2. fejezet


- Te jó Isten, Pebbles! A szívbajt hoztad rám! - néztem mérgesen a macskámra, aki egy döglött egeret cipelt büszkén fel s alá.


A sziámi peckesen felcsapta a farkát, és világítóan zöld szemeivel egy lekezelő pillantást rám vetve a mosdó tetejére ugrott, hogy a kagylóba helyezze a zsákmányát. Undorodva hátráltam ki a fürdőből, nem nézve a hátam mögé, így újabb sikítást kipréselve magamból nekimentem valakinek, aki a váratlan mozdulattól megingott, de nem esett el, és derekamnál fogva engem is megtartott. Rémülten fordultam meg a támadóm és egyben megmentőm karjaiban, hogy azokkal a bizonyos lélegzetelállító szemekkel találjam szembe magam. Daniel vigyorogva állta a tekintetem, míg nekem egyszerre fúlt el a lélegzetem és kezdtem el zihálni, aminek eredményeképp jókora köhögőroham tört rám. Zavartan bontakoztam ki az ölelésből, és a kezemet a szám elé tartva igyekeztem rendbe szedni magam. Mikor úgy éreztem, nagyjából ura vagyok önmagamnak, felülkerekedett bennem a düh, és szikrázó szemekkel néztem az előttem álló Adoniszra.
- Mégis, mit képzel? Csak így bejön, kopogás nélkül? És ha meztelen lettem volna? - a legszívesebben azonnal visszaszívtam volna az utolsó, meggondolatlan mondatomat.
- Akkor szerzett volna nekem pár kellemes percet, de akkor sem tehettem volna másképp. Úgy hallottam, bajban van, és mivel én volnék a személyi testőre… - vonta meg Daniel a vállát még mindig vigyorogva. A legszívesebben felképeltem volna az arcátlanságáért.
- Azonnal távozzon! – soha nem voltam túlságosan agresszív személyiség, de ez a fickó a legrosszabbat hozta ki belőlem. Minden vágyam az volt, hogy egyedül lehessek és kitombolhassam magamat.
- Ahogy parancsolja a kisasszony! Egy dobozt azért hozhatok az egérnek? – a gúnyos mosoly mellé most megeresztett egy még gúnyosabban felvont szemöldököt is. Ha most lenne nálam mondjuk egy kés…
- Természetesen azt az… izét elviheti. De utána rögtön hagyjon magamra! – tudtam, hogy úgy viselkedek, mint valami beképzelt liba, de reméltem, ezzel megfutamodásra bírhatom. Én naiv…
- Azonnal, hölgyem! – pukedlizett, majd elment mellettem, hogy a fürdőbe jusson.
Miután Pebbles áldozatát sikeresen eltávolította, egy hang nélkül kivonult a szobából.


Megnyugodva ültem le a székbe, és a szemem sarkából láttam, ahogy Pebbles felugrik a kandallópárkányra, és kényelembe helyezi magát. Lehasalt, és a farkát lengetve bámult rám, olyan áthatóan, hogy zavarba jöttem.
- Az Istenért, Pebbles, mégis, mi a fenét csináljak? – kérdeztem fennhangon, mikor rájöttem, hogy egy macskának panaszkodok. De ő legalább nem akart kioktatni… A tekintetem a kandallón álló órára siklott, és meglepetten vettem tudomásul, hogy mennyire elszaladt az idő. Ideje volt összeszedni magam.
Nagy sóhaj után feltápászkodtam, és felvonszoltam a fáradt tagjaimat a szobámba. Kerestem egy zuhanysapkát, hogy megvédjem a hajamat a víztől, és beálltam a zuhany alá. A meleg víz kioldotta belőlem a felgyülemlett feszültséget, már-már újjászülettem. Egy hatalmas, bolyhos törülközőbe tekertem a testemet, és a gardrób felé indultam. 
Eszembe jutott valami. Elvégre, ma lettem nagykorú, miért ne?


Mélyen beletúrtam a fehérneműs fiókomba, az egyik hátsó sarkából előhalásztam egy kis dobozt. Lassan lépkedtem az ágyamhoz, a kezemben forgattam a kis papírládát, kicsit féltem kinyitni. Leültem az ágyra, és egy gyors elhatározás után leemeltem a tetejét. Egy nagyon finom anyagú, de nagyon merész fehérnemű lapult benne, még Demmytől kaptam, amolyan „Boldog Felnőttséget” ajándékként. A leghíresebb francia tervezők egyike alkotta meg ezt a fekete, kézzel készült csipkéből, és selyemből kreált csodát. Mert valóban szép volt, de eddig nem volt merszem felvenni, valahogy nem éreztem a magaménak. Most viszont… 
Nem tudom, miért, de csábítóan akartam kinézni. Persze, a ruhám alatt senki sem fogja látni, de maga a tudat, hogy ilyesmit viselek, talán ad egy kis erőt, hogy átvészeljem az estét. Kiemeltem a dobozból az apró bugyit, és a törülközőt a padlóra dobva felvettem. A felsőrészével már volt egy kis gondom, mert elég rafinált darab volt, de végül sikeresen megoldottam ezt a feladatot is. 
Kicsit félve léptem a földig érő tükör elé, de amit ott láttam, eloszlatta minden kétségemet. Soha nem voltam még ennyire szép, soha nem éreztem magam még ennyire nőnek. A fekete csipke és selyem kombináció remekül érvényesült a hófehér bőrömön, egyáltalán nem sápasztott, inkább kiemelte a természetességemet. Fellelkesülve szaladtam vissza a ruhámért. Óvatosan lehúztam a védőzsák cipzárját, és újra elgyönyörködtem a ruha visszafogott eleganciáján és tökéletességén. Az anyag színe zöldesen ragyogott, mindig más árnyalatban, ahogy a fény rásütött. A felsőrésze szabadon hagyta a vállaimat, míg a szoknya bő redőkben omlott alá. 
Egyszerűen gyönyörű volt, így boldogan szabadítottam ki a zsák fogságából, és nagyon óvatosan belebújtam. A cipzár hátul volt, így megint egy kis segítségre szorultam, de úgy gondoltam, majd szólok valamelyik szobalánynak. Vidáman dudorászva bújtam bele a szintén a nagy napra vásárolt, aranyszínű szandálba, ás ismét megszemléltem magam a tükörben. Elégedett voltam a látvánnyal, így utólag már örültem, hogy hagytam magam rábeszélni erre a sok dologra. 


Rákacsintottam a tükörképemre, és egy lendületes mozdulattal feltéptem a szobám ajtaját. Egy pillanatig azt hittem, Daniel engem akar megütni, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg éppen kopogni akart, mikor kinyitottam az ajtót, mert felemelt kézzel állt előttem. Lassan végighordozta a tekintetét rajtam, a szemei felizzottak, ahogy lassan kalandoztak a drága kelmébe burkolt testemen. A pír elöntötte az arcomat, a bőröm szinte bizsergett, mintha megérintett volna, pedig hozzám sem ért. Megköszörültem a torkom, és igyekeztem összeszedni magam.
- Már megint te? – a tegezés önkéntelenül csúszott ki a számon, de úgy tűnt, őt egyáltalán nem zavarja.
- Igen, már megint én – súgta rekedten, majd belépett a szobámba, a karjaiba zárt, és szájon csókolt.


A kezdeti felháborodásomat nagyon gyorsan felváltotta valami ismeretlen, de hihetetlenül intenzív érzés. A kezeim lassan, szinte akaratlanul is a nyaka köré kulcsolódtak, ajkaim megnyíltak a szája előtt. Daniel belenyögött a csókunkba, és egy hirtelen mozdulattal a falhoz préselte a testemet, az egyik kezét a fejem mellé támasztotta, a másikkal a még mindig nyitott cipzáramnál matatott. Borzongás futott végig rajtam, ahogy hozzáért a bőrömhöz, ahogy az ajkai az enyémek ellen mozogtak, ahogy a lehelete csiklandozta az arcomat. Az érzékeim lángra gyúltak, az ujjaim már a zakó szélét cibálták, számomra is érthetetlen okból akartam megszabadítani Danielt a zavaró ruhadarabtól. Ő a hajamba túrt, hátradöntötte a fejemet, és a nyakamat kezdte el kényeztetni. Felnyögtem, ilyen érzéki játékban még sosem volt részem. A szenvedély elhatalmasodott rajtam, így enyhén szólva is sokkolt, mikor Daniel egyszer csak elengedett, és hátraugrott. Mindkét kezemmel a falnak támaszkodtam, és zihálva igyekeztem magamhoz térni az előbbi őrületből.
- Én… Sajnálom, nem kellett volna… Gyűlölnöm kellene téged, de megőrjítesz! – a mondat végét már szinte kiabálta, majd beletúrt a hajába, és kiviharzott a szobámból.


Egész testemben remegve botorkáltam el egy karosszékig, és a végletekig kimerülve rogytam le rá. Annyira hirtelen kellett átállnom egyik hangulatról a másikra, hogy teljesen belezavarodtam.
Miért csinálta ezt? És ha már elkezdte, miért hagyta abba?! És mit akart az jelenteni, hogy gyűlölnie kell engem?
A kérdések egyenlőre fájdalmasan megválaszolatlanul kavarogtak bennem, minden egyes szó újabb és újabb tanácstalanságot hozott magával. Miután nem tudtam rájönni egyetlen válaszra sem, kissé még imbolyogva bár, de kimentem a szobából, és a személyzeti folyosó felé vettem az irányt. 
Halkan bekopogtam Annie szobájába, majd, mikor meghallottam a befelé invitáló szavait, benyitottam. 


Annie ott ült az ablak előtt, mint az elmúlt tíz évben mindennap, és kötögetett. Tommal nagyjából egy időben került a házhoz, ő volt a mamám cselédje, bár a barátnő kifejezés jobban fedte a valóságot. Nála születtem, mert anyánál hamarabb indult be a szülés, és fájdalmasan hamar véget is ért. Annie örökké magát hibáztatta a mamám haláláért, hiába magyarázta el neki a túl későn kiérkező orvos is, hogy még ő sem tehetett volna semmit érte. Sőt, azt is mondta, hogy Annie-nek köszönhetem az életemet is, mert ha neki nem vág olyan gyorsan az esze, vagy talán nem olyan jók az ösztönei, és nem vett volna ki, mielőtt anya meghalt volna, akkor nem lenne ma mit megünnepelni…


Szóval, Annie csak ült ott, és mosolyogva nézett rám, a szemei mindig felcsillantak az örömtől, akárhányszor  meglátogattam őt. Már rég nem volt képes elhagyni a szobáját sem, annyira megöregedett, de apának nem volt szíve elküldeni őt, hiszen jóformán a családhoz tartozott. Nekem is mosolyra szaladt a szám, és odalépve mellé, átöleltem, szorosan, de nem annyira, hogy fájdalmat okozzak neki.


- Szervusz, hercegnőm! Mit szeretnél mesélni az öreg Annie-nek? – bár az idő kifogott az arcán, a hangja még mindig bársonyos volt, olyan igazi, megnyugtató hangszíne volt. Imádtam, amikor beszélt, érezni lehetett, hogy ő még egy másik, talán jobb világba született, ahol még a becsület ért a legtöbbet, és nem a hatalom, vagy a pénz.
- Honnan tudod, hogy mesélnivalót is hoztam? – tettem csípőre tréfásan a kezem, és durcásan lebiggyesztettem a számat.
- Ismerlek már, kicsi Liv. Ismerem az arcodnak ezt a kifejezését. Mi nyomaszt? – paskolta meg a maga melletti széket, jelezve, hogy foglaljak helyet. Sóhajtva tettem eleget a kérésének.
- Igazad van, mint mindig… Tényleg történt valami. Sőt, nem is egyvalami. Nem is tudom, hol kezdjem…- egyfolytában az elmúlt pár óra történései jártak az eszemben, de még mindig nem találtam rájuk magyarázatot.
- Talán az elején – mosolygott rám elnézően.
- Először is, itt van ez az egész felhajtás. Az agyamra megy! Persze, apának nem lehet beszélni, mert „ő tudja, mi nekem a legjobb” – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe – Hiába mondtam neki, hogy ne csináljon nagy ügyet a szülinapomból, de végig sem hallgatott! Aztán ott van Tracy, ugyebár – elhúztam a számat, ékesen kinyilvánítva a véleményemet a nővel kapcsolatban – Komolyan mondom neked, Annie, egyszer megölöm azt a nőt! Miért kell neki mindenbe beleszólnia? Egyáltalán, minek van még itt? Apa helyében én már úgy kirúgtam volna, hogy na! – tökéletesen felidegesítettem magam, ami nem tett túl jót a közérzetemnek sem. Szédültem és hányingerem volt.
- Ez eddig is így volt, kicsikém. És úgy gondolom, nem ezek zaklattak fel ennyire – vesébe látóan pillantott rám, már-már hátborzongató volt, mennyire ismert engem.
- Nem is tudom… Itt van ez a fickó, és teljesen kikészít! Egyszerűen nem jövök rá, hogy miért viselkedik így velem… - megráztam a fejem, hátha sikerül megszabadulnom a lelki szemeim elé táruló látványtól.
 Láttam magam előtt, ahogy fölém hajol, és… Képzeletben egy hangyányit előrébb mentem, elábrándoztam arról, hogy mi történhetett volna, ha nem állítja le magát…
- Miért, hogy viselkedik veled? – Annie hangja visszarántott a valóságba, a képzeletbeli látvány köddé vált.
- Először gúnyos és lekezelő volt, mindenbe belekötött, örökösen megalázott, aztán… aztán nekem támadt és megcsókolt – a vége már suttogásba halt, de Annie mindentudó mosolya láttán tudtam, hogy tökéletesen hallotta minden szavam.
- Azt hiszem, sejtem, mi állhat a dolgok hátterében – az a bizonyos, finom mosoly kiszélesedett, és már ragyogott tőle Annie arca.
- És nekem is elárulod? – olyan izgatott lettem, mint egy gyerek a játékboltban. Tudtam én, hogy Annie kihúz a csávából… és tévedtem.
- Sajnálom, kicsim, de erre magadtól kell rájönnöd – megrázta a fejét, mintegy jelezve, hogy lezártnak tekinti a témát, de én nem hagytam, nem hagyhattam ennyiben a dolgot.
- Ne tedd ezt velem, kérlek! Teljesen összezavarodtam… - igyekeztem annyi könyörgést a hangomba csempészni, amennyit csak tudtam, de nem hatottam meg vele öreg barátnőmet.
- Mint mondtam, ez a te feladatod lesz. De egyet ne felejts el: semmi sem olyan kiszámíthatatlan, mint a szív – végigsimított az elnyúlt arcomon, és én nem tehettem mást, mint beletörődni a megváltoztathatatlanba. 


Annie volt az egyik legerősebb akaratú személy, akit ismertem, bár a nagymamás külső sokakat megtévesztett, azért ő is tudott olyan kemény lenni, mint egy sziklafal. Újabb jókora sóhajtozás után felálltam és már léptem volna ki az ajtón, amikor Annie incselkedő hangja megállított.


- Nem szeretnéd, ha felhúznám a cipzáradat? Persze, felőlem így is a nagyra becsült vendégek színe elé járulhatsz – vonta meg a vállát, de közben pajkosan csillogtak a szemei.
- Annie, esküszöm, te vagy az egyik leglehetetlenebb nőszemély a Földön! – nyögtem fel, de azért engedelmesen megfordultam, és hagytam, hogy a helyére igazítsa a ruhámat.
- Így ni. Most már valóban hercegnő vagy – fordított maga felé, és megölelt. Hálásan és szeretettel viszonoztam az ölelést, majd rákacsintva kiléptem a szobából. Semmit nem értem el azzal, hogy meglátogattam Annie-t. Na, jó, ez nem volt teljesen igaz. Legalább a cipzáram fel volt húzva.

--------

Egy órával később befutott apám is, de mielőtt üdvözölhettem volna, Tracy a nyakába ugrott. Megint csak felment bennem a pumpa, és nem csak az miatt az álnok kígyó miatt, hanem apa miatt is, mert nem hittem el, hogy nem veszi észre, miben mesterkedik ez a bestia. 


Egy jó nagy torokköszörüléssel melléjük léptem, és karba tett kézzel, durcás képpel vártam, hogy apám lehámozza magáról Tracyt. Zavartan fordult el a „titkárnőjétől”, és egy sugárzó mosoly kíséretében felemelt és megpörgetett a levegőben.
- Isten hozott itthon! – kacagtam rám, majd kimásztam a hatalmas karjai közül, és jobban szemügyre vettem.
Talán az miatt, hogy én is idősebb lettem, de úgy vettem észre, felette sem szállt el nyomtalanul az idő. A szemei körül, és a szája sarkában elmélyültek a nevetőráncok, a halántékán már őszülni kezdett a koromfekete haja. Tévedés ne essék, apám még mindig a környék legdögösebb apukája volt, de furcsa volt észrevenni, hogy ő sem lesz már fiatalabb. Valószínűleg ő is ilyeneken gondolkozott, mert egy apró sóhajtás után, szinte könnybe lábadt szemekkel átölelt.
- Istenem, Liv, mikor lettél felnőtt? Olyan gyorsan elszállt ez a pár év – súgta a hajamba bújva, és én meghatottan öleltem vissza.
- Nem tudom, apa. De tudod, én mindig a te lányod maradok – próbáltam jobb kedvre deríteni, hiszen nemsokára a házat elözönlik a vendégek, és kínos lenne amiatt magyarázkodni, hogy az ünnepelt apja miért sír.
- Igen, tudom. Gyere, mutassuk meg a népnek, hogyan mulatnak a nagyok! – nevetett végre rám, és a teraszajtót kitárva, kivezetett a parkba.


Lélegzetelállítóan gyönyörű volt minden. Már sötétedett, de még nem kapcsolták fel a díszkivilágítást, így a lemenő nap sugarai meseszerű, narancsos-vöröses fénnyel borítottak be mindent. A hófehér központi sátor palotaként emelkedett ki a köréje állított asztalok közül, mintegy hirdetve, milyen nagyszabású esemény van készülőben. A vendégek nagy része már megérkezett, és a pázsiton szürcsölték a válogatott italokat, vagy csipegettek a kiváló minőségű ételeket kínáló büféasztalról. A zenekar éppen valami vidámabb darabot játszott, kellőképpen megalapozva ezzel az este hangulatát. Mosolyogva lépkedtem egyik vendégtől a másikig, igyekeztem mindenkivel kedves lenni, bár a nagy részüket akkor láttam először. Voltak itt zenészek, színészek és politikusok, sportolók és még néhány tudóssal is sikerült pár szót váltanom, igaz, nem sok mindent értettem abból, amit mondtak… Apám már valahol a túrám elején lemaradt, találkozott néhány régi üzlettársával, és olyan jól elbeszélgettek, hogy nem volt szívem megzavarni őket.
Minden ügyességemet összeszedve próbáltam eltűnni egy kicsit a zsibongó tömeg elől, így nem sokkal később már a házunkat körülvevő kőkerítés tetején ülve bámultam a sokadalmat. 


Váratlanul egy kéz elkapta a bokámat, és lerántott a falról. A támadóm szorosan a karjaiba zárt, és a fülembe suttogott.
- Megvagy.

Friss időponja

Mivel voltak páran olyan kedvesek, hogy a folytatással biztassanak, ezért ma felteszem a 2. fejezetet is. Lehet, hogy későn fog felkerülni, mert még be kell fejeznem... De sietek! :D
És Mse, igen, ez amolyan visszaemlékezés, Olivia életének bemutatása. De ez majd változni is fog, ahogy a múltból lassan jelen lesz ; D
Szóval, este sok szeretettel várok mindenkit, akit érdekel egy unatkozó csajszi néha eltévelyedő képzelete! (ez én volnék, úgy mellesleg ; D)
xoxo
Lea

Szabályok:
 1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
 2.) Tedd ki a logót a blogodra!
 3.) Írj magadról 7 dolgot!
 4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
 5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

Tényleg világrekordot fogok dönteni! 2 napos blognak 2 díj! :D Mi lesz itt egy év múlva? Ha így haladok, a fejiknek nem is marad hely :P Ha nem nagy gond, minden ugyanolyan lenne, mint a másik blogomon, tehát, ha kíváncsi vagy "rám" és a díjazottakra, katt a bannerre a jobb oldalon. És ez most nem önreklámozás, csak nincs annyi időm (meg képzelőerőm) leírni megint mindent, bocsi!

Nagyon szépen köszönöm Andinak (sweety13), hogy úgy érezte, megérdemlem ezt a kitüntetést, egy fejezet után... Hálám örökké üldözni fog! (Csak utól ne érjen! :P)

Imádlak!

Andi blogja: http://multjovoszerelem.blogspot.com/

xoxo

Lea

Szabályok:

1. Megköszönöd, akitől kaptad, és belinkeled
2. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik (max 10 ember).
3. Értesíted őket az ajándékról =)
4. Leírod, miért szeretsz másoknak írni.
5. Pár mondatban bemutatkozol a nagyvilágnak =)


Nahát.... Új világrekordot állítottam fel! A blog még egy napja sem él, és máris díjat kapott! Eldobom az agyam.... : D Persze, nagyon szépen köszönöm Feninek, amiért úgy gondolta, hogy egyetlen fejezet alapján megérdemlem ezt a kitüntetést. Köszönöm!!!


1. Feni blogja: http://mindigvanegypont.blogspot.com/

2. Húha, újabb nehézségek...  De lássunk neki:
Nikcimaci: Az oroszlán és a bárány története  http://nikcimaci.blogspot.com/
Alice23: The Cullen's Family Stories  http://cullenlove-alice23.blogspot.com/
Sweety13: Múlt és jövő, plusz a szerelem  http://multjovoszerelem.blogspot.com/
Több egyenlőre nem jut eszembe : D


3. okés, ez megvan...
4. és 5. ezeket már leírtam a másik blogomon, hadd ne kelljen még egyszer, légyszi..... :)
Még egyszer, nagyon szépen köszönöm Feninek, hogy bár kissé megelőlegezetten, de bizalmat szavazott nekem...

1. fejezet


Nem tudom, mikor ébredtem rá arra, hogy nekem ez nem megy. Talán, amikor az az első, mindent eldöntő pofon elcsattant. Talán, amikor már az életemet is eladtam volna egy újabb adagért. Talán, amikor a sürgősségin tértem magamhoz, mert nem jutottam hozzá…


Ott ültem egy undorító, lezüllött motelszobában, és csak néztem a sárga, málló vakolatot, a valaha jobb napokat látott tévét, és a visszataszítóan mocskos szőnyeget. Úgy néztem körbe, mintha először lennék itt. Ez valóban így volt, de az elmúlt három évemet ugyanilyen helyek tucatjain töltöttem. Minden azon a bizonyos, három évvel ezelőtti nyáron kezdődött, a tizennyolcadik születésnapomon.


Apám hatalmas partit szervezett, mondván, nem mindennap lesz az ember lányából felnőtt nő. Semmi kedvem nem volt az egészhez, de nem akartam elrontani az örömét. Amióta anyám belehalt a szülésbe, csak ketten voltunk egymásnak – nem számítva a cselédek és nevelőnők hadát, akik között tulajdonképpen felnőttem. Hát igen… Nem volt könnyű sem neki, sem nekem. Apám egy nagyvállalat fejeként sokszor került kényes helyzetbe, sokszor kellett rangsorolnia, és nem mindig én kerültem az első helyre. Gyerekfejjel még nem értettem, miért hagyja ki a zsúrokat, a meccseimet – minden beképzeltség nélkül, de szédületesen jó csatár voltam az iskolai futball csapatban – a színházi előadásokat. Makacs gyerek voltam, és mint ilyen, pokollá tettem a körülöttem lévők életét. Mindig számítani lehetett rám, ha egy jó kis balhéról volt szó. Garázdaság vagy lopás, az ilyesmi mindig felcsigázta az érdeklődésemet. Számtalan éjszakát töltöttem egy-egy rendőrőrsön, apámra, vagy az éppen aktuális nevelőre várva.


Aztán ennek is vége szakadt. Tizennégy voltam. Egyszer meghallottam, hogy apám beszélget valakivel telefonon, szerencsémre gyakran felejtette nyitva a dolgozószobája ajtaját, így nem volt nehéz hallgatóznom. Éppen azt ecsetelte letargikusan, hogy már nem tud mit kitalálni, amivel kordában tudna tartani engem. Hogy már az intézeten gondolkozik. Lesújtva figyeltem, ahogy az én erős, mindenkivel szembeszálló, hős apám vállai megroggyannak, és fuldokolva zokog a kagylóba. Döntenem kellett. Ha továbbra is ilyen életmódot folytattam volna, egy szigorú svájci lányinternátusban kötöttem volna ki. Már a gondolatától is kirázott a hideg. Attól a naptól kezdve megváltoztam. Szilárdan elhatároztam, hogy többé nem adok okot a szégyenkezésre, én leszek a tökéletes leánygyermek. A régi barátaimat messzire elkerültem, nekiálltam tanulni, aminek meg is lett az eredménye. A jegyeim újra a csillagokban jártak. Apám büszkesége határtalan volt. A gimnáziumot, a kamaszkort minden különösebb nehézség nélkül vészeltük át, nem voltam már lázadó, mindenkinek ellentmondó gyerek.


Akkor, tizennégy évesen felnőttem, bár ezt senki nem akarta felfogni. A széltől is óvtak, főleg, miután apám sikerei megsokszorozódtak, egyre nagyobb befolyása, és ezzel egyre több pénze lett. És a pénz nem csak a boldogságot hozta el. Ahogy gyarapodott a vagyonunk, úgy nőtt meg a személyzet mérete is. Csak rám négy testőr vigyázott, további nyolc cirkált a házban és az udvaron a nap huszonnégy órájában. Magányossá váltam. Nem könnyű egy egész hadsereggel az ember háta mögött barátokat szerezni.


Csupán egyetlen lánynak sikerült rést találnia a valós és a kitalált pajzsomon is, és a barátnőmmé válnia. Demmynek hívták, a teljes neve Demetria volt, de utálta, ha így szólították. Az apja valami iparmágnás volt, a szülei gyakran utaztak el, így tökéletesen megértette egy gazdag, elhanyagolt gyermek érzéseit. A gimnázium első évében találkoztunk, egy padban ülve szenvedtük végig Mr. Jones unalmas irodalomóráit. Szinte azonnal ráéreztünk a másik érzelmeire, tökéletesen kiegészítettük egymás lelkét. Ő volt az egyetlen, akivel őszintén tudtam beszélni bármiről, és ő is így volt velem. Gyakran ültünk valamelyikünk szobájában, az ágyon ülve, és csak beszéltünk naphosszat, soha ki nem fogyva a témákból. Csendes beletörődéssel viseltük a sorsunkat, csupán a szobáink magányában mertük kinyitni a szánkat. Sírtunk és nevettünk, volt, hogy egyszerre, egymás társaságában lebontottuk a gátakat, amelyeket magunk köré építettünk. Csak két, tizenéves lány voltunk, egyszerű, és mégis, oly bonyolult élettel.


De térjünk vissza a születésnapi partihoz. Ahogy azt már említettem, apám pompás, sőt, az évtized legnagyobb buliját szándékozott megrendezni, nem kis ellenvetésemre. De nem szóltam. Hagytam, hadd élvezze a nyüzsgést, a szervezéssel járó izgalmakat.
A tengerparti házunk tökéletes helyszínt biztosított, a kertben hatalmas sátrakat állítottak fel, mindenhonnan áradt az a fölényesség, ami a társadalmi helyzetünkkel járt. Négyszáz vendéget vártunk, nem is értettem, kiket, hiszen nagyon kevés emberrel tartottam a kapcsolatot. Személy szerint tökéletesen elégedett lettem volna egy meghitt, családi vacsorával is, de apám hajthatatlan maradt. Szerintem ezzel próbálta ellensúlyozni a korábbi évek elhanyagoltságát.
A születésnapom reggelén már korán kiverték az álmot a szememből, Tracy – aki mellesleg apám személyi titkára volt – már nyolc óra előtt betoppant hozzám.
- Gyerünk, Olivia, felkelni! Mars ki az ágyból! – rikácsolta, majd elkezdte lehúzni rólam a takarót. Utáltam, amikor ezt csinálta.
- Jól van már! Megyek! – dünnyögtem a párnám alól, majd egy lemondó sóhajjal kimásztam az ágyból. Tracy fintorogva nézett végig rajtam.
- Te jó ég, Olivia! Szörnyen festesz reggelenként! – csóválta a fejét, én meg a legszívesebben kitettem volna őt az ajtón.
- Köszönöm, Tracy! Te mindig olyan kedves vagy velem! – utánoztam a hangszínét, mire elfutotta a pulykaméreg.


Nem tehettem róla, valamiért mindig is ellenérzésiem voltak ezzel a nővel kapcsolatban. Nem mondom, hogy nem volt csinos, sőt. Mézszínű haja a karcsú derekáig ért, arca, akár egy angyalé, a szemei zölden világítottak benne. Lehetetlenül hosszú lábait rendszerint rövid szoknyákba, és áttetsző harisnyákba bújtatta. Kifejezetten szép nő volt, de a modora sima, akár az angolna. Túl sima. Már a kezdet kezdetén gyanús volt nekem, de apám rajongott érte, így nem szólhattam semmit. Tehetetlenül figyeltem, ahogy Tracy lassan átveszi az uralmat az életünkben, mindenre ráhúzva a saját személyiségét. Lecserélte az addig tökéletesen bevált személyzetet a saját embereire, megváltoztatta a ház berendezését, rávette apámat, hogy beírasson egy szigorú magániskolába. Gyűlöltem ezt a nőt, és mindent, ami vele kapcsolatos volt.
- Ne légy hálátlan, Olivia! Tudod, hogy csak jót akarok neked! – csicseregte negédesen. Majdnem elhánytam magam ennyi kétszínűség láttán.
- Ó, hát persze! Hogy is felejthettem el azt a sok jót, amit értem tettél! – szurkáltam tovább.
- Olivia, elég! Sok dolgunk van ma! – fordult el, és az ajtó felé indult.
- Számtalanszor megmondtam már, hogy ne hívj Oliviának! A Livet használom! – kiáltottam utána, mire gúnyosan felkacagott.
- Ugyan már! Nem vagy már kislány, akit a becenevén szólítanak, Olivia! – húzta ördögi mosolyra a száját, majd kilépett a szobából.
Felsóhajtottam, majd elindultam tusolni. A meleg víz kellemesen ellazított, újjászületve léptem a gardróbom elé. Kilencre vártam a fodrászt és a sminkest, így igyekeznem kellett. Magamra kaptam egy farmert meg egy pólót, és fütyörészve az étkező felé vettem az irányt. Meglepődve konstatáltam, hogy apám nincs ott.
- Apu merre van? – kérdeztem az éppen betoppanó Tomtól, aki csak rázta a fejét.
- Sajnálom, Liv kisasszony, de az édesapjának sürgősen el kellett utaznia valami üzleti ügye miatt. Hagyott magának egy levelet a dolgozószobájában – mutatott a megfelelő irányba.
Felpattantam az asztaltól, és az íróasztalához siettem. Egy boríték hevert a szélén. Remegő kézzel bontottam fel, tekintetem apám lendületes kézírására esett.


Drága Liv!
Sajnálom, hogy nem lehetek most melletted, de gond adódott a Los Angelesi irodában, amit csak én intézhetek el. Kérlek, élvezd ki a mai napot, és légy kedves Tracyvel! Sokat tett értünk!
Elvittem a magángépet, így mire elkezdődik a buli, már itt leszek!
Ölel és csókol,
Szerető Apád


Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Megszokhattam volna már, hogy apu mindig a leglehetetlenebb helyzetekben hagy magamra, mégis újra és újra elszontyolodtam ilyenkor. Még, hogy legyek kedves azzal a kígyóval… Nevetséges.


Bánatosan indultam Tom keresésére. Amióta csak az eszemet tudom, ő állt hozzám a legközelebb. Már akkor öreg volt, amikor megismertem. Ősidők óta az apámnak dolgozott, amolyan lakájféle beosztásban, de gyakorlatilag ő tartotta egyben a háztartást. Kiskoromban gyakran sétáltunk együtt a házat körülölelő parkban, igazi jó barátokként viselkedtünk. Furcsa páros voltunk. Az öregember, és egy makrancos kislány. Tulajdonképpen ma sem tudom, hogy az én lelkem volt túl öreg, vagy az övé túl fiatal, de remekül kijöttünk. Mindig is lenyűgözött a bölcsessége, a mód, ahogyan teljesen beleélte magát a történetekbe, amelyeket állandóan mesélt nekem. Lassan megtanultunk hinni és bízni egymásban. Neki sosem volt saját családja, ezért úgy döntött, a szárnyai alá vesz engem. Órákat töltöttünk együtt, egy kicsit a lányának éreztem magam.


A csengő hangja hirtelen hozott vissza a jelenbe. Már hallottam Tom csoszogó lépteit, ahogy az ajtóhoz sietett, hogy beengedje a látogatókat. Megjöttek a „szépészek”. Jean-Pierre felparancsolt a szobámba, majd mesteri kontyba csavarta fekete hajamat, míg Emily, a sminkes, tökéletes keretet varázsolt zöld szemeim köré. Tényleg szép lettem. A gyönyörű, külön erre az alkalomra vásárolt ruhám a gardróbban lógott egy védőzsákban, de még nem volt itt az ideje, hogy felvegyem. Tétlenül lézengtem a házban, egyszerűen nem találtam a helyem. Elhatároztam, hogy sétálok egyet a kertben, hátha ott nem leszek láb alatt. A házban ugyanis nyüzsögtek a különböző emberek, olyan volt az egész, mint valami óriási, felbolydult méhkas.


Csendesen surrantam ki a hátsó ajtón, a kerti tavacska felé indulva. Nagy sóhajjal ereszkedtem le a tó melletti padra. Arcomat a nap felé fordítottam, hagytam, hogy a meleg sugarak cirógassák a bőrömet. Váratlanul valaki eltakarta a jóleső melegséget. Bosszankodva nyitottam ki a szemeimet, hogy elküldjem melegebb éghajlatra az illetőt. Amint belenéztem azokba a gyönyörű, acélszürke szemekbe, már semmire sem emlékeztem, pláne nem a dühömre. Életemben nem láttam még ennyire lehengerlően férfit, mint ő.
Mert, hogy az volt, ahhoz kétség sem férhetett. Magas volt és nyúlánk, de a méretre készült öltöny alól felsejlettek szépen kidolgozott izmai, amelyekre nem tehetett szert egy edzőteremben. Fekete haja kócosan keresztezte napbarnított arcát. És a szája… Nem tudtam róla levenni a tekintetem, ahogy ajka kissé gúnyos mosolyba húzódott, hófehér fogai tükörként verték vissza a napsugarakat. Zavartan köszörültem meg a torkom.
- Segíthetek? – próbáltam felvenni a nagyvilági dáma álarcát, kevés sikerrel. A dámák nem remegnek egész testükben…
- Azt hiszem, inkább én segítenék magának – vigyorgott még mindig, majd felegyenesedett.
- Mi? Ezt nem értem. Ki maga? – pattantam fel a padról. Tényleg magas volt, nálam legalább egy fejjel magasabb. Hátra kellett hajtanom a fejem, hogy azokba a lenyűgöző szemekbe nézhessek.
- Ó, elnézést, még be sem mutatkoztam. Daniel Everton. Szolgálatára, hölgyem – hajolt meg, de előtte vetett rám egy cinikus pillantást. Egyszerűen nem értettem semmit.
- És mit keres itt, Mr. Everton? – a kíváncsiság már kifúrta az oldalamat.
- A mai naptól én biztosítom a személyes védelmét, hölgyem. Scott Banner helyett – tette hozzá a kérdő pillantásomat látva. Scott volt a legjobb fej a testőrök közül, vele jöttem ki a leginkább.
- Scott helyett? Hol van ő most? – minél előbb választ vártam a kérdéseimre, és mivel apám még mindig távol volt, Daniel volt az egyetlen, akitől megkaphattam ezeket.
- Ha helyesek az információim, útban Oroszországba – villantotta ki ismét a fogait, láthatólag nem kis kárörvendéssel.
- Mit keres Scott Oroszországban? – fakadtam ki hangosan, a döbbenetem leírhatatlan volt.
- Áthelyezték. És mielőtt megkérdezné, nem tudom, miért – határozottan gúnyos volt velem szemben, amire nem találtam magyarázatot.


Lemondóan sóhajtottam egyet, majd visszarogytam a padra. Átgondoltam a helyzetemet. Óriási buli volt készülőben, amihez semmi kedvem nem volt, apám ki tudja, merre járt, én meg itt ragadtam egy idegesítő, pökhendi fickóval, aki valamiért nagyon utált engem. Biztos, hogy nem ismertem előtte, ilyen férfit nem felejt el egykönnyen az ember. Remek kilátások. Lassan az élettől is elment a kedvem, de nem volt időm elmerülni a búbánatban, mert váratlanul felemelkedtem a padról. Döbbenten néztem Danielre, aki kérdés nélkül a karjaiba kapott, és megindult velem a ház felé. Karjaim automatikusan a nyaka köré fonódtak, a szívem száguldozni kezdett, attól féltem, már nem csak nekem olyan hangos, mint egy légkalapács. Szerintem mindenki hallotta egy mérföldes körzetben…


Nem értettem magamat, hiszen életemben először láttam ezt az embert, mégis olyan abszurd reakciókat váltott ki belőlem, mint még előtte senki. Mágnesként vonzott, olyan érzés volt, mint ellenállni egy habos süteménynek. Lehetetlen vállalkozás.
Közben beértünk a hallba, ahol végre a saját lábaimra állított, és pimaszul vigyorgott rám. Nagyon reméltem, hogy alapjáraton ilyen, és nem az én félreérhetetlen viselkedésemet minősíti ezzel. Zavartságom nem tartott sokáig, legalábbis látszólag, mert mélyen legbelül remegtem, mint a kocsonya.
- Mégis, mit képzel magáról? – prüszköltem mérgesen, de ő továbbra is csak nevetett.
- Elnézést, kisasszony, de jobbnak láttam, ha a beszélgetésünket idebent folytatjuk. Kint túl sok az ember, nem biztonságos – hajtott fejet cinikusan, én meg egyre dühösebb lettem.
- És nem lehetett volna legalább megkérdezni? Magamtól is bejöttem volna, ha tájékoztat – durcáskodtam, majd sarkon fordultam, és felszáguldottam az emeletre.


Izgatottan csaptam magamra a szobám ajtaját, és remegve csúsztam le a földre, hátamat az ajtólapnak támasztva. Mindennél jobban szerettem volna aludni egyet, de mivel a hajam már az esti pompájában tündökölt, erről szó sem lehetett. Hatalmas sóhajjal tápászkodtam fel a padlóról, és a balkon felé indultam. Odakint hétágra sütött a nap, a madarak élénken csiviteltek az ablakom előtti tölgyfa ágai között. Látszólag minden a legnagyobb rendben volt, bennem mégis egy baljós előérzet keringett. Nem tudtam, hogy ennek van-e bármi köze ahhoz a lenyűgöző fickóhoz, aki odalent éppen rajtam nevet, de semmi esetre sem akartam kockáztatni. Elszántan vágtattam vissza a szobámba, hogy a noteszemet magamhoz véve telefonálni induljak. Megpróbáltam a lehető legmagabiztosabban levonulni a lépcsőn, nem akartam megadni annak a felfújt hólyagnak azt az örömöt, hogy lássa, mennyire kiborultam tőle.


Apám dolgozószobájába érve levetettem magam egy kényelmes székbe, és a kagylóért nyúltam. Míg vártam, hogy Demmy felvegye, türelmetlenül doboltam az ujjaimmal az asztallapon.
- Halló? – barátnőm kissé lihegve szólt a telefonba.
- Demmy? Itt Liv! Zavarlak talán? – semmi esetre sem szerettem volna belerondítani a képbe, ha esetleg a barátjával lett volna. Pár hónapja megismerkedett ugyanis egy sráccal, Zack-kel, és bár még nem volt köztük semmi „olyan”, nagyon nem szerettem volna megzavarni őket, ha éppen most…
- Nem, dehogy! Sajnálom, hogy ilyen sokára vettem fel, csak kocogni voltam. Épp most estem be az ajtón. Van valami gond? - hadarta gyorsan és hangosan, nevetve tartottam el a fülemtől a kagylót, nehogy megsüketüljek.
- Nem, semmi, csak beszélni akartam valakivel. Olyan a ház most, mint valami piac. Mindenki kiabál és rohan valahová – nyugtattam meg.
- Ó, igen, a parti… El tudom képzelni, mennyire ki vagy bukva – kacagott fel Demmy. Hát igen, nagyon jól ismerte a hozzáállásomat az ilyesfajta dolgokhoz.
- Megőrülök lassan! És ez a beképzelt fickó! – csúszott ki a számon meggondolatlanul.
- Milyen fickó? – Demmy azonnal lecsapott a hírre, mint egy keselyű. Imádtam ezt a lányt, de néha az őrületbe kergetett azzal a pletykás természetével.
- Á, semmi. Mindegy, hagyjuk! Kérlek! – próbáltam elhárítani a várható kérdésözönt.
- Ne csináld már ezt velem! Meghalok a kíváncsiságtól! – nyafogott barátnőm, de aztán meggondolta magát – Tudod mit? Ne is mondj most semmit! Majd este, a bulin megbeszéljük! És készülj fel rá, hogy kiszedem belőled az összes kis titkodat! – fenyegetett meg, mire kitört belőlem a nevetés.
- Rendben, majd meglátjuk, mennyire vagy kitartó! - Demmy csak hümmögött a vonal másik végén.
- Hiszen ismersz – a játékos fenyegető él eltűnt a hangjából, és elkezdett nagyon hivatalosan beszélni. Tudtam, hogy nincs már egyedül, az anyja ott van vele. Nem támogatták a barátságunkat, főleg a fiatalkori tetteim miatt. Sóhajtva suttogtam a kagylóba.
- Tudom, mi a helyzet, később hívlak! – ígértem, majd letettem a telefont.


A Demmyvel való diskurálás általában megnyugtatott és kikapcsolt, de most szinte remegtem az idegességtől. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mi okozta ezt, a feszültség egyszerűen felülkerekedett rajtam. Apám kényelmes karosszékében ülve próbáltam összeszedni magam, nem akartam ilyen zaklatott állapotban az emberek elé lépni. Önkéntelenül túrtam bele a hajamba, hogy aztán nagyot sikítva pattanjak fel. Elfelejtettem, hogy a hajam már az esti formájában volt. Jean-Pierre meg fog ölni… Félve léptem a dolgozószoba melletti fürdőbe, felkattintottam a lámpát, és minden bátorságomat összeszedve a tükörbe néztem. Nem volt olyan szörnyű a helyzet, mint vártam, csak pár hajtűt kellett a helyére igazítanom.


Amíg a díszekkel bíbelődtem, nem vettem észre, hogy valaki a hátam mögé osont, és csendben meglapulva várta, hogy megforduljak. Egy apró neszt hallva, a testemet kicsavarva pördültem meg, és a látványtól hátborzongató sikítás hagyta el a számat.