Bármi áron

1. fejezet


Nem tudom, mikor ébredtem rá arra, hogy nekem ez nem megy. Talán, amikor az az első, mindent eldöntő pofon elcsattant. Talán, amikor már az életemet is eladtam volna egy újabb adagért. Talán, amikor a sürgősségin tértem magamhoz, mert nem jutottam hozzá…


Ott ültem egy undorító, lezüllött motelszobában, és csak néztem a sárga, málló vakolatot, a valaha jobb napokat látott tévét, és a visszataszítóan mocskos szőnyeget. Úgy néztem körbe, mintha először lennék itt. Ez valóban így volt, de az elmúlt három évemet ugyanilyen helyek tucatjain töltöttem. Minden azon a bizonyos, három évvel ezelőtti nyáron kezdődött, a tizennyolcadik születésnapomon.


Apám hatalmas partit szervezett, mondván, nem mindennap lesz az ember lányából felnőtt nő. Semmi kedvem nem volt az egészhez, de nem akartam elrontani az örömét. Amióta anyám belehalt a szülésbe, csak ketten voltunk egymásnak – nem számítva a cselédek és nevelőnők hadát, akik között tulajdonképpen felnőttem. Hát igen… Nem volt könnyű sem neki, sem nekem. Apám egy nagyvállalat fejeként sokszor került kényes helyzetbe, sokszor kellett rangsorolnia, és nem mindig én kerültem az első helyre. Gyerekfejjel még nem értettem, miért hagyja ki a zsúrokat, a meccseimet – minden beképzeltség nélkül, de szédületesen jó csatár voltam az iskolai futball csapatban – a színházi előadásokat. Makacs gyerek voltam, és mint ilyen, pokollá tettem a körülöttem lévők életét. Mindig számítani lehetett rám, ha egy jó kis balhéról volt szó. Garázdaság vagy lopás, az ilyesmi mindig felcsigázta az érdeklődésemet. Számtalan éjszakát töltöttem egy-egy rendőrőrsön, apámra, vagy az éppen aktuális nevelőre várva.


Aztán ennek is vége szakadt. Tizennégy voltam. Egyszer meghallottam, hogy apám beszélget valakivel telefonon, szerencsémre gyakran felejtette nyitva a dolgozószobája ajtaját, így nem volt nehéz hallgatóznom. Éppen azt ecsetelte letargikusan, hogy már nem tud mit kitalálni, amivel kordában tudna tartani engem. Hogy már az intézeten gondolkozik. Lesújtva figyeltem, ahogy az én erős, mindenkivel szembeszálló, hős apám vállai megroggyannak, és fuldokolva zokog a kagylóba. Döntenem kellett. Ha továbbra is ilyen életmódot folytattam volna, egy szigorú svájci lányinternátusban kötöttem volna ki. Már a gondolatától is kirázott a hideg. Attól a naptól kezdve megváltoztam. Szilárdan elhatároztam, hogy többé nem adok okot a szégyenkezésre, én leszek a tökéletes leánygyermek. A régi barátaimat messzire elkerültem, nekiálltam tanulni, aminek meg is lett az eredménye. A jegyeim újra a csillagokban jártak. Apám büszkesége határtalan volt. A gimnáziumot, a kamaszkort minden különösebb nehézség nélkül vészeltük át, nem voltam már lázadó, mindenkinek ellentmondó gyerek.


Akkor, tizennégy évesen felnőttem, bár ezt senki nem akarta felfogni. A széltől is óvtak, főleg, miután apám sikerei megsokszorozódtak, egyre nagyobb befolyása, és ezzel egyre több pénze lett. És a pénz nem csak a boldogságot hozta el. Ahogy gyarapodott a vagyonunk, úgy nőtt meg a személyzet mérete is. Csak rám négy testőr vigyázott, további nyolc cirkált a házban és az udvaron a nap huszonnégy órájában. Magányossá váltam. Nem könnyű egy egész hadsereggel az ember háta mögött barátokat szerezni.


Csupán egyetlen lánynak sikerült rést találnia a valós és a kitalált pajzsomon is, és a barátnőmmé válnia. Demmynek hívták, a teljes neve Demetria volt, de utálta, ha így szólították. Az apja valami iparmágnás volt, a szülei gyakran utaztak el, így tökéletesen megértette egy gazdag, elhanyagolt gyermek érzéseit. A gimnázium első évében találkoztunk, egy padban ülve szenvedtük végig Mr. Jones unalmas irodalomóráit. Szinte azonnal ráéreztünk a másik érzelmeire, tökéletesen kiegészítettük egymás lelkét. Ő volt az egyetlen, akivel őszintén tudtam beszélni bármiről, és ő is így volt velem. Gyakran ültünk valamelyikünk szobájában, az ágyon ülve, és csak beszéltünk naphosszat, soha ki nem fogyva a témákból. Csendes beletörődéssel viseltük a sorsunkat, csupán a szobáink magányában mertük kinyitni a szánkat. Sírtunk és nevettünk, volt, hogy egyszerre, egymás társaságában lebontottuk a gátakat, amelyeket magunk köré építettünk. Csak két, tizenéves lány voltunk, egyszerű, és mégis, oly bonyolult élettel.


De térjünk vissza a születésnapi partihoz. Ahogy azt már említettem, apám pompás, sőt, az évtized legnagyobb buliját szándékozott megrendezni, nem kis ellenvetésemre. De nem szóltam. Hagytam, hadd élvezze a nyüzsgést, a szervezéssel járó izgalmakat.
A tengerparti házunk tökéletes helyszínt biztosított, a kertben hatalmas sátrakat állítottak fel, mindenhonnan áradt az a fölényesség, ami a társadalmi helyzetünkkel járt. Négyszáz vendéget vártunk, nem is értettem, kiket, hiszen nagyon kevés emberrel tartottam a kapcsolatot. Személy szerint tökéletesen elégedett lettem volna egy meghitt, családi vacsorával is, de apám hajthatatlan maradt. Szerintem ezzel próbálta ellensúlyozni a korábbi évek elhanyagoltságát.
A születésnapom reggelén már korán kiverték az álmot a szememből, Tracy – aki mellesleg apám személyi titkára volt – már nyolc óra előtt betoppant hozzám.
- Gyerünk, Olivia, felkelni! Mars ki az ágyból! – rikácsolta, majd elkezdte lehúzni rólam a takarót. Utáltam, amikor ezt csinálta.
- Jól van már! Megyek! – dünnyögtem a párnám alól, majd egy lemondó sóhajjal kimásztam az ágyból. Tracy fintorogva nézett végig rajtam.
- Te jó ég, Olivia! Szörnyen festesz reggelenként! – csóválta a fejét, én meg a legszívesebben kitettem volna őt az ajtón.
- Köszönöm, Tracy! Te mindig olyan kedves vagy velem! – utánoztam a hangszínét, mire elfutotta a pulykaméreg.


Nem tehettem róla, valamiért mindig is ellenérzésiem voltak ezzel a nővel kapcsolatban. Nem mondom, hogy nem volt csinos, sőt. Mézszínű haja a karcsú derekáig ért, arca, akár egy angyalé, a szemei zölden világítottak benne. Lehetetlenül hosszú lábait rendszerint rövid szoknyákba, és áttetsző harisnyákba bújtatta. Kifejezetten szép nő volt, de a modora sima, akár az angolna. Túl sima. Már a kezdet kezdetén gyanús volt nekem, de apám rajongott érte, így nem szólhattam semmit. Tehetetlenül figyeltem, ahogy Tracy lassan átveszi az uralmat az életünkben, mindenre ráhúzva a saját személyiségét. Lecserélte az addig tökéletesen bevált személyzetet a saját embereire, megváltoztatta a ház berendezését, rávette apámat, hogy beírasson egy szigorú magániskolába. Gyűlöltem ezt a nőt, és mindent, ami vele kapcsolatos volt.
- Ne légy hálátlan, Olivia! Tudod, hogy csak jót akarok neked! – csicseregte negédesen. Majdnem elhánytam magam ennyi kétszínűség láttán.
- Ó, hát persze! Hogy is felejthettem el azt a sok jót, amit értem tettél! – szurkáltam tovább.
- Olivia, elég! Sok dolgunk van ma! – fordult el, és az ajtó felé indult.
- Számtalanszor megmondtam már, hogy ne hívj Oliviának! A Livet használom! – kiáltottam utána, mire gúnyosan felkacagott.
- Ugyan már! Nem vagy már kislány, akit a becenevén szólítanak, Olivia! – húzta ördögi mosolyra a száját, majd kilépett a szobából.
Felsóhajtottam, majd elindultam tusolni. A meleg víz kellemesen ellazított, újjászületve léptem a gardróbom elé. Kilencre vártam a fodrászt és a sminkest, így igyekeznem kellett. Magamra kaptam egy farmert meg egy pólót, és fütyörészve az étkező felé vettem az irányt. Meglepődve konstatáltam, hogy apám nincs ott.
- Apu merre van? – kérdeztem az éppen betoppanó Tomtól, aki csak rázta a fejét.
- Sajnálom, Liv kisasszony, de az édesapjának sürgősen el kellett utaznia valami üzleti ügye miatt. Hagyott magának egy levelet a dolgozószobájában – mutatott a megfelelő irányba.
Felpattantam az asztaltól, és az íróasztalához siettem. Egy boríték hevert a szélén. Remegő kézzel bontottam fel, tekintetem apám lendületes kézírására esett.


Drága Liv!
Sajnálom, hogy nem lehetek most melletted, de gond adódott a Los Angelesi irodában, amit csak én intézhetek el. Kérlek, élvezd ki a mai napot, és légy kedves Tracyvel! Sokat tett értünk!
Elvittem a magángépet, így mire elkezdődik a buli, már itt leszek!
Ölel és csókol,
Szerető Apád


Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Megszokhattam volna már, hogy apu mindig a leglehetetlenebb helyzetekben hagy magamra, mégis újra és újra elszontyolodtam ilyenkor. Még, hogy legyek kedves azzal a kígyóval… Nevetséges.


Bánatosan indultam Tom keresésére. Amióta csak az eszemet tudom, ő állt hozzám a legközelebb. Már akkor öreg volt, amikor megismertem. Ősidők óta az apámnak dolgozott, amolyan lakájféle beosztásban, de gyakorlatilag ő tartotta egyben a háztartást. Kiskoromban gyakran sétáltunk együtt a házat körülölelő parkban, igazi jó barátokként viselkedtünk. Furcsa páros voltunk. Az öregember, és egy makrancos kislány. Tulajdonképpen ma sem tudom, hogy az én lelkem volt túl öreg, vagy az övé túl fiatal, de remekül kijöttünk. Mindig is lenyűgözött a bölcsessége, a mód, ahogyan teljesen beleélte magát a történetekbe, amelyeket állandóan mesélt nekem. Lassan megtanultunk hinni és bízni egymásban. Neki sosem volt saját családja, ezért úgy döntött, a szárnyai alá vesz engem. Órákat töltöttünk együtt, egy kicsit a lányának éreztem magam.


A csengő hangja hirtelen hozott vissza a jelenbe. Már hallottam Tom csoszogó lépteit, ahogy az ajtóhoz sietett, hogy beengedje a látogatókat. Megjöttek a „szépészek”. Jean-Pierre felparancsolt a szobámba, majd mesteri kontyba csavarta fekete hajamat, míg Emily, a sminkes, tökéletes keretet varázsolt zöld szemeim köré. Tényleg szép lettem. A gyönyörű, külön erre az alkalomra vásárolt ruhám a gardróbban lógott egy védőzsákban, de még nem volt itt az ideje, hogy felvegyem. Tétlenül lézengtem a házban, egyszerűen nem találtam a helyem. Elhatároztam, hogy sétálok egyet a kertben, hátha ott nem leszek láb alatt. A házban ugyanis nyüzsögtek a különböző emberek, olyan volt az egész, mint valami óriási, felbolydult méhkas.


Csendesen surrantam ki a hátsó ajtón, a kerti tavacska felé indulva. Nagy sóhajjal ereszkedtem le a tó melletti padra. Arcomat a nap felé fordítottam, hagytam, hogy a meleg sugarak cirógassák a bőrömet. Váratlanul valaki eltakarta a jóleső melegséget. Bosszankodva nyitottam ki a szemeimet, hogy elküldjem melegebb éghajlatra az illetőt. Amint belenéztem azokba a gyönyörű, acélszürke szemekbe, már semmire sem emlékeztem, pláne nem a dühömre. Életemben nem láttam még ennyire lehengerlően férfit, mint ő.
Mert, hogy az volt, ahhoz kétség sem férhetett. Magas volt és nyúlánk, de a méretre készült öltöny alól felsejlettek szépen kidolgozott izmai, amelyekre nem tehetett szert egy edzőteremben. Fekete haja kócosan keresztezte napbarnított arcát. És a szája… Nem tudtam róla levenni a tekintetem, ahogy ajka kissé gúnyos mosolyba húzódott, hófehér fogai tükörként verték vissza a napsugarakat. Zavartan köszörültem meg a torkom.
- Segíthetek? – próbáltam felvenni a nagyvilági dáma álarcát, kevés sikerrel. A dámák nem remegnek egész testükben…
- Azt hiszem, inkább én segítenék magának – vigyorgott még mindig, majd felegyenesedett.
- Mi? Ezt nem értem. Ki maga? – pattantam fel a padról. Tényleg magas volt, nálam legalább egy fejjel magasabb. Hátra kellett hajtanom a fejem, hogy azokba a lenyűgöző szemekbe nézhessek.
- Ó, elnézést, még be sem mutatkoztam. Daniel Everton. Szolgálatára, hölgyem – hajolt meg, de előtte vetett rám egy cinikus pillantást. Egyszerűen nem értettem semmit.
- És mit keres itt, Mr. Everton? – a kíváncsiság már kifúrta az oldalamat.
- A mai naptól én biztosítom a személyes védelmét, hölgyem. Scott Banner helyett – tette hozzá a kérdő pillantásomat látva. Scott volt a legjobb fej a testőrök közül, vele jöttem ki a leginkább.
- Scott helyett? Hol van ő most? – minél előbb választ vártam a kérdéseimre, és mivel apám még mindig távol volt, Daniel volt az egyetlen, akitől megkaphattam ezeket.
- Ha helyesek az információim, útban Oroszországba – villantotta ki ismét a fogait, láthatólag nem kis kárörvendéssel.
- Mit keres Scott Oroszországban? – fakadtam ki hangosan, a döbbenetem leírhatatlan volt.
- Áthelyezték. És mielőtt megkérdezné, nem tudom, miért – határozottan gúnyos volt velem szemben, amire nem találtam magyarázatot.


Lemondóan sóhajtottam egyet, majd visszarogytam a padra. Átgondoltam a helyzetemet. Óriási buli volt készülőben, amihez semmi kedvem nem volt, apám ki tudja, merre járt, én meg itt ragadtam egy idegesítő, pökhendi fickóval, aki valamiért nagyon utált engem. Biztos, hogy nem ismertem előtte, ilyen férfit nem felejt el egykönnyen az ember. Remek kilátások. Lassan az élettől is elment a kedvem, de nem volt időm elmerülni a búbánatban, mert váratlanul felemelkedtem a padról. Döbbenten néztem Danielre, aki kérdés nélkül a karjaiba kapott, és megindult velem a ház felé. Karjaim automatikusan a nyaka köré fonódtak, a szívem száguldozni kezdett, attól féltem, már nem csak nekem olyan hangos, mint egy légkalapács. Szerintem mindenki hallotta egy mérföldes körzetben…


Nem értettem magamat, hiszen életemben először láttam ezt az embert, mégis olyan abszurd reakciókat váltott ki belőlem, mint még előtte senki. Mágnesként vonzott, olyan érzés volt, mint ellenállni egy habos süteménynek. Lehetetlen vállalkozás.
Közben beértünk a hallba, ahol végre a saját lábaimra állított, és pimaszul vigyorgott rám. Nagyon reméltem, hogy alapjáraton ilyen, és nem az én félreérhetetlen viselkedésemet minősíti ezzel. Zavartságom nem tartott sokáig, legalábbis látszólag, mert mélyen legbelül remegtem, mint a kocsonya.
- Mégis, mit képzel magáról? – prüszköltem mérgesen, de ő továbbra is csak nevetett.
- Elnézést, kisasszony, de jobbnak láttam, ha a beszélgetésünket idebent folytatjuk. Kint túl sok az ember, nem biztonságos – hajtott fejet cinikusan, én meg egyre dühösebb lettem.
- És nem lehetett volna legalább megkérdezni? Magamtól is bejöttem volna, ha tájékoztat – durcáskodtam, majd sarkon fordultam, és felszáguldottam az emeletre.


Izgatottan csaptam magamra a szobám ajtaját, és remegve csúsztam le a földre, hátamat az ajtólapnak támasztva. Mindennél jobban szerettem volna aludni egyet, de mivel a hajam már az esti pompájában tündökölt, erről szó sem lehetett. Hatalmas sóhajjal tápászkodtam fel a padlóról, és a balkon felé indultam. Odakint hétágra sütött a nap, a madarak élénken csiviteltek az ablakom előtti tölgyfa ágai között. Látszólag minden a legnagyobb rendben volt, bennem mégis egy baljós előérzet keringett. Nem tudtam, hogy ennek van-e bármi köze ahhoz a lenyűgöző fickóhoz, aki odalent éppen rajtam nevet, de semmi esetre sem akartam kockáztatni. Elszántan vágtattam vissza a szobámba, hogy a noteszemet magamhoz véve telefonálni induljak. Megpróbáltam a lehető legmagabiztosabban levonulni a lépcsőn, nem akartam megadni annak a felfújt hólyagnak azt az örömöt, hogy lássa, mennyire kiborultam tőle.


Apám dolgozószobájába érve levetettem magam egy kényelmes székbe, és a kagylóért nyúltam. Míg vártam, hogy Demmy felvegye, türelmetlenül doboltam az ujjaimmal az asztallapon.
- Halló? – barátnőm kissé lihegve szólt a telefonba.
- Demmy? Itt Liv! Zavarlak talán? – semmi esetre sem szerettem volna belerondítani a képbe, ha esetleg a barátjával lett volna. Pár hónapja megismerkedett ugyanis egy sráccal, Zack-kel, és bár még nem volt köztük semmi „olyan”, nagyon nem szerettem volna megzavarni őket, ha éppen most…
- Nem, dehogy! Sajnálom, hogy ilyen sokára vettem fel, csak kocogni voltam. Épp most estem be az ajtón. Van valami gond? - hadarta gyorsan és hangosan, nevetve tartottam el a fülemtől a kagylót, nehogy megsüketüljek.
- Nem, semmi, csak beszélni akartam valakivel. Olyan a ház most, mint valami piac. Mindenki kiabál és rohan valahová – nyugtattam meg.
- Ó, igen, a parti… El tudom képzelni, mennyire ki vagy bukva – kacagott fel Demmy. Hát igen, nagyon jól ismerte a hozzáállásomat az ilyesfajta dolgokhoz.
- Megőrülök lassan! És ez a beképzelt fickó! – csúszott ki a számon meggondolatlanul.
- Milyen fickó? – Demmy azonnal lecsapott a hírre, mint egy keselyű. Imádtam ezt a lányt, de néha az őrületbe kergetett azzal a pletykás természetével.
- Á, semmi. Mindegy, hagyjuk! Kérlek! – próbáltam elhárítani a várható kérdésözönt.
- Ne csináld már ezt velem! Meghalok a kíváncsiságtól! – nyafogott barátnőm, de aztán meggondolta magát – Tudod mit? Ne is mondj most semmit! Majd este, a bulin megbeszéljük! És készülj fel rá, hogy kiszedem belőled az összes kis titkodat! – fenyegetett meg, mire kitört belőlem a nevetés.
- Rendben, majd meglátjuk, mennyire vagy kitartó! - Demmy csak hümmögött a vonal másik végén.
- Hiszen ismersz – a játékos fenyegető él eltűnt a hangjából, és elkezdett nagyon hivatalosan beszélni. Tudtam, hogy nincs már egyedül, az anyja ott van vele. Nem támogatták a barátságunkat, főleg a fiatalkori tetteim miatt. Sóhajtva suttogtam a kagylóba.
- Tudom, mi a helyzet, később hívlak! – ígértem, majd letettem a telefont.


A Demmyvel való diskurálás általában megnyugtatott és kikapcsolt, de most szinte remegtem az idegességtől. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mi okozta ezt, a feszültség egyszerűen felülkerekedett rajtam. Apám kényelmes karosszékében ülve próbáltam összeszedni magam, nem akartam ilyen zaklatott állapotban az emberek elé lépni. Önkéntelenül túrtam bele a hajamba, hogy aztán nagyot sikítva pattanjak fel. Elfelejtettem, hogy a hajam már az esti formájában volt. Jean-Pierre meg fog ölni… Félve léptem a dolgozószoba melletti fürdőbe, felkattintottam a lámpát, és minden bátorságomat összeszedve a tükörbe néztem. Nem volt olyan szörnyű a helyzet, mint vártam, csak pár hajtűt kellett a helyére igazítanom.


Amíg a díszekkel bíbelődtem, nem vettem észre, hogy valaki a hátam mögé osont, és csendben meglapulva várta, hogy megforduljak. Egy apró neszt hallva, a testemet kicsavarva pördültem meg, és a látványtól hátborzongató sikítás hagyta el a számat.