5. fejezet

Sajnálom, hogy eddig tartott, remélem, a következő gyorsabban fog menni :) Jó szórakozást! Ja, a komikat megköszönném :)


Három nap telt el a születésnapi bulim óta, és három napja nem láttam Danielt. A nappalibeli összeborulásunk óta egyszerűen felszívódott, nem tudtam, merre jár, ahogy azt sem, hogy mikor tér vissza. Kissé különösnek találtam a dolgot, elvégre az volt a feladata, hogy vigyázzon rám, de mivel másnap reggel állt egy testőr az ajtóm előtt, annyira nem tartottam fontosnak, hogy apámat megkérdezzem erről a dologról. Még a végén kérdezősködne, és téves következtetéseket vonna le… 


Szó sincs róla, szerettem apámat, de ő inkább racionális ember volt, a számokhoz és a tőzsdéhez értett, az érzelmekhez kevésbé. Például, olyan tizennégy éves lehettem, de a mai napig olyan tisztán emlékszem rá, mintha tegnap történt volna, szóval, amikor beléptem az úgynevezett serdülőkorba, apa a kötelességének érezte, hogy „elbeszélgessen velem, mint apa a lányával”. Zavart mosollyal ült le az ágyamra, és mindenféle pénzügyi dolgokról kezdett mesélni – pénzügyi jelentésekről, információáramlásról és fúziókról – és őszintén bevallom, gőzöm sem volt, hogy miről beszélt. Egy órányi szenvedés után bizakodva megkérdezte, hogy értettem-e, mire akart kilyukadni, mire bőszen bólogatni kezdtem, nagyon nem akartam, hogy elölről kezdje az egészet. Mindketten megkönnyebbültünk, mikor kilépett az ajtón. Egy egész hetembe került, mire sikerült rájönnöm, hogy szexuális felvilágosítást tartott nekem, csak az ő szeretnivaló módján, a számok nyelvén volt képes elmagyarázni nekem. A mai napig felkuncogok, amikor eszembe jut az a délután. Megtakaríthatta volna mindkettőnk idejét, akkorra már ugyanis tisztában voltam néhány alapvető dologgal. 


Természetesen személyes tapasztalatom nem volt, és sokáig nem is lett, de mivel egy lányiskolába jártam, ott sok minden rám ragadt, sok mindent hallottam. A tinédzserkorú lányoknak nem sok elfoglaltságuk akadt esténként, így általában összegyűltünk valamelyik szobában, már jóval takarodó után, ami ugye szigorúan szabályellenes volt, de éppen ezért vonzott minket annyira, szóval összejöttünk és mindenféléről pletykálkodtunk. Ha egy nevelőnek esetleg eszébe jutott volna az a képtelen ötlet, hogy a körmünkre néz, nos, arra is megvolt a tervünk. Igyekeztünk mindig olyan szobát kiválasztani a találkozó színhelyéül, ami a földszinten volt, így az egész házat körbefutó veranda segítségével pillanatok alatt eljuthattunk volna valamelyik lépcsőházig és észrevétlenül felsurranhattunk volna a helyünkre. De sosem volt erre szükség, úgy gondolom, egyik nevelő sem feltételezte a „reakciós elhajlást” a magunkfajta, gazdag és előkelő, kiváló nevelést kapott lányoktól. Bár barátokat nem szereztem ezeken az éjszakába nyúló beszélgetéseken, mert valamiért mindig kívülállónak éreztem magam, azért szerettem ott ülni a többi lány között és hallgatni a csacsogásukat.


De nagyon elkanyarodtunk a témától.


Szóval ott tartottam, még az első felvilágosítási élményeim elmesélése előtt, hogy Daniel felszívódott. Ennek kapcsán kétféle érzelem dúlt bennem, ádáz csatát vívva hol az egyik, hol a másik kerekedett felül. Egyrészt aggódtam érte és hiányoltam őt, másrészt örültem ennek a kis „szabadságnak”, legalább volt alkalmam gondolkozni, mérlegre tenni a dolgokat, eldönteni, hogyan tovább. Felszabadultan sétáltam a parton, teljesen egyedül voltam – na, jó, nem egészen, mert Nathan, az ideiglenes testőröm állandóan a nyomomban volt – és csak lófráltam egész álló nap. Néha leheveredtem a homokba, hallgattam a hullámok zúgását és lehunyt szemmel élveztem a napsütést. Máskor érdekes színű és alakú kagylókat gyűjtöttem, esetleg belevetettem magam a habok közé és hagytam, hogy ide-oda sodorjanak a hullámok.


Ha nem a tengernél voltam, akkor a parkban heverésztem, teljesen átadtam magam az édes semmittevésnek. Még volt három hónapom az egyetem kezdetéig, így megtehettem. Őszinte meglepetésemre elsőre felvettek a New York-i egyetem jogi karára. Tudtam, hogy nagyon össze kell szednem majd magam, mert nem lesz egy leányálom, de minden vágyam az volt, hogy egyszer ügyész lehessek. Már kiskoromban is elbűvöltek a tévében látott tárgyalótermi jelenetek és ez az imádat azóta csak erősödött. A másik nyomós érvem az volt, hogy New York viszonylag távol helyezkedett el a mostani southamptoni házunktól. Nem mintha nem szerettem volna itt lakni, de már ki akartam szabadulni apám féltő szárnyai alól, meg akartam mutatni, hogy igenis képes vagyok önállóan, felnőttként élni. 


Izgatottan vártam a következő hónapot, ugyanis az volt a tervem, hogy átrepülök Amerikába, hogy nézzek magamnak egy igazi, első, csajos lakást. Szinte remegett a gyomrom a boldogságtól, annyira vártam már, hogy végre ott legyek. Lázasan tervezgettem, böngésztem az internetes adatbázisokat, kerestem, kutattam a megfelelő hajlékot. Sokáig nem találtam semmi érdemlegeset, míg egyszer csak ott volt, szinte átizzott a képernyőn a tökéletessége. Izgatottam bogarásztam a lakás leírását. Tényleg eszményinek tűnt. Három tágas, napfényes hálószoba, nappali, két fürdő, portás a bejáratnál. És a legjobb, hogy panoráma nyílt a Central Parkra. Bár még csak képeket láttam róla, máris beleszerettem. Buzgón kinyomtattam az egészet, és egy elég átlátszó célzással apám íróasztalára tettem. 


Nem kellett sokáig várnom, másnap reggelinél elő is hozta a témát. Komótosan elfogyasztotta a reggelijét, összehajtogatta és a térdére fektette a gazdasági lapot, és rám sandított a drótkeretes szemüvege fölött.
- Liv, egészen biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – árgus szemekkel nézett rám, nekem meg remegett a gyomrom a tudattól, hogy ha most elrontom ezt a beszélgetést, búcsút mondhatok a New yorki álmaimnak.
- Még sosem voltam ilyen biztos semmiben – igyekeztem tompítani a hangom enyhe remegését, minél több határozottsággal akartam beszélni.
- Csak azt nem értem, miért nem jó neked valamelyik közelebbi egyetem – felvonta a szemöldökét és kérdő tekintettel vizslatni kezdett.
- De apa! Ezt már megbeszéltük, mielőtt beadtam volna a jelentkezésemet! Tudod, hogy a New yorki egyetem nyújtja csak azt a színvonalú oktatást, amire nekem szükségem van – kicsit rájátszottam, mert szinte semmiben sem tért el más, hasonló oktatási intézményektől, de muszáj volt bevetnem minden praktikát.
- Igen, tudom, de akkor is… Olyan messze leszel tőlem! Mi van, ha valami bajod esik? Vagy elfogy a pénzed? Vagy nem is tudom… mondjuk, megtámadnak? Tudod te, hogy mit mondanak New Yorkról? A világ egyik legveszélyesebb városa! – apám igyekezett minél borúsabb képet festeni az álmomról, de nem sikerült eltántorítania a terveimtől.
- Ne dramatizáld túl a dolgot, Peter! Ha menni akar, hadd menjen! Elvégre felnőtt nő! – Tracy, rossz szokásához híven, már korán megérkezett, hogy velünk reggelizzen, bár volt bennem egy erős gyanú, hogy csupán apám hálószobájából oson ki ilyenkor.


Tudtam, hogy csak meg akar szabadulni tőlem, ezért, amíg apa nem figyelt egy pillanatig, undorodó grimaszt vágtam felé, de csak lekezelően végignézett rajtam. Jól tudtam, hogy gyerekesen viselkedem, de ez a nő a legrosszabbat hozta ki belőlem. Tüntetően apám felé fordultam, igyekeztem kizárni Tracy önelégült fejét a világomból.


- Nem dramatizálok, csupán szeretném megóvni a lányomat! – apa mérgesen pillantott a nőre, mire az vékony vonallá préselte a szilikonos száját, felállt az asztaltól és sértődötten elvonult. Tapsikolni tudtam volna örömömben, de egy jól nevelt lányhoz illően csak magamban kuncogtam rajta.
- Elnézést, uram, de Szingapúrból keresik telefonon és azt mondták, az ügy nem tűr halasztást – Tom csak a fejét dugta be az ajtón, és miután elmondta, amit akart, már távozott is.
- Erről még később beszélünk! – apám gyorsan hátratolta a székét, majd a dolgozószobájába sietett.
- Oké… - motyogtam magam elé.


Mivel nem volt semmi halaszthatatlan tennivalóm, úgy döntöttem, bemegyek a városba, veszek magamnak pár cuccot a nyárra. Felszaladtam a szobámba a táskámért, megnéztem, nálam van-e a kártyám és már száguldottam is le a lépcsőn. Menet közben felkaptam a slusszkulcsot az ajtó melletti kisasztalról és boldogan rohantam a garázs felé. Még mindig elkápráztatott a kocsim, nem tudtam betelni vele. Hátrahajtottam a tetőt, beugrottam az ülésbe, és gázt adtam. Amíg a birtokon voltam, lassan hajtottam, de ahogy a kapu bezárult mögöttem, szabadjára engedtem a lóerőket. A vezetési stílusom miatt szinte pillanatok alatt beértem a belvárosba, és beálltam a bevásárlóközpont elé.
Az utam rögtön a kedvenc boltom felé vezetett, ahol minőségi, fiatalos ruhákat lehetett kapni elérhető áron. Bár nem kellett volna csínján bánnom a pénzzel, de sosem szerettem a felesleges költekezést. Miután két óra alatt sikerült végigtúrnom a bolt egész kínálatát, derűsen és roppant elégedetten mentem tovább. 


Pihenésképp beültem az egyik kávézóba, hogy feltöltsem magam koffeinnel. Zavartalanul kavargattam a feketémet és csendesen nézelődtem, mikor hátulról valaki befogta a szememet, eltakarva ezzel a kilátást. Egy pillanatnyi rémület után rájöttem, hogy ki áll a hátam mögött, a tőlem kapott parfümje lebuktatta.
- Demmy, ha jót akarsz, nem kened el a sminkemet, úgyhogy, légy szíves…! – kacagtam fel, mire a barátnőm bosszús fintort vágva lehuppant elém.
- Ez nem lehet igaz! Egyszer akarlak meglepni, és te még ezt is elrontod! – Demmy felháborodást tettetve forgatta a szemeit, de a mosoly már ott játszott az ajkán.
- Ne haragudj, legközelebb majd úgy teszek, mint aki majd’ meghal az ijedtségtől, oké? – kuncogtam, mire végre belőle is kitört a nevetés.
- Ajánlom is! Mert ha nem, megismered a bosszúmat! – a kacagástól kicsordult könnyeit szorgosan törölgetve magához hívatta a pincért és rendelt egy dupla kávét.


Nem beszéltem Demmyvel a parti óta, és különös módon Jack is kerülte a társaságomat, így már kifúrta az oldalamat a kíváncsiság, de nem akartam én előhozakodni a témával. Ráztam a lábamat és az ujjaimmal doboltam az asztalon, hátha észreveszi magát, de az ártatlan báránykaszemek meresztgetésén kívül nem volt hajlandó mást tenni. Elveszítettem a türelmemet.
- Demetria! Ha most azonnal nem számolsz be nekem arról, hogy mi a helyzet veled meg Jackkel, én esküszöm, hogy többé szóba se állok veled! – fenyegettem meg, mire a mosolya elszélesedett, már-már körbefolyta a fejét.
- Jól van, na! Azt reméltem, hogy legalább a kávémat megihatom nyugodtan! – kacagott önfeledten.
- Demmy… - morogtam.
- Semmi nincs velünk, oké? Mármint, semmi olyan, mint amire te most gondolsz – még mindig vigyorgott.
- Honnan tudod, hogy éppen min jár az agyam? Talán felcsaptál műkedvelő gondolatolvasónak? – megkocogtattam a halántékomat, ezzel is hangsúlyozva a mondandómat.
- Nem kell ahhoz agyturkásznak lennem, hogy ezt tudjam! Ne feledd, nálam jobban senki sem ismer téged! És tudom, néha milyen piszkos a fantáziád! – a mosoly nevetéssé duzzadt, a könnyek is visszatértek. Nem tudtam ellenállni, így már ketten csapkodtuk a térdünket jókedvünkben.
- De… most… most komolyan! Mesélj! – kissé lihegve vettem a levegőt, de igyekeztem odafigyelni rá.
- Tényleg semmi különleges. Megittunk együtt egy italt, beszélgettünk a világ dolgairól, aztán… - szándékosan elakadt, tovább akart bosszantani.
- Demmy! Gyerünk már! Miért kell mindent harapófogóval kiszedni belőled?! – felháborodott kiáltásom ránk vonzotta a körülöttünk ülők figyelmét.
- Liv, csendesebben! Nem szeretném a nyilvánosság elé tárni a magánéletemet – csitított vihogva.
- Akkor viszont ne húzz fel, rendben? Na, ki vele, mi történt aztán?
- Elkísért az autómig, megcsókolt, majd beszáguldott a házba. Ennyi! Most boldog vagy? – ál-dühös grimaszt vágott, de én lefagytam az előző mondatánál.
- Megcsókolt? Úgy érted, igaziból? És aztán Jack elszaladt?– leesett az állam a döbbenettől. Persze, vaknak kellett volna lennem ahhoz, hogy ne lássam a közöttük lévő vonzalmat, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar összemelegednek.
- Hát, nem tudom, mi számít igazi csóknak, de annyit elárulhatok, hogy még most is érzem a hatását – bizonyíték gyanánt felemelte a kezét, ami valóban remegett kissé.
- Hűha… Nahát, Demmy, gratulálok! Jacknél jobb pasit ki sem foghattál volna! – nevettem rá boldogan.
- És… ez téged nem zavar? Mármint… úgy értem… mégis csak a nagybátyád, én meg a barátnőd vagyok, szóval… - zavarban volt, bár nem értettem, hogy miért.
- Ugyan, ne butáskodj! Tényleg nagyon örülök nektek! Kívánom, hogy minden a lehető legjobban alakuljon köztetek! – önfeledten vigyorogtam, mire Demmy felpattant és hozzám lépve olyan szorosan megölelt, hogy hamarosan már csillagokat láttam az oxigénhiánytól.
- Annyira szeretlek! – motyogta a fülembe, majd végre elengedett. Látványosan elkezdtem levegőért kapkodni, mire játékosan a vállamba bokszolt.
- Aha, veszem észre – krákogtam, ezzel újabb fintort kiérdemelve.
- Ne játszd meg magad, inkább mesélj most te! Mi volt az a kényes jelenet ott a parkban? És azóta történt valami? Egy pár vagytok már? – hadarta gyorsan.
- Nem kényes volt, inkább kínos, és nem és nem – reméltem, hogy gyorsan rövidre zárhatjuk a témát, mert bármennyire is közel éreztem magamhoz Demetriát, még nem voltam kész arra, hogy erről beszéljek. Hiszen még én magam sem tudtam a válaszokat…


Demmy szerencsére vette a lapot, és inkább az elkövetkezendő nyárról kezdett csacsogni, meg a terveiről, ezzel jótékonyan elfedve a problémáimat. A kávé után együtt folytattuk a bevásárló körutunkat. Demmynek minden egyes általam kiválasztott holmira volt valamilyen megjegyzése, és ezzel hamarosan az idegeimre ment. Hogy ez túl fiús, ez túl sárga, ez nem elég színes… Egy idő után feladtam, és szóltam neki, hogy kiviszem a kocsihoz az eddig begyűjtött cuccokat. Velem akart jönni, de szükségem volt egy lélegzetvételnyi szünetre, így meggyőztem, hogy inkább nézzen be még egy pár boltba.


Fellélegezve meneteltem a parkoló felé, amikor megcsörrent a mobilom. A karjaimra nehezedő táskákkal ádáz harcot vívva nagy nehezen sikerült előkotornom, és végre felvehettem.
- Igen? – szóltam bele, de eleinte nem hallottam mást, csak fojtott hangokat a háttérből. Már azon voltam, hogy lerakom, mikor meghallottam Tom remegő hangját.
- Liv kisasszony? Itt Tom, az inasuk. Kisasszony, sajnálom, de az apja… - az öregember hangja elakadt a rátörő sírástól. Elszorult a torkom a pániktól, a levegő nem akart a normális ütemben áramolni a tüdőmbe, a szívem őrült iramban vert a bordáim között.
- Tom? Tom, mi van apával? Mondd már, Tom! – kiabáltam a telefonba, miközben a szatyrokat a kocsi mellé dobálva a slusszkulcsot kerestem a táskámban.
- Az édesapja szívrohamot kapott, kisasszony. Nemrég szállították be a megyei kórházba – tájékoztatott.
- Azonnal indulok! Mennyire súlyos? – a választ már nem hallottam, mert hirtelen egy kesztyűs kéz tapadt a számra és egy autóhoz hurcolt. Tom a telefonon keresztül szólítgatott, de mindhiába.


Elraboltak.