Nincs két perce, hogy végre készen lett, sajnálom, hogy megint ilyen sokáig tartott a dolog. Sokat szenvedtem vele, de azért remélem, élvezhető lesz :) Jó olvasást és a komikat se felejtsétek ;) Ja, és bocs az esetleges hibákért, hajnali 4 felé jár az idő már, ilyenkor nem vagyok túlságosan beszámítható :)
xoxo
Lea
A hetek olyan villámgyorsan suhantak el az ablakom előtt, hogy a verőfényes nyár szinte észrevétlenül adta át helyét a szivárványszínű ősznek.
A napjaim meglehetős egyhangúságban teltek. A minimális emberi szükségletek kielégítésén kívül semmire nem voltam hajlandó, nem érdekelt még az új testőröm görcsös igyekezete sem a hangulatom javítására. A bensőmben keletkezett károk egyszerűen túl nagyok voltak. Kiégtem, a lelkem visszafordíthatatlanul darabokra szakadt, hatalmas, üres teret hagyva maga mögött, amit senki nem tudott betölteni.
Kivéve egyvalakit.
Minden energiámat arra használtam, hogy csaknem mániákusan számoljam a Daniel nélkül töltött napokat. Kissé megháborodott elmém egy kis része még mindig elképzelte, ahogy Daniel visszatér, bűnbánóan és gyönyörűen fél térdre ereszkedik, és miután rebegő szempillákkal igent mondtam a nagy kérdésre, ellovagol velem a naplementébe.
Na persze.
Minden ilyen kívánságvízió megerősítette bennem a hitet, hogy a „Boldogan élnek, míg meg nem halnak” sztori merő hazugság. Egyszerűen nem létezik a nagybetűs happy end, az összes romantikus, csöpögős hollywoodi film és regény önző, anyagias okok miatt táplálja szegény lánykákba a sok száz évvel ezelőtt keletkezett mendemondákat a sírig tartó szerelemről. A fiatal kislányok aztán, nagylánnyá cseperedve felháborodnak, mert kiderül, hogy élet nem habos torta, a herceg nem létezik, viszont mehetnek lencsét válogatni a hamuból. A cukormázas mesék helyett a valóságot kellene elmesélni nekik, a kitartás és a saját magukkal szembeni hitet, mert önmagukon kívül nem számíthatnak senkire.
Nos, igen, ez így szépen hangzott, és annak ellenére, hogy ezek a magasztos gondolatok az én fejemben születtek meg, egyszerűen fittyet hánytam rájuk és csak bámultam hol a plafon repedéseit, hol az ablakom előtt elvonuló felhőket. Mumble egy idő után feladta a „Derítsük jobb kedvre a védencünket” küldetését és letudta a teendőit azzal, hogy naponta háromszor hozzám vágott néhány szendvicset, amik a legtöbbször ugyanúgy kerültek vissza a konyhába, ahogy elhagyták. Ha apám látott volna, nem hitte volna el, hogy én én vagyok. Teljesen megváltoztam, az örökké pörgő, izgága Livből már csak egy roncs maradt. Mélyen legbelül tudtam, hogy nem csinálhatom ezt, talpra kell állnom, de kényelmesebb volt belesüppedni az önámítás mocsarába, mint kikecmeregve onnan szembenézni a valósággal.
Talán ezért is nem vettem észre bizonyos dolgokat. Vagy talán csak nem akartam észrevenni őket.
Valamelyik reggelen – már nem emlékszem, melyiken, mert a napjaim nagyrészt eszméletvesztésnek is beillő alvással teltek – arra ébredtem, hogy ki kell mennem. Na, nem a szokásos emberi teendők szólítottak fel, hogy ideje meglátogatnom a mellékhelyiséget, hanem a gyomromban futballmeccset játszó vacsorám. A kezemet a számra szorítva lendítettem a padlóra a lábam és tudtam, hogy csak másodperceim vannak, hogy időben elérjem a vécét. Lihegve-nyögve adtam ki magamból mindent. Egész testemben remegtem, hideg veríték csapódott ki a homlokomra. Reszketve támolyogtam el a mosdóig, hogy jéghideg vízzel kiöblítsem a számat és megmossam az arcom. Ahogy a törülközőt elvettem a szemem elől, megláttam magam a mosdó feletti tükörben.
A kép nem is lehetett volna különbözőbb a pár héttel azelőtti önmagamnál. A kipirult arcú, csillogó szemű Olivia mintha sosem létezett volna, nyúzott voltam, tompa szemekkel néztem döbbenten az előttem tükröződő roncsot. A hajam borzasztó állapotban, csimbókokban lógott a vállamra, a szám kicserepesedett, a bőröm fénytelensége pedig vetekedhetett volna egy fekete lyuk kongó sötétségével. Egyszóval, ennél borzasztóbban már nem is nézhettem volna ki. Patakzottak a könnyek a szemeimből, miközben kétségbeesetten tapogattam az arcom, keresve a hátborzongató felszín alatt a régi önmagamat. A sírástól azonban újra felkavarodott a gyomrom.
Egyre gyorsuló ütemben dobáltam le magamról a ruháimat, kapkodva szenvedtem a felsőm gombjaival, a nadrágomat már csak úgy, bekapcsolva toltam le a csípőmről. Mikor végre teljesen meztelen voltam, jóleső sóhajjal álltam be a zuhany alá. A víz végigcsiklandozta a pucér bőrömet, egyfajta új erőt adva nekem. Már-már hisztérikusan mostam, kapartam a testemet, meg akartam szabadulni az elmúlt néhány hét minden keserűségétől, minden végigzokogott éjszaka emlékétől, minden üres naptól. A zuhany alatt állva újraértékeltem magam, igyekeztem a fejemben helyre rázni a dolgokat.
Azt tudtam, éreztem, hogy Danielt soha többé nem láthatom, és ez a lehetőség ott lebegett a fejem felett, mint Damoklész kardja, és bármelyik pillanatban lesújthatott, hogy végleg eltöröljön ebből az átkozott világból. Szó mi szó, nem tiltakoztam volna túlságosan. Meglehetősen antiszociális lettem néhány hét leforgása alatt, és a számomra érthető, más számára kiborító logikám miatt úgy hittem, ha én teszek a világra, az is tesz majd rám. Apám elég sokszor telefonált, de a beszélgetések számát igyekeztem a nulla felé vinni, vagy legalábbis olyan kevésre redukálni, amennyire csak lehetett.
Ezeken a röpke diskurzusokon kívül nem volt más kapcsolatom a külvilággal. Tévét nem néztem, a laptopom érintetlenül hevert a komódon, a por már teljesen befedte a billentyűzetet. Egyáltalán, semmi kedvem nem volt semmihez. Totálisan elzárkóztam mindentől, csak a saját nyomorúságom kötött le. Egyszóval, szánalmasan viselkedtem, ha találkoztam volna a fél évvel ezelőtti önmagammal, valószínűleg jól fenékbe billentettem volna magam. Akkor azonban még halvány lila dunsztom sem volt arról, micsoda fájdalmat képes okozni az egyetlen ember, akit valaha közel engedtem magamhoz. Felháborítónak tartottam a gondolatot, hogy a szerelem kínkeserves is lehet, hogy elvehet tőlem minden színt, minden melegséget és fényt. Utáltam arra gondolni, mivé váltam a szerelem miatt, mégsem voltam képes változtatni a dolgokon. Tehetetlenül hagytam, hogy az önsajnálat maga alá temessen. Mint mondtam, szánalmas voltam.
Ilyen és ehhez hasonló kellemes gondolatokkal a fejemben másztam ki a zuhany alól, csavartam bolyhos törülközőbe a testemet és a hajamat és vonultam vissza a szobámba. Az ágyamon már várt rám a szokásos szendvicsadag, de pillantást sem vetettem rá, úgy ahogy voltam, letelepedtem az ablak előtti székre és folytattam a napi rituálémat, azaz csak bámultam ki a fejemből, mint valami tökkelütött.
Délután azonban váratlanul, elementáris erővel hasított a testembe a fájdalom. Nem olyan volt, mint eddig, nem a lelki bajaim vetültek ki fizikális formában, hanem igazi, mélyről gyökeredző fájdalom rázott meg. A hasamat mintha milliónyi kés szaggatta volna. A kíntól összegörnyedve lemásztam a székről és négykézláb elvonszoltam magam a fürdőajtóig, majd a vécé fölött kuporogva igyekeztem megszabadulni a vélt októl, eredménytelenül. Néhány perc után jobban lettem, a panaszok enyhültek, így semmi okát nem láttam, hogy szóljak erről a kis incidensről a vérebemnek.
Egy pisszenés nélkül hagytam, hogy Mumble felszolgálja a vacsorát, eligazítsa a szanaszét tárt függönyöket és felkapcsolja az ágyam melletti lámpát. Ő sem beszélt, sőt, rám se nézett, mintha a bánatom ragályos lenne, mint valamiféle pestis, amit már egy pillantással is el lehet kapni. Olyan gyorsan dolgozott, ahogy csak tudott és már csapta is be maga után az ajtót. Nyelvet öltöttem a csukott ajtóra és visszahanyatlottam a párnámra. Két percnél tovább azonban a plafon bámulása sem tudott lekötni, ismertem már minden repedést, nem tartogatott újdonságot. Aztán eszembe jutott, hogy talán utána nézhetnék, mi is okozhatta a rosszullétemet. Elszántan pattantam fel, majd a laptopot elorozva ismét az ágyra telepedtem. Vettem egy mély levegőt és annyi port fújtam le a gépről, amennyit tudtam, a többit papír zsebkendővel tüntettem el.
- Ne haragudj, édesem, hogy ilyen állapotba hoztalak – Úristen, tényleg kezdek megőrülni… Beszélgetek egy számítógéppel?!
Türelmetlenül dobolva vártam, hogy a gép üzemképessé váljon. Nem számítottam rá, hogy kapok internet-hozzáférést, ezért meglepetéssel keveredő örömmel vettem észre a jobb alsó sarokban a kicsi, villogó wifi-jelet. Az ujjaim programozókat megszégyenítő sebességgel siklottak végig a klaviatúrán, így hamarosan már korlátlanul élvezhettem a világháló nyújtotta élvezeteket. A keresőoldalra léptem épp, mikor felvillant a tálcán egy kis borítékot jelképező ikon. Ez jelezte a beérkező üzeneteimet és döbbenten vettem észre, hogy több mint száz e-mailt kaptam. Automatikusan rákattintottam az ikonra, és a böngésző tíz másodperc alatt a szemem elé varázsolta a leveleimet. A legtöbbjük reklámlevél volt, de találtam néhányat apámtól, sokkal többet Demetriától, és kettőt egy számomra ismeretlen feladótól. Apám leveleit hagytam, hiszen úgyis beszéltünk telefonon, így Demmy üzeneteire vetettem rá magam. Sorban megnyitottam őket. Lehet, hogy nem kellett volna.
Feladó: ghostgirldemmy@yahoo.com
Címzett: fairyprincessliv@yahoo.com
Üzenet érkezett: 2008. 07.18.
Tárgy: Hol vagy?
Olivia!
Én nem tudom, hová tűntél, de örülnék neki, ha felhívnál! Nem jöttél vissza az áruházba, a telefonodat nem veszed fel, apád is felszívódott, Jack meg nem hajlandó válaszolni a kérdéseimre. Szóval, azt ajánlom, még ma vedd fel azt a fránya telefont és hívj!
Demmy
ps: Mondtam már, hogy milyen hülye nickneved van? Fairyprincess? Haha :)
Ó, Demmy! Annyira vágytam a hangjára, arra, hogy átöleljen! Hiányzott nekem, jobban, mint valaha is sejthettem volna. A szám szélét rágcsálva nyitottam meg a következőt.
Feladó: ghostgirldemmy@yahoo.com
Címzett: fairyprincessliv@yahoo.com
Üzenet érkezett: 2008. 07.22.
Tárgy: Kezdek mérges lenni…
Olivia!!!
Hol a fészkes fenében vagy?! Komolyan kezdem azt hinni, hogy kerülsz engem! Nagyon szépen kérlek, hívj fel, küldj e-mailt, vagy akár egy rohadt postagalambot, nekem mindegy, csak jelezd, hogy élsz még!
Hatig várom a hívásod!
Demmy
Máskor kacagnom kellett volna Demetria ok nélküli dühén, ám akkor csak sírni voltam képes. Bármit megtettem volna azért, hogy ismét minden olyan legyen, mint néhány hónappal ezelőtt. Csak ülni akartam a kényelmes elefántcsonttornyomban, élvezni akartam a fiatalságomat, beszélgetni akartam a barátnőmmel egy áruházban, miközben a csokis shake-ünket szürcsölve bámuljuk az egyetemista srácokat. Hát olyan sokat kívántam? Egyre nehezedő szívvel vettem sorra a leveleket, míg végül elérkeztem az utolsóhoz.
Feladó: ghostgirldemmy@yahoo.com
Címzett: fairyprincessliv@yahoo.com
Üzenet érkezett: 2008.10.02.
Tárgy: Azért sem adom fel!
Kedves Olivia!
Mivel nem voltál hajlandó válaszolni az eddigi… várj, számolok… nos, az eddigi harminckét (!!) levelemre, így útnak indítottam egy csapat MI6-est, a kommandót, a légierőt meg pár tengerészgyalogost is, hogy megkeressenek. Ja, és velük tart Anglia legjobb magánnyomozója is, szóval már nem sokáig élvezheted a bujkálást. Ha nem leszel meg rövid időn belül, még magát Sherlock Holmes-t is rád szabadítom, rád én! Nagyon elegem van már abból, hogy mindenki úgy tesz, mintha nem tudna semmit, pedig biztos vagyok benne, hogy igenis, mindenről tudomásuk van, csak engem nem avatnak be!
Egy ideig azt hittem, elmentél Daniellel valahová és élvezitek az egyedüllétet, de ez az elméletem megdőlt, mikor két hete beállított hozzám és téged keresett. Nagyon levertnek tűnt, mikor mondtam neki, hogy én sem láttalak már egy évszázada, de aztán felvette azt a nagyon-morcos-vagyok arckifejezését és elrohant. Köszönés nélkül! Mi történt Liv? Összevesztetek vagy mi a csuda? Igazán kezdem elveszíteni a fonalat…
És ha ez még nem lenne elég, apám kitalálta, hogy nem mehetek az állami egyetemre divattervezést tanulni! Azt akarja, hogy az Oxfordon tanuljak külkereskedelmet, mert egyszer nekem kell átvennem a vállalatot! Mondtam neki, hogy erről szó sem lehet, de végig sem hallgatott. Anyám szokás szerint csak ült kukán a szalonban, csupán akkor hallatott valami elégedetlenséghez hasonló hangot, mikor a fejéhez vágtam, hogy igazán elcserélhetett volna a kórházban egy fiúra. Ezek után bezártak a szobámba, és én most itt ülök és neked panaszkodok. Szóval, örülnék, ha végre hazajönnél, mert szükségem van rád. Jack igyekszik felvidítani, de ehhez te kellesz, mindig is te kellettél. Elég önzőnek hatok most, igaz? Sajnálom. De akkor is HAZA KELL JÖNNÖD!!!
Remélem azért, hogy semmi bajod és hogy nemsokára újra láthatlak! Nagyon hiányzol nekem!
Sokszor csókollak
Demmy
Demetria mindig is képes volt mosolyt csalni az arcomra az ő sajátos lényével, de most fortyogtam a dühtől, mire a levél aljára értem. A harag azonban jó nagy helyet adott a döbbent kérdéseknek is. Daniel nála járt? De hát miért? Tudta, hogy itt vagyok… Vagy mégsem? Mi folyik itt? És hogy ő volt levert? A pimasz disznó! Nagyon jól tudja, hogy még mindig itt kell rostokolnom, miután őkelme volt olyan kedves és lelépett!
Feltápászkodtam az ágyról, az erkélyre mentem, rátámaszkodtam a korlátra és bámultam az esti, gyér fényben hazatérő sirályokat. Mikor úgy éreztem, hogy lenyugodtam annyira, hogy képes legyek a laptop ablakon való kihajítása nélkül is tovább olvasni, visszamentem az ágyamon árválkodó géphez. Mielőtt becsukhattam volna a böngészőmet, hogy visszatérjek a kereséshez, megakadt a szemem a két, ismeretlen feladós levélen. Olvasás nélkül ki akartam törölni őket, reklámnak gondolva az üzeneteket, de a kurzor szinte automatikusan a megnyitós ikon fölé vándorolt. Miért is ne? – gondoltam, és rákattintottam. Olyan dolog került elém, amiről álmodni sem mertem volna. Tátott szájjal néztem a mondatokat, jó néhány percnek el kellett telnie, hogy fel tudjam fogni az értelmüket.
Daniel jelentkezett.
Feladó: dannyboy007@gmail.com
Címzett: fairyprincessliv@yahoo.com
Üzenet érkezett: 2008.08.14.
Tárgy: Sajnálom
Drága Olivia!
Számtalan szabály tiltja ezt, de nem bírom ki, hogy ne írjak neked, ne adjak magyarázatot arra, amit tettem, és amit megérdemelsz. Ha jól sejtem, az utódom már megérkezett, ezért szeretnélek megkérni valamire. Úgy olvasd ezt a levelet, hogy rajtad kívül senki más ne lássa! Ez nagyon fontos, Olivia, ezért kérlek, feltétlenül tégy úgy, ahogy kértem!
Liv, el sem tudod képzelni, micsoda erőmbe került nekem, hogy akkor hajnalban elhagyjalak, de nem tehettem másként. Mert bár szívem szerint örökké veled lennék, az irántad érzettek már akadályoztak a munkámban, mi több, veszélybe sodortak mindkettőnket. A háttérben olyan hatalmak léptek működésbe, amiről neked sejtelmed sem lehet. Épp ezért kellett akkor elhagynom téged. Tudom, hogy most mit érzel, Liv, de kérlek, ne ítélj elhamarkodottan! Ha ennek az egésznek vége lesz, várni fogok rád. Ott fogok állni a pertéren és lesni foglak, én leszek az első, akit meglátsz, mikor kilépsz a gépből. Aztán eltűnünk innen, csak mi ketten. Kérlek, bírd ki ezt a kis időt, már csak néhány hétre van szükségem, hogy mindent elintézzek.
Sajnálom, hogy most sem adhattam teljes körű magyarázatot, ha végre velem leszel, ígérem, mindent elmondok. Nem tudom, mennyire vagyok lehallgatva, így nem adhatok ki minden információt.
Ne felejtsd el az éjszakáinkat! Ha én nem is, ezek emlékei vegyenek körbe meleg takaróként, és talán ez egy kicsit olyan lesz, mintha én is ott lennénk.
Várom a találkozásunkat!
Csókollak, édes, egyetlen Oliviám
Daniel
A könnyeim megállíthatatlan záporán át már alig láttam az utolsó sorokat. Hát ne felejtett el! A boldogság apró, halvány kis lángokban újjáéledt a szívemben, bár közel sem okozott olyan magasztos, kirobbanó örömöt, mint az várható lett volna. Talán az elmúlt hetek fájdalma kiölte belőlem a boldogságra való hajlamot. De azért megvolt, ott pislákolt mélyen legbelül, és engem már az sem érdekelt volna, ha egyetlen gyufaszál erejével rendelkezett volna egy tomboló tűzvész helyett. Daniel írt! Kacagva törülgettem a könnyeimet, a sós cseppek a számba folytak, éreztem az ízüket és ez megrészegített, hiszen ezek végre a felszabadult öröm könnyei voltak, nem holmi bánaté. Egy csapásra elfelejtettem minden eddigi sírást, önkívületben töltött napot és zokogással töltött éjszakát. Csak Danielre tudtam gondolni, ő töltötte ki minden szabad részemet. Nevetve nyitottam meg a második levelet is, újabb reményt keresve. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Feladó: dannyboy007@gmail.com
Címzett: fairyprincessliv@yahoo.com
Üzenet érkezett: 2008.09.18.
Tárgy: Ég veled
Kedves Olivia!
A megbízatásom lassan egy hónapja lejárt, de te nem vagy sehol. Az előző levelemre nem válaszoltál, nem kerestél, így feladtam a reményt, hogy még érdekellek. Ne aggódj, megértem. A helyedben én sem tettem volna másként. Talán. Nem tudom. Olivia, sajnálom, hogy a dolgok így alakultak. Nemsokára a közel-keletre vezénylenek, és mire én visszatérek Angliába, te talán már New Yorkban leszel, sikeres ügyvédként keresed a kenyérre valót és nevelgeted a tündérszép gyerekeidet egy tökéletes és legfőképp, nem ilyen zűrös férj mellett. Ezt kívánom neked, édes Liv, mert ha valaki, te igazán megérdemled.
Légy boldog! És ha elfelejtenél is, azt ne feledd: én mindig őrizni foglak a szívemben.
Daniel
Kétségbeesetten meredtem a képernyőre. Elbúcsúzott? Komolyan? De miért? Ó, hogy miért nem tudtam előbb megnézni ezt az átkozott postaládát?
A fejemben egymást kergették a gondolatok, valahogy semminek nem volt értelme. Mi az, hogy egy hónapja – ránéztem a falinaptárra – illetve lassan két hónapja véget ért a megbízatása? Akkor a rosszfiúkat elkapták, nem? És akkor mit keresek én még itt? Apa miért nem szólt?
Makacsul ellöktem magamtól a visszatérő szomorúságot és a lábamat a padlóra lendítettem. Válaszokat akartam kapni, méghozzá azonnal. A dühös trappolásom valószínűleg az egész környéket felébresztette volna, nem így Mumble-t. Békésen hortyogott a földszinti kanapén, terebélyes hasán még ott egyensúlyozott az esti sütis tányér.
- Hé! Hé, maga! Mumble, ébredjen! – cseppet sem kíméletesen megráztam a vállát, aminek következtében a testőr óriási csörömpölés közepette a földre pottyant. Nevethettem volna rajta, de nem volt hozzá kedvem, a haragom nagyobb volt bármilyen nevethetnéktől.
- Mi a… Kisasszony? Maga.. Valami baj van? – a férfi igyekezett szolgálatra kész állapotba tornászni magát, vajmi kevés sikerrel. az ingén feszülő krémnyomok pedig nem igazán segítettek a helyzeten.
- Igen, méghozzá óriási! Mondja meg nekem Mumble, hogy mégis mi a francot keresünk mi itt? – rákiabáltam, bár az „ordít, mint a fába szorult féreg” kifejezés talán jobban jellemezte a valóságot.
- Hogy micsoda? De hát tudja. Azt hittem, Everton mindent elmondott magának – zavarodottan megrázta a fejét és próbált minél kisebbnek látszani. Eltűnődtem, hogy ha én ilyen hatással voltam rá, mit tehetett volna vele egy terrorista, akitől elvileg védett?
- Az engem nem érdekel. Azt magyarázza el nekem, hogy miért vagyunk még mindig itt! Ha jól tudom, az ügyet már hetekkel ezelőtt lezárták, ergo nincs szükség erre a kutyakomédiára! Szóval? – mérgesen toppantottam egyet, a fejem szét akart robbanni a feszültségtől.
- Miss., kérem… Ezt igazán nem mond… - esélyt sem kapott, hogy befejezze.
- Nekem ne mondja, hogy nem mondhatja! Igenis jogom van hozzá! Az isten verje meg magát, Mumble, legyen egyszer férfi és ne bújjon a főnöke szoknyája mögé! Azonnal mondja el, mi folyik itt! Most rögtön! – egyre dühösebb lettem és ez valószínűleg az arcomon is meglátszott, mert Mumble visszahőkölt.
- Miss Stevens, kérem… elveszíthetem az állásomat ezért! – a pasas könyörgőre vette a figurát, de engem nem hatott meg.
- Gyerünk Mumble, türelmetlenül várok! – keresztbe fontam a karjaim a mellkasom előtt.
- Kisasszony, az ügyet valóban lezárták már, azonban a tetteseket még nem sikerült kézre keríteni. Legalábbis nem mindet. És az ön édesapja úgy gondolta, hogy biztonságosabb, ha még itt marad egy ideig – a testőr lehajtotta a fejét és egyáltalán, igyekezett láthatatlanná válni.
- Micsoda? Az apám? Az apám… - zavarodott felhorkanásomat a hasamba vágó fájdalom fojtotta el. A testem görcsösen összerándult, a mérhetetlen kín könnyeket csalt a szemembe. Felkiáltottam.
- Miss Stevens, minden rendben? Kisasszony, jól érzi magát? – Mumble mondatai még sokáig ott visszahangzottak a fülemben, de a továbbiakra már csak foltokban emlékeztem.
Felrémlett, hogy mintha a testőr telefonált volna, aztán a mentőautó zavaró szirénázása, ahogy végigszáguld velem a városba vezető úton, a fejem felett váltakozó, sorba kötött lámpák villódzása, végül egy fiatal orvos fölém hajoló, aggódó arckifejezése.
Itt ájultam el.
Fogalmam sincs, mennyi ideig voltam kiütve, de mire magamhoz tértem, már jobban voltam. A jobb karomba vékony infúziós cső fúródott, a másik kezemen lévő műszer pedig kitartóan közölte a nagyvilággal a pulzusomat. Kissé tanácstalanul néztem körbe, nem emlékeztem rá, hogy kórházba kerültem volna. A kezem elindult a nővérhívó gombja felé, de ekkor kitárult a kórterem ajtaja és egy orvos lépett be rajta. Halványan felrémlett az arca, de nem igazán tudtam hová tenni. Amikor a kezében tartott kórlapról felnézve meglátta, hogy magamhoz tértem, egy hatalmas mosoly takarta be az arcát. Minek örül ez a fafej?
- Szép jó napot! Dr. Martin vagyok. Már kezdtem azt hinni, hogy egy hétig fog aludni – mosolyogva odatelepedett az ágyam szélére és gyorsan végigfutatta a tekintetét a műszereken, mielőtt ismét felém fordult volna. Mély, tiszta vizű hegyi patakokra emlékeztetett a szemszíne, még sosem láttam ennyire kéknek semmit. A hangja érces volt, de nem abból a kellemetlen fajtából, sőt. Beleborzongtam.
- Khmm. Kérem… Mit keresek itt? – tágra nyílt szemmel vártam a választ, ami szerencsére egy pillanatot sem váratott magára.
- Hát nem emlékszik? Rosszul lett, és a nagybátyja hozta be, körülbelül négy napja – a mosoly maradt, viszont a hangneme tárgyilagossá vált. Kissé zavart ez a kettősség, de hamar túltettem magam rajta.
- A nagybátyám? - Mumble és az átkozott küldetése… - Ó, igen, hogyne, már emlékszem – elfordítottam a fejem, nem akartam, hogy meglássa rajtam: hazudok.
- Nos, az első pár órában még nem tudtuk, mi baja lehet, de kapott fájdalomcsillapítót, amitől szépen el is aludt. Meg kell, hogy mondjam, kevés ilyen szörnyű állapotban lévő kismamát láttam – még a hangja is vigyorgott. Visszakaptam rá a tekintetem, és remegve kérdeztem rá az előbbiekre.
- Mit mondott? Kismama? Mi? Az nem lehet! – a döbbenet csupa ostobaságot hozott ki belőlem, de teljesen, totálisan képtelen voltam értelmesebben fogalmazni.
- Ó, azt hittem, hogy már tudja, Mrs. Stevens – az orvos szemei elkerekedtek egy pillanatra a meglepetéstől, de hamar rendezte a vonásait.
- Miss – suttogtam elhaló hangon.
A csontjaimig le voltam fagyva, a döbbenet megbénította minden érzékemet. Egy kisbaba… De az lehetetlen! Mindig védekeztünk, Daniel sosem mulasztotta ezt el! A felismerés villámcsapásként csapódott a tudatomba. Az utolsó éjszakánk… Olyan gyorsan történt minden, hogy a szenvedély hevében egyikünk sem gondolt a védekezésre. Ez megmagyarázná a reggeli rosszullétemet, de akkor is lehetetlen! Egyetlen alkalomtól nem esik teherbe az ember lánya! Vagy mégis?
- Parancsol? – Dr. Martinérdeklődő kérdése visszaparancsolt a valóságba.
- Miss. Nem vagyok férjnél – a fejem a párnára hanyatlott. A koponyám zengett az ide-oda csapdosó kérdésektől.
- Ó, elnézést, nem tudtam. Szóval, Miss Stevens, ön várandós. Nagyjából a harmadik hónap felénél jár. A nemét még nem sikerült kiderítenünk, de azt hiszem, ezzel rá is érünk még. Amennyibe kérdései lennének az állapotával kapcsolatban, szívesen beajánlom önt a kórház nőgyógyá… - a doki szavai mintha távolról jöttek volna, nem is figyeltem már rájuk.
Terhes vagyok Daniel gyermekével. Terhes vagyok, fiatal vagyok, férj nélkül vagyok, nem tudom, hol vagyok, gőzöm sincs, hová megyek. Szép kilátások. A kérdések egyre nagyobb hévvel támadták a tudatom még épen maradt részét, de egy közülük is kiviláglott.
Mi a fenéhez kezdek most?
2010. december 28., kedd
2010. november 27., szombat
9. fejezet
Hát szép jó napot mindenkinek! :)
Feltéve, ha jár egyáltalán erre még valaki...
Szóval, nagyon jól tudom, hogy elég régen volt itt friss (augusztusban), de egyszerűen nem volt semmi kedvem írni ezt a történetet. Lehet, hogy furcsán hangzik, de tényleg, leültem írni és két mondat után feladtam. Valahogy nem voltam olyan hangulatban, nem voltam Olivia, ha értitek. De aztán három napja megszállt az ihlet ördöge és nekiálltam :) Mindenesetre remélem, még maradtatok néhányan, és ugyanolyan élvezettel fogjátok olvasni a fejezetet, amilyennel én írtam. Kissé átvezető fejezet, szóval sok izgalomra nem kell számítani, de a végére tartogatok egy kis meglepit ^^ Legalábbis remélem, hogy meglepi lesz :D
Végül, de nem utolsó sorban köszönöm szépen mindenkinek a kitartást, Moncsimnak az állandó cseszteteést, mert enélkül nem hiszem, hogy folytattam volna.
Jó szórakozást kívánok és ne felejtsetek el írni nekem :)
xoxo
Lea
Kótyagosan ültem fel, a kezemet a fejemen lévő púpra szorítottam és egyáltalán, igyekeztem eszméltemnél maradni. Ahogy a látásom fokozatosan tisztult és már a fülem sem zúgott annyira, meglepetten vettem észre Danielt, aki hadonászva egy csapat gyereket kergetett a domboldalban. Ha nem lettem volna száz százalékig pocsékul, biztos felnevettem volna a jeleneten. Így viszont csak arra voltam képes, hogy nyögdécselve visszafeküdjek a földre. Lehunytam a szememet és igyekeztem nem visszaköszönni a reggelimnek. A gyomrom iszonyatosan kavargott, szédültem, és fájt a fejem. Pár perc múlva egy hűvös tenyér simította ki a hajamat a homlokomból. Ahogy ismét próbáltam úrrá lenni a rosszulléten és kinyitottam a szemeimet, Daniel aggódó tekintetével találtam szembe magam.
- Olivia? Hallasz? – csendesen szólt hozzám, mégis, mintha légkalapácsot dübörögtetett volna a fülem mellett.
- Hallgass! – szóltam rá, bár ő inkább hlgrrrss-t hallhatott. Nem voltam teljesen felkészült egy beszélgetésre, annyi szent.
- Gyerünk, Liv, vissza kell mennünk a házba! Vérzik a fejed – a szemhéjaim végleg felpattantak. Miről beszél ez? Teljesen megőrült?
- Nincs nekem semmi bajom, hagyj béké… - a döbbenet belém fagyasztotta a szót. Ahogy elvettem a kezemet a fejemről, tátott szájjal, csodálkozva figyeltem a bőrömet vörösre festő vért.
- Gyere, segítek felállni. El tudsz egyedül jönni odáig vagy vigyelek? – Daniel szavai abban a pillanatban el sem jutottak a tudatomig.
Még mindig a kezemmel voltam elfoglalva. Amint Daniel két lábra állított, a gyomrom megadta magát. Miközben a szervezetem kitessékelte belőlem a jövő hetet is, azt kívántam, bár nyílna meg alattam a föld. Nem hittem, hogy volt még valaki a világtörténelem során, aki ennyire megalázta volna magát épp az előtt a férfi előtt, akivel néhány órája elveszítette a szüzességét. Nem értettem, miért éppen velem történnek ilyesmik. Valaki nagyon pikkelhetett rám Odafent… Daniel előtt viszont le a kalappal. Hősiesen elviselte, amíg könnyítettem magamon, sőt, még a hajamat is a tarkómhoz fogta, míg a másik kezével a homlokomat támasztotta. Sírni tudtam volna ennyi gyengédség láttán, főleg azok után, amiket egymás fejéhez vágtunk. Furcsa volt ez a kettősség. Egyrészt gyűlöltem Danielt, meg tudtam volna ölni mindazokért, amiket elkövetett ellenem, másrészt a lábai elé is omlottam volna ugyanezekért a dolgokért. Mert ismét bebizonyosodott a mondás: az éremnek mindig két oldala van. Esetünkben talán több is, így bőven megcáfoltuk a három dimenzió fogalmát, de maradjunk az egyszerűbb verziónál. Daniel megajándékozott engem életem legszebb éjszakájával, a vággyal, a gyönyörrel és az érzékiséggel, majd egyetlen megnyilvánulásával máris rút, visszataszító dologgá fejlesztette vissza. Hol így, hol úgy gondoltam a dolgokra és ez a fejemben élő párharc lassan megőrjített.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha viszlek. Olivia, figyelj rám, kérlek! Ne ájulj el, rendben? Nem lenne tanácsos most lógatni a fejed – finoman a karjaim és a lábaim alá nyúlt és összecsomagolva a karjaiba vett.
Ernyedten figyeltem, mint egy rongybaba, ahogy egyenletes léptekkel felfelé haladtunk a dombon. Jó pár száz métert kellett megtennünk, talán egy kilométert is, de Danielen egyáltalán nem látszott, hogy erőlködött vagy kifáradt volna. Csak ámultam és bámultam. A terep egyenetlensége azért megviselt kissé, ezért nem kis megkönnyebbüléssel fedeztem fel a ház körvonalait. Ahogy egyre közelebb értünk, már csak azért imádkoztam, hogy kibírjam odáig. Daniel megállás nélkül kinyitotta az ajtót és a nappaliban lévő díványra fektetett, gondosan megemelve a fejemet egy párnával.
Lehunyt szemekkel feküdtem és közben hallgattam Daniel neszezését, ahol körülöttem sündörgött. Levette a cipőmet, a zoknimat és a nadrágom felé nyúlt. Egy pillanat alatt magamhoz tértem, és tágra nyílt szemmel rácsaptam Daniel kezére.
- Mit képzelsz te magadról? – bármennyire is igyekeztem, nem igazán sikerült igazi felháborodást csempészni a hangomban, ahhoz túlságosan is kimerült voltam.
- Olivia, nem feküdhetsz le ilyen koszosan. Hadd segítsek – Daniel behízelgő hangja csábítóbbnak tetszett, mint a saját önbecsülésem, de semmiképpen nem hagyhattam, hogy levetkőztessen. Álszent dolog volt, de legalább a megmaradt, hangyányi büszkeségemet nem akartam elveszíteni.
- Majd megoldom egyedül is, nem kell a segítséged! Kifáradnál addig, kérlek? – óvatosan felkönyököltem az egyik kezemmel, a másikkal meg az ajtó felé mutattam. Daniel kétkedőn végignézett rajtam, de aztán sóhajtott egyet és az ajtó felé indult.
- Ha kell valami, csak szólj! Itt leszek a közelben – mondta, mielőtt kilépett volna.
- Majd ha fagy… - csak az orrom alatt dörmögtem, nem volt kedvem újabb, na-ki-az-erősebb vitába keveredni.
Megtámaszkodtam a kanapé karfáján és lassan ülő helyzetbe toltam fel magam. A fejem még mindig iszonyatosan lüktetett, a szemeim előtt meg színes pontok táncoltak. Vettem pár mély levegőt és felálltam. Ezzel még nem is lett volna gond, de ahogy tettem egy lépést, a szédülés elsötétített előttem mindent és utána már csak arra eszméltem, hogy a padlón fekve nyöszörgök. Annyi szánalmasnak éreztem magam, annyira dühös, kimerült és frusztrált voltam, hogy bírtam ki és minden szent elhatározásom ellenére elsírtam magam. Csak feküdtem ott, a lábaimat a mellkasomig húzva, mint egy rakás szerencsétlenség, és azon gondolkodtam, hogy ennél mélyebbre már tényleg nem zuhanhattam volna. Fogalmam sincs, mennyi ideig fetrengtem az önsajnálatban, de egyszer csak elég volt. Gondolatban megráztam magam, mint eső után a kóbor kutyák és igyekeztem összekaparni magam a padlóról. Megtámasztottam a testemet a jobb kezemmel, de amikor a bal került volna sorra, felkiáltottam a belenyilalló fájdalomtól. Úgy tűnt, nagyobbat estem, mint hittem.
- Olivia? Jézusom Olivia, mit csinálsz a földön? – hős lovagom megérkezett. Felsóhajtottam.
- Épp Twisterezni támadt kedvem, tökfej – szúrtam oda neki, mire elvigyorodott és utánam nyúlt.
- Ahogy látom, a nagy szád még mindig a helyén van. Ez jó jel – a karjaimnál fogva fel akart húzni, de amikor a sérült bal kezemhez ért, hangosan kifakadtam.
- Hogy az a mennydörgős Isten csapna agyon! Eressz el, ez fáj! – zihálva próbáltam arrébb taszítani az előttem tornyosuló férfit, vajmi kevés sikerrel.
Változtatott a helyzetén és most már a derekamnál fogva cibált el a kanapéig. Villámló tekintettel viszonoztam a kedvességet, a hangulatom felért egy ötös szintű tornádóéval. Pokoli dühös voltam a világra és mivel Daniel volt az egyetlen élőlény húsz mérföldes körzetben, rajta csattant az ostor. Tisztában voltam, hogy lehetetlenül viselkedem, de nem tudtam gátat szabni az indulatomnak.
- Hol tanultál te ilyeneket? – Daniel leguggolt mellém és szakszerűen tanulmányozni kezdte a csuklómat, ami máris kissé feldagadt és elszíneződött.
- Az előkelő lányiskola nemcsak a társasági életre készít ám fel. Mi az, talán orvos is vagy? – gúnyosan felhúzott szemöldökömet egy pillanat alatt meggyilkolta a fájdalom, amit ő váltott ki a tapogatózásával.
- Tengerészgyalogság, Quantico. Kaptam alapvető orvosi kiképzést is. Egy transzplantációt nem tudnék elvégezni, de ezzel itt elboldogulok – még mindig mosolyogva a csuklómra bökött.
- Renden, Mr. Sokoldalúság, eltört vagy sem? – kissé megkönnyeztem a vizsgálatot, de nem volt annyira vészes. A fejem ezerszer jobban fájt, a koponyámat belülről döngető légkalapácsok egy percre se álltak le.
- Nem hiszem, hogy törés lenne. Csak egy zúzódás – Csak egy zúzódás?! Halálra váltan fekszem itt, száz sebből vérzek, és akkor ő kiböki, hogy csak egy zúzódás?!
- Ez most… - minden bizonnyal az arcom nyitott könyvként tükrözte a kirobbanni készülő haragomat, mert Daniel talpra ugrott és belém fojtotta a szót.
- Hozok rögzítőt, ne mozdulj! – úgy iszkolt kifelé a szobából, mintha száz ördög kergetné. Sötét tekintettel néztem utána, egyre újabb és újabb válogatott káromkodás hagyta el a számat. És amíg fortyogva emésztettem magam, észre sem vettem, hogy szép csendesen álomba merültem.
Mire felébredtem, már a hálómban voltam, puha párnák közt feküdve szidhattam magam a korábbi viselkedésemért. Mert bármit is tett vagy nem tett Daniel, azt el kellett ismernem, hogy amint szükségem volt rá, ott termett és megmentett, mint valamiféle modernkori királykisasszonyt. Szörnyű voltam, igazi hárpiaként rontottam rá, amikor ő csak engem védett, nekem akart jót. Azt kívántam, bárcsak megnyílna a föld és a pokolig süllyedhetnék. Fogalmam sem volt, hogy ezek után, hogy a fenébe leszek képes a szemébe nézni. Amíg a lehetőségeimet mérlegeltem – szökés Kínáig, zárdába vonulás, lakatlan szigetre költözés, ilyesmik – addig észre sem vettem, hogy már nem vagyok egyedül a szobában. Daniel a mellkasa előtt összekulcsolta a karjait és merengőn nézett valamit rajtam. Zavartan lesimítottam a hajam, és egyszerre vettem észre a kötést a fejemen és a kezemen is. A meglepetéstől benyögtem egy halk „óh”-t, mire elmosolyodott azzal a sok millió dolláros mosolyával. Visszahanyatlottam a párnára. Daniel ellökte magát az ajtókerettől, nesztelen léptekkel átszelte a szobát és az ágyam szélére telepedett. Még mindig nem szólt egy szót se, amitől egyre inkább ideges lettem. Nem tudtam, mi jár a fejében, mikor hord le, mikor küld el melegebb éghajlatra és ez kivitte a biztosítékot. Türelmetlenül gyűrögettem a takarót az ép kezem ujjaival és roppant bűnbánó pillantásokat vetettem rá, remélve, hogy érti a célzást.
- Olivia…
- Figyelj, én…
Egyszerre kezdtünk neki, amitől kuncognunk kellett. Megmelengette a lelkemet a jókedvtől csillogó szempárok látványa és ott, akkor rájöttem, hogy mindegy, mi történt és mi fog történni még köztünk és velünk, én mindent feladok, mindent feláldozok ezért a férfiért. Képtelen lettem volna tovább létezni nélküle. Egyben tartott engem, mellette másnak éreztem magam, olyasvalakinek, akivé mindig is válni akartam. Felnőttem mellette – még ha ez nem is vált mindig nyilvánvalóvá. A felfedezésem hatására mintha elfújták volna az eddigi rosszkedvemet. Vigyorogtam, mint a tök. Daniel viszont néhány perc múlva elkomorult és nagyon, de nagyon borúsan nézett rám. Nem adtam fel, a mosoly ráműtötte magát az arcomra.
- Olivia, mondanom kell valamit.
Vártam, hogy belekezdjen, de ő csak némán, megfeszülő állkapoccsal meredt maga elé. Elképzelni sem tudtam, mi az, ami ekkora gyötrődést okoz neki és ez elbizonytalanított. Boldognak akartam látni, érezni szerettem volna a jókedvtől szikrázó tekintetét magamon, hallani akartam a nevetését és legfőképp fájón vágytam az érintésére, arra a tökéletesen megkomponált dallamra, amit oly érzékien tudott játszani a testemen. Révetegen bámultam, azon se csodálkoztam volna, ha a szám sarkából nyáladzottam volna. Daniel megmozdult, rám függesztette zöld szemeit és ez engem is kiragadott az előbbi transzból.
- Daniel, figyelj, ami délután történt, az… - nem engedte, hogy a gondosan megfogalmazott, védőbeszéddel egybekulcsolt bocsánatkérésemet elmondjam, határozottan felemelte a kezét, jelezve, hogy duguljak el. A másodperc törtrészéig fellobbant bennem a harag, de gyorsan ki is aludt. Hát nem az imént határoztam el, hogy nyugton maradok?!
- Nem, engedd, hogy elmondjam. Egyébként pont erről szeretnék veled beszélni. Figyelj, ha ennyire zavar, hogy velem kell itt lenned, leadom az ügyet és küldenek valaki mást a védelmedre. A beépülésem sikerült, minden szükséges információt megszereztem, innentől egy másik ügynök is el tudja látni ezt a feladatot. Nem kell elviselned a látványomat, nem kell bezárva lenned velem. Mivel ennyire nem szívlelsz, azt hiszem, megoldható a probléma.
A nyugodtan elmondott szavakra a szívem őrült táncba kezdett. Lelki szemeim előtt máris szörnyű képsorok futottak, láttam, ahogy egy nagydarab, kopaszodó ügynök rám vigyorog a hiányos fogsorával, miközben cukrozott fánkot töm a szájába, közben kényelmesen pihenteti a göcsörtös ujjait a nadrágszíja alá lógó hatalmas hasán. Ó, nem… A hideg is kirázott a gondolatra, hogy valami nagyszájú pacákot kelljen elviselnem az én Adoniszom helyett. Nem volt ez diszkrimináció, vagy valami ilyesmi, pusztán a gőzerővel működő ösztöneim kapcsoltak vészadásra. tudtam, ha most elengedem Danielt, akkor nem látom újra soha többé. Ezt nem hagyhattam.
- Nem mehetsz el! Úgy értem, egész jól kijöttünk eddig, és ígérem, hogy összekapom magam. Tökéletes védelemre szoruló személy leszek. Ünnepélyesen esküszöm, hogy nincs több hiszti, nincs több kinyílt bicska a zsebben, nincs több felszínre hozott csatabárd. Tényleg, komolyan gondolom – az utolsó mondat Daniel kétkedő tekintetének és gúnyosan felhúzott szemöldökének szólt. Epekedve vártam a reakcióját.
- Nem, Liv, azt hiszem, ez nem fog működni. Mindazok után, ami történt velünk… Ennek sosem szabadott volna így alakulnia. Én a munkámat végzem, neked pedig csak egy újabb megoldandó esetnek kellene lenned. Olivia, én nem adhatok neked semmit! Mert bármennyire is szeretnélek, nem feledkezhetünk meg a rajtunk kívül álló dolgokról sem. Egyszóval, Olivia, én elmegyek – elszántan rám pillantott, a tekintete csupa keménység volt, tele volt megingathatatlan szigorúsággal.
Elnehezedett a szívem, a szemeimet csípték a könnyek, de még nem akartam feladni. Amíg egy hangyányi esélyt is láttam arra, hogy végül minden jóra fordul, képtelen lettem volna csak úgy elsétálni. Nem engedhettem, de arra sem bírtam rávenni magam, hogy könyörögjek, a nem kis mértékű egóm nem hajtott ilyen könnyen fejet. Hogy ez jó volt-e vagy sem, magam sem tudtam. Mindenesetre kockáztattam, feltettem mindent egy lapra és nem szóltam egy szót se, csak lassan, finoman közelebb csúsztam hozzá. Daniel szempillái megrebbentek, ahogy igyekezett kitalálni a következő lépésemet. Sutba dobtam az összes létező szabályát és megcsókoltam. Nem voltam vad, sem követelőző, lágyan értem az ajkához, lehetőséget adva neki a döntésre. Ha ellökött volna magától, nem hibáztattam volna érte. Ehelyett azonban az ujjai lassan a tarkómra kúsztak, most már ő irányított, ő volt a domináns fél. Nem bántam. Hogy is bánhattam volna? A szívem riadt kismadárként repdesett szűkké vált mellkasomban, a levegő süvítve, zihálva járta a táncát a tüdőmben. Lelkesen átöleltem én is őt, egyre közelebb préselve magam hozzá. Nem emlékszem, mikor éreztem végre magam mellett őt az ágyban, ha agyonütnek, sem tudnám megmondani, mikor kerültek le rólunk a ruhák. Csak az a végtelen szenvedély, az a mindent elsöprő érzékiség hagyott nyomot bennem, amikor a testünk a legnagyobb extázisban egybeforrt és összecsendültek a lelkeink.
Pillekönnyűnek éreztem magam, miközben a leírhatatlanul tökéletes szeretkezésünk után elégedetten figyeltem a mellettem szuszogó Danielt. Életem végéig el tudtam volna nézni őt, de a testem egyéb emberi szükségletei is helyet követeltek maguknak. Csendesen felkeltem és a sötétben botorkálva elcsoszogtam a fürdőszobáig. Miután végeztem, belenéztem a mosdó feletti tükörbe és döbbenten néztem a saját tükörképemet. A velem szemben álló lány nem lehettem én. Kócos haja százfelé meredezett, de ez nem rontott az összképen, épp ellenkezőleg. Pazarul keresztezte a kipirult arcát, kiemelte a sötétzölden csillogó szemek lágy fényét, finoman hangsúlyozta a csókoktól felduzzadt ajkait. Ahogy bámultam a tükörképemet, a szám egyre nagyobb mosolyra húzódott. Szerettem látni, mit művel velem ez a fickó és szándékomban állt még nagyon sokáig átélni ezt. Felemeltem a hüvelyujjam a tükörképbeli énemnek, kilibbentem a fürdőszobából és visszabújtam Daniel mellé az ágyba. Lelkem minden örömével körbeburkolózva aludtam el.
Mikor másnap reggel felébredtem, egyedül találtam magam. Rám tört egy deja vu érzés, de elhessegettem a gonosz gondolatokat és szándékosan erőltetett vidámsággal magamra kaptam a köntösömet és mezítláb leszaladtam a földszintre. Vigyorogva haladtam a konyha felé, de amit odabent találtam, felért a legrosszabb rémálmommal. Egy köpcös hapsi ült Daniel, az én Danielem helyett az asztalnál, és csokis fánkot tömött éppen a szájába, miközben a reggeli lapot forgatta az ujjai között. Megszédültem, bele kellett kapaszkodnom az ajtófélfába. Kétségbeesetten gyártottam az elméleteket a férfi jelenlétét igazolva, de egyik sem tűnt valószínűnek. Talán Danielnek csak dolga akadt, talán baj van apával, talán épp most tart hazafelé, hogy a karjaiba véve elbújtasson a világ elől. Mélyen legbelül már tudtam, hogy szó sincs ilyesmiről, de a védekezési mechanizmusom makacsul tagadott minden fájdalmas elképzelést.
A férfi végre észrevette, hogy már nincs egyedül a konyhában. Lázas sietséggel felugrott a székről, maszatos kezét a nadrágjába törölte és felém indult.
- Jó reggelt, Miss! John Mumble vagyok, a testőre – a kinyújtott kezét észre se véve csak bámultam bele az arcába, eltátotta ma számat és egyáltalán, úgy viselkedtem, mint valami holdkóros. Az fejem szét akart szakadni, ahogy dübörögtek benne a gondolatok. Hol van Daniel? Nem hagyhatott itt ezel a fickóval! Nem, nem, nem! Zakatolt az agyam, de már éreztem, ahogy forró könnyek szántják végig az arcomat. Féltem, pokolian rettegtem a választól, de muszáj volt feltennem a kérdést:
- Hol van Everton? – ijesztően halk és remegő volt a hangom, üresen kongott, akár egy sírbolt. A testőr szemébe meglepettség költözött.
- Azt hittem tudja. Everton kérte az áthelyezését tegnap délután – felelte kissé megzavarodva, de képtelen voltam most rá figyelni. Csak egy mondat kavargott a lelkemben.
Daniel beváltotta az ígéretét. Elment.
Feltéve, ha jár egyáltalán erre még valaki...
Szóval, nagyon jól tudom, hogy elég régen volt itt friss (augusztusban), de egyszerűen nem volt semmi kedvem írni ezt a történetet. Lehet, hogy furcsán hangzik, de tényleg, leültem írni és két mondat után feladtam. Valahogy nem voltam olyan hangulatban, nem voltam Olivia, ha értitek. De aztán három napja megszállt az ihlet ördöge és nekiálltam :) Mindenesetre remélem, még maradtatok néhányan, és ugyanolyan élvezettel fogjátok olvasni a fejezetet, amilyennel én írtam. Kissé átvezető fejezet, szóval sok izgalomra nem kell számítani, de a végére tartogatok egy kis meglepit ^^ Legalábbis remélem, hogy meglepi lesz :D
Végül, de nem utolsó sorban köszönöm szépen mindenkinek a kitartást, Moncsimnak az állandó cseszteteést, mert enélkül nem hiszem, hogy folytattam volna.
Jó szórakozást kívánok és ne felejtsetek el írni nekem :)
xoxo
Lea
Kótyagosan ültem fel, a kezemet a fejemen lévő púpra szorítottam és egyáltalán, igyekeztem eszméltemnél maradni. Ahogy a látásom fokozatosan tisztult és már a fülem sem zúgott annyira, meglepetten vettem észre Danielt, aki hadonászva egy csapat gyereket kergetett a domboldalban. Ha nem lettem volna száz százalékig pocsékul, biztos felnevettem volna a jeleneten. Így viszont csak arra voltam képes, hogy nyögdécselve visszafeküdjek a földre. Lehunytam a szememet és igyekeztem nem visszaköszönni a reggelimnek. A gyomrom iszonyatosan kavargott, szédültem, és fájt a fejem. Pár perc múlva egy hűvös tenyér simította ki a hajamat a homlokomból. Ahogy ismét próbáltam úrrá lenni a rosszulléten és kinyitottam a szemeimet, Daniel aggódó tekintetével találtam szembe magam.
- Olivia? Hallasz? – csendesen szólt hozzám, mégis, mintha légkalapácsot dübörögtetett volna a fülem mellett.
- Hallgass! – szóltam rá, bár ő inkább hlgrrrss-t hallhatott. Nem voltam teljesen felkészült egy beszélgetésre, annyi szent.
- Gyerünk, Liv, vissza kell mennünk a házba! Vérzik a fejed – a szemhéjaim végleg felpattantak. Miről beszél ez? Teljesen megőrült?
- Nincs nekem semmi bajom, hagyj béké… - a döbbenet belém fagyasztotta a szót. Ahogy elvettem a kezemet a fejemről, tátott szájjal, csodálkozva figyeltem a bőrömet vörösre festő vért.
- Gyere, segítek felállni. El tudsz egyedül jönni odáig vagy vigyelek? – Daniel szavai abban a pillanatban el sem jutottak a tudatomig.
Még mindig a kezemmel voltam elfoglalva. Amint Daniel két lábra állított, a gyomrom megadta magát. Miközben a szervezetem kitessékelte belőlem a jövő hetet is, azt kívántam, bár nyílna meg alattam a föld. Nem hittem, hogy volt még valaki a világtörténelem során, aki ennyire megalázta volna magát épp az előtt a férfi előtt, akivel néhány órája elveszítette a szüzességét. Nem értettem, miért éppen velem történnek ilyesmik. Valaki nagyon pikkelhetett rám Odafent… Daniel előtt viszont le a kalappal. Hősiesen elviselte, amíg könnyítettem magamon, sőt, még a hajamat is a tarkómhoz fogta, míg a másik kezével a homlokomat támasztotta. Sírni tudtam volna ennyi gyengédség láttán, főleg azok után, amiket egymás fejéhez vágtunk. Furcsa volt ez a kettősség. Egyrészt gyűlöltem Danielt, meg tudtam volna ölni mindazokért, amiket elkövetett ellenem, másrészt a lábai elé is omlottam volna ugyanezekért a dolgokért. Mert ismét bebizonyosodott a mondás: az éremnek mindig két oldala van. Esetünkben talán több is, így bőven megcáfoltuk a három dimenzió fogalmát, de maradjunk az egyszerűbb verziónál. Daniel megajándékozott engem életem legszebb éjszakájával, a vággyal, a gyönyörrel és az érzékiséggel, majd egyetlen megnyilvánulásával máris rút, visszataszító dologgá fejlesztette vissza. Hol így, hol úgy gondoltam a dolgokra és ez a fejemben élő párharc lassan megőrjített.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha viszlek. Olivia, figyelj rám, kérlek! Ne ájulj el, rendben? Nem lenne tanácsos most lógatni a fejed – finoman a karjaim és a lábaim alá nyúlt és összecsomagolva a karjaiba vett.
Ernyedten figyeltem, mint egy rongybaba, ahogy egyenletes léptekkel felfelé haladtunk a dombon. Jó pár száz métert kellett megtennünk, talán egy kilométert is, de Danielen egyáltalán nem látszott, hogy erőlködött vagy kifáradt volna. Csak ámultam és bámultam. A terep egyenetlensége azért megviselt kissé, ezért nem kis megkönnyebbüléssel fedeztem fel a ház körvonalait. Ahogy egyre közelebb értünk, már csak azért imádkoztam, hogy kibírjam odáig. Daniel megállás nélkül kinyitotta az ajtót és a nappaliban lévő díványra fektetett, gondosan megemelve a fejemet egy párnával.
Lehunyt szemekkel feküdtem és közben hallgattam Daniel neszezését, ahol körülöttem sündörgött. Levette a cipőmet, a zoknimat és a nadrágom felé nyúlt. Egy pillanat alatt magamhoz tértem, és tágra nyílt szemmel rácsaptam Daniel kezére.
- Mit képzelsz te magadról? – bármennyire is igyekeztem, nem igazán sikerült igazi felháborodást csempészni a hangomban, ahhoz túlságosan is kimerült voltam.
- Olivia, nem feküdhetsz le ilyen koszosan. Hadd segítsek – Daniel behízelgő hangja csábítóbbnak tetszett, mint a saját önbecsülésem, de semmiképpen nem hagyhattam, hogy levetkőztessen. Álszent dolog volt, de legalább a megmaradt, hangyányi büszkeségemet nem akartam elveszíteni.
- Majd megoldom egyedül is, nem kell a segítséged! Kifáradnál addig, kérlek? – óvatosan felkönyököltem az egyik kezemmel, a másikkal meg az ajtó felé mutattam. Daniel kétkedőn végignézett rajtam, de aztán sóhajtott egyet és az ajtó felé indult.
- Ha kell valami, csak szólj! Itt leszek a közelben – mondta, mielőtt kilépett volna.
- Majd ha fagy… - csak az orrom alatt dörmögtem, nem volt kedvem újabb, na-ki-az-erősebb vitába keveredni.
Megtámaszkodtam a kanapé karfáján és lassan ülő helyzetbe toltam fel magam. A fejem még mindig iszonyatosan lüktetett, a szemeim előtt meg színes pontok táncoltak. Vettem pár mély levegőt és felálltam. Ezzel még nem is lett volna gond, de ahogy tettem egy lépést, a szédülés elsötétített előttem mindent és utána már csak arra eszméltem, hogy a padlón fekve nyöszörgök. Annyi szánalmasnak éreztem magam, annyira dühös, kimerült és frusztrált voltam, hogy bírtam ki és minden szent elhatározásom ellenére elsírtam magam. Csak feküdtem ott, a lábaimat a mellkasomig húzva, mint egy rakás szerencsétlenség, és azon gondolkodtam, hogy ennél mélyebbre már tényleg nem zuhanhattam volna. Fogalmam sincs, mennyi ideig fetrengtem az önsajnálatban, de egyszer csak elég volt. Gondolatban megráztam magam, mint eső után a kóbor kutyák és igyekeztem összekaparni magam a padlóról. Megtámasztottam a testemet a jobb kezemmel, de amikor a bal került volna sorra, felkiáltottam a belenyilalló fájdalomtól. Úgy tűnt, nagyobbat estem, mint hittem.
- Olivia? Jézusom Olivia, mit csinálsz a földön? – hős lovagom megérkezett. Felsóhajtottam.
- Épp Twisterezni támadt kedvem, tökfej – szúrtam oda neki, mire elvigyorodott és utánam nyúlt.
- Ahogy látom, a nagy szád még mindig a helyén van. Ez jó jel – a karjaimnál fogva fel akart húzni, de amikor a sérült bal kezemhez ért, hangosan kifakadtam.
- Hogy az a mennydörgős Isten csapna agyon! Eressz el, ez fáj! – zihálva próbáltam arrébb taszítani az előttem tornyosuló férfit, vajmi kevés sikerrel.
Változtatott a helyzetén és most már a derekamnál fogva cibált el a kanapéig. Villámló tekintettel viszonoztam a kedvességet, a hangulatom felért egy ötös szintű tornádóéval. Pokoli dühös voltam a világra és mivel Daniel volt az egyetlen élőlény húsz mérföldes körzetben, rajta csattant az ostor. Tisztában voltam, hogy lehetetlenül viselkedem, de nem tudtam gátat szabni az indulatomnak.
- Hol tanultál te ilyeneket? – Daniel leguggolt mellém és szakszerűen tanulmányozni kezdte a csuklómat, ami máris kissé feldagadt és elszíneződött.
- Az előkelő lányiskola nemcsak a társasági életre készít ám fel. Mi az, talán orvos is vagy? – gúnyosan felhúzott szemöldökömet egy pillanat alatt meggyilkolta a fájdalom, amit ő váltott ki a tapogatózásával.
- Tengerészgyalogság, Quantico. Kaptam alapvető orvosi kiképzést is. Egy transzplantációt nem tudnék elvégezni, de ezzel itt elboldogulok – még mindig mosolyogva a csuklómra bökött.
- Renden, Mr. Sokoldalúság, eltört vagy sem? – kissé megkönnyeztem a vizsgálatot, de nem volt annyira vészes. A fejem ezerszer jobban fájt, a koponyámat belülről döngető légkalapácsok egy percre se álltak le.
- Nem hiszem, hogy törés lenne. Csak egy zúzódás – Csak egy zúzódás?! Halálra váltan fekszem itt, száz sebből vérzek, és akkor ő kiböki, hogy csak egy zúzódás?!
- Ez most… - minden bizonnyal az arcom nyitott könyvként tükrözte a kirobbanni készülő haragomat, mert Daniel talpra ugrott és belém fojtotta a szót.
- Hozok rögzítőt, ne mozdulj! – úgy iszkolt kifelé a szobából, mintha száz ördög kergetné. Sötét tekintettel néztem utána, egyre újabb és újabb válogatott káromkodás hagyta el a számat. És amíg fortyogva emésztettem magam, észre sem vettem, hogy szép csendesen álomba merültem.
Mire felébredtem, már a hálómban voltam, puha párnák közt feküdve szidhattam magam a korábbi viselkedésemért. Mert bármit is tett vagy nem tett Daniel, azt el kellett ismernem, hogy amint szükségem volt rá, ott termett és megmentett, mint valamiféle modernkori királykisasszonyt. Szörnyű voltam, igazi hárpiaként rontottam rá, amikor ő csak engem védett, nekem akart jót. Azt kívántam, bárcsak megnyílna a föld és a pokolig süllyedhetnék. Fogalmam sem volt, hogy ezek után, hogy a fenébe leszek képes a szemébe nézni. Amíg a lehetőségeimet mérlegeltem – szökés Kínáig, zárdába vonulás, lakatlan szigetre költözés, ilyesmik – addig észre sem vettem, hogy már nem vagyok egyedül a szobában. Daniel a mellkasa előtt összekulcsolta a karjait és merengőn nézett valamit rajtam. Zavartan lesimítottam a hajam, és egyszerre vettem észre a kötést a fejemen és a kezemen is. A meglepetéstől benyögtem egy halk „óh”-t, mire elmosolyodott azzal a sok millió dolláros mosolyával. Visszahanyatlottam a párnára. Daniel ellökte magát az ajtókerettől, nesztelen léptekkel átszelte a szobát és az ágyam szélére telepedett. Még mindig nem szólt egy szót se, amitől egyre inkább ideges lettem. Nem tudtam, mi jár a fejében, mikor hord le, mikor küld el melegebb éghajlatra és ez kivitte a biztosítékot. Türelmetlenül gyűrögettem a takarót az ép kezem ujjaival és roppant bűnbánó pillantásokat vetettem rá, remélve, hogy érti a célzást.
- Olivia…
- Figyelj, én…
Egyszerre kezdtünk neki, amitől kuncognunk kellett. Megmelengette a lelkemet a jókedvtől csillogó szempárok látványa és ott, akkor rájöttem, hogy mindegy, mi történt és mi fog történni még köztünk és velünk, én mindent feladok, mindent feláldozok ezért a férfiért. Képtelen lettem volna tovább létezni nélküle. Egyben tartott engem, mellette másnak éreztem magam, olyasvalakinek, akivé mindig is válni akartam. Felnőttem mellette – még ha ez nem is vált mindig nyilvánvalóvá. A felfedezésem hatására mintha elfújták volna az eddigi rosszkedvemet. Vigyorogtam, mint a tök. Daniel viszont néhány perc múlva elkomorult és nagyon, de nagyon borúsan nézett rám. Nem adtam fel, a mosoly ráműtötte magát az arcomra.
- Olivia, mondanom kell valamit.
Vártam, hogy belekezdjen, de ő csak némán, megfeszülő állkapoccsal meredt maga elé. Elképzelni sem tudtam, mi az, ami ekkora gyötrődést okoz neki és ez elbizonytalanított. Boldognak akartam látni, érezni szerettem volna a jókedvtől szikrázó tekintetét magamon, hallani akartam a nevetését és legfőképp fájón vágytam az érintésére, arra a tökéletesen megkomponált dallamra, amit oly érzékien tudott játszani a testemen. Révetegen bámultam, azon se csodálkoztam volna, ha a szám sarkából nyáladzottam volna. Daniel megmozdult, rám függesztette zöld szemeit és ez engem is kiragadott az előbbi transzból.
- Daniel, figyelj, ami délután történt, az… - nem engedte, hogy a gondosan megfogalmazott, védőbeszéddel egybekulcsolt bocsánatkérésemet elmondjam, határozottan felemelte a kezét, jelezve, hogy duguljak el. A másodperc törtrészéig fellobbant bennem a harag, de gyorsan ki is aludt. Hát nem az imént határoztam el, hogy nyugton maradok?!
- Nem, engedd, hogy elmondjam. Egyébként pont erről szeretnék veled beszélni. Figyelj, ha ennyire zavar, hogy velem kell itt lenned, leadom az ügyet és küldenek valaki mást a védelmedre. A beépülésem sikerült, minden szükséges információt megszereztem, innentől egy másik ügynök is el tudja látni ezt a feladatot. Nem kell elviselned a látványomat, nem kell bezárva lenned velem. Mivel ennyire nem szívlelsz, azt hiszem, megoldható a probléma.
A nyugodtan elmondott szavakra a szívem őrült táncba kezdett. Lelki szemeim előtt máris szörnyű képsorok futottak, láttam, ahogy egy nagydarab, kopaszodó ügynök rám vigyorog a hiányos fogsorával, miközben cukrozott fánkot töm a szájába, közben kényelmesen pihenteti a göcsörtös ujjait a nadrágszíja alá lógó hatalmas hasán. Ó, nem… A hideg is kirázott a gondolatra, hogy valami nagyszájú pacákot kelljen elviselnem az én Adoniszom helyett. Nem volt ez diszkrimináció, vagy valami ilyesmi, pusztán a gőzerővel működő ösztöneim kapcsoltak vészadásra. tudtam, ha most elengedem Danielt, akkor nem látom újra soha többé. Ezt nem hagyhattam.
- Nem mehetsz el! Úgy értem, egész jól kijöttünk eddig, és ígérem, hogy összekapom magam. Tökéletes védelemre szoruló személy leszek. Ünnepélyesen esküszöm, hogy nincs több hiszti, nincs több kinyílt bicska a zsebben, nincs több felszínre hozott csatabárd. Tényleg, komolyan gondolom – az utolsó mondat Daniel kétkedő tekintetének és gúnyosan felhúzott szemöldökének szólt. Epekedve vártam a reakcióját.
- Nem, Liv, azt hiszem, ez nem fog működni. Mindazok után, ami történt velünk… Ennek sosem szabadott volna így alakulnia. Én a munkámat végzem, neked pedig csak egy újabb megoldandó esetnek kellene lenned. Olivia, én nem adhatok neked semmit! Mert bármennyire is szeretnélek, nem feledkezhetünk meg a rajtunk kívül álló dolgokról sem. Egyszóval, Olivia, én elmegyek – elszántan rám pillantott, a tekintete csupa keménység volt, tele volt megingathatatlan szigorúsággal.
Elnehezedett a szívem, a szemeimet csípték a könnyek, de még nem akartam feladni. Amíg egy hangyányi esélyt is láttam arra, hogy végül minden jóra fordul, képtelen lettem volna csak úgy elsétálni. Nem engedhettem, de arra sem bírtam rávenni magam, hogy könyörögjek, a nem kis mértékű egóm nem hajtott ilyen könnyen fejet. Hogy ez jó volt-e vagy sem, magam sem tudtam. Mindenesetre kockáztattam, feltettem mindent egy lapra és nem szóltam egy szót se, csak lassan, finoman közelebb csúsztam hozzá. Daniel szempillái megrebbentek, ahogy igyekezett kitalálni a következő lépésemet. Sutba dobtam az összes létező szabályát és megcsókoltam. Nem voltam vad, sem követelőző, lágyan értem az ajkához, lehetőséget adva neki a döntésre. Ha ellökött volna magától, nem hibáztattam volna érte. Ehelyett azonban az ujjai lassan a tarkómra kúsztak, most már ő irányított, ő volt a domináns fél. Nem bántam. Hogy is bánhattam volna? A szívem riadt kismadárként repdesett szűkké vált mellkasomban, a levegő süvítve, zihálva járta a táncát a tüdőmben. Lelkesen átöleltem én is őt, egyre közelebb préselve magam hozzá. Nem emlékszem, mikor éreztem végre magam mellett őt az ágyban, ha agyonütnek, sem tudnám megmondani, mikor kerültek le rólunk a ruhák. Csak az a végtelen szenvedély, az a mindent elsöprő érzékiség hagyott nyomot bennem, amikor a testünk a legnagyobb extázisban egybeforrt és összecsendültek a lelkeink.
Pillekönnyűnek éreztem magam, miközben a leírhatatlanul tökéletes szeretkezésünk után elégedetten figyeltem a mellettem szuszogó Danielt. Életem végéig el tudtam volna nézni őt, de a testem egyéb emberi szükségletei is helyet követeltek maguknak. Csendesen felkeltem és a sötétben botorkálva elcsoszogtam a fürdőszobáig. Miután végeztem, belenéztem a mosdó feletti tükörbe és döbbenten néztem a saját tükörképemet. A velem szemben álló lány nem lehettem én. Kócos haja százfelé meredezett, de ez nem rontott az összképen, épp ellenkezőleg. Pazarul keresztezte a kipirult arcát, kiemelte a sötétzölden csillogó szemek lágy fényét, finoman hangsúlyozta a csókoktól felduzzadt ajkait. Ahogy bámultam a tükörképemet, a szám egyre nagyobb mosolyra húzódott. Szerettem látni, mit művel velem ez a fickó és szándékomban állt még nagyon sokáig átélni ezt. Felemeltem a hüvelyujjam a tükörképbeli énemnek, kilibbentem a fürdőszobából és visszabújtam Daniel mellé az ágyba. Lelkem minden örömével körbeburkolózva aludtam el.
Mikor másnap reggel felébredtem, egyedül találtam magam. Rám tört egy deja vu érzés, de elhessegettem a gonosz gondolatokat és szándékosan erőltetett vidámsággal magamra kaptam a köntösömet és mezítláb leszaladtam a földszintre. Vigyorogva haladtam a konyha felé, de amit odabent találtam, felért a legrosszabb rémálmommal. Egy köpcös hapsi ült Daniel, az én Danielem helyett az asztalnál, és csokis fánkot tömött éppen a szájába, miközben a reggeli lapot forgatta az ujjai között. Megszédültem, bele kellett kapaszkodnom az ajtófélfába. Kétségbeesetten gyártottam az elméleteket a férfi jelenlétét igazolva, de egyik sem tűnt valószínűnek. Talán Danielnek csak dolga akadt, talán baj van apával, talán épp most tart hazafelé, hogy a karjaiba véve elbújtasson a világ elől. Mélyen legbelül már tudtam, hogy szó sincs ilyesmiről, de a védekezési mechanizmusom makacsul tagadott minden fájdalmas elképzelést.
A férfi végre észrevette, hogy már nincs egyedül a konyhában. Lázas sietséggel felugrott a székről, maszatos kezét a nadrágjába törölte és felém indult.
- Jó reggelt, Miss! John Mumble vagyok, a testőre – a kinyújtott kezét észre se véve csak bámultam bele az arcába, eltátotta ma számat és egyáltalán, úgy viselkedtem, mint valami holdkóros. Az fejem szét akart szakadni, ahogy dübörögtek benne a gondolatok. Hol van Daniel? Nem hagyhatott itt ezel a fickóval! Nem, nem, nem! Zakatolt az agyam, de már éreztem, ahogy forró könnyek szántják végig az arcomat. Féltem, pokolian rettegtem a választól, de muszáj volt feltennem a kérdést:
- Hol van Everton? – ijesztően halk és remegő volt a hangom, üresen kongott, akár egy sírbolt. A testőr szemébe meglepettség költözött.
- Azt hittem tudja. Everton kérte az áthelyezését tegnap délután – felelte kissé megzavarodva, de képtelen voltam most rá figyelni. Csak egy mondat kavargott a lelkemben.
Daniel beváltotta az ígéretét. Elment.
2010. augusztus 5., csütörtök
8. fejezet
Először is, sajnálom, hogy eddig tartott, tényleg nagyon szégyellem magam, de egyszerűen semmi ihletem nem volt hozzá. Most is rövidebb lett egy hangyányival, mint szokott, de ennyi telt tőlem :$ Remélem, azért élvezni fogjátok :) És bocs a végért, nem hagyhattam ki :P
A bágyadt reggeli napsugarak utat találtak maguknak a függöny redői között és az arcomon megpihenve ébredésre sarkalltak. Fáradtan fordultam a másik oldalamra, élveztem a selyem hűvösségét a bőrömön és valahogy nem akaródzott még kinyitnom a szemeimet. Kellemes, már-már jóleső zsibbadást éreztem a tagjaimban, ahogy nagyot nyújtózva forgolódtam, és megkíséreltem elnyomni az ásítást, miközben magam mellett tapogatózva keresgéltem. Amikor az ujjaim csak a semmit találták, kíváncsian kinyitottam az egyik szememet. Csalódottan vettem észre, hogy egyedül fekszem a hatalmas ágyban. Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy az első, szerelmes éjszaka utáni reggel különleges lesz, összebújós, jaj-de-szeretlek dolog, de az ilyesfajta álmainak úgy látszott, hogy befellegzett. Egy mély sóhaj után, türelmetlenül ledobtam magamról a takarót és meztelenül a fürdőszobába siettem. A meleg víz viszonylag gyorsan kiűzte belőlem a bágyadtságot, negyed óra múlva teljesen felfrissülve léptem ki a zuhany alól. A hajamra tekertem egy törülközőt és belebújtam az egyetlen fellelhető ruhadarabba. Daniel inge jótékonyan takart ott, ahol kellett, bár a lábamból így is többet mutatott, mint amit a jó erkölcs megkívánt. Azok után azonban, amit mi ketten átéltünk, úgy gondoltam, hogy a szemérmesség kissé képmutató lenne, ezért úgy, ahogy voltam, megindultam a konyha felé.
Síri csend honolt az egész házban, így jócskán meglepődtem, mikor Danielt a konyhában találtam. Békésen ült az asztalnál egy kávéval a kezében, miközben beletemetkezett az előtte fekvő újságba. Nekidőltem az ajtófélfának és megbabonázva figyeltem, ahogy a csészét a szájához emelte és ivott egy kortyot. Az ajkai éppoly simán érintették a hűvös porcelánt, ahogy néhány órával ezelőtt az én felhevült bőrömet. Az előtörő emlékek hatására borzongás futott végig a gerincemen, belső villámcsapásként cikázott át a sejtjeimen és megtelepedett a gyomromban. Szinte beteges késztetést éreztem arra, hogy megérintsem, hogy beletúrjak a hajába, az ölébe telepedjek, és ott folyassuk, ahol nemrég abbahagytuk. Lassan futtattam végig a tekintetemet a mellkasán, ahol a nyitott inggallér bőkezű belátást tett lehetővé a dagadó izmokra, felsiklottam egészen a szép ívű szájáig, amiről mindig a csókjai és az azok által keltett szenvedély jutott eszembe. Annyira beleéltem magam az álmaimba, hogy észre sem vettem, hogy Daniel már nem a napilappal volt elfoglalva. Ahogy megtaláltam a szemeit, láttam, hogy elsötétültek a vágytól, fekete tűz lobogott bennük, ami készen állt arra, hogy ismét felperzselje a világot. De volt emellett az izzás mellett más is, egyfajta tagadás és önkontroll, és ezek végül felülkerekedtek a vágyon. Határozottan megköszörülte a torkát, összehajtotta az újságot és megkeményítette a tekintetét.
- Jó reggelt. Leülnél, kérlek? – mutatott a szemben lévő székre. A gyomrom diónyira zsugorodott, volt bennem egyfajta nyugtalanság, amit nem voltam képes megmagyarázni.
- ’reggelt – motyogtam magam elé, miközben a számat rágcsáltam.
- Liv, beszélnünk kell… - úgy mondta ezt, mint akinek egyáltalán nem fűlik hozzá a foga.
- Rendben – bólintottam, de ő nem kezdte el, csak bámult rám, az arca merő elkeseredés volt, és én nem tudtam, miért. Ennyire szörnyű lett volna számára az éjszaka? Reményvesztetten rogytam le a székre, összekulcsoltam a lábaimat és türelmetlenül – vagy inkább felettébb idegesen – dobolni kezdtem az ujjaimmal a sima asztallapon.
- Liv, ami a múlt éjjel történt… nos, az többé nem ismétlődhet meg. Ennek ellenére szeretném, ha barátok maradnánk – Daniel rám villantotta a szemét, kígyóként leste minden mozdulatomat. A legszívesebben felképeltem volna a szavai után, de aztán rájöttem, hogy azzal csak magam alatt vágnám a fát. Bár a legalapvetőbb dolgokban sem értettem vele egyet, ezek után mi mást tehettem volna?
- Egyetértünk. Csak azért, mert te nem bírtál a hormonjaiddal, még nem kell… - esélyem sem volt befejezni, mert Daniel, mint valami fújtató bika, felpattant az asztaltól és vörös fejjel, megfeszült testtel rám mordult.
- Még hogy én nem bírtam a… Ugyan már, ezt te sem gondolod komolyan! Ha jól emlékszem, te épp úgy benne voltál, hogy mi… Nem tiltakoztál túlságosan! – Daniel teljesen kikelt magából, láthatólag érzékeny pontra tapintottam.
- Ezt nem is tagadom. De tudhattad volna előre, hogy ez lesz! Elvégre te vagy a tapasztaltabb kettőnk közül! – olcsó húzás volt, de nem hagyhattam ki. Vérig sértett az előbb és ez bosszút kívánt. Elértem a célomat, mert Daniel természetellenes vörössége eltűnt, helyette elsápadt és kikerekedtek a szemei.
- Nézd, én… én nem tudtam, hogy neked ez volt az első. Szólnod kellett volna! – rivallt rám ismét.
- Ó, igen? Mert az olyan könnyű! Nem tudom, hogy állt volna félre a szád, ha mondjuk, vacsora közben megemlítem! „A tegnapi Knicks meccsen mekkorát alakított Felton! Ja, és képzeld, még szűz vagyok, de ez ne zavarjon, nyugodtan feküdjünk csak le egymással.” El tudom képzelni, milyen képet vágtál volna! – csak úgy köpködtem a szavakat, már semmi nem tudott volna megállítani. Minden dühömet rá akartam szabadítani, a sárba akartam tiporni, ahogy ő engem.
- Jó, elismerem, hogy ez nem lett volna éppen a legmegfelelőbb helyzet, de legalább akkor szólhattál volna, mielőtt én… mielőtt… - kissé megdöbbentem, mert még sosem láttam őt ennyire zavartnak.
- Mielőtt elvetted a szüzességem? – segítettem ki kissé gonoszkodva.
- Am, igen – bólintott lendületesen.
- Nem hittem volna, hogy fontos… - most már én is elbizonytalanodtam, kezdtem magam bűnösnek érezni.
- Még hogy nem fontos? Mondd, Liv, van neked eszed? Nem fontos… Esküszöm, eldobom az agyam tőled… - Daniel beletúrt a hajába és elkezdett fel-alá járkálni. Az előbbi bűnbánatomat mintha elfújták volna, a kijelentése semmissé tette egy pillanat alatt.
- Ó, szóval már az értelmi képességeimet is kétségbe vonod? Hát tudd meg, Daniel Everton, nálad önzőbb, felfuvalkodottabb és korlátoltabb hólyagot még nem láttam! Menj a fenébe! – vágtam hozzá, és felrohantam az emeletre, átöltöztem, majd kiszáguldottam az ajtón, jó hangosan becsapva magam után azt.
Nem igazán tudtam, hogy merre megyek, csak rohantam előre, egyre inkább vakon, mert a könnyeim megállíthatatlanul folytak. Hol vannak ilyenkor a tündérmesékbe illő befejezések? Miért nem szólt senki, hogy ez ennyire fájhat? Mindig is azt hittem, hogy ha az ember szerelmes, akkor a világ egyszerre kiszínesedik, minden új értelmet nyer, és a lelket megtölti egyfajta felhőtlen öröm. Ehhez képest milliónyi szilánkra szakadt szívvel rohantam az ismeretlen felé, olyan kínnal a bensőmben, amit nem voltam képes legyűrni. Azt kívántam, bárcsak az egész világ hallaná, ahogy a szívem összetört, bárcsak lenne valami, ami elterelné a figyelmemet a fájdalomról. És rájöttem, hogy igenis hallható volt, én hallottam a belső hangot, ami üvöltött, annyira sikoltott, hogy zúgott tőle a fülem és belefájdult a fejem. Oda-vissza csapkodott a mellkasomban, mint valami csapdába esett, rettegő vadállat, félve és kínlódva visszhangzott a koponyámban, minden sikoltáskor újabb darabokat törve le a lelkemből. Mert ez történik, ha szerelmes leszel: kitárulkozol, felfeded önnön valódat és ezzel együtt sebezhetővé válsz. És mindig jön valaki, aki megaláz és porba tipor. Ez elkerülhetetlen. Akkor már tudtam ezt, mégsem voltam képes elfogadni. A szívem és az eszem külön utakon járt, nem beszéltek egymással és ezzel az őrületbe kergettek.
Miközben futottam előre, észrevettem egy sziklanyúlványt, ami meredeken terpeszkedett a tenger fölött. Habozás nélkül irányt váltottam és a földnyelv felé indultam. Amikor közelebb értem, kicsit elbizonytalanodtam, mert elég keskenynek és ingatagnak tűnt, de annyira egyedül akartam lenni, na meg a bánatom is elhomályosította a józan eszemet, hogy a veszéllyel mit sem törődve végigmentem rajta, és leültem a végére. A lábam alatt jó negyven méterrel a tenger viharosan hullámzott, mennydörgő robajjal vágtatott neki újra és újra a sziklafalnak, megremegtetve ezzel a talajt alattam. Elbűvölten figyeltem a természet kegyetlenségét, arra gondoltam, pont ilyenek vagyunk mi, emberek is. Bármennyire fáj, bármennyire is szenvedünk attól, ahogy a falnak, a közöny és bántás falának csapódunk, csak azért is talpra állunk, és ismét teljes erővel nekiszaladunk. Mert nem tanulunk a hibáinkból, nem fogjuk fel, hogy nekünk ez rossz. Szükségünk van a fájdalomra, mert enélkül nem tudnánk, hogy élünk. Ahogy lehajtottam a fejem, a könnyeim szabadon zuhantak alá a mélységbe, csepp csepp után hullott, hogy aztán eggyé váljon a végtelen óceánnal. Szerettem volna én is elvegyülni és feloldódni, nem törődni semmivel, csak sodródni az árral. A hullámokban rám törő zokogástól elszédültem, így az oldalamra feküdve összegömbölyödtem a párkány szélén. Egy idő után meguntam, hogy csak sajnáltatom magam. Eszembe jutott apám, és az, hogy engem nem ilyen nyávogós, beképzelt és gyenge embernek neveltek. Szerettem volna, ha büszke lenne rám, még ha sosem fogja megtudni mindazt, ami az elmúlt huszonnégy órában történt velem. Így fogtam a maradék kis önbecsülésemet, felálltam, leporoltam a ruhámat és lassú tempóban igyekeztem minél messzebb jutni a háztól. Furcsa módon már nem éreztem magam elrabolva és valószínűleg Daniel is elfelejthette, mert még akkor sem rohant ki utánam, mikor már bőven a látóterén kívül jártam.
Jó pár megtett kilométer után apró kis házakat vettem észre a part mentén sorakozva. A kíváncsiságom erősebb volt bennem, mint a félelem az esetleges lebukástól, ezért közelebb merészkedtem. Amikor egész közel kerültem, elragadtatottan döbbentem rá, hogy egy apró kis faluba jutottam. Nem lehetett benne húsz háznál több, mind nagyon takarosak voltak, rendezettek, akárcsak a főutca, a maga kis virágaival meg az apró ajándékboltjával. Ahogy jobban körülnéztem, feltűnt, hogy talán túlzottan is rendes volt az egész. Akár valami díszlet. Sehol egy darab, szélfútta szemét, sehol egy kátyú vagy hiányzó tetőcserép. Képeslapra kívánkozó látvány volt. És ami a legfurcsább volt, hogy nem láttam egy teremtett lelket sem. Nem voltak trécselő nénikék a vegyesbolt előtt, nem játszottak gyerekek a tökéletes játszótéren, nem hangzott ki az ivóból harsány kiabálás. Egyre inkább fúrta az oldalamat a kíváncsiság, ezért elszántan a kisbolthoz mentem, és benyomtam az ajtót. Azt hittem, zárva lesz, de az ajtó tiltakozás nélkül engedett a szelíd erőszaknak. Odabent már az fogadott, amire vártam: példásan elhelyezett polcok, rajtuk kifogástalan áruk, szemkápráztató tisztaság. Meglepetésemre a pult mögött állt valaki, aki talán sokkal döbbentebben nézett rám, mint én őrá. Idős ember volt, olyan nyolcvan körüli, és ő is épp olyan csinosan nézett ki, mint az üzlete.
Mintha valami rosszat követett volna el, villámgyorsan rendezte az arcvonásait és szívélyes mosollyal az arcán kijött a pult mögül.
- Szép jó napot, hölgyem! Segíthetek esetleg valamiben? – a szabványmosoly, ami ott virított az arcán elképesztően idegesített, de nem akartam udvariatlan lenni.
- Nem, köszönöm, csak körülnéznék – mosolyogtam én is rá. Megvillant a szeme, de aztán egy udvarias kézmozdulattal az utamra bocsátott.
Ezek után némileg feszengve jártam körül a boltot. Tényleg minden tökéletes volt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A zöldségek és gyümölcsök már-már mértani pontossággal voltak halmokba rendezve, a pékáruk csak úgy hívogatták az embert, és a többi áru is kifogástalan volt. Levettem pár holmit a polcokról, amikre úgy gondoltam, hogy szükségem lesz. Volt nálam néhány dollár, de nem túl sok, így nem költekezhettem szabadon. Vettem fogkefét és fogkrémet, néhány almát meg egy térképet. Nem nagyon számítottam arra, hogy megléphetek Daniel elől, de nem adtam fel a reményt. Felötlött bennem, hogy talán a boltostól segítséget kérhetnék, de gyorsan elvetettem ezt a kósza ötletet. Ha csakugyan akkora veszélyben vagyok, talán nem kellene kísértenem a sorsot… És mivel az életösztönöm még mindig nagyobb volt, mint a büszkeségem, ezért megadtam magam. Pár napot még kibírtam Daniel társaságában. Aztán úgyis mindennek vége lesz… Megráztam a fejem figyelemelterelés gyanánt és a pulthoz sétáltam. Szép sorban lerakodtam a magammal hozott cuccokat. Ahogy végignéztem az áruk során, rájöttem, hogy még én magam is tökéletes rendben tettem le őket, mintha rám ragadt volna ez a kifogástalanság mánia. Csaknem hangosan felröhögtem a helyzet abszurditásán. Ott álltam egy szó szerint mintaszerű falucskában, egy még pedánsabb kis boltban, elrabolva, lelkileg kifosztva, megalázva és így tovább, és éppen térképet veszek, hogy meg tudjak szökni egy olyan helyről, ahol még életemben nem jártam, egy olyan ember elől, akit valószínűleg olyan profira faragtak a seregben, vagy az FBI-nál, vagy tudom is én, hogy olyat még nem hordott a hátán a Föld. Így összefoglalva csakugyan úgy hangzott, mint valami rémes dél-amerikai szappanopera forgatókönyve. Mielőtt teljesen hülyét csináltam volna magamból egy idegen előtt, gyorsan kifizettem, amit vásároltam, felkaptam a pultról a papírzacskót és már ott sem voltam.
Amint kiértem a friss levegőre, kiszakadt belőlem a röhögés. Percekig csak álltam ott, már szúrt az oldalam, de én csak nevettem, hangosan és visítozva. Szükségem volt jó néhány mély levegőre, hogy le tudjak nyugodni. Fél kézzel letöröltem a könnyeimet, kivettem egy almát a zacskóból, és miközben azt eszegettem, végigsétáltam a falun. Olyannyira teljes volt minden, hogy szó szerint szégyelltem magam. Valahogy nem illettem ebbe a környezetbe, és szerintem ez akkor sem lett volna másképp, ha a legjobb ruhámban, csili-vili kocsival és libériás sofőrrel toppanok be. Elgondolkozva és ámulva mentem előre, egészen az utca végéig. Azt hittem, olyan lesz, mintha elvágták volna, de nem. Volt ott egy hatalmas, földszintes raktárféleség, olyasmi, mint amilyenek a farmokon vannak. Ez is kifogástalan volt, de volt benne valami furcsa is. Nem volt bejárata. Se ajtó, se kapu, se ablak, mintha valamit nagyon odabent akartak volna tartani. Vagy kint.
Közelebb akartam menni hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem, de váratlanul három férfi bukkant fel a semmiből. Ők is utolérhetetlenül mintaszerűen néztek ki, vasalt ruhák, milliméter pontosan beállított frizura, ránctalan arc. A tökéletességük ellenére, vagy inkább éppen azért, félelmet keltően néztek ki. Lassan közelítettek, nem szóltak egy szót sem, csak meredten néztek. Ijedtemben sarkon fordultam és elindultam az ellenkező irányba. A fickók jöttek utánam, így gyorsabb tempóra kapcsoltam. Amint kiértem a faluból, visszafordultam. A férfiak megálltak, bámultak még egy darabig, majd megfordultak és elmentek.
Fejcsóválva igyekeztem vissza a házhoz, be akartam számolni Danielnek erről a helyről. Volt valami hátborzongató az egészben, nem volt semmi normális, vagyis minden túl normális volt. Fenyegető érzések szálltak meg. Gyorsabban kapkodtam a lábaimat és már épp elértem volna a dombtetőt, ahonnan már láthattam volna a házat, mikor valami kemény tárgy fejbe vágott.
Felkiáltottam fájdalmamban, de a sikolyom beleveszett a tenger zúgásába.
A bágyadt reggeli napsugarak utat találtak maguknak a függöny redői között és az arcomon megpihenve ébredésre sarkalltak. Fáradtan fordultam a másik oldalamra, élveztem a selyem hűvösségét a bőrömön és valahogy nem akaródzott még kinyitnom a szemeimet. Kellemes, már-már jóleső zsibbadást éreztem a tagjaimban, ahogy nagyot nyújtózva forgolódtam, és megkíséreltem elnyomni az ásítást, miközben magam mellett tapogatózva keresgéltem. Amikor az ujjaim csak a semmit találták, kíváncsian kinyitottam az egyik szememet. Csalódottan vettem észre, hogy egyedül fekszem a hatalmas ágyban. Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy az első, szerelmes éjszaka utáni reggel különleges lesz, összebújós, jaj-de-szeretlek dolog, de az ilyesfajta álmainak úgy látszott, hogy befellegzett. Egy mély sóhaj után, türelmetlenül ledobtam magamról a takarót és meztelenül a fürdőszobába siettem. A meleg víz viszonylag gyorsan kiűzte belőlem a bágyadtságot, negyed óra múlva teljesen felfrissülve léptem ki a zuhany alól. A hajamra tekertem egy törülközőt és belebújtam az egyetlen fellelhető ruhadarabba. Daniel inge jótékonyan takart ott, ahol kellett, bár a lábamból így is többet mutatott, mint amit a jó erkölcs megkívánt. Azok után azonban, amit mi ketten átéltünk, úgy gondoltam, hogy a szemérmesség kissé képmutató lenne, ezért úgy, ahogy voltam, megindultam a konyha felé.
Síri csend honolt az egész házban, így jócskán meglepődtem, mikor Danielt a konyhában találtam. Békésen ült az asztalnál egy kávéval a kezében, miközben beletemetkezett az előtte fekvő újságba. Nekidőltem az ajtófélfának és megbabonázva figyeltem, ahogy a csészét a szájához emelte és ivott egy kortyot. Az ajkai éppoly simán érintették a hűvös porcelánt, ahogy néhány órával ezelőtt az én felhevült bőrömet. Az előtörő emlékek hatására borzongás futott végig a gerincemen, belső villámcsapásként cikázott át a sejtjeimen és megtelepedett a gyomromban. Szinte beteges késztetést éreztem arra, hogy megérintsem, hogy beletúrjak a hajába, az ölébe telepedjek, és ott folyassuk, ahol nemrég abbahagytuk. Lassan futtattam végig a tekintetemet a mellkasán, ahol a nyitott inggallér bőkezű belátást tett lehetővé a dagadó izmokra, felsiklottam egészen a szép ívű szájáig, amiről mindig a csókjai és az azok által keltett szenvedély jutott eszembe. Annyira beleéltem magam az álmaimba, hogy észre sem vettem, hogy Daniel már nem a napilappal volt elfoglalva. Ahogy megtaláltam a szemeit, láttam, hogy elsötétültek a vágytól, fekete tűz lobogott bennük, ami készen állt arra, hogy ismét felperzselje a világot. De volt emellett az izzás mellett más is, egyfajta tagadás és önkontroll, és ezek végül felülkerekedtek a vágyon. Határozottan megköszörülte a torkát, összehajtotta az újságot és megkeményítette a tekintetét.
- Jó reggelt. Leülnél, kérlek? – mutatott a szemben lévő székre. A gyomrom diónyira zsugorodott, volt bennem egyfajta nyugtalanság, amit nem voltam képes megmagyarázni.
- ’reggelt – motyogtam magam elé, miközben a számat rágcsáltam.
- Liv, beszélnünk kell… - úgy mondta ezt, mint akinek egyáltalán nem fűlik hozzá a foga.
- Rendben – bólintottam, de ő nem kezdte el, csak bámult rám, az arca merő elkeseredés volt, és én nem tudtam, miért. Ennyire szörnyű lett volna számára az éjszaka? Reményvesztetten rogytam le a székre, összekulcsoltam a lábaimat és türelmetlenül – vagy inkább felettébb idegesen – dobolni kezdtem az ujjaimmal a sima asztallapon.
- Liv, ami a múlt éjjel történt… nos, az többé nem ismétlődhet meg. Ennek ellenére szeretném, ha barátok maradnánk – Daniel rám villantotta a szemét, kígyóként leste minden mozdulatomat. A legszívesebben felképeltem volna a szavai után, de aztán rájöttem, hogy azzal csak magam alatt vágnám a fát. Bár a legalapvetőbb dolgokban sem értettem vele egyet, ezek után mi mást tehettem volna?
- Egyetértünk. Csak azért, mert te nem bírtál a hormonjaiddal, még nem kell… - esélyem sem volt befejezni, mert Daniel, mint valami fújtató bika, felpattant az asztaltól és vörös fejjel, megfeszült testtel rám mordult.
- Még hogy én nem bírtam a… Ugyan már, ezt te sem gondolod komolyan! Ha jól emlékszem, te épp úgy benne voltál, hogy mi… Nem tiltakoztál túlságosan! – Daniel teljesen kikelt magából, láthatólag érzékeny pontra tapintottam.
- Ezt nem is tagadom. De tudhattad volna előre, hogy ez lesz! Elvégre te vagy a tapasztaltabb kettőnk közül! – olcsó húzás volt, de nem hagyhattam ki. Vérig sértett az előbb és ez bosszút kívánt. Elértem a célomat, mert Daniel természetellenes vörössége eltűnt, helyette elsápadt és kikerekedtek a szemei.
- Nézd, én… én nem tudtam, hogy neked ez volt az első. Szólnod kellett volna! – rivallt rám ismét.
- Ó, igen? Mert az olyan könnyű! Nem tudom, hogy állt volna félre a szád, ha mondjuk, vacsora közben megemlítem! „A tegnapi Knicks meccsen mekkorát alakított Felton! Ja, és képzeld, még szűz vagyok, de ez ne zavarjon, nyugodtan feküdjünk csak le egymással.” El tudom képzelni, milyen képet vágtál volna! – csak úgy köpködtem a szavakat, már semmi nem tudott volna megállítani. Minden dühömet rá akartam szabadítani, a sárba akartam tiporni, ahogy ő engem.
- Jó, elismerem, hogy ez nem lett volna éppen a legmegfelelőbb helyzet, de legalább akkor szólhattál volna, mielőtt én… mielőtt… - kissé megdöbbentem, mert még sosem láttam őt ennyire zavartnak.
- Mielőtt elvetted a szüzességem? – segítettem ki kissé gonoszkodva.
- Am, igen – bólintott lendületesen.
- Nem hittem volna, hogy fontos… - most már én is elbizonytalanodtam, kezdtem magam bűnösnek érezni.
- Még hogy nem fontos? Mondd, Liv, van neked eszed? Nem fontos… Esküszöm, eldobom az agyam tőled… - Daniel beletúrt a hajába és elkezdett fel-alá járkálni. Az előbbi bűnbánatomat mintha elfújták volna, a kijelentése semmissé tette egy pillanat alatt.
- Ó, szóval már az értelmi képességeimet is kétségbe vonod? Hát tudd meg, Daniel Everton, nálad önzőbb, felfuvalkodottabb és korlátoltabb hólyagot még nem láttam! Menj a fenébe! – vágtam hozzá, és felrohantam az emeletre, átöltöztem, majd kiszáguldottam az ajtón, jó hangosan becsapva magam után azt.
Nem igazán tudtam, hogy merre megyek, csak rohantam előre, egyre inkább vakon, mert a könnyeim megállíthatatlanul folytak. Hol vannak ilyenkor a tündérmesékbe illő befejezések? Miért nem szólt senki, hogy ez ennyire fájhat? Mindig is azt hittem, hogy ha az ember szerelmes, akkor a világ egyszerre kiszínesedik, minden új értelmet nyer, és a lelket megtölti egyfajta felhőtlen öröm. Ehhez képest milliónyi szilánkra szakadt szívvel rohantam az ismeretlen felé, olyan kínnal a bensőmben, amit nem voltam képes legyűrni. Azt kívántam, bárcsak az egész világ hallaná, ahogy a szívem összetört, bárcsak lenne valami, ami elterelné a figyelmemet a fájdalomról. És rájöttem, hogy igenis hallható volt, én hallottam a belső hangot, ami üvöltött, annyira sikoltott, hogy zúgott tőle a fülem és belefájdult a fejem. Oda-vissza csapkodott a mellkasomban, mint valami csapdába esett, rettegő vadállat, félve és kínlódva visszhangzott a koponyámban, minden sikoltáskor újabb darabokat törve le a lelkemből. Mert ez történik, ha szerelmes leszel: kitárulkozol, felfeded önnön valódat és ezzel együtt sebezhetővé válsz. És mindig jön valaki, aki megaláz és porba tipor. Ez elkerülhetetlen. Akkor már tudtam ezt, mégsem voltam képes elfogadni. A szívem és az eszem külön utakon járt, nem beszéltek egymással és ezzel az őrületbe kergettek.
Miközben futottam előre, észrevettem egy sziklanyúlványt, ami meredeken terpeszkedett a tenger fölött. Habozás nélkül irányt váltottam és a földnyelv felé indultam. Amikor közelebb értem, kicsit elbizonytalanodtam, mert elég keskenynek és ingatagnak tűnt, de annyira egyedül akartam lenni, na meg a bánatom is elhomályosította a józan eszemet, hogy a veszéllyel mit sem törődve végigmentem rajta, és leültem a végére. A lábam alatt jó negyven méterrel a tenger viharosan hullámzott, mennydörgő robajjal vágtatott neki újra és újra a sziklafalnak, megremegtetve ezzel a talajt alattam. Elbűvölten figyeltem a természet kegyetlenségét, arra gondoltam, pont ilyenek vagyunk mi, emberek is. Bármennyire fáj, bármennyire is szenvedünk attól, ahogy a falnak, a közöny és bántás falának csapódunk, csak azért is talpra állunk, és ismét teljes erővel nekiszaladunk. Mert nem tanulunk a hibáinkból, nem fogjuk fel, hogy nekünk ez rossz. Szükségünk van a fájdalomra, mert enélkül nem tudnánk, hogy élünk. Ahogy lehajtottam a fejem, a könnyeim szabadon zuhantak alá a mélységbe, csepp csepp után hullott, hogy aztán eggyé váljon a végtelen óceánnal. Szerettem volna én is elvegyülni és feloldódni, nem törődni semmivel, csak sodródni az árral. A hullámokban rám törő zokogástól elszédültem, így az oldalamra feküdve összegömbölyödtem a párkány szélén. Egy idő után meguntam, hogy csak sajnáltatom magam. Eszembe jutott apám, és az, hogy engem nem ilyen nyávogós, beképzelt és gyenge embernek neveltek. Szerettem volna, ha büszke lenne rám, még ha sosem fogja megtudni mindazt, ami az elmúlt huszonnégy órában történt velem. Így fogtam a maradék kis önbecsülésemet, felálltam, leporoltam a ruhámat és lassú tempóban igyekeztem minél messzebb jutni a háztól. Furcsa módon már nem éreztem magam elrabolva és valószínűleg Daniel is elfelejthette, mert még akkor sem rohant ki utánam, mikor már bőven a látóterén kívül jártam.
Jó pár megtett kilométer után apró kis házakat vettem észre a part mentén sorakozva. A kíváncsiságom erősebb volt bennem, mint a félelem az esetleges lebukástól, ezért közelebb merészkedtem. Amikor egész közel kerültem, elragadtatottan döbbentem rá, hogy egy apró kis faluba jutottam. Nem lehetett benne húsz háznál több, mind nagyon takarosak voltak, rendezettek, akárcsak a főutca, a maga kis virágaival meg az apró ajándékboltjával. Ahogy jobban körülnéztem, feltűnt, hogy talán túlzottan is rendes volt az egész. Akár valami díszlet. Sehol egy darab, szélfútta szemét, sehol egy kátyú vagy hiányzó tetőcserép. Képeslapra kívánkozó látvány volt. És ami a legfurcsább volt, hogy nem láttam egy teremtett lelket sem. Nem voltak trécselő nénikék a vegyesbolt előtt, nem játszottak gyerekek a tökéletes játszótéren, nem hangzott ki az ivóból harsány kiabálás. Egyre inkább fúrta az oldalamat a kíváncsiság, ezért elszántan a kisbolthoz mentem, és benyomtam az ajtót. Azt hittem, zárva lesz, de az ajtó tiltakozás nélkül engedett a szelíd erőszaknak. Odabent már az fogadott, amire vártam: példásan elhelyezett polcok, rajtuk kifogástalan áruk, szemkápráztató tisztaság. Meglepetésemre a pult mögött állt valaki, aki talán sokkal döbbentebben nézett rám, mint én őrá. Idős ember volt, olyan nyolcvan körüli, és ő is épp olyan csinosan nézett ki, mint az üzlete.
Mintha valami rosszat követett volna el, villámgyorsan rendezte az arcvonásait és szívélyes mosollyal az arcán kijött a pult mögül.
- Szép jó napot, hölgyem! Segíthetek esetleg valamiben? – a szabványmosoly, ami ott virított az arcán elképesztően idegesített, de nem akartam udvariatlan lenni.
- Nem, köszönöm, csak körülnéznék – mosolyogtam én is rá. Megvillant a szeme, de aztán egy udvarias kézmozdulattal az utamra bocsátott.
Ezek után némileg feszengve jártam körül a boltot. Tényleg minden tökéletes volt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A zöldségek és gyümölcsök már-már mértani pontossággal voltak halmokba rendezve, a pékáruk csak úgy hívogatták az embert, és a többi áru is kifogástalan volt. Levettem pár holmit a polcokról, amikre úgy gondoltam, hogy szükségem lesz. Volt nálam néhány dollár, de nem túl sok, így nem költekezhettem szabadon. Vettem fogkefét és fogkrémet, néhány almát meg egy térképet. Nem nagyon számítottam arra, hogy megléphetek Daniel elől, de nem adtam fel a reményt. Felötlött bennem, hogy talán a boltostól segítséget kérhetnék, de gyorsan elvetettem ezt a kósza ötletet. Ha csakugyan akkora veszélyben vagyok, talán nem kellene kísértenem a sorsot… És mivel az életösztönöm még mindig nagyobb volt, mint a büszkeségem, ezért megadtam magam. Pár napot még kibírtam Daniel társaságában. Aztán úgyis mindennek vége lesz… Megráztam a fejem figyelemelterelés gyanánt és a pulthoz sétáltam. Szép sorban lerakodtam a magammal hozott cuccokat. Ahogy végignéztem az áruk során, rájöttem, hogy még én magam is tökéletes rendben tettem le őket, mintha rám ragadt volna ez a kifogástalanság mánia. Csaknem hangosan felröhögtem a helyzet abszurditásán. Ott álltam egy szó szerint mintaszerű falucskában, egy még pedánsabb kis boltban, elrabolva, lelkileg kifosztva, megalázva és így tovább, és éppen térképet veszek, hogy meg tudjak szökni egy olyan helyről, ahol még életemben nem jártam, egy olyan ember elől, akit valószínűleg olyan profira faragtak a seregben, vagy az FBI-nál, vagy tudom is én, hogy olyat még nem hordott a hátán a Föld. Így összefoglalva csakugyan úgy hangzott, mint valami rémes dél-amerikai szappanopera forgatókönyve. Mielőtt teljesen hülyét csináltam volna magamból egy idegen előtt, gyorsan kifizettem, amit vásároltam, felkaptam a pultról a papírzacskót és már ott sem voltam.
Amint kiértem a friss levegőre, kiszakadt belőlem a röhögés. Percekig csak álltam ott, már szúrt az oldalam, de én csak nevettem, hangosan és visítozva. Szükségem volt jó néhány mély levegőre, hogy le tudjak nyugodni. Fél kézzel letöröltem a könnyeimet, kivettem egy almát a zacskóból, és miközben azt eszegettem, végigsétáltam a falun. Olyannyira teljes volt minden, hogy szó szerint szégyelltem magam. Valahogy nem illettem ebbe a környezetbe, és szerintem ez akkor sem lett volna másképp, ha a legjobb ruhámban, csili-vili kocsival és libériás sofőrrel toppanok be. Elgondolkozva és ámulva mentem előre, egészen az utca végéig. Azt hittem, olyan lesz, mintha elvágták volna, de nem. Volt ott egy hatalmas, földszintes raktárféleség, olyasmi, mint amilyenek a farmokon vannak. Ez is kifogástalan volt, de volt benne valami furcsa is. Nem volt bejárata. Se ajtó, se kapu, se ablak, mintha valamit nagyon odabent akartak volna tartani. Vagy kint.
Közelebb akartam menni hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem, de váratlanul három férfi bukkant fel a semmiből. Ők is utolérhetetlenül mintaszerűen néztek ki, vasalt ruhák, milliméter pontosan beállított frizura, ránctalan arc. A tökéletességük ellenére, vagy inkább éppen azért, félelmet keltően néztek ki. Lassan közelítettek, nem szóltak egy szót sem, csak meredten néztek. Ijedtemben sarkon fordultam és elindultam az ellenkező irányba. A fickók jöttek utánam, így gyorsabb tempóra kapcsoltam. Amint kiértem a faluból, visszafordultam. A férfiak megálltak, bámultak még egy darabig, majd megfordultak és elmentek.
Fejcsóválva igyekeztem vissza a házhoz, be akartam számolni Danielnek erről a helyről. Volt valami hátborzongató az egészben, nem volt semmi normális, vagyis minden túl normális volt. Fenyegető érzések szálltak meg. Gyorsabban kapkodtam a lábaimat és már épp elértem volna a dombtetőt, ahonnan már láthattam volna a házat, mikor valami kemény tárgy fejbe vágott.
Felkiáltottam fájdalmamban, de a sikolyom beleveszett a tenger zúgásába.
2010. június 29., kedd
Kérés
Tudom, mondtam már, de mivel sok reakció nem érkezett hozzá, ezért megismételném, ha nem baj :$ Nagyon nagyon kérlek titeket, hogy nézzétek meg Anna vámpírokkal (nem csak a Twilight Sagaval!) foglalkozó oldalát, mert elkeserítő azt látnom, hogy egy ilyen precízen összeállított oldal csak azért fog a tönk szélére jutni, mert nem kommentelnek. Szóval, óriási hálával tartoznék érte, ha kicsit beleolvasnátok abba, amit Ő csinál és írnátok neki egy-két szót. Nagyon sokan közületek, hozzám hasonlóan, írtok és gondolom, tudjátok, milyen, ha megjegyzést hagynak nálatok arról, amit a munkátokról gondolnak. Pontosan ezért kérem tőletek ezt a kis szívességet, nagyon remélem, hogy páran megteszitek ezt értem, Annáért és az oldaláért :$
Kérlek, kérlek, kérlek!!!
Köszönöm :)
xoxo
Lea
Kérlek, kérlek, kérlek!!!
Köszönöm :)
xoxo
Lea
2010. június 26., szombat
Kreatív Blogger
Nahát : D
Megint elindult a díjküldözős mánia és nem maradtam ki a szórásból : D Az előzőt csupán egy fejezet után kaptam, ami akkor számomra meglepő volt, de azóta hál'Istennek tudtam "alkotni", így már nem vagyok olyan szkeptikus a díjat illetően. : D
Nagyon nagyon köszönöm Anitának, amiért rám (is gondolt), remélem, egyszer még rászolgálok erre a kitüntetésre :)
7 dolog kell rólam? Nem vagyok ám olyan érdekes :) Na de, ha ennyire kell, akkor tessék:P
1.Lassan 22 éves leszek, így egy kicsit "kilógok" az átlagos blogírók közül :)
2. Van egy fehér shi-tzum, Léna, akit mindennél jobban imádok
3. Megveszek a mentás étcsokiért (látszik is rajtam : P)
4. A blognak és az írásnak köszönhetően rengeteg értékes embert ismerhettem meg, néhányukkal, talán mondhatom így, barátokká is váltunk (L)
5. Őrülten makacs vagyok :)
6. Támogatom a Facebook-féle Mondjuk le a tűzijátékot csoportot :)
7. Az önbizalmam az írás terén a béka feneke alatt van
Nos, ennyit rólam :)
Ha nem gond, nem küldözgetném tovább konkrétan 7 embernek, mert abban hiszek, hogy egy szó többet ér minden képnél :)
Még egyszer: Köszönöm Anitának!
7. fejezet
Na szóval, most aztán igazán nem lehet okotok a panaszkodásra!!! XD Előbb is jött, mint szokott, hosszabb is, ráadásul határozottan 18 karikás XD A komikat újfent megköszönném ;)
Feszülten figyeltem, nem akartam lemaradni egyetlen apró információról sem. Daniel minden formaságot nélkülözve, lazán hátradőlt a széken, keresztbe fonta a hosszú lábait és már-már önelégülten bámult rám.
- Nos? Belekezdesz még ma? – a tenyeremet az asztallapra szorítva előredőltem, és várakozóan néztem a szemébe. Nagyot sóhajtott és ő is felegyenesedett.
- Mondtam, hogy elmondok mindent, amit tudni akarsz, de meg kell ígérned valamit. Bármi is hangzik el a mai nap folyamán, annak a ház falai között kell maradnia. Tehát senkinek nem mondhatod el, se Demmynek, se Tomnak, se senkinek, értetted? Sajnálom, ha ezt esetleg sérőnek érzed, de ez fontos, Liv, és nem kockáztathatok mindent miattad – nagyon nyugodtan beszélt, mégis, minden szavából sütött a határozottság és a meg nem alkuvás. Türelmetlenül intettem egyet a kezemmel.
- Oké, nem mondok el semmit, most elégedett vagy? – megforgattam a szemeimet, amit kuncogással tolerált.
- Teljesen! Szóval, akkor kezdhetjük? – felhúzott szemöldökkel várta a válaszomat, mire felhorkantottam.
- Ezért könyörgök már egy évszázada! Gyerünk, Daniel, mondd már el! – elfogyott a türelmem.
- Nos, amint azt már mondtam, a nevem Daniel Everton. Amit még nem tudsz, az az, hogy nem csak egyszerű testőr vagyok – mély baritonja egy pillanatra elkápráztatott, de aztán eljutott a tudatomig az is, amit tulajdonképpen mondott.
- Mi? Akkor mi vagy? Marslakó? Vagy McGiwer? Vagy egy maslakó McGiwer? – nem tudtam megállni, hogy piszkáljam egy kicsit. Most rajta volt a sor, hogy felsóhajtson.
- Olivia, nem tudnál egy kicsit komoly maradni? Kérlek…! – megrázta a fejét, miközben úgy nézett rám, mint egy csintalan kölyökre. Felment bennem a pumpa, de inkább leharaptam volna a nyelvemet, minthogy visszaszóljak. Ahhoz túlságosan kíváncsi voltam, így csak megvontam a vállám és hátradőltem.
- Folytasd, kérlek – böktem oda neki nagylelkűen.
- Köszönöm. Szóval… Az FBI-nak dolgozom – így, ilyen egyszerűen közölte velem a tényt. Leesett az állam.
- Ez… most komolyan? De… mármint… én… - a döbbenet leblokkolta a máskor sziporkázó előadási tehetségemet. Szóhoz sem jutottam.
- Igen. Azt a feladatot kaptam, hogy derítsem ki, mennyit tudsz, esetleg mennyire van közöd apád üzleti ügyeihez. Olivia, Peter nagyon rossz társaságba keveredett, bár az elején ő maga sem tudott róla. És amikor rájött, hogy nem egészen arról szól a dolog, mint azt kezdetben hitte, ki akart szállni. De ez nem egyszerű, és itt jövök a képbe én – mutatott magára, és közben úgy leste a reakcióimat, mint vadászó sólyom az egeret.
- Mit mondasz? Hogy apa… nem, Daniel, ez valami félreértés! Az én apám soha nem keveredne kétes üzelmekbe! – felháborodottan pattantam fel a székről és dühösen rámeredtem.
- Sajnálom, Liv, de nincs tévedés. A CIA már egy ideje megfigyeli apád ténykedését, és miután bebizonyosodott, hogy nem a megfelelő emberekkel kötött megállapodást, szóltak nekünk. Beépültem hozzátok, és eredetileg úgy volt, hogy egy ideig ott is maradok, mint a testőröd. Azonban néhány napja apád több fenyegető tartalmú levelet és telefonhívást kapott, így jobbnak láttuk megelőzni a bajt. Ezért vagy te most itt, velem – nagyon gyorsan rövidre zárta a beszélgetést, pedig rengeteg dolog volt még, amit tudni akartam.
- Ez… ez lehetetlen, ilyen nincs! Ez csak egy vicc, ugye? - teljesen sokkolva ültem vissza ismét a székre, a szemeim tágra nyíltak a meglepetéstől.
- Ennél komolyabb már nem is lehetne az ügy. Mint tudod, Peter főleg befektetésekkel foglalkozik és nagyjából egy éve kapcsolatba lépett vele egy hírhedt közel-keleti sejk, név szerint Amir el Nasim Shareef, akire már régóta feni a fogát az Államok igazságszolgáltatása bizonyos, az iraki hadseregben elkövetett bűntettei miatt. Legyen annyi elég, hogy számos esetben bizonyíthatóan amerikai hadifoglyokat kínzott és ölt meg, ami több mint elég indok arra, hogy el akarjuk kapni – talán ösztönösen, de a többes számot használta, ami lassan kezdett ráébreszteni arra, hogy micsoda erők állhatnak e mögött a férfi mögött. Hátborzongató felfedezés volt.
- De mit akart egy ilyen szemétláda az apámtól? Sajnálom, de nekem ez még mindig nem áll össze – magráztam a fejemet, de bármennyire is igyekeztem, a kapott információk nem akartak egésszé lenni, parányi töredékekben cikáztak az agyamban.
- Mivel apádnak, mondhatjuk, hogy elég jó híre van a befektetési piacon, Shareef számára kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy az évek alatt tisztességtelenül megszerzett, jókora vagyonát a segítségével tisztára mossa. Ahogy már mondtam, Peter eleinte nem sejtett semmit, csupán rossz helyen volt rossz időben, a hírneve áldozata lett. Amikor ráébredt, hogy Shareef mire akarja felhasználni, megmondta neki, hogy felejtse el, de az arab megfenyegette őt, veled zsarolta, így apádnak nem volt más választása, tovább dolgozott neki. Közben a hírszerzés titokban felvette velünk a kapcsolatot, a többit meg már tudod – Daniel végleg befejezettnek tekinthette a magyarázkodást, mert felállt és a nappaliba indult.
Feldúltan követtem. Egyszerűen képtelen voltam elhinni mindazt, amit megtudtam. Hallottam a szavakat, mégsem fogtam fel teljesen az értelmüket. Daniel lehuppant a kanapéra és érdeklődőn nézett rám, gondolom, azt próbálta kitalálni, hogy vajon sikítozni fogok-e vagy összeesni. Mellesleg, erre magam is kíváncsi lettem volna…
Mindkettőnk őszinte meglepődésére egyiket sem tettem, csak fáradtan leültem mellé és csak a padlót bámultam a cipőm előtt. Újra és újra végigjátszottam magamban az előbbieket, de nem találtam értelmes magyarázatot arra, hogy miért is éppen velem történt mindez.
Lehet, hogy önzően hangzik, de én a régi életemet akartam, ahol csak annyi gondom volt, hogy a nemrég kiválasztott, új, new yorki lakásomban milyen színű legyen a hálószobám, hogy vajon magammal vihetem-e Pebblest, hogy hogyan fogom megszokni a baloldali közlekedést. Nem akartam a CIA-val és az FBI-jal törődni, még kevésbé mindenféle közel-keleti maffiával, akik szent céljuknak tekintették azt, hogy tönkretegyék az eddigi, tökéletes életemet. Láthatatlanul is gyűlöltem mindenkit, akinek köze volt ehhez az egészhez, bár azt nem tudtam, tehetnék-e valamit ellenük. A szám szélét rágcsálva rugdostam a szőnyeget a cipőm orrával, a nagy gondolkodásban még azt is elfelejtettem, hogy Daniel ott ült mellettem és leste minden mozdulatomat.
De hiába rágtam át ezerszer is a dolgokat, képtelen voltam felfogni az értelmüket. Ha addig nem is tartottam magam teljesen agyatlannak, abban a pillanatban erősen el kellett gondolkodnom azon, hogy én lettem-e teljesen agyhalott, vagy a körülmények hozták ezt ki belőlem.
Váratlanul egy kép, egy hang villant be a tudatomba, makacsul kiszorítva minden addigi elmélkedésemet.
- Daniel! – olyan váratlanul sikítottam fel, hogy a megszólított jókorát ugrott ültében.
- Jézusom, Olivia, a szívbajt hozod rám! – színpadiasan a mellkasához kapott, de a vigyor már ott bujkált az arcán.
- Éppen ez az! Daniel, mi van az apámal? Tom felhívott, mielőtt te… mikor… tudod… mikor elraboltál – az aggodalom váratlanul, de elementáris erővel lángolt fel bennem, a kanapéról felpattanva járkáltam fel s alá a szobában.
- Liv, nyugodj meg, kérlek! Peternek semmi baja, leszámítva, hogy jókora fejfájással fog ébredni – elnéző mosollyal nézett rám, olyannal, amivel a szülők szokták megajándékozni a gyermekeiket, amikor azok valami butaságot kérdeznek.
- Állj! Mi az, hogy nincs semmi baja? Hiszen Tom azt mondta, apa szívrohamot kapott! – a zaklatottságom minden bizonnyal az arcomon is meglátszódhatott, mert Daniel mosolya lelohadt.
- A szívroham nem volt valódi. Beinjekciózott magának egy szert, ami a szívrohamhoz hasonló tüneteket produkál, de nem jár annak káros következményeivel. Jelenleg egy szigorúan titkos helyen várja, hogy hírt kapjon rólad – nyugodt hangon magyarázott, és bár kissé mérséklődött bennem a feszültség, nem tudtam teljesen lehiggadni.
- De miért tett ilyet? Egyáltalán, mit adott be magának? – égtem a kíváncsiságtól, hogy a kérdéseimre választ kapjak.
- Első kérdés: mit gondolsz, ha téged eltüntetünk, őt pedig otthagyjuk a helyén, az ellenségeink nem jöttek volna rá, hogy valami turpisság van a háttérben? Második kérdés: ezt nem árulhatom el. Ha megtenném, meg kellene, hogy öljelek – az egész arca mosolygott, de a szeme nem, az jéghideg és kiszámíthatatlan maradt. Egy kicsit féltem tőle, de a kényszerű bizalom erősebb volt bennem.
- Értem… illetve nem teljesen, de ha jól gondolom, be kell érnem ennyi információval, igazam van? – oldalról rásandítottam. Bólogatott, felsóhajtottam.
- A legfontosabb most, hogy ne idegeskedj és bízd ránk a dolgokat. Tudjuk, mit kell tennünk – a határozottsága már nem lepett meg, így engedelmesen leültem a padlóra, a lábaimat kersztbe tettem és a tenyerembe támasztottam az államat.
- És akkor most? Mit teszünk? – kérdeztem rá.
- Te nem teszel semmit. Én viszont megnézem a délutáni meccset, ha nem haragszol – megint felvillantotta a lenyűgöző vigyorát, amitől kihagyott a szívem pár ütemet. Elképesztő azért, hogy még ebben a helyzetben is ilyen hatással tudott lenni rám.
- Férfiak… - nyögtem fel, de ő csak nevetett, bekapcsolta a szoba sarkában álló készüléket és elhajtott előle.
- Menj, fedezd fel a házat! Egy darabig úgyis ez lesz az otthonod – nem is nézett rám, a szemei a képernyőre tapadtak.
- Pontosan meddig is? – érdelkődtem.
- Pontosan én sem tudom. Addig itt maradunk, amíg nem szólnak, hogy biztonságos visszavinnem téged a megszokott életedbe – továbbra is csak a futkározó játékosokat figyelte, így fogtam magam és elindultam az emeletre.
Bár a ház meg sem közelítette az othhonom fényűzését, kellemes csalódást jelentett. Látszott, hogy valaki nagyon sok figyelmet szentelt a kialakításának, minden apró szegleten észrevehető volt, milyen nagy szeretettel építették meg. A lépcsőfordulóba polcokat vágtak, telis-tele tömve azokat könyvekkel, díjakkal és egyéb személyes tárgyakkal. Ahogy szemrevételeztem őket, észrevettem, hogy egy fénykép sincs közöttük. Nem tulajdonítottam túlzottan nagy jelentőséget neki, egy vállrándítással elintéztem és továbbindultam. Mikor felértem az emeletre, egy hosszú, világos folyosón találtam magam, ahol öt ajtó jelezte a szobák számát. Kíváncsian nyomtam le a bal első ajtó kilincsét és egy hálóba jutottam. Amint megláttam a szoba berendezését, tudtam, hogy rossz helyen járok. Fekete és arany színek jellemezték, itt-ott felfedeztem egy barna vagy szürke kiegészítőt, így egyből leesett, hogy ez egy férfi hálószobája. A szemem mégsem ezekre tapadt, hanem a szoba közepén terpeszkedő, hatalmas ágyra. Teljesen uralta a teret, olyan bútordarab volt, amelyről az embernek nem feltétlenül a kényelmes alvás jut elsőre az eszébe, hanem a fülledt és mozgalmas éjszakák… Beleborzongtam az elképzelésbe, hogy vajon hány nő élvezhette már itt Daniel „vendégszeretetét”. Féltékeny voltam rájuk, bár semmi okom nem volt rá, hiszen közöttünk soha nem történt semmi olyasmi. Az eszem hiába kiáltozott tiltakozva, hogy ez nem normális, a testem sóvárogott Daniel erős és mégis, gyengéd ölelése után, akartam őt, mindegy, milyen következményekkel járna is ez a tettem. Erőnek erejével kellett visszatartanom magam, hogy ne rohanjak le hozzá és ne vessem magam a lábai elé. Elvégre, méltóság is van a világon…
Számtalan mély lélegzetre és képzeletbeli pofonra volt szükségem ahhoz, hogy remegő lábak nélkül tudjam elhagyni a szobát. Kissé érdektelenül nyitottam be ezek után a következő helyiségbe, de amint átléptem a küszöböt, már el is felejtettem Danielt. Ez is egy hálószoba volt, de sokkal lágyabb, nőiesebb. A falakat halvány barackszínűre festették, a szőnyegek és a függönyök krémszínben pompáztak. Az egyedüli merészséget az ágytakaró jelentette, harsány narancssárgájával élesen kirítt a pasztellszínű környezetéből. Elvarázsolt mosollyal az arcomon sétáltam körbe, egyenként megcsodáltam a tökéletesen kidolgozott bútorokat, a puha, süppedős szőnyeget, a lenyűgöző kilátást. A tájból ítélve valahol Anglia keleti partján lehettünk, mert a nap mögöttem vánszorgott lassan az éjjeli pihenőjére, egyre gyengülő sugaraival pedig egy elhagyatottnak tűnő világítótornyot ragyogott be. Szélesre tártam az ablakot és mélyeket lélegeztem a frissítő sós levegőből.
Sikerült teljesen megnyugodnom, ezért minden félelem nélkül megfordultam és levágtattam Danielhez a nappaliba. Meglepetten észleltem, hogy nincs ott. Nem is vettem észre, hogy ilyen sokáig voltam odafent, de a jelek szerint igencsak elmúlattam az időt, hiszen a meccsnek már vége volt.
Zajt hallottam a házon kívülről, és automatikusan elindultam arrafelé. Az ajtónál jutott eszembe, hogy valószínűleg zárva van, de próba, szerencse alapon azért lenyomtam a kilincset. Akadálytalanul hagyta magát, így elámulva nyitottam ki az ajtót és kiléptem rajta. A házat széles, fedett veranda ölelte körül, az bejárat mellett valaki kényelmes, fonott ülőgarnitúrát és aztalokat helyezett el, távolabb pedig egy tipikus, minden háznál látható hintaágyat is felfedeztem. A korlátra könyökölve körbenéztem, és megláttam Danielt, amint éppen félmeztelenül kisétált a tengerből. A napsugarak vöröses árnyalatúra festették a vízcseppektől csillogó bőrét, milliónyi apró, eleven szivárványt rajzolva köré. Elakadt a lélegzetem, mikor megrázta a fejét, hogy megszabaduljon az arcába csorgó tengervíztől. Az izmai tökéletesen együttműködve hajtották végre a parancsot, káprázatos látványt nyújtva ezzel nekem. Már azon csodálkoztam, hogy nem csorog a nyálam. Ennyit a méltóságról meg a függetlenségről…
Azért sarkon fordultam, és felrohantam a „női” hálószobába. Kimerülten rogytam le az ágyra, átkaroltam magam, de valahogy úgy éreztem, más ölelésének jobban örülnék. Dühösen álltam fel ismét és valami alvóruha után néztem. Határozottan a beépített gardróbhoz léptem és meglepetten vettem észre, hogy a ruhák, amik megtöltötték, az enyémek. Valaki nagyon felkészült erre a lányszöktetésre…
Előtúrtam az egyik fiókból egy hálóinget és a frissen szerzett zsákmányommal a fürdőszobába vetettem magam. Egy ideig megpróbáltam ellazulni a meleg vízsugár alatt, de akárhányszor a vizes bőrömre néztem, csak a Daniel bőrén csillogó cseppeket láttam. Egyre ingerültebben zártam el végül a csapot, megtörülköztem és belebújtam a csipkecsodába. Miután Demmy megajándékozott életem első felnőtt fehérneműjével, rákaptam a dologra és nem voltam képes ellenállni a rafinált ruhadarabok csábító érzékiségének. Ez is mélykék selyemből készült, férfiszem számára valószínűleg felettébb merész volt, de élveztem, ahogy az anyag hűvössége tökéletesen körbefonta a testemet.
Daniel ekkor bekopogott az ajtón. Nem akartam válaszolni, nem akartam, hogy újra elöntsön a vágy, nem akartam elveszíteni a fejem. A kopogtatás megismétlődött, ám ezúttal hangosabban és erőteljesebben. Feladtam.
- Tessék…! – kiáltottam ki.
Daniel belépett az ajtón, nekem meg megállt a szívem, miközben végignéztem rajta. Az egy szál sortban várakozó férfi olyan benyomást keltett, mintha éppen akkor szabadult volna meg a civilizáció minden láncától. Lehengerlő, sőt erőszakos férfiasságot sugárzott, ami szinte varázserővel vonzott maga felé. Amikor a pillantásom lejjebb vándorolt, úgy éreztem, nemcsak az én szívem zakatol. A szemébe nézve elállt a lélegzetem. Daniel szemében leplezetlen vágy csillogott és csak most ébredtem rá, hogy milyen öltözékben is vagyok. Nem volt ugyan átlátszó, de a mély, csipkével szegélyezett kivágás jóval többet engedett látni a testemből, mint amennyit nyilvánosan megmutattam volna… főleg nem Daniel Evertonnak, aki volt olyan merész, és elhurcolt. Ez természetesen nem akadályozta meg abban, hogy rám bámuljon. Furcsa módon, kárörömmel vegyes elégtétellel töltött el a tudat, hogy ezen a lényegbevágó területen ki tudtam billenteni az egyensúlyából Danielt, hiszen a férfinal nyilván nem volt kellemes, hogy éppen én voltam az, akit megkívánt.
Megszállt egy afféle csakazértis-hangulat. A kisujjamat sem mozdítottam, hogy eltakarjam a testemet, végtére is, ő volt az, aki betört a hálószobámba, itt pedig jogom volt azt tenni, ami nekem tetszett. Azt kívántam, bárcsak őt is annyira égetné a vágy, mint engem. Egyre gyorsabban szedtük a levegőt mindketten, de nem törődtem vele, csak élveztem a diadalt. A Daniel szemében felizzó szenvedély egyértelműen jelezte, mennyire ki volt szolgáltatva a női csáberőmnek…
Ahogyan az első találkozásunkkor, majd később a parkban is, csak úgy sistergett körülöttünk a levegő. Megint úgy tűnt, hogy egymásnak szánt minket a sors, és én végre megtaláltam azt az embert, akit mindennél jobban kívántam és szerettem.
- Olivia… - nyögte ő rekedten.
Ebben a pillanatban ledőlt az összes korlát, amelyet Daniel emelt közénk, és előbújt belőle a „vadóc”. Izzó tekintetéből egyszerre eltűnt minden gyermeki, s helyette a felnőtt féri féktelen, mindent elemésztő szenvedélye jelent meg. Lassan elindult felém, kigombolta a nadrágját majd szempillantás alatt megszabadult az összes ruhadarabjától is – mindenféle gátlás nélkül. Nem tettem és nem is szóltam semmit, hogy ezt megakadályozzam. Úgy álltam ott, mint akit megigéztek, és elbűvölten bámultam az izgatóan szép, férfias testet. Minden arra késztetett, hogy megérintsem, hogy odabújjak hozzá.
Nemigen volt időm, hogy gondolatokba rendezzem az óhajaimat, mert azok már meg is valósultak. Daniel odalépett hozzám és szorosan magához húzott. A selyemhálóing vékony anyaga, ha lehet, csak még jobban fokozta a vágyunkat. A hajamba túrt, vad szenvedéllyel csókolni kezdett és ezek a csókok elsöpörték a maradék ellenállásomat is. Úgy ízlelgettük és simogattuk egymást, mint akik elvesztették a józan eszüket. Az érzékeink eluralkodtak rajtunk és csak egy kívánság éltetett bennünket: hogy itt és most mindent megkapjuk, ami csak lehetséges.
Daniel szája elvált az enyémtől és forró csókokkal borította el a nyakamat. Szorosan hozzápréseltem magam, élveztem, ahogy vágyának nyilvánvaló bizonyítéka hozzám simult. Finoman lecsúsztatta a vállamról a hálóing pántját és a karjaiba kapott. Fél kézzel visszahajtotta a takarót és a hűvös lepedőre fektetett. Amint vízszintes helyzetbe kerültem, azonnal lehúzta rólam a zavaró ruhadarabot. Halkan felnyögtem a vérembe szivárgó vágytól, testünk lázas szenvedélyben tapadt össze. Többet akartam, sokkal többet és ezt egyértelműen a tudomására is hoztam.
- Igazi boszorkány vagy – mormolta a fülem mögötti érzékeny területre, amitől mindenütt libabőrös lettem.
- Daniel – nyöszörögtem teljes extázisban.
- Olivia… Mondd meg, mit akarsz… - suttogta ő rekedten.
- Szeretkezni akarok veled – mondtam neki remegő hangon, elfeledve minden kétségemet.
Daniel egy pillanatig sem habozott ezután, gyengéden cirógatta végig a testemet, minden porcikámat őrületes gyengédségben részesítette. Egy idő után már csak dobálni tudtam magam az ágyon, nem voltam képes ésszerűen gondolkodni, a sejtjeim őérte sikoltoztak. Elvesztettem a józanságomat és belevetettem magam a csókok és ölelések örvényébe.
Daniel végül fölém hengeredett és a lábaim közé ereszkedett, óvatosan egyre beljebb hatolva bennem. Mikor áttörte az utolsó akadályt is a testünk között, egy pillanatra elborított a fájdalom és felkiáltottam, de ez hamar megszűnt, újra átadva helyét a felemésztő tűznek. Deniel megmerevedett a sikolyomat hallva.
- Liv…? – döbbenten nézett rám, még a száját is eltátotta.
- Hmm…? Gyerünk, Daniel…! – célzóan körözni kezdtem a csípőmmel, mire a jég végre felolvadt.
Felnyögött és mozogni kezdett, először nagyon lassan, de miután a lábaimmal átkulcsoltam a derekát, gyorsított az ütemen.
Minden köteléktől megszabadulva, egyszerre kiáltottunk fel és kimerülten, mégis maradéktalanul kielégülve omlottunk egymás karjaiba.
Feszülten figyeltem, nem akartam lemaradni egyetlen apró információról sem. Daniel minden formaságot nélkülözve, lazán hátradőlt a széken, keresztbe fonta a hosszú lábait és már-már önelégülten bámult rám.
- Nos? Belekezdesz még ma? – a tenyeremet az asztallapra szorítva előredőltem, és várakozóan néztem a szemébe. Nagyot sóhajtott és ő is felegyenesedett.
- Mondtam, hogy elmondok mindent, amit tudni akarsz, de meg kell ígérned valamit. Bármi is hangzik el a mai nap folyamán, annak a ház falai között kell maradnia. Tehát senkinek nem mondhatod el, se Demmynek, se Tomnak, se senkinek, értetted? Sajnálom, ha ezt esetleg sérőnek érzed, de ez fontos, Liv, és nem kockáztathatok mindent miattad – nagyon nyugodtan beszélt, mégis, minden szavából sütött a határozottság és a meg nem alkuvás. Türelmetlenül intettem egyet a kezemmel.
- Oké, nem mondok el semmit, most elégedett vagy? – megforgattam a szemeimet, amit kuncogással tolerált.
- Teljesen! Szóval, akkor kezdhetjük? – felhúzott szemöldökkel várta a válaszomat, mire felhorkantottam.
- Ezért könyörgök már egy évszázada! Gyerünk, Daniel, mondd már el! – elfogyott a türelmem.
- Nos, amint azt már mondtam, a nevem Daniel Everton. Amit még nem tudsz, az az, hogy nem csak egyszerű testőr vagyok – mély baritonja egy pillanatra elkápráztatott, de aztán eljutott a tudatomig az is, amit tulajdonképpen mondott.
- Mi? Akkor mi vagy? Marslakó? Vagy McGiwer? Vagy egy maslakó McGiwer? – nem tudtam megállni, hogy piszkáljam egy kicsit. Most rajta volt a sor, hogy felsóhajtson.
- Olivia, nem tudnál egy kicsit komoly maradni? Kérlek…! – megrázta a fejét, miközben úgy nézett rám, mint egy csintalan kölyökre. Felment bennem a pumpa, de inkább leharaptam volna a nyelvemet, minthogy visszaszóljak. Ahhoz túlságosan kíváncsi voltam, így csak megvontam a vállám és hátradőltem.
- Folytasd, kérlek – böktem oda neki nagylelkűen.
- Köszönöm. Szóval… Az FBI-nak dolgozom – így, ilyen egyszerűen közölte velem a tényt. Leesett az állam.
- Ez… most komolyan? De… mármint… én… - a döbbenet leblokkolta a máskor sziporkázó előadási tehetségemet. Szóhoz sem jutottam.
- Igen. Azt a feladatot kaptam, hogy derítsem ki, mennyit tudsz, esetleg mennyire van közöd apád üzleti ügyeihez. Olivia, Peter nagyon rossz társaságba keveredett, bár az elején ő maga sem tudott róla. És amikor rájött, hogy nem egészen arról szól a dolog, mint azt kezdetben hitte, ki akart szállni. De ez nem egyszerű, és itt jövök a képbe én – mutatott magára, és közben úgy leste a reakcióimat, mint vadászó sólyom az egeret.
- Mit mondasz? Hogy apa… nem, Daniel, ez valami félreértés! Az én apám soha nem keveredne kétes üzelmekbe! – felháborodottan pattantam fel a székről és dühösen rámeredtem.
- Sajnálom, Liv, de nincs tévedés. A CIA már egy ideje megfigyeli apád ténykedését, és miután bebizonyosodott, hogy nem a megfelelő emberekkel kötött megállapodást, szóltak nekünk. Beépültem hozzátok, és eredetileg úgy volt, hogy egy ideig ott is maradok, mint a testőröd. Azonban néhány napja apád több fenyegető tartalmú levelet és telefonhívást kapott, így jobbnak láttuk megelőzni a bajt. Ezért vagy te most itt, velem – nagyon gyorsan rövidre zárta a beszélgetést, pedig rengeteg dolog volt még, amit tudni akartam.
- Ez… ez lehetetlen, ilyen nincs! Ez csak egy vicc, ugye? - teljesen sokkolva ültem vissza ismét a székre, a szemeim tágra nyíltak a meglepetéstől.
- Ennél komolyabb már nem is lehetne az ügy. Mint tudod, Peter főleg befektetésekkel foglalkozik és nagyjából egy éve kapcsolatba lépett vele egy hírhedt közel-keleti sejk, név szerint Amir el Nasim Shareef, akire már régóta feni a fogát az Államok igazságszolgáltatása bizonyos, az iraki hadseregben elkövetett bűntettei miatt. Legyen annyi elég, hogy számos esetben bizonyíthatóan amerikai hadifoglyokat kínzott és ölt meg, ami több mint elég indok arra, hogy el akarjuk kapni – talán ösztönösen, de a többes számot használta, ami lassan kezdett ráébreszteni arra, hogy micsoda erők állhatnak e mögött a férfi mögött. Hátborzongató felfedezés volt.
- De mit akart egy ilyen szemétláda az apámtól? Sajnálom, de nekem ez még mindig nem áll össze – magráztam a fejemet, de bármennyire is igyekeztem, a kapott információk nem akartak egésszé lenni, parányi töredékekben cikáztak az agyamban.
- Mivel apádnak, mondhatjuk, hogy elég jó híre van a befektetési piacon, Shareef számára kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy az évek alatt tisztességtelenül megszerzett, jókora vagyonát a segítségével tisztára mossa. Ahogy már mondtam, Peter eleinte nem sejtett semmit, csupán rossz helyen volt rossz időben, a hírneve áldozata lett. Amikor ráébredt, hogy Shareef mire akarja felhasználni, megmondta neki, hogy felejtse el, de az arab megfenyegette őt, veled zsarolta, így apádnak nem volt más választása, tovább dolgozott neki. Közben a hírszerzés titokban felvette velünk a kapcsolatot, a többit meg már tudod – Daniel végleg befejezettnek tekinthette a magyarázkodást, mert felállt és a nappaliba indult.
Feldúltan követtem. Egyszerűen képtelen voltam elhinni mindazt, amit megtudtam. Hallottam a szavakat, mégsem fogtam fel teljesen az értelmüket. Daniel lehuppant a kanapéra és érdeklődőn nézett rám, gondolom, azt próbálta kitalálni, hogy vajon sikítozni fogok-e vagy összeesni. Mellesleg, erre magam is kíváncsi lettem volna…
Mindkettőnk őszinte meglepődésére egyiket sem tettem, csak fáradtan leültem mellé és csak a padlót bámultam a cipőm előtt. Újra és újra végigjátszottam magamban az előbbieket, de nem találtam értelmes magyarázatot arra, hogy miért is éppen velem történt mindez.
Lehet, hogy önzően hangzik, de én a régi életemet akartam, ahol csak annyi gondom volt, hogy a nemrég kiválasztott, új, new yorki lakásomban milyen színű legyen a hálószobám, hogy vajon magammal vihetem-e Pebblest, hogy hogyan fogom megszokni a baloldali közlekedést. Nem akartam a CIA-val és az FBI-jal törődni, még kevésbé mindenféle közel-keleti maffiával, akik szent céljuknak tekintették azt, hogy tönkretegyék az eddigi, tökéletes életemet. Láthatatlanul is gyűlöltem mindenkit, akinek köze volt ehhez az egészhez, bár azt nem tudtam, tehetnék-e valamit ellenük. A szám szélét rágcsálva rugdostam a szőnyeget a cipőm orrával, a nagy gondolkodásban még azt is elfelejtettem, hogy Daniel ott ült mellettem és leste minden mozdulatomat.
De hiába rágtam át ezerszer is a dolgokat, képtelen voltam felfogni az értelmüket. Ha addig nem is tartottam magam teljesen agyatlannak, abban a pillanatban erősen el kellett gondolkodnom azon, hogy én lettem-e teljesen agyhalott, vagy a körülmények hozták ezt ki belőlem.
Váratlanul egy kép, egy hang villant be a tudatomba, makacsul kiszorítva minden addigi elmélkedésemet.
- Daniel! – olyan váratlanul sikítottam fel, hogy a megszólított jókorát ugrott ültében.
- Jézusom, Olivia, a szívbajt hozod rám! – színpadiasan a mellkasához kapott, de a vigyor már ott bujkált az arcán.
- Éppen ez az! Daniel, mi van az apámal? Tom felhívott, mielőtt te… mikor… tudod… mikor elraboltál – az aggodalom váratlanul, de elementáris erővel lángolt fel bennem, a kanapéról felpattanva járkáltam fel s alá a szobában.
- Liv, nyugodj meg, kérlek! Peternek semmi baja, leszámítva, hogy jókora fejfájással fog ébredni – elnéző mosollyal nézett rám, olyannal, amivel a szülők szokták megajándékozni a gyermekeiket, amikor azok valami butaságot kérdeznek.
- Állj! Mi az, hogy nincs semmi baja? Hiszen Tom azt mondta, apa szívrohamot kapott! – a zaklatottságom minden bizonnyal az arcomon is meglátszódhatott, mert Daniel mosolya lelohadt.
- A szívroham nem volt valódi. Beinjekciózott magának egy szert, ami a szívrohamhoz hasonló tüneteket produkál, de nem jár annak káros következményeivel. Jelenleg egy szigorúan titkos helyen várja, hogy hírt kapjon rólad – nyugodt hangon magyarázott, és bár kissé mérséklődött bennem a feszültség, nem tudtam teljesen lehiggadni.
- De miért tett ilyet? Egyáltalán, mit adott be magának? – égtem a kíváncsiságtól, hogy a kérdéseimre választ kapjak.
- Első kérdés: mit gondolsz, ha téged eltüntetünk, őt pedig otthagyjuk a helyén, az ellenségeink nem jöttek volna rá, hogy valami turpisság van a háttérben? Második kérdés: ezt nem árulhatom el. Ha megtenném, meg kellene, hogy öljelek – az egész arca mosolygott, de a szeme nem, az jéghideg és kiszámíthatatlan maradt. Egy kicsit féltem tőle, de a kényszerű bizalom erősebb volt bennem.
- Értem… illetve nem teljesen, de ha jól gondolom, be kell érnem ennyi információval, igazam van? – oldalról rásandítottam. Bólogatott, felsóhajtottam.
- A legfontosabb most, hogy ne idegeskedj és bízd ránk a dolgokat. Tudjuk, mit kell tennünk – a határozottsága már nem lepett meg, így engedelmesen leültem a padlóra, a lábaimat kersztbe tettem és a tenyerembe támasztottam az államat.
- És akkor most? Mit teszünk? – kérdeztem rá.
- Te nem teszel semmit. Én viszont megnézem a délutáni meccset, ha nem haragszol – megint felvillantotta a lenyűgöző vigyorát, amitől kihagyott a szívem pár ütemet. Elképesztő azért, hogy még ebben a helyzetben is ilyen hatással tudott lenni rám.
- Férfiak… - nyögtem fel, de ő csak nevetett, bekapcsolta a szoba sarkában álló készüléket és elhajtott előle.
- Menj, fedezd fel a házat! Egy darabig úgyis ez lesz az otthonod – nem is nézett rám, a szemei a képernyőre tapadtak.
- Pontosan meddig is? – érdelkődtem.
- Pontosan én sem tudom. Addig itt maradunk, amíg nem szólnak, hogy biztonságos visszavinnem téged a megszokott életedbe – továbbra is csak a futkározó játékosokat figyelte, így fogtam magam és elindultam az emeletre.
Bár a ház meg sem közelítette az othhonom fényűzését, kellemes csalódást jelentett. Látszott, hogy valaki nagyon sok figyelmet szentelt a kialakításának, minden apró szegleten észrevehető volt, milyen nagy szeretettel építették meg. A lépcsőfordulóba polcokat vágtak, telis-tele tömve azokat könyvekkel, díjakkal és egyéb személyes tárgyakkal. Ahogy szemrevételeztem őket, észrevettem, hogy egy fénykép sincs közöttük. Nem tulajdonítottam túlzottan nagy jelentőséget neki, egy vállrándítással elintéztem és továbbindultam. Mikor felértem az emeletre, egy hosszú, világos folyosón találtam magam, ahol öt ajtó jelezte a szobák számát. Kíváncsian nyomtam le a bal első ajtó kilincsét és egy hálóba jutottam. Amint megláttam a szoba berendezését, tudtam, hogy rossz helyen járok. Fekete és arany színek jellemezték, itt-ott felfedeztem egy barna vagy szürke kiegészítőt, így egyből leesett, hogy ez egy férfi hálószobája. A szemem mégsem ezekre tapadt, hanem a szoba közepén terpeszkedő, hatalmas ágyra. Teljesen uralta a teret, olyan bútordarab volt, amelyről az embernek nem feltétlenül a kényelmes alvás jut elsőre az eszébe, hanem a fülledt és mozgalmas éjszakák… Beleborzongtam az elképzelésbe, hogy vajon hány nő élvezhette már itt Daniel „vendégszeretetét”. Féltékeny voltam rájuk, bár semmi okom nem volt rá, hiszen közöttünk soha nem történt semmi olyasmi. Az eszem hiába kiáltozott tiltakozva, hogy ez nem normális, a testem sóvárogott Daniel erős és mégis, gyengéd ölelése után, akartam őt, mindegy, milyen következményekkel járna is ez a tettem. Erőnek erejével kellett visszatartanom magam, hogy ne rohanjak le hozzá és ne vessem magam a lábai elé. Elvégre, méltóság is van a világon…
Számtalan mély lélegzetre és képzeletbeli pofonra volt szükségem ahhoz, hogy remegő lábak nélkül tudjam elhagyni a szobát. Kissé érdektelenül nyitottam be ezek után a következő helyiségbe, de amint átléptem a küszöböt, már el is felejtettem Danielt. Ez is egy hálószoba volt, de sokkal lágyabb, nőiesebb. A falakat halvány barackszínűre festették, a szőnyegek és a függönyök krémszínben pompáztak. Az egyedüli merészséget az ágytakaró jelentette, harsány narancssárgájával élesen kirítt a pasztellszínű környezetéből. Elvarázsolt mosollyal az arcomon sétáltam körbe, egyenként megcsodáltam a tökéletesen kidolgozott bútorokat, a puha, süppedős szőnyeget, a lenyűgöző kilátást. A tájból ítélve valahol Anglia keleti partján lehettünk, mert a nap mögöttem vánszorgott lassan az éjjeli pihenőjére, egyre gyengülő sugaraival pedig egy elhagyatottnak tűnő világítótornyot ragyogott be. Szélesre tártam az ablakot és mélyeket lélegeztem a frissítő sós levegőből.
Sikerült teljesen megnyugodnom, ezért minden félelem nélkül megfordultam és levágtattam Danielhez a nappaliba. Meglepetten észleltem, hogy nincs ott. Nem is vettem észre, hogy ilyen sokáig voltam odafent, de a jelek szerint igencsak elmúlattam az időt, hiszen a meccsnek már vége volt.
Zajt hallottam a házon kívülről, és automatikusan elindultam arrafelé. Az ajtónál jutott eszembe, hogy valószínűleg zárva van, de próba, szerencse alapon azért lenyomtam a kilincset. Akadálytalanul hagyta magát, így elámulva nyitottam ki az ajtót és kiléptem rajta. A házat széles, fedett veranda ölelte körül, az bejárat mellett valaki kényelmes, fonott ülőgarnitúrát és aztalokat helyezett el, távolabb pedig egy tipikus, minden háznál látható hintaágyat is felfedeztem. A korlátra könyökölve körbenéztem, és megláttam Danielt, amint éppen félmeztelenül kisétált a tengerből. A napsugarak vöröses árnyalatúra festették a vízcseppektől csillogó bőrét, milliónyi apró, eleven szivárványt rajzolva köré. Elakadt a lélegzetem, mikor megrázta a fejét, hogy megszabaduljon az arcába csorgó tengervíztől. Az izmai tökéletesen együttműködve hajtották végre a parancsot, káprázatos látványt nyújtva ezzel nekem. Már azon csodálkoztam, hogy nem csorog a nyálam. Ennyit a méltóságról meg a függetlenségről…
Azért sarkon fordultam, és felrohantam a „női” hálószobába. Kimerülten rogytam le az ágyra, átkaroltam magam, de valahogy úgy éreztem, más ölelésének jobban örülnék. Dühösen álltam fel ismét és valami alvóruha után néztem. Határozottan a beépített gardróbhoz léptem és meglepetten vettem észre, hogy a ruhák, amik megtöltötték, az enyémek. Valaki nagyon felkészült erre a lányszöktetésre…
Előtúrtam az egyik fiókból egy hálóinget és a frissen szerzett zsákmányommal a fürdőszobába vetettem magam. Egy ideig megpróbáltam ellazulni a meleg vízsugár alatt, de akárhányszor a vizes bőrömre néztem, csak a Daniel bőrén csillogó cseppeket láttam. Egyre ingerültebben zártam el végül a csapot, megtörülköztem és belebújtam a csipkecsodába. Miután Demmy megajándékozott életem első felnőtt fehérneműjével, rákaptam a dologra és nem voltam képes ellenállni a rafinált ruhadarabok csábító érzékiségének. Ez is mélykék selyemből készült, férfiszem számára valószínűleg felettébb merész volt, de élveztem, ahogy az anyag hűvössége tökéletesen körbefonta a testemet.
Daniel ekkor bekopogott az ajtón. Nem akartam válaszolni, nem akartam, hogy újra elöntsön a vágy, nem akartam elveszíteni a fejem. A kopogtatás megismétlődött, ám ezúttal hangosabban és erőteljesebben. Feladtam.
- Tessék…! – kiáltottam ki.
Daniel belépett az ajtón, nekem meg megállt a szívem, miközben végignéztem rajta. Az egy szál sortban várakozó férfi olyan benyomást keltett, mintha éppen akkor szabadult volna meg a civilizáció minden láncától. Lehengerlő, sőt erőszakos férfiasságot sugárzott, ami szinte varázserővel vonzott maga felé. Amikor a pillantásom lejjebb vándorolt, úgy éreztem, nemcsak az én szívem zakatol. A szemébe nézve elállt a lélegzetem. Daniel szemében leplezetlen vágy csillogott és csak most ébredtem rá, hogy milyen öltözékben is vagyok. Nem volt ugyan átlátszó, de a mély, csipkével szegélyezett kivágás jóval többet engedett látni a testemből, mint amennyit nyilvánosan megmutattam volna… főleg nem Daniel Evertonnak, aki volt olyan merész, és elhurcolt. Ez természetesen nem akadályozta meg abban, hogy rám bámuljon. Furcsa módon, kárörömmel vegyes elégtétellel töltött el a tudat, hogy ezen a lényegbevágó területen ki tudtam billenteni az egyensúlyából Danielt, hiszen a férfinal nyilván nem volt kellemes, hogy éppen én voltam az, akit megkívánt.
Megszállt egy afféle csakazértis-hangulat. A kisujjamat sem mozdítottam, hogy eltakarjam a testemet, végtére is, ő volt az, aki betört a hálószobámba, itt pedig jogom volt azt tenni, ami nekem tetszett. Azt kívántam, bárcsak őt is annyira égetné a vágy, mint engem. Egyre gyorsabban szedtük a levegőt mindketten, de nem törődtem vele, csak élveztem a diadalt. A Daniel szemében felizzó szenvedély egyértelműen jelezte, mennyire ki volt szolgáltatva a női csáberőmnek…
Ahogyan az első találkozásunkkor, majd később a parkban is, csak úgy sistergett körülöttünk a levegő. Megint úgy tűnt, hogy egymásnak szánt minket a sors, és én végre megtaláltam azt az embert, akit mindennél jobban kívántam és szerettem.
- Olivia… - nyögte ő rekedten.
Ebben a pillanatban ledőlt az összes korlát, amelyet Daniel emelt közénk, és előbújt belőle a „vadóc”. Izzó tekintetéből egyszerre eltűnt minden gyermeki, s helyette a felnőtt féri féktelen, mindent elemésztő szenvedélye jelent meg. Lassan elindult felém, kigombolta a nadrágját majd szempillantás alatt megszabadult az összes ruhadarabjától is – mindenféle gátlás nélkül. Nem tettem és nem is szóltam semmit, hogy ezt megakadályozzam. Úgy álltam ott, mint akit megigéztek, és elbűvölten bámultam az izgatóan szép, férfias testet. Minden arra késztetett, hogy megérintsem, hogy odabújjak hozzá.
Nemigen volt időm, hogy gondolatokba rendezzem az óhajaimat, mert azok már meg is valósultak. Daniel odalépett hozzám és szorosan magához húzott. A selyemhálóing vékony anyaga, ha lehet, csak még jobban fokozta a vágyunkat. A hajamba túrt, vad szenvedéllyel csókolni kezdett és ezek a csókok elsöpörték a maradék ellenállásomat is. Úgy ízlelgettük és simogattuk egymást, mint akik elvesztették a józan eszüket. Az érzékeink eluralkodtak rajtunk és csak egy kívánság éltetett bennünket: hogy itt és most mindent megkapjuk, ami csak lehetséges.
Daniel szája elvált az enyémtől és forró csókokkal borította el a nyakamat. Szorosan hozzápréseltem magam, élveztem, ahogy vágyának nyilvánvaló bizonyítéka hozzám simult. Finoman lecsúsztatta a vállamról a hálóing pántját és a karjaiba kapott. Fél kézzel visszahajtotta a takarót és a hűvös lepedőre fektetett. Amint vízszintes helyzetbe kerültem, azonnal lehúzta rólam a zavaró ruhadarabot. Halkan felnyögtem a vérembe szivárgó vágytól, testünk lázas szenvedélyben tapadt össze. Többet akartam, sokkal többet és ezt egyértelműen a tudomására is hoztam.
- Igazi boszorkány vagy – mormolta a fülem mögötti érzékeny területre, amitől mindenütt libabőrös lettem.
- Daniel – nyöszörögtem teljes extázisban.
- Olivia… Mondd meg, mit akarsz… - suttogta ő rekedten.
- Szeretkezni akarok veled – mondtam neki remegő hangon, elfeledve minden kétségemet.
Daniel egy pillanatig sem habozott ezután, gyengéden cirógatta végig a testemet, minden porcikámat őrületes gyengédségben részesítette. Egy idő után már csak dobálni tudtam magam az ágyon, nem voltam képes ésszerűen gondolkodni, a sejtjeim őérte sikoltoztak. Elvesztettem a józanságomat és belevetettem magam a csókok és ölelések örvényébe.
Daniel végül fölém hengeredett és a lábaim közé ereszkedett, óvatosan egyre beljebb hatolva bennem. Mikor áttörte az utolsó akadályt is a testünk között, egy pillanatra elborított a fájdalom és felkiáltottam, de ez hamar megszűnt, újra átadva helyét a felemésztő tűznek. Deniel megmerevedett a sikolyomat hallva.
- Liv…? – döbbenten nézett rám, még a száját is eltátotta.
- Hmm…? Gyerünk, Daniel…! – célzóan körözni kezdtem a csípőmmel, mire a jég végre felolvadt.
Felnyögött és mozogni kezdett, először nagyon lassan, de miután a lábaimmal átkulcsoltam a derekát, gyorsított az ütemen.
Minden köteléktől megszabadulva, egyszerre kiáltottunk fel és kimerülten, mégis maradéktalanul kielégülve omlottunk egymás karjaiba.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
