, hogy megfélemlített volna bárkit is. Nem volt alkalmam vele is közölni a szomorú tényt, miszerint a meggyőzési módszere maximum a játszótéri suhancokat ijesztené meg, mert a keze gyanúsan remegve elindult a pisztolya felé.

- Mumble, semmi gond! Nem jelentenek veszélyt! – Naná, hogy nem. De sajnos ezt csak én tudtam, na meg az én személyre szabott elit alakulatom.

- Nem ajánlom, hogy az ujjait még egy centivel közelebb vigye ahhoz a fegyverhez -Jack hangja rémisztően elhalkult, de a fenyegetés tisztán ott vibrált a levegőben. Mumble pár másodpercig tartotta a ki-a-tökösebb felállást, de aztán csak simán leengedte a kezét maga mellé. Azért többet vártam tőle. Mi lett volna, ha történetesen nem a nagybátyám, hanem valami elmebeteg sorozatgyilkos áll vele szemben? Ebbe jobb volt bele sem gondolni.

- Uram, kérem, igazolja magát – már nyoma sem volt a hangjában a megtévesztő parancsolgatásnak, színtiszta rettenet érződött ki belőle. Na ja. A dominancia nem tartozott az erősségei közé.

- Jack Stevens, szolgálatára – Jack gúnyosan meghajtotta magát, de a szemét nem vette le a pasasról. Édes Isten, hát hol járt ez az ember? Úgy néztem rá, mintha először látnám. Hátborzongató volt.

- A Miss rokona? Miért nem ezzel kezdte? – Mumble igyekezett menteni a menthetőt, már ami a méltóságát illeti. Váratlanul megsajnáltam szegényt. Nem lehetett könnyű ilyen…khmm… adottságokkal megállnia a helyét a naaaaaagy FBI-nál. Szívás.

- Nem adott rá alkalmat a földöncsúszkálós meg pisztolyelőkapkodós jelenetei között – Jack arcáról úgy eltűnt az előbbi én-vagyok-a-főnök kifejezés és úgy bámult bele a testőr arcába, mintha a legjobb haverok lennének. Mumble elbizonytalanodott, sütött róla, hogy nem igazán tudja, hogy fogadja a megváltozott viszonyokat. Ami azt illeti, én se tudtam. Ránéztem Demmyre. A szája sarkán ott játszadozott egy kósza mosoly. Ha ő nem aggódott, én se tettem.

- Látogatóba jöttek talán? – A testőr felvette az udvarias figurát, bár a kezét elég feltűnően törölgette a nadrágjába.

- Nem éppen. Hazavisszük az unokahúgomat – megint hátrapillantott és lustán elvigyorogta magát.

- De a kisasszony még nem kész egy ilyen útra! Elég rossz állapotban került be, nem hiszem, hogy az orvos… - Mumble gyanakvón körbehordozta rajtunk a tekintetét, összeesküvést keresett ott, ahol nem volt. Vagy mégis? Végszóra Dr. Martin tűnt fel a folyosón, a fehér köpenye úgy repkedett körülötte, mint valami elfuserált halloweeni szellemjelmez.

- Boldog reggelt mindenkinek! – olyan mosoly virított az arcán, hogy belefájdult a szemem. Minek örül ez ennyire?

- Mi újs, doki? – Jack lepacsizott az orvosommal. Meg akartam kérni Demmyt, hogy kaparja össze az államat a padlóról. Mi a fityfene folyik itt?

- Jack, örülök, hogy látom! A hajnali megbeszélésünk után azt hittem, csak délután jönnek be Miss Stevensért – egy pillanatra rám villantotta a tekintetét. Elakadt a lélegzetem. Életemben nem láttam még ilyen hihetetlenül tiszta kék szemeket. Nem volt bennem semmi szexuális visszhang, egyszerűen megdöbbentem tőle.

- Megváltozott a program – Jack megvonta a vállát, mint akinek fogalma sincs semmiről, csak parancsot teljesít. Ezt azért már nem vettem be. A nagybátyám sosem volt egy kimondott alfahím, de azt még ő sem engedte volna, hogy marionettbábuként ide-oda rángassák.

- Értem. Nos, felőlem semmi akadálya nincs, hogy a kis hölgy még ma elhagyja a kórházat. Feltéve persze, hogy mielőbb felkeres egy nőgyógyászt – a doki szavaira nem volt más válasz, csak a döbbent csend. Aha, szóval nem mondta el nekik, miért is kerültem be tulajdonképpen. Kínos.

- Kösz szépen mindent, Dr Martin. Ígérem, hogy az első utam oda fog vezetni. Mehetünk? – tüntetően elvonultam a lefagyott csapat mellett és már kint is voltam a kórteremből. A folyosó olyan csendes volt, hogy azt is simán meghallottam volna, ha valahol leejtenek egy gombostűt. Ejha.

- Olivia Stevens! – A nevem úgy dörrent bele a kihalt csendbe, mint egy ágyúlövés.

Egy pillanatra megállt a lábam a levegőben, de aztán behúztam a nyakam és sietősebbre vettem a lépteimet. Az edzőcipőm halk koppanásokkal találkozott a linóleumpadlóval. Kipp-kopp. Már csaknem elértem a folyosó végén lévő ajtót, amikor egy erős kar fonódott az enyémre. Ennyit arról, hogy kivételesen anélkül másztam volna ki a slamasztikából, hogy még nagyobb mocsokba kerüljek. Felsóhajtottam.

- Csak bökd ki, oké? Nincs túl nagy kedvem egy kiadós hegyi beszédhez. Szóval, csak gyorsan – nem néztem fel, meredt tekintettel szuggeráltam Jack Nike Airjét. Hirtelen egész érdekesnek tűnt a cipője által vetett árnyék.

- Olivia, kérlek. Nézz rám! Semmi humorom nincs a hajadhoz beszélni – Jack hangja telibe találta a mellkasom közepét. Nem volt vádló, sőt. Mintha csak elkeseredett lenne. Ez jobban megtette a hatását, mint bármi más. Bátortalanul felemeltem a fejem és belenéztem a szemébe. Épp olyan zöld volt, mint az enyém, de tucatnyi érzelem kavargott benne a haragtól kezdve az értetlenségen át a féltésig. Bajban voltam, nem is kicsit.

- Mennyit mondott el? – nem kellett hozzátennem, hogy kire gondoltam, megoldotta ezt a talányt magától is.

- Semmit. Köti az orvosi titoktartás – gúnyosan elhúzta a száját.

- Akkor mi van? – most én voltam a színpadon, kétségbeesetten próbáltam adni az ártatlan lánykát. Hát, Oscart sosem fogok kapni, az tuti.

- Olivia, ne játssz velem! Nem vagyok olyan hülye, mint hiszed. Simán össze tudom adni a dolgokat. Szóval? Mi történt? Az a ripacs felcsinált aztán lelécelt? – A düh fellángolt a szemében és roppant hálás voltam érte, hogy nem nekem szól. Mindazonáltal ösztönös késztetést éreztem, hogy a védelmembe vegyem Danielt.

- Nem, nem így történt. Mi csak… Ó, a francba! Miért csinálod ezt velem? – most már én is begurultam, kirántottam a kezem az övéből és hátrébb léptem kettőt. Úgy fújtattunk egymásra, mint a felbőszült bikák, csak az volt a dolog szépséghibája, hogy egyikünk se a másikra haragudott igazán.

- Én? Én csinálom veled, princesse? Inkább annak a fatökű bájgúnárnak kellene mondanod! Milyen férfi az olyan, aki nem vállalja a felelősséget egy ilyenért? – Jack szemei kidülledtek a koponyájából, ahogy a harag egyre magasabbra kúszott benne. Riadtan hátrahőköltem. A tesztoszteronszint bőven a tűréshatárom fölé emelkedett.

- Az Isten szerelmére, Daniel még csak nem is tud róla, oké? Leszállnál végre rólam? – a szemeim égtek a könnyektől, de tágra meresztettem őket. Nem akartam sírni. Még nem. Majd ha egyedül leszek, annyit sírhatok, hogy akár tengert is csinálhatok, de nem akartam megadni Jacknek az örömöt, hogy elgyőzzön. Furcsa volt ez a harci kedv, azelőtt sosem éreztem magam kifejezetten agresszívnak. Hja, mit nem tesz a terhesség az ember lányával…

- Te… nem mondtad el neki – ez inkább kijelentés volt, mintsem kérdés, így ráhagytam. Nem volt mit szépíteni.

- Babád lesz? Egy igazi, élő kisbaba? – Demmy döbbenten állt félig Jack háta mögött. Az arca ijesztően elsápadt, a szája elnyílt a meglepetéstől.

- Voilá, Olivia bekapta a legyet! Miért nem rendezünk babaváró bulit mindjárt? – Esküszöm az égre, hogy nem akartam megbántani őt, a szavak azonban kontrollálatlanul kibuktak belőlem. A francba.

- Liv! – Demmy felháborodott kiáltása visszarántott a földre. Elszégyelltem magam.

- Sajnálom, rendben? Nem akartam bunkó lenni, ne haragudj – lehajtottam a fejem és végül engedtem a nyomásnak. Az első kövér könnycseppet hamarosan száz társa követte. Egy emberi roncs voltam.

- Liv… mi novia, ne sírj! Minden rendben lesz – az erős karok, amik az előbb megállásra kényszerítettek, most a testem köré fonódtak és jóleső melegségbe burkoltak.

Úgy kapaszkodtam beléjük, mintha az életem függött volna tőlük. Talán így is volt. Jack az egész roham alatt mindenféle idegen nyelveken suttogott a hajamba. Mikor már cefetül üresre bőgtem magam, felemeltem a fejem. Demmy ott állt mellettünk, az egyik kezét Jack karjára, a másikat az én hátamra tette és olyan tekintettel nézett rám, amit még sosem láttam tőle. Végtelen megértés áradt az egész lényéből. Egy lendülettel kihátráltam Jack izmai közül és Demmy puha ölelésébe vetettem magam. Aztán kezdődött az egész műsor elölről, sírással meg jajgatással meg mindennel együtt. Hősiesen állták a sarat, nem szóltak egy szót sem. 

Amikor befejeztem, két oldalról támogatva a lifthez vittek. A bádogdoboz hangtalanul suhant velünk felfelé, de sajnos nem túl gyorsan, így volt időm kielemezni az arcomat a falára aggatott tükörben. Kábé úgy néztem ki, mint egy háromhetes vízi hulla némi durva arcpirosítóval megspékelve a szemeim és az orrom körül. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy a sírás okozta vörösség szinte kiugrik a bőre sápadtságából, de nekem sikerült. Halleluja.

A helikopterbe nehezebb volt bemászni, mint hittem. Sokszor megtettem már, a kiborulásom miatti sokk miatt viszont nem láttam túl tisztán, így végül Jack rakott be az ülésre, és odaszíjazott, mint egy vásott kölyköt. Nem ellenkeztem. A gépmadár rotorjai másodperceken belül forogni kezdtek, fülsüketítő hangrobbanásként pörögtek a fejünk felett. Demmy mellém ült, Jack meg a szemben lévő ülésre huppantotta le magát. Mindenki kapott egy mikrofonnal kiegészített felhallgatót, hogy legyen esélyünk beszélgetni a rotorok hangjától némileg mentesen. Igazából nagy ívben tettem az egészre. A vállamra hajtottam a fejem, a lábaimat magam alá húztam és igyekeztem kényelembe helyezni magam. Néha elcsíptem egy-egy beszélgetésfoszlányt, de miközben a helikopter egyre távolabb vitt a kórháztól, az agyam a problémákon görcsölve végleg kimerült. Még láttam egy pillanatra, ahogy elhúzunk a börtönömnek számító ház mellett, aztán elsötétült minden. 

Azt hiszem, elaludtam.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim (feltéve, ha van ilyen :D)

Örömmel jelentem be, hogy ma, azaz 2011. január 3-án megszületett új gyermekünk, aki a keresztségben az Our love, Madrid nevet kapta. A gyermek hatalmas kacagásokkal, határtalan boldogsággal és jókora bátorsággal jött a világra. A fejlődéséről örömmel adnak folyamatos tájékoztatást a büszke zugíró blogszökevény szülők, Carrie és Lea.


Nos, komolyra fordítva a szót, barátnőmmel, Carrievel új co-produkcióba kezdtünk. Ketten írunk egy történetet, mindig 2 fejezetet teszünk fel egyszerre, egyet az ő, egyet az én szemszögemből. Reménybeli spanyolországi kalandjainkat álmodjuk 'papírra', és borzasztóan hálásak lennénk, ha ti is csatlakoznátok hozzánk ezen az utazáson :)
A történet elérhető itt:

Our love, Madrid

Nagyon örülnénk mindketten, ha benéznétek, garantálom, hogy nem fogtok csalódni :) Engem is új oldalamról ismerhettek meg, elővettem a gúnyos énemet, szóval hajrá :D Az első két fejezet már fent van, úgyhogy jó olvasást nektek :)


Köszönöm
Lea