10. fejezet

Nincs két perce, hogy végre készen lett, sajnálom, hogy megint ilyen sokáig tartott a dolog. Sokat szenvedtem vele, de azért remélem, élvezhető lesz :) Jó olvasást és a komikat se felejtsétek ;) Ja, és bocs az esetleges hibákért, hajnali 4 felé jár az idő már, ilyenkor nem vagyok túlságosan beszámítható :)
xoxo
Lea

A hetek olyan villámgyorsan suhantak el az ablakom előtt, hogy a verőfényes nyár szinte észrevétlenül adta át helyét a szivárványszínű ősznek.


A napjaim meglehetős egyhangúságban teltek. A minimális emberi szükségletek kielégítésén kívül semmire nem voltam hajlandó, nem érdekelt még az új testőröm görcsös igyekezete sem a hangulatom javítására. A bensőmben keletkezett károk egyszerűen túl nagyok voltak. Kiégtem, a lelkem visszafordíthatatlanul darabokra szakadt, hatalmas, üres teret hagyva maga mögött, amit senki nem tudott betölteni.


Kivéve egyvalakit.


Minden energiámat arra használtam, hogy csaknem mániákusan számoljam a Daniel nélkül töltött napokat. Kissé megháborodott elmém egy kis része még mindig elképzelte, ahogy Daniel visszatér, bűnbánóan és gyönyörűen fél térdre ereszkedik, és miután rebegő szempillákkal igent mondtam a nagy kérdésre, ellovagol velem a naplementébe.


Na persze.


Minden ilyen kívánságvízió megerősítette bennem a hitet, hogy a „Boldogan élnek, míg meg nem halnak” sztori merő hazugság. Egyszerűen nem létezik a nagybetűs happy end, az összes romantikus, csöpögős hollywoodi film és regény önző, anyagias okok miatt táplálja szegény lánykákba a sok száz évvel ezelőtt keletkezett mendemondákat a sírig tartó szerelemről. A fiatal kislányok aztán, nagylánnyá cseperedve felháborodnak, mert kiderül, hogy élet nem habos torta, a herceg nem létezik, viszont mehetnek lencsét válogatni a hamuból. A cukormázas mesék helyett a valóságot kellene elmesélni nekik, a kitartás és a saját magukkal szembeni hitet, mert önmagukon kívül nem számíthatnak senkire.


Nos, igen, ez így szépen hangzott, és annak ellenére, hogy ezek a magasztos gondolatok az én fejemben születtek meg, egyszerűen fittyet hánytam rájuk és csak bámultam hol a plafon repedéseit, hol az ablakom előtt elvonuló felhőket. Mumble egy idő után feladta a „Derítsük jobb kedvre a védencünket” küldetését és letudta a teendőit azzal, hogy naponta háromszor hozzám vágott néhány szendvicset, amik a legtöbbször ugyanúgy kerültek vissza a konyhába, ahogy elhagyták. Ha apám látott volna, nem hitte volna el, hogy én én vagyok. Teljesen megváltoztam, az örökké pörgő, izgága Livből már csak egy roncs maradt. Mélyen legbelül tudtam, hogy nem csinálhatom ezt, talpra kell állnom, de kényelmesebb volt belesüppedni az önámítás mocsarába, mint kikecmeregve onnan szembenézni a valósággal.
Talán ezért is nem vettem észre bizonyos dolgokat. Vagy talán csak nem akartam észrevenni őket.


Valamelyik reggelen – már nem emlékszem, melyiken, mert a napjaim nagyrészt eszméletvesztésnek is beillő alvással teltek – arra ébredtem, hogy ki kell mennem. Na, nem a szokásos emberi teendők szólítottak fel, hogy ideje meglátogatnom a mellékhelyiséget, hanem a gyomromban futballmeccset játszó vacsorám. A kezemet a számra szorítva lendítettem a padlóra a lábam és tudtam, hogy csak másodperceim vannak, hogy időben elérjem a vécét. Lihegve-nyögve adtam ki magamból mindent. Egész testemben remegtem, hideg veríték csapódott ki a homlokomra. Reszketve támolyogtam el a mosdóig, hogy jéghideg vízzel kiöblítsem a számat és megmossam az arcom. Ahogy a törülközőt elvettem a szemem elől, megláttam magam a mosdó feletti tükörben.


A kép nem is lehetett volna különbözőbb a pár héttel azelőtti önmagamnál. A kipirult arcú, csillogó szemű Olivia mintha sosem létezett volna, nyúzott voltam, tompa szemekkel néztem döbbenten az előttem tükröződő roncsot. A hajam borzasztó állapotban, csimbókokban lógott a vállamra, a szám kicserepesedett, a bőröm fénytelensége pedig vetekedhetett volna egy fekete lyuk kongó sötétségével. Egyszóval, ennél borzasztóbban már nem is nézhettem volna ki. Patakzottak a könnyek a szemeimből, miközben kétségbeesetten tapogattam az arcom, keresve a hátborzongató felszín alatt a régi önmagamat. A sírástól azonban újra felkavarodott a gyomrom.


Egyre gyorsuló ütemben dobáltam le magamról a ruháimat, kapkodva szenvedtem a felsőm gombjaival, a nadrágomat már csak úgy, bekapcsolva toltam le a csípőmről. Mikor végre teljesen meztelen voltam, jóleső sóhajjal álltam be a zuhany alá. A víz végigcsiklandozta a pucér bőrömet, egyfajta új erőt adva nekem. Már-már hisztérikusan mostam, kapartam a testemet, meg akartam szabadulni az elmúlt néhány hét minden keserűségétől, minden végigzokogott éjszaka emlékétől, minden üres naptól. A zuhany alatt állva újraértékeltem magam, igyekeztem a fejemben helyre rázni a dolgokat.


Azt tudtam, éreztem, hogy Danielt soha többé nem láthatom, és ez a lehetőség ott lebegett a fejem felett, mint Damoklész kardja, és bármelyik pillanatban lesújthatott, hogy végleg eltöröljön ebből az átkozott világból. Szó mi szó, nem tiltakoztam volna túlságosan. Meglehetősen antiszociális lettem néhány hét leforgása alatt, és a számomra érthető, más számára kiborító logikám miatt úgy hittem, ha én teszek a világra, az is tesz majd rám. Apám elég sokszor telefonált, de a beszélgetések számát igyekeztem a nulla felé vinni, vagy legalábbis olyan kevésre redukálni, amennyire csak lehetett.


Ezeken a röpke diskurzusokon kívül nem volt más kapcsolatom a külvilággal. Tévét nem néztem, a laptopom érintetlenül hevert a komódon, a por már teljesen befedte a billentyűzetet. Egyáltalán, semmi kedvem nem volt semmihez. Totálisan elzárkóztam mindentől, csak a saját nyomorúságom kötött le. Egyszóval, szánalmasan viselkedtem, ha találkoztam volna a fél évvel ezelőtti önmagammal, valószínűleg jól fenékbe billentettem volna magam. Akkor azonban még halvány lila dunsztom sem volt arról, micsoda fájdalmat képes okozni az egyetlen ember, akit valaha közel engedtem magamhoz. Felháborítónak tartottam a gondolatot, hogy a szerelem kínkeserves is lehet, hogy elvehet tőlem minden színt, minden melegséget és fényt. Utáltam arra gondolni, mivé váltam a szerelem miatt, mégsem voltam képes változtatni a dolgokon. Tehetetlenül hagytam, hogy az önsajnálat maga alá temessen. Mint mondtam, szánalmas voltam.


Ilyen és ehhez hasonló kellemes gondolatokkal a fejemben másztam ki a zuhany alól, csavartam bolyhos törülközőbe a testemet és a hajamat és vonultam vissza a szobámba. Az ágyamon már várt rám a szokásos szendvicsadag, de pillantást sem vetettem rá, úgy ahogy voltam, letelepedtem az ablak előtti székre és folytattam a napi rituálémat, azaz csak bámultam ki a fejemből, mint valami tökkelütött.
Délután azonban váratlanul, elementáris erővel hasított a testembe a fájdalom. Nem olyan volt, mint eddig, nem a lelki bajaim vetültek ki fizikális formában, hanem igazi, mélyről gyökeredző fájdalom rázott meg. A hasamat mintha milliónyi kés szaggatta volna. A kíntól összegörnyedve lemásztam a székről és négykézláb elvonszoltam magam a fürdőajtóig, majd a vécé fölött kuporogva igyekeztem megszabadulni a vélt októl, eredménytelenül. Néhány perc után jobban lettem, a panaszok enyhültek, így semmi okát nem láttam, hogy szóljak erről a kis incidensről a vérebemnek.


Egy pisszenés nélkül hagytam, hogy Mumble felszolgálja a vacsorát, eligazítsa a szanaszét tárt függönyöket és felkapcsolja az ágyam melletti lámpát. Ő sem beszélt, sőt, rám se nézett, mintha a bánatom ragályos lenne, mint valamiféle pestis, amit már egy pillantással is el lehet kapni. Olyan gyorsan dolgozott, ahogy csak tudott és már csapta is be maga után az ajtót. Nyelvet öltöttem a csukott ajtóra és visszahanyatlottam a párnámra. Két percnél tovább azonban a plafon bámulása sem tudott lekötni, ismertem már minden repedést, nem tartogatott újdonságot. Aztán eszembe jutott, hogy talán utána nézhetnék, mi is okozhatta a rosszullétemet. Elszántan pattantam fel, majd a laptopot elorozva ismét az ágyra telepedtem. Vettem egy mély levegőt és annyi port fújtam le a gépről, amennyit tudtam, a többit papír zsebkendővel tüntettem el.
- Ne haragudj, édesem, hogy ilyen állapotba hoztalak – Úristen, tényleg kezdek megőrülni… Beszélgetek egy számítógéppel?!


Türelmetlenül dobolva vártam, hogy a gép üzemképessé váljon. Nem számítottam rá, hogy kapok internet-hozzáférést, ezért meglepetéssel keveredő örömmel vettem észre a jobb alsó sarokban a kicsi, villogó wifi-jelet. Az ujjaim programozókat megszégyenítő sebességgel siklottak végig a klaviatúrán, így hamarosan már korlátlanul élvezhettem a világháló nyújtotta élvezeteket. A keresőoldalra léptem épp, mikor felvillant a tálcán egy kis borítékot jelképező ikon. Ez jelezte a beérkező üzeneteimet és döbbenten vettem észre, hogy több mint száz e-mailt kaptam. Automatikusan rákattintottam az ikonra, és a böngésző tíz másodperc alatt a szemem elé varázsolta a leveleimet. A legtöbbjük reklámlevél volt, de találtam néhányat apámtól, sokkal többet Demetriától, és kettőt egy számomra ismeretlen feladótól. Apám leveleit hagytam, hiszen úgyis beszéltünk telefonon, így Demmy üzeneteire vetettem rá magam. Sorban megnyitottam őket. Lehet, hogy nem kellett volna.


Feladó: ghostgirldemmy@yahoo.com
Címzett: fairyprincessliv@yahoo.com
Üzenet érkezett: 2008. 07.18.
Tárgy: Hol vagy?


Olivia!


Én nem tudom, hová tűntél, de örülnék neki, ha felhívnál! Nem jöttél vissza az áruházba, a telefonodat nem veszed fel, apád is felszívódott, Jack meg nem hajlandó válaszolni a kérdéseimre. Szóval, azt ajánlom, még ma vedd fel azt a fránya telefont és hívj!
Demmy
ps: Mondtam már, hogy milyen hülye nickneved van? Fairyprincess? Haha :)


Ó, Demmy! Annyira vágytam a hangjára, arra, hogy átöleljen! Hiányzott nekem, jobban, mint valaha is sejthettem volna. A szám szélét rágcsálva nyitottam meg a következőt.


Feladó: ghostgirldemmy@yahoo.com
Címzett: fairyprincessliv@yahoo.com
Üzenet érkezett: 2008. 07.22.
Tárgy: Kezdek mérges lenni…


Olivia!!!


Hol a fészkes fenében vagy?! Komolyan kezdem azt hinni, hogy kerülsz engem! Nagyon szépen kérlek, hívj fel, küldj e-mailt, vagy akár egy rohadt postagalambot, nekem mindegy, csak jelezd, hogy élsz még!
Hatig várom a hívásod!
Demmy


Máskor kacagnom kellett volna Demetria ok nélküli dühén, ám akkor csak sírni voltam képes. Bármit megtettem volna azért, hogy ismét minden olyan legyen, mint néhány hónappal ezelőtt. Csak ülni akartam a kényelmes elefántcsonttornyomban, élvezni akartam a fiatalságomat, beszélgetni akartam a barátnőmmel egy áruházban, miközben a csokis shake-ünket szürcsölve bámuljuk az egyetemista srácokat. Hát olyan sokat kívántam? Egyre nehezedő szívvel vettem sorra a leveleket, míg végül elérkeztem az utolsóhoz.


Feladó: ghostgirldemmy@yahoo.com
Címzett: fairyprincessliv@yahoo.com
Üzenet érkezett: 2008.10.02.
Tárgy: Azért sem adom fel!


Kedves Olivia!


Mivel nem voltál hajlandó válaszolni az eddigi… várj, számolok… nos, az eddigi harminckét (!!) levelemre, így útnak indítottam egy csapat MI6-est, a kommandót, a légierőt meg pár tengerészgyalogost is, hogy megkeressenek. Ja, és velük tart Anglia legjobb magánnyomozója is, szóval már nem sokáig élvezheted a bujkálást. Ha nem leszel meg rövid időn belül, még magát Sherlock Holmes-t is rád szabadítom, rád én! Nagyon elegem van már abból, hogy mindenki úgy tesz, mintha nem tudna semmit, pedig biztos vagyok benne, hogy igenis, mindenről tudomásuk van, csak engem nem avatnak be!


Egy ideig azt hittem, elmentél Daniellel valahová és élvezitek az egyedüllétet, de ez az elméletem megdőlt, mikor két hete beállított hozzám és téged keresett. Nagyon levertnek tűnt, mikor mondtam neki, hogy én sem láttalak már egy évszázada, de aztán felvette azt a nagyon-morcos-vagyok arckifejezését és elrohant. Köszönés nélkül! Mi történt Liv? Összevesztetek vagy mi a csuda? Igazán kezdem elveszíteni a fonalat…


És ha ez még nem lenne elég, apám kitalálta, hogy nem mehetek az állami egyetemre divattervezést tanulni! Azt akarja, hogy az Oxfordon tanuljak külkereskedelmet, mert egyszer nekem kell átvennem a vállalatot! Mondtam neki, hogy erről szó sem lehet, de végig sem hallgatott. Anyám szokás szerint csak ült kukán a szalonban, csupán akkor hallatott valami elégedetlenséghez hasonló hangot, mikor a fejéhez vágtam, hogy igazán elcserélhetett volna a kórházban egy fiúra. Ezek után bezártak a szobámba, és én most itt ülök és neked panaszkodok. Szóval, örülnék, ha végre hazajönnél, mert szükségem van rád. Jack igyekszik felvidítani, de ehhez te kellesz, mindig is te kellettél. Elég önzőnek hatok most, igaz? Sajnálom. De akkor is HAZA KELL JÖNNÖD!!!


Remélem azért, hogy semmi bajod és hogy nemsokára újra láthatlak! Nagyon hiányzol nekem!


Sokszor csókollak
Demmy


Demetria mindig is képes volt mosolyt csalni az arcomra az ő sajátos lényével, de most fortyogtam a dühtől, mire a levél aljára értem. A harag azonban jó nagy helyet adott a döbbent kérdéseknek is. Daniel nála járt? De hát miért? Tudta, hogy itt vagyok… Vagy mégsem? Mi folyik itt? És hogy ő volt levert? A pimasz disznó! Nagyon jól tudja, hogy még mindig itt kell rostokolnom, miután őkelme volt olyan kedves és lelépett!


Feltápászkodtam az ágyról, az erkélyre mentem, rátámaszkodtam a korlátra és bámultam az esti, gyér fényben hazatérő sirályokat. Mikor úgy éreztem, hogy lenyugodtam annyira, hogy képes legyek a laptop ablakon való kihajítása nélkül is tovább olvasni, visszamentem az ágyamon árválkodó géphez. Mielőtt becsukhattam volna a böngészőmet, hogy visszatérjek a kereséshez, megakadt a szemem a két, ismeretlen feladós levélen. Olvasás nélkül ki akartam törölni őket, reklámnak gondolva az üzeneteket, de a kurzor szinte automatikusan a megnyitós ikon fölé vándorolt. Miért is ne? – gondoltam, és rákattintottam. Olyan dolog került elém, amiről álmodni sem mertem volna. Tátott szájjal néztem a mondatokat, jó néhány percnek el kellett telnie, hogy fel tudjam fogni az értelmüket.


Daniel jelentkezett.


Feladó: dannyboy007@gmail.com
Címzett: fairyprincessliv@yahoo.com
Üzenet érkezett: 2008.08.14.
Tárgy: Sajnálom


Drága Olivia!


Számtalan szabály tiltja ezt, de nem bírom ki, hogy ne írjak neked, ne adjak magyarázatot arra, amit tettem, és amit megérdemelsz. Ha jól sejtem, az utódom már megérkezett, ezért szeretnélek megkérni valamire. Úgy olvasd ezt a levelet, hogy rajtad kívül senki más ne lássa! Ez nagyon fontos, Olivia, ezért kérlek, feltétlenül tégy úgy, ahogy kértem!


Liv, el sem tudod képzelni, micsoda erőmbe került nekem, hogy akkor hajnalban elhagyjalak, de nem tehettem másként. Mert bár szívem szerint örökké veled lennék, az irántad érzettek már akadályoztak a munkámban, mi több, veszélybe sodortak mindkettőnket. A háttérben olyan hatalmak léptek működésbe, amiről neked sejtelmed sem lehet. Épp ezért kellett akkor elhagynom téged. Tudom, hogy most mit érzel, Liv, de kérlek, ne ítélj elhamarkodottan! Ha ennek az egésznek vége lesz, várni fogok rád. Ott fogok állni a pertéren és lesni foglak, én leszek az első, akit meglátsz, mikor kilépsz a gépből. Aztán eltűnünk innen, csak mi ketten. Kérlek, bírd ki ezt a kis időt, már csak néhány hétre van szükségem, hogy mindent elintézzek.


Sajnálom, hogy most sem adhattam teljes körű magyarázatot, ha végre velem leszel, ígérem, mindent elmondok. Nem tudom, mennyire vagyok lehallgatva, így nem adhatok ki minden információt.
Ne felejtsd el az éjszakáinkat! Ha én nem is, ezek emlékei vegyenek körbe meleg takaróként, és talán ez egy kicsit olyan lesz, mintha én is ott lennénk.
Várom a találkozásunkat!


Csókollak, édes, egyetlen Oliviám
Daniel


A könnyeim megállíthatatlan záporán át már alig láttam az utolsó sorokat. Hát ne felejtett el! A boldogság apró, halvány kis lángokban újjáéledt a szívemben, bár közel sem okozott olyan magasztos, kirobbanó örömöt, mint az várható lett volna. Talán az elmúlt hetek fájdalma kiölte belőlem a boldogságra való hajlamot. De azért megvolt, ott pislákolt mélyen legbelül, és engem már az sem érdekelt volna, ha egyetlen gyufaszál erejével rendelkezett volna egy tomboló tűzvész helyett. Daniel írt! Kacagva törülgettem a könnyeimet, a sós cseppek a számba folytak, éreztem az ízüket és ez megrészegített, hiszen ezek végre a felszabadult öröm könnyei voltak, nem holmi bánaté. Egy csapásra elfelejtettem minden eddigi sírást, önkívületben töltött napot és zokogással töltött éjszakát. Csak Danielre tudtam gondolni, ő töltötte ki minden szabad részemet. Nevetve nyitottam meg a második levelet is, újabb reményt keresve. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.


Feladó: dannyboy007@gmail.com
Címzett: fairyprincessliv@yahoo.com
Üzenet érkezett: 2008.09.18.
Tárgy: Ég veled


Kedves Olivia!


A megbízatásom lassan egy hónapja lejárt, de te nem vagy sehol. Az előző levelemre nem válaszoltál, nem kerestél, így feladtam a reményt, hogy még érdekellek. Ne aggódj, megértem. A helyedben én sem tettem volna másként. Talán. Nem tudom. Olivia, sajnálom, hogy a dolgok így alakultak. Nemsokára a közel-keletre vezénylenek, és mire én visszatérek Angliába, te talán már New Yorkban leszel, sikeres ügyvédként keresed a kenyérre valót és nevelgeted a tündérszép gyerekeidet egy tökéletes és legfőképp, nem ilyen zűrös férj mellett. Ezt kívánom neked, édes Liv, mert ha valaki, te igazán megérdemled.


Légy boldog! És ha elfelejtenél is, azt ne feledd: én mindig őrizni foglak a szívemben.
Daniel


Kétségbeesetten meredtem a képernyőre. Elbúcsúzott? Komolyan? De miért? Ó, hogy miért nem tudtam előbb megnézni ezt az átkozott postaládát?
A fejemben egymást kergették a gondolatok, valahogy semminek nem volt értelme. Mi az, hogy egy hónapja – ránéztem a falinaptárra – illetve lassan két hónapja véget ért a megbízatása? Akkor a rosszfiúkat elkapták, nem? És akkor mit keresek én még itt? Apa miért nem szólt?


Makacsul ellöktem magamtól a visszatérő szomorúságot és a lábamat a padlóra lendítettem. Válaszokat akartam kapni, méghozzá azonnal. A dühös trappolásom valószínűleg az egész környéket felébresztette volna, nem így Mumble-t. Békésen hortyogott a földszinti kanapén, terebélyes hasán még ott egyensúlyozott az esti sütis tányér.
- Hé! Hé, maga! Mumble, ébredjen! – cseppet sem kíméletesen megráztam a vállát, aminek következtében a testőr óriási csörömpölés közepette a földre pottyant. Nevethettem volna rajta, de nem volt hozzá kedvem, a haragom nagyobb volt bármilyen nevethetnéktől.
- Mi a… Kisasszony? Maga.. Valami baj van? – a férfi igyekezett szolgálatra kész állapotba tornászni magát, vajmi kevés sikerrel. az ingén feszülő krémnyomok pedig nem igazán segítettek a helyzeten.
- Igen, méghozzá óriási! Mondja meg nekem Mumble, hogy mégis mi a francot keresünk mi itt? – rákiabáltam, bár az „ordít, mint a fába szorult féreg” kifejezés talán jobban jellemezte a valóságot.
- Hogy micsoda? De hát tudja. Azt hittem, Everton mindent elmondott magának – zavarodottan megrázta a fejét és próbált minél kisebbnek látszani. Eltűnődtem, hogy ha én ilyen hatással voltam rá, mit tehetett volna vele egy terrorista, akitől elvileg védett?
- Az engem nem érdekel. Azt magyarázza el nekem, hogy miért vagyunk még mindig itt! Ha jól tudom, az ügyet már hetekkel ezelőtt lezárták, ergo nincs szükség erre a kutyakomédiára! Szóval? – mérgesen toppantottam egyet, a fejem szét akart robbanni a feszültségtől.
- Miss., kérem… Ezt igazán nem mond… - esélyt sem kapott, hogy befejezze.
- Nekem ne mondja, hogy nem mondhatja! Igenis jogom van hozzá! Az isten verje meg magát, Mumble, legyen egyszer férfi és ne bújjon a főnöke szoknyája mögé! Azonnal mondja el, mi folyik itt! Most rögtön! – egyre dühösebb lettem és ez valószínűleg az arcomon is meglátszott, mert Mumble visszahőkölt.
- Miss Stevens, kérem… elveszíthetem az állásomat ezért! – a pasas könyörgőre vette a figurát, de engem nem hatott meg.
- Gyerünk Mumble, türelmetlenül várok! – keresztbe fontam a karjaim a mellkasom előtt.
- Kisasszony, az ügyet valóban lezárták már, azonban a tetteseket még nem sikerült kézre keríteni. Legalábbis nem mindet. És az ön édesapja úgy gondolta, hogy biztonságosabb, ha még itt marad egy ideig – a testőr lehajtotta a fejét és egyáltalán, igyekezett láthatatlanná válni.
- Micsoda? Az apám? Az apám… - zavarodott felhorkanásomat a hasamba vágó fájdalom fojtotta el. A testem görcsösen összerándult, a mérhetetlen kín könnyeket csalt a szemembe. Felkiáltottam.
- Miss Stevens, minden rendben? Kisasszony, jól érzi magát? – Mumble mondatai még sokáig ott visszahangzottak a fülemben, de a továbbiakra már csak foltokban emlékeztem.
Felrémlett, hogy mintha a testőr telefonált volna, aztán a mentőautó zavaró szirénázása, ahogy végigszáguld velem a városba vezető úton, a fejem felett váltakozó, sorba kötött lámpák villódzása, végül egy fiatal orvos fölém hajoló, aggódó arckifejezése. 
Itt ájultam el.


Fogalmam sincs, mennyi ideig voltam kiütve, de mire magamhoz tértem, már jobban voltam. A jobb karomba vékony infúziós cső fúródott, a másik kezemen lévő műszer pedig kitartóan közölte a nagyvilággal a pulzusomat. Kissé tanácstalanul néztem körbe, nem emlékeztem rá, hogy kórházba kerültem volna. A kezem elindult a nővérhívó gombja felé, de ekkor kitárult a kórterem ajtaja és egy orvos lépett be rajta. Halványan felrémlett az arca, de nem igazán tudtam hová tenni. Amikor a kezében tartott kórlapról felnézve meglátta, hogy magamhoz tértem, egy hatalmas mosoly takarta be az arcát. Minek örül ez a fafej?
- Szép jó napot! Dr. Martin vagyok. Már kezdtem azt hinni, hogy egy hétig fog aludni – mosolyogva odatelepedett az ágyam szélére és gyorsan végigfutatta a tekintetét a műszereken, mielőtt ismét felém fordult volna. Mély, tiszta vizű hegyi patakokra emlékeztetett a szemszíne, még sosem láttam ennyire kéknek semmit. A hangja érces volt, de nem abból a kellemetlen fajtából, sőt. Beleborzongtam.
- Khmm. Kérem… Mit keresek itt? – tágra nyílt szemmel vártam a választ, ami szerencsére egy pillanatot sem váratott magára.
- Hát nem emlékszik? Rosszul lett, és a nagybátyja hozta be, körülbelül négy napja – a mosoly maradt, viszont a hangneme tárgyilagossá vált. Kissé zavart ez a kettősség, de hamar túltettem magam rajta.
- A nagybátyám? - Mumble és az átkozott küldetése… - Ó, igen, hogyne, már emlékszem – elfordítottam a fejem, nem akartam, hogy meglássa rajtam: hazudok.
- Nos, az első pár órában még nem tudtuk, mi baja lehet, de kapott fájdalomcsillapítót, amitől szépen el is aludt. Meg kell, hogy mondjam, kevés ilyen szörnyű állapotban lévő kismamát láttam – még a hangja is vigyorgott. Visszakaptam rá a tekintetem, és remegve kérdeztem rá az előbbiekre.
- Mit mondott? Kismama? Mi? Az nem lehet! – a döbbenet csupa ostobaságot hozott ki belőlem, de teljesen, totálisan képtelen voltam értelmesebben fogalmazni.
- Ó, azt hittem, hogy már tudja, Mrs. Stevens – az orvos szemei elkerekedtek egy pillanatra a meglepetéstől, de hamar rendezte a vonásait.
- Miss – suttogtam elhaló hangon.


A csontjaimig le voltam fagyva, a döbbenet megbénította minden érzékemet. Egy kisbaba… De az lehetetlen! Mindig védekeztünk, Daniel sosem mulasztotta ezt el! A felismerés villámcsapásként csapódott a tudatomba. Az utolsó éjszakánk… Olyan gyorsan történt minden, hogy a szenvedély hevében egyikünk sem gondolt a védekezésre. Ez megmagyarázná a reggeli rosszullétemet, de akkor is lehetetlen! Egyetlen alkalomtól nem esik teherbe az ember lánya! Vagy mégis?
- Parancsol? – Dr. Martinérdeklődő kérdése visszaparancsolt a valóságba.
- Miss. Nem vagyok férjnél – a fejem a párnára hanyatlott. A koponyám zengett az ide-oda csapdosó kérdésektől.
- Ó, elnézést, nem tudtam. Szóval, Miss Stevens, ön várandós. Nagyjából a harmadik hónap felénél jár. A nemét még nem sikerült kiderítenünk, de azt hiszem, ezzel rá is érünk még. Amennyibe kérdései lennének az állapotával kapcsolatban, szívesen beajánlom önt a kórház nőgyógyá… - a doki szavai mintha távolról jöttek volna, nem is figyeltem már rájuk.


Terhes vagyok Daniel gyermekével. Terhes vagyok, fiatal vagyok, férj nélkül vagyok, nem tudom, hol vagyok, gőzöm sincs, hová megyek. Szép kilátások. A kérdések egyre nagyobb hévvel támadták a tudatom még épen maradt részét, de egy közülük is kiviláglott.


Mi a fenéhez kezdek most?