Hahó megmaradt olvasóim!

Nos, rossz hírekkel kell szolgálnom (bár ez nézőpont kérdése :))
Június 7-én Angliába költözöm munka miatt, így fogalmam sincs, mi lesz az írással. Kelleni fog egy kis idő, míg belerázódok ott a dolgokba, rengeteg új benyomás fog érni, amiket fel is kell majd dolgoznom. Ez vagy jó, vagy rossz hatással lesz kedves Ihletmanómra (aki sajnálatosan baromira hanyagol engem mostanság), még nem tudom. Elkezdtem már az új fejezetet, de most annyira izgulok, hogy semmi másra nem tudok gondolni a költözésen kívül (még sosem ültem repülőn, te jó ég! :D) Szóval, nagyon nagy elnézést kérek az ismételt óriási késedelemért, és imádlak titeket és ne haragudjatok! :) Remélem veletek minden rendben van és ha addig nem találkoznánk, akkor nagyon nagyon nagyon kellemes nyarat mindenkinek!
xoxo
Lea

12. fejezet

Sziasztok kedves, talán még idetévedő olvasók!

Először is, bocsánat az óriási kihagyásért - ismét. Nem fogok belemenni a részletekbe, legyen elég annyi, hogy az életem az utóbbi pár hétben, hónapban többször esett szét és épült fel újra, mint Jeruzsálem. A hangulatom hol a mennyekben volt, hol a béka feneke alatt, és azt hiszem, hogy ez meglátszik a fejezeten is, ezért is bocsi. igyekszem rendszeresebben frisselni, de nem ígérek semmit. Ha maradtatok még néhányan, akkor jó szórakozást és köszönöm, hogy olvastok még :)

Őszintén szólva, nem is tudom, mire számítottam. Talán a vágy, hogy normális emberként éljek, normális problémákkal, meghaladta a fent trónoló Mindenható képességeit vagy talán egyszerűen csak ezek a lapok jutottak nekem az élet nagy pókerjátszmájában. Halvány lila ibolyám sem volt, miért történt mindez éppen velem, de igyekeztem nem elviselhetetlen hisztérikaként fogadni az új benyomásokat. Daniel elhagyott. Pont. Ez van. Terhes vagyok. Na és? Nem én vagyok a világtörténelem első nőnemű egyede, aki teherbe esett. Mert ugye akkor kábé történelem sem lenne, mert a férfiak nem rendelkeznek a szükséges biológiai fegyverzettel, ami alapvető feltétel ahhoz, hogy az ember ki tudjon hordani egy gyereket. Arról sem feledkeztem meg, hogy vérszomjas bérgyilkosok loholnak a nyakamban. Mumble állítása szerint elvileg az engem leginkább akaró férfiak közül – és ebben nem játszott semmilyen szerepet a szexualitás – néhányat elkaptak ugyan, de a főgóré angolosan távozott, vagyis kereket oldott, vagyis lelécelt. Vagyis még mindig veszélyben voltam. Újabb pont. Lett volna okom kiakadni és a világ végig rohanni, úgy a nyakamba kapni a lábaimat, hogy csak úgy porzott volna utánam a föld? Hogyne lett volna. Megtettem? Nem tettem.

Persze, a nagy hű-de-tartom-magam álarc alatt ott lapult a régi Liv is, szorongva lesett minden mozdulatot, elemzett és miközben véresre rágta a körmeit, azon agyalt, hová bújjon. Mert közel sem voltam olyan tökös, mint ahogy azt a külvilág felé mutattam, de nem ám. Olyan voltam, mint az első bálozó kislányok, mielőtt megkapják életük legeslegelső csókját. Jó, hogy a nyálam nem csorgott a nagy igyekezetben, hogy ne tűnjek ovisnak, aki ötpercenként a nadrágjába csinál. Nehéz volt önmagammal, na.

Apám egyébként meglepően higgadtan fogadta a terhességem hírét, sokkal higgadtabban, mint én magam. 

Persze, az első döbbenet után jött a menetrendszerűen elvárható ordítás, de ez a felfokozott hangerő nem nekem szólt, hanem a „tökkelütött ficsúrnak, aki felcsinált”. Nem én mondtam, tényleg. Az egész úgy zajlott, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Miután Jack és Demmy hazarepítettek a helikopterrel, már mehettem is apám dolgozószobájába. Hiába is könyörögtem, hogy legalább egy gyors zuhanyt hadd ejtsek meg – ami nem ártott volna, nem is annyira a szagom miatt, hanem inkább, hogy összeszedjem magam kissé – Jack hajthatatlan volt, szabályszerűen rám parancsolt, hogy igyekezzek a házba, de izibe’. Most mondtam volna, hogy hová menjen ő a parancsolgatásával?! Nem tehettem, főleg azok után, amit értem tett. Így aztán összeszedtem minden vélt és valós bátorságomat és bemasíroztam a házba. 

Az előtérben ért az első – kellemes – meglepetés. Még szinte be sem csuktam magam mögött a bejárati ajtót, Tom már repült is a nyakamba, sírva ölelgetett és reszkető hangon érdeklődött a hogylétem felől. Amióta csak ismertem, sosem ragadtatta el magát ennyire, mindig ő volt az a bizonyos hajlíthatatlan ember a környezetemben. Csoda, ha kissé meglepődtem? Ugye nem. Az első döbbenet után már én is lelkesen lapogattam a hátát.

- Nahát, Tom, milyen jó téged újra látni! El sem hiszed, mennyire – rávigyorogtam és kiszabadítottam magam az ölelésből. Elengedett, bár a kezeimet még mindig a sajátjai között szorongatta.

- Liv kisasszony! Határtalanul boldog vagyok, hogy épségben visszakaptuk magát! – megtehettem volna, hogy felvilágosítom a tévedéséről, miszerint az „épségben” nem igazán fedi a valóságot, de nem akartam elrontani az örömét. Így hát lazán újra átkaroltam.

- Én is örülök, hogy itthon vagyok végre – ügyesen kikormányoztam magam a karjai közül, dobtam egy búcsúcsókot felé és apámhoz indultam. Sajnos nem jutottam messzire.

- Olivia… Micsoda kellemes meglepetés! – Tracy egyenes derékkal, magasra feszített fejjel nézett rám a lépcső tetejéről, bal kezét hanyagul a korláton tartva minden porcikájával azt jelezte; a ház az övé. Legalábbis szerinte. Baromira idegesített ez a hozzáállás, de abban a pillanatban volt nagyobb gondom is ennél a nőnél. 

Vettem egy mély lélegzetet, amivel lenyeltem a kikívánkozó bosszús és haragos mondatokat és édesen elmosolyodva ránéztem.

- Hahó Tracy! Hazajöttem. Hát nem csodás? – nem tudtam parancsolni a szemöldökömnek, önálló életet élve felszaladt a homlokomra, maróan gúnyos kifejezést varázsolva ezzel az arcomra. Egy kis cinizmusba még nem fogunk belehalni, ugye?

- Hogyne, hogyne. Örülök, hogy itt vagy – a hangja egy ponton árulkodóan elcsúszott, komolyan, már azt vártam, mikor kezd el sikítozó hisztérikaként fel-alá rohangálni, hogy nem sikerült neki kipaterolnia a saját házamból. Elvigyorogtam magam a gondolatra. Sajnálatos módon Tracy tökéletesen viselkedett – mint mindig – királynői tartással lesétált a lépcsőn – mint mindig – és öntelten végignézett rajtam – Mondjam? mint mindig. Hát persze.

- Hogy s mint vagy? Jól mentek a dolgok, amíg távol voltam? – én is felvettem a fapofát, bár a rángatózó szájszélem némileg csökkentette a meggyőzőképességemet.

- Minden a lehető legjobban, nem kell aggódnod. Kézben tartom a dolgokat – beképzelt mosoly jelent meg a száján, de a szemében fellobbanó kapzsiság még ezt is elhomályosította. Te jó ég! Mit esz apám ezen a nőn?!

- Abban nem kételkedem - kapott ajándékba egy szúrós, figyellek-ám pillantást, majd sarkon fordultam és az étkező mellett elhaladva megálltam apám dolgozószobája előtt. Hallottam, ahogy odabent zörög holmi papírokkal és ez egy pillanat alatt kijózanított. Sejtettem, hogy neki sem volt éppen nyaralás ez a pár hét, így nem volt jogom hozzá, hogy feldúltan berontsak hozzá. Néhány jógalégzés után, frissen és üdén bekopogtam.

- Szabad! – apám erős baritonja megremegtette az ajtót, amitől a gyomrom idegesen megugrott.

Lassan a kilincsre tettem a kezem, ami hangtalanul engedett a szelíd erőszaknak. Benyitottam. Apám pontosan úgy nézett ki, mint ahogy emlékeztem rá. A könyökére támaszkodva előrehajolt és legalább kéttonnányi papírral zsonglőrködött. Az orrán egyensúlyozott szemüvegét már csak a Jóisten tartotta a helyén, ahogy a homlokát ráncolva rám nézett a lencsék fölött. Őszintén örültem annak, hogy jól van, hogy itt van épen és egészségesen, de Isten a megmondhatója, baromi ideges lettem. A méhemben növekvő lényecske némi feszültségre adott okot, így kényszeredettre sikerült az üdvözlő mosolyom. Úgy éreztem magam, mint egy harmadosztályú színésznő egy lepukkant darabban. Kellemes volt? Nem volt az, mégis elszántan megreguláztam a cidriző végtagjaimat és közelebb léptem hozzá. A dolgozóasztala mögötti hatalmas ablakon beáradt a délutáni, bágyadt napsütés, hogy a már őszülő haján bukfencet vetve millió szikrával körülölelje az alakját. Angyali volt, komolyan. Ez a gondolat végre felébresztette bennem a szívből jövő boldogságot és az utolsó pár métert már futva tettem meg felé. Apám hátralökte a bőrszéket és már száguldás közben elkapott, a karjai közé szorított és csak ölelt, ölelt szótlanul. A fejemet a vállára hajtva engedtem a szememet szúró érzésnek és önfeledten, végre biztonságban zokogni kezdtem. Ő, még mindig némán, gyengéden a hajamat simogatta és olyan dolgokat súgott a fülembe, amit csak az apukák mondanak a lányaiknak. Tökéletes pillanat volt.

- Liv… édesem, Liv! Annyira aggódtam érted! Szeretlek kicsim – a hangja furcsán megbicsaklott, ezért felnéztem. A szemei könnyben úsztak, de ezek nem a szomorúság könnyei voltak, hanem a boldog viszontlátásé, a felszabadult megkönnyebbülésé. Rámosolyogtam, ő visszamosolygott, aztán kibontakoztunk az ölelésből és csak álltunk egymással szemben mosolyogva. Hát, így történt a nagy újratalálkozás.

- Én is apu, én is! – jó kétpercnyi fáziskéséssel azért csak megszólaltam. Talán a terhesség rossz hatással van a reakcióidőmre. Vagy talán csak az öröm forrasztotta a szavakat a torkomra? A fene se tudja, de apám értette és ez volt a lényeg.

- Olivia… - váratlanul elkapta rólam a tekintetét, ami az iménti bensőséges hangulat után úgy ért, mint egy tőrdöfés. Halvány lilám sem volt arról, hogy mi okozta ezt a nagy változást, de nem kellett sokáig várnom a tiktok nyitjára, mert újra megszólalt: - Liv, én sajnálom… Nem hittem, hogy ilyen komplikált lesz ez az ügy. Álmomban sem hittem volna… - lehajtotta a fejét és elkezdte rágni a száját. Szégyellte magát. Az én apám!

- Apa! Te nem tehetsz róla! Szerencsétlen véletlenek vezettek el idáig… - tétován felé emeltem a kezem, amit ő észrevéve hálásan megszorongatott. A szobában érezhetően csökkent a feszültség. Felsóhajtottam.

- Nem egészen, de ezt majd később átbeszéljük. Inkább mesélj, mi mindent csináltál, amíg rabságban voltál? – érdeklődő pillantása végigszaladt az arcomon, ami - naná! – épp abban a pillanatban váltott normálisról pipacspirossá. Lázasan forogtak a kereket a fejemben, hogy viszonylag kíméletesen közöljem apámmal a nagy hírt, miszerint hamarosan egy virgonc kisember fogja követelni, hogy a nagypapi hátán lovagolhasson, de semmi nem jutott eszembe, így csak kiböktem, egyenesen és tisztán.

- Terhes vagyok.

- Mi? – apám arca felvette ugyanazt a kifejezést, amit Jack-é is nemrég. Le sem tagadhatták volna, hogy testvérek.

- Gyereket várok. Úgy hat hónap múlva megérkezik – ismételtem meg, kiegészítve némi információval.

- De… hogyan? – elfehéredett és lerogyott a székébe. Kezdtem kétségbeesni.

- Most a dolog lelki vagy testi hátterére vagy kíváncsi? – az utóbbi hetekben magamra szedett nyegleség csak nem bírt magával, bár a legszívesebben visszaszívtam volna ezt a mondatot. Meg az összes többit is. De hát, az élet ugye nem kívánságműsor, így apám haragja hirtelen robbant át a dobhártyámon.

- Ne szórakozz velem Olivia, pontosan tudom, hogy kell egy gyereket megcsinálni! Azt akarom tudni, ki volt az a tökkelütött ficsúr, aki felcsinált! – a kezei remegtek a szék karfáján, ahogy megpróbálta visszafogni az indulatait. Kissé megrettentem, de nem hagytam magam. Nem menekülhettem, és ő is megérdemelt annyit, hogy megtudja az egész történetet. Majdnem az egészet. Azért a szaftosabb jeleneteket jótékonyan megcenzúráztam.

- Nem tökkelütött! Daniel-lel nem számítottunk erre, csak egyszerűen megtörtént… - beleharaptam a számba és most én fordítottam el a tekintetem.

- A testőr? A TESTŐR?! Olivia, a testőr?! – láthatólag az incidens emberi vonatkozása jobban letaglózta, mert ismét fehér lett, mint a fal és meglazította a nyakkendőjét. Már attól féltem, szívrohamot kap.

- Öhm, igen. Mit mondhatnék? Hibáztam. Mindenkivel előfordul – igyekeztem lazán venni a dolgot, hátha segítek neki ezzel, de nem jött össze, mert csak még idegesebb lett.

- De nem mindenki esik teherbe Olivia! Megölöm! Megölöm azt a disznót! A mocskos, kéjenc fajtáját az ilyennek! - apám nagy lendülettel felállt és az ajtó felé indult. Reflexszerűen rákulcsolódtam a karjára, megállásra kényszerítve ezzel őt.

- Nem! Nem, apa, ez nem… Nézd, semmi olyan nem történt, amit ne akartunk volna mindketten – kezdtem én is pipa lenni, elvégre ÉN voltam a hülye, ÉN estem teherbe, NEKEM kell megszülnöm és felnevelnem ezt a kicsi lényt, nem NEKI. Igazán megértőbb lehetne egy állapotos nővel…

- Olivia… Édes kicsi lányom… - tett viselkedésben egy teljes fordulatot és rám csimpaszkodott, mint egy kisgyerek és keservesen sírni kezdett. Első meglepetésemben csak álltam ott, mint egy darab fa, de aztán a karjaim ösztönösen köré fonódtak és vigasztaló szavak kíséretében lapogatni kezdtem a hátát.

- Apa, semmi baj. Majd minden megoldódik – némi enyhülést jelenthettek a szavaim, mert zavartan kifordult a karjaim közül, megtörölte a szemeit és acélkemény tekintettel rám nézett.

- Persze, hogy megoldjuk. Először is, megkeressük az ország legjobb orvosát neked. Nem engedlek mindenféle sarlatán kezei közé! – Elnyomtam egy feltörekvő vigyort, a váratlan hangnemváltozás jótékonyan simogatta a lelkemet.

Végre nem dühös volt, felvette a józan, célratörő üzletember énjét és lázasan tervezgetni kezdett. Velem már nem is törődve fel-alá sétálgatott a szobában, kijelölte a majdani gyerekszoba helyét, óvodákat, iskolákat rendszerezett félhangosan, bébiszittereket válogatott. Amikor azonban ahhoz a részhez ért, hogy Danielnek kötelessége elvennie engem, megfordult velem a világ.

- Nem! Nem, apa, ezt nem! Nem fogok hozzámenni csak azért, mert terhes vagyok! – indulatosan toppantottam egyet, amitől tágra nyíltak a szemei és kérdőn nézett a képembe.

- De Olivia… Nem hagyhatjuk, hogy egyedül birkózz meg ezzel a helyzettel – tanácstalanul széttárta a karjait.

- Nem. Nem vagyok egyedül, hiszen ti is itt vagytok nekem. De még ha nem lennétek, sem mennék hozzá. Nem és nem – makacsságom meglepte apámat, erről a homlokára szaladt szemöldöke minden kétséget kizáróan tájékoztatott.

- De hiszen ő az apja, kötelessége felelősséget vállalnia érte.

- Apa… Daniel nem is tudja, oké? És nem is akarom, hogy megtudja – összeszorítottam a számat és igyekeztem kőkeményen állni apám döbbent tekintetét.

- Olivia! Nem mondtad el neki? De miért? – a kétségbeesése szinte kézzelfoghatóvá vált.

- Nem volt rá lehetőségem – a szavak csüggedt sóhajtásként távoztak belőlem, amitől ő is lehiggadt és szánakozva bámulni kezdett. Na, bumm. Egyre jobb a helyzet…

- Édesem, nem szólok bele az életedbe, felnőtt ember vagy – itt csaknem hangosan felkuncogtam. Nem szól bele? Olé! Ezt is megértük! – De kérlek, gondold át ezt. A gyereknek is jobb lenne, ha mindkét szülője az élete része lenne -

- Én is tökéletesen felnőttem egy szülővel, nemde? – a kérdésem gumilabdaként pattogott a hirtelen üresnek tűnő szobában, oda-vissza csapódott a fehérre festett falakról és mélységes bánatot hozott magával.

Bár én nem ismerhettem anyámat, apámban bizonyára fájdalmas emlékek ébredtek, mert a vállai előreestek, a feje lekonyult és csak nézett maga elé csendesen. Nem igazán tudtam, mit is csinálhatnék, a kérdésemet visszavonni már nem tudtam, pedig ha tehettem volna, megteszem. Nem akartam apámat ilyen állapotban látni és dühös lettem magamra, hogy én kergettem rá a szomorú emlékek ösvényére. Olyan mélyen elszégyelltem magam, hogy már nem is láttam a felfelé vezető utat.

- Sajnálom, hogy nem voltam tökéletes szülő, Olivia. Én próbálkoztam, minden erőmmel azon voltam, hogy neked minden a legjobb legyen. De már látom, hogy könnyűnek találtattam. Sajnálom – lassan megcsóválta a fejét és a vállai furcsa szögben még jobban előreestek.

- Nem, apa, én sajnálom! Nem volt jogom ezt mondani. És nálad jobb szülőt kívánni sem lehetne. Én kérek bocsánatot. Nem is tudom, mi van velem mostanában, folyton hülyeségeket beszélek, és ráadásul előbb kimondom őket, mint gondolkodnék. Nem te vagy rossz szülő. Én vagyok a pocsék gyerek – ott álltam egy szál magányomban és nem vágytam másra, csak egy forró fürdőre – ami a terhességem miatt abszolút kizárt volt – egy pohár kellemesen édes borra – szintén zenész kategória – és egy jó kis könyvre. Ehelyett újra fel kellett építenem az életemet, de ez még nem volt elég, az én külön bejáratú görög tragédiámba kénytelen voltam bevonni a családomat is. Szánalmas egy alak lettem.

- Semmi gond kicsim. Azt hiszem, mindketten tettünk és mondtunk olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Fátylat rá! Most sokkal fontosabb dolgunk is van. Estélyt kell adnunk… - az utolsó mondat nagyon halkan érkezett, mégis hallottam.

- Estélyt?! Mi a frászkarikának?! – úgy éreztem, kiesnek a szemeim a döbbenettől.

- Muszáj megmutatnunk az embereknek, hogy minden rendben van velünk. A barátaink már aggódtak – összehúzta a szemöldökét, várt valamire. Ki lehet találni, mire.

- Úgy érted, az üzlettársaid – gúnyosan megcsúszott a hangom, esküszöm, kivételesen tök önkéntelenül.

- Olivia, kérlek… - apám felsóhajtott, látszott rajta, hogy újabb kitörésre számít. Nem akartam még jobban elkeseríteni, ezért vettem egy baromi mély levegőt és ezzel együtt visszanyeltem a kikívánkozó cifra káromkodásokat.

- Oké, értettem. Nem szólok semmit. Mikor akarod megtartani? – láthatólag megleptem a hirtelen váltással, de bölcsen nem adott neki hangot, hanem örömmel elfogadta.

- A hétvégén. Talán szombat délután. Igen, a szombat jó lesz – miután letárgyalta magával, megint rám bámult.

- Szombaton? De addig már csak három nap van! Képtelenség három nap alatt megszervezni egy ilyet – hitetlenkedve megráztam a fejem, őszintén hittem abban, amit az előbb mondtam, de a következő mondat után már nagy ívben tettem minden józan gondolatomra.

- Ne aggódj, Tracy már mindent elintézett – legyintett nagy kegyesen apám.

- Tracy? Hát persze… - belül fortyogtam a dühtől, de nem akartam még jobban elkeseríteni az „öreget”. Így egy fintornak beillő mosoly után egyszerűen hátat fordítottam apámnak és kimentem a dolgozószobából.

Az ajtó még be sem csukódott mögöttem, amikor én már a kert felé száguldottam. Odakint megcéloztam azt a kőpadot, ahol először találkoztam Daniellel és lerogytam rá. Zaklatott gondolatok csapongása közepette végigsimítottam az időjárás koptatta kövön és elmerengtem azon, hogy hogyan folytatom innen tovább. Tudtam, hogy örökké nem viselkedhetek ostoba kislányként. Muszáj volt felnőnöm végre, mert már nem csak saját magamért voltam felelős, egy apró élet növekedett bennem, amire az életem árán is vigyáznom kellett. Le kellett tisztáznom magamban a fontos dolgokat, minden, de minden megváltozott körülöttem és ezt fel kellett dolgoznom.

Nagyon a gondolataim mélyére süllyedtem, ezért meg sem hallottam a hátam mögötti motoszkálást, csak amikor már késő volt. Felhangzott a hang, ami egykor mindenemet jelentette, a hang, ami egyszerre volt simogató bársony és éles tőrdöfés, a hang, ami egyszerre éltetett és elpusztított.

- Szervusz Olivia.

Olvassatok jót! De tényleg ^^

Tamtamtarammm!! Örömmel jelentem, hogy egyetlen nővérem úgy döntött, megpróbálkozik az írással és ennek eredményét megosztja veletek is :))) Állítása szerint ez volt az "első próbálkozása", bár szerintem ez a minőségén cseppet sem látszik. Elképesztően színes, lebilincselő és érzelmekkel teli "kis" alkotás lett, sok sok szeretettel ajánlom mindenkinek! Jó olvasást és Szilvi nevében megköszönöm előre is a kommenteket :)))

Megtaláljátok a NOVELLÁS Oldalamon :)))

11. fejezet

További három napot kellett még kórházban töltenem, amit jobbára fekvéssel és a szobámban való ideges mászkálással ütöttem el. Az agyam folyton zakatolt, igyekeztem elfogadható választ találni a kérdéseimre. Nem akartam elhinni, hogy terhes vagyok. Persze, tisztában voltam vele, hogy nem vagyok valamiféle összeesküvés áldozata, csupán a tudatom képtelen volt feldolgozni a hírt. Sokszor kaptam rajta magamat, hogy sétálgatás közben a hasamra teszem a kezem, mintha legalábbis érezhetnék valamit odabent. Fizikai bizonyítékot kerestem az állapotomra, de nem találtam semmit, egyáltalán nem éreztem magam várandósnak. 

A kórházba kerülésem óta nem voltak rosszulléteim, nem szédültem, semmi hányinger, így kezdtem kételkedni az orvos diagnózisában. A nővérek már menekültek, ha megláttak, mert folyton folyvást zaklattam őket, hol új ultrahangot, hol laborvizsgálatot kérve. A harmadik alkalom után szabályszerűen kiiktattak a látókörükből, a kötelező vizsgálatokon kívül messzire elkerültek. Az agyam valamilyen hátsó, rejtett zugában tudtam, hogy lehetetlenül viselkedem, de nem voltam képes változtatni rajta. A pánik hol elhatalmasodott felettem, hol eltűnt és átadta a helyét a fagyott döbbenetnek. Még azt sem tudtam megtenni, hogy a bennem növekvő picinyke életet gyermeknek nevezzem. Számomra magzat volt. Lehet, hogy szívtelennek, erkölcstelennek tűnik, de akkor, abban az időszakban még nem tekintettem a sajátomnak. Pedig az enyém volt, az enyém és Danielé. Kettőnk gyönyörű és hazug szerelméből teremtődött, a mi érzéseink és gyarló vágyaink örök bizonyítékául kelt életre.

Szóval, ki voltam akadva, de rendesen. Ott álltam tizennyolc évesen, férj nélkül, terhesen, és gőzöm sem volt róla, hogy mihez fogok kezdeni. Furcsa módon, az egy pillanatig sem volt kérdés, hogy megtartom a magzatot. A szívem már tudta azt, amit az agyam nem akart elfogadni, mert bár a várandósságom abszurdnak tűnt, a lelkemben már megmozdult valami, valami ősi kötődés, amit az ember képtelen kikapcsolni, irányítani. Ott van és kész. Beleég az emberbe, kitéphetetlenül odaláncolja magát. Teljesen össze voltam zavarodva. És féltem, pokolian féltem. Rettegtem attól, hogy mi lesz velem a terhesség során, hogy mondom el apámnak, hogy fogok megbirkózni a gondokkal egyedül, hogy hogyan zajlik le egy szülés, hogy rossz anyja leszek a gyermekemnek. A hátborzongató gondolatok elemi erővel özönlöttek a fejembe, egy icipici rést sem hagyva a boldogságnak. Túlzottan lefoglaltak a gondjaim ahhoz, hogy örülni tudjak. Aztán történt valami, amitől kissé jobb kedvre derültem.

Az utolsó kórházban töltött napomon az ágyamban fekve figyeltem az ajtóm előtt szundikáló Mumble-t, amikor kinyílt az ajtó és egy sötét hajkorona bukkant fel. A szívem megdobbant és sikítani lett volna kedvem, hangosan kacagva akartam a betoppanó Jack nyakába ugrani. Hát még, mikor megláttam, ki jött vele! Demetria boldog-szomorú könnyekkel a szemében szaladt hozzám és én végre, végre valahára érezhettem az ölelő baráti karokat magam körül. Sírtam a boldogságtól, hogy végre láthatom őket.

- Mit kerestek itt? – kérdeztem tőlük vigyorogva, miután Demmy lefejtette rólam a karjait és képes voltam megszólalni a torkomat szorongató érzésektől.

- Jöttünk kiszabadítani, hercegnő – Jack rám mosolygott és ő is átölelt.

- De… Honnan tudtátok, hogy hol vagyok? – egy pillanatig felvillant előttem Daniel arca, de aztán rájöttem, hogy ő nem mondhatott semmit. Tiltja a szabályzat…

- Peter végre kinyögte, hová rejtett el. Hogy neked milyen egy csökönyös, fafejű apád van! Elég sokáig tartott, míg sikerült kiderítenem, hogy mi a helyzet, de végül sikerrel jártam – Jack büszkén kidüllesztette a mellét és megveregette a saját vállát.

- Azt már nem teszi hozzá, hogy csaknem ölre ment apáddal – Demmy felvont szemöldökkel nézett rá a nagybátyámra, aki erre csak legyintett.

- Ehh, ugyan már! Peter még örülhet is, hogy pont akkor toppant be a szukája. Annak a némbernek is jól jönne egy alapos verés – Jack a fogait csikorgatva az ablakhoz ment és kibámult a kórház parkjára.

- Tracy? – kérdeztem suttogva Demmytől.

- Ki más? Az a perszóna mindennap ott legyeskedett a házatokban, mintha legalábbis ő lenne az atyaúristen. Amíg apád kórházban volt, pokollá tette a személyzet életét. Szegény Tom már azt sem tudta, hogy hová meneküljön előle. Miután az apádat hazaengedték, őt zaklatta. Fel nem tudom fogni, hogy miért nem dobja már ki azt a nőt – Demmy legalább olyan idegesnek tűnt, mint Jack, ezért inkább nem forszíroztam tovább a kérdést.

- Szóval… akkor hazamegyünk? – a szemeimben feléledő remény és lelkesedés mosolyt csalt mindkettejük arcára. Ezt jó jelnek vettem és igazam is volt.

- Csomagolj, hercegnő, a repülő paripa csak rád vár! – Jack összecsapta a tenyereit és nekiállt egy sporttáskába dobálni a holmimat.

- Repülő paripa? – kérdőn ránéztem, a képzeletem meglódult, Pegazust álmodott elém, de ő csak felkacagott.

- A céges helikopterrel jöttünk, így gyorsabb volt, mint kocsival. A kórház leszállóján vár, szóval igyekezz, mert kikapunk, ha még sokáig elfoglaljuk a helyet – a helikopter sokkal földhözragadtabb volt, bár lényegesen kényelmesebb is, mint egy szárnyas paripa.

Hirtelen tele lettem energiával, az elmúlt hetek nyomorúságos tehetetlenségét mintha elfújták volna. Segítettek összeszedni minden cuccomat, aztán villámgyorsan felöltöztem a szobámhoz tartozó apró zuhanyzóban. A tükörbe már nem is kellett belenéznem, tudtam, hogy pocsékul nézek ki. A hajamat egyszerű lófarokba kötve kiléptem a fürdőből és várakozással telve néztem az én kis felszabadító hadseregemre.

- Nem kellene szólni a testőrödnek? – Demmy körülnézett, mintha legalábbis az ágyam alá rejtettem volna a keresett személyt.

- Nem is tudom – valóban elbizonytalanodtam. Egyrészt szemét dolognak éreztem, hogy köszönés nélkül elmenjek, másrészt Mumble személye nem jelentett túl sokat nekem. Mégis az előző verzió mellett döntöttem, mert ha ő nem lett volna, és a segítségével nem kerülök orvoshoz, talán még rosszabbul jöttem volna ki az egészből.

- Egyáltalán, merre van? – Jack is szétnézett, majd várakozóan engem kezdett el vizslatni. Az állammal az ajtó előtt hortyogó Mumble-re böktem, mire felnevetett.

- Ejha! Mintha megöregedett volna, mióta utoljára láttam. És növesztett egy szép kis pocakot is – Jack jókedvűen oldalba bökött, de a vidámságomat elvitték a szavai.

- Az Daniel volt. Ő… ő elment – elfordítottam a fejem és szapora pislogással próbáltam eltüntetni a könnyeket a szememből. Szerencsémre Jack nem forszírozta tovább a dolgot, hanem döngő léptekkel kivonult a kórteremből és terpeszbe tett lábakkal, karba tett kézzel megállt a hortyogó testőr előtt.

- Hé! Ébresztő, Csipkerózsika! – a lábával épp hogy csak meglökte Mumble-t, de az irdatlan nagy hangzavar közepette a földre esett. Talán el is mosolyodtam volna, ha nem lettem volna ekkora pácban. Hiába, az ember vagy magába zuhan ilyen helyzetben, vagy elvicceli a dolgot. Én az előbbi mellett döntöttem. Azt mondják, teher alatt nő a pálma…

- Ki a franc maga? – Mumble arcáról úgy olvadt le az eltűnő álom árnyéka, mint forró nyári napon a jégkrém a pálcikáról. A kezei ügyetlenül matattak az oldalán a pisztolya után, de Jack egy kézmozdulattal leállította. Nem volt benne semmi támadás, a mozdulatai mégis kifejeztek egyfajta lappangó agressziót. Mint egy ragadozó, aki a sötétben várja a megfelelő alkalmat a harcra. Nem mozdul addig, míg megfelelő helyzetet nem talál. Félelmetes volt és kivételesen örültem, hogy nem ellenem irányul ez a megzabolázhatatlannak tűnő erő.

- Fékezze a nyelvét! Hölgyek is vannak a teremben – lazán hátrasandított a válla felett és ránk kacsintott. Megrándult a szám széle, de hősiesen visszanyeltem a kikívánkozó vigyort. Demmy viszont nem zavartatta magát, ezer wattos mosolyt lőtt a testőr arcába.

- Engem az se érdekel, ha maga a Pápa van abban a szobában, amíg nem igazolja magát! – Mumble kapott tőlem egy képzeletbeli piros pontot a neve mellé.

Még sosem hallotta mennyire felbőszültnek, bár az összhatást némileg rontotta az, ahogyan felkaparta magát a padlóról. Nem vicc, tényleg felkaparta, jobb szót nem tudok rá. Esetlenül megtámaszkodott a kezein és a lábaival próbálta felnyomni magát, de a tenyerére ragadt süteménymaradék nem igazán segítette a mozdulat kivitelezésében. A bőröm egyre jobban viszketett, a hasam meg görcsösen rángatózott a körülöttem lebegő, kipukkadni készülő röhögéstől. Mumble egy percnyi rekeszizom-megpróbáltató szenvedés után végül talpra tornászta magát és fenyegetően Jackre meredt. Ez is komikusan hatott, de még hogy! Jó másfél fejjel alacsonyabb volt Jacknél és vagy harminc kilóval nehezebb, bár ennek a súlynak köze nem volt az izmokhoz. Olyanok voltak, mint valamiféle eltévelyedett Stan és Pan imitátorok. Nem bírtam tovább, a nevetés úgy szakadt fel belőlem, ahogy egy nagyobb esőzés elmossa a gátat. A térdemet csapkodva hagytam, hogy átvonuljon fölöttem. Mikor úgy-ahogy normálisan kaptam levegőt, körülnéztem. Azt hittem, mindenki legalább olyan jól szórakozik, mint én, de a felém bámuló értetlen fejek láttán kissé elbizonytalanodtam ebben a hitemben.

- Izé… Bocs – megvontam a vállam és félig Demmy mögé állva próbáltam kivonni magam a forgalomból.

- Nem gond, la mia principessa. Örülök, ha jól érzed magad – Jack szeme vidáman megcsillant, ahogy rám vigyorgott.

- Princimicsoda? – Volt egy rossz tulajdonsága Jacknek, bár ez csak az én szememben tűnt annak. Előszeretettel használt olyan szavakat, amiket nem értettem. Hja, neki könnyű volt magára szedni a világ százféle nyelvét is, amíg körbeutazta a bolygót, de nekem néha gondjaim támadtak a kódok megfejtésével.

- La mia Principessa, azaz hercegnőm. Olasz – a mosolyon kívül még bezsebelhettem egy kacsintást is. Nem feszegettem a dolgot. Felőlem hétfejű liliputi szárnyas oroszlánnak is hívhatott volna, ha ezzel kiviszi a fenekemet ebből a kórházból.

- Most már igazán elárulhatnák, hogy kik maguk. Kezd elfogyni a türelmem – Mumble hangja éles ellentétben állt a mondanivalójával. Jó, oké, én elhiszem, hogy baromi meggyőző akart lenni, de ez a reszketős hangszín nem biztos, hogy megfélemlített volna bárkit is. Nem volt alkalmam vele is közölni a szomorú tényt, miszerint a meggyőzési módszere maximum a játszótéri suhancokat ijesztené meg, mert a keze gyanúsan remegve elindult a pisztolya felé.

- Mumble, semmi gond! Nem jelentenek veszélyt! – Naná, hogy nem. De sajnos ezt csak én tudtam, na meg az én személyre szabott elit alakulatom.

- Nem ajánlom, hogy az ujjait még egy centivel közelebb vigye ahhoz a fegyverhez -Jack hangja rémisztően elhalkult, de a fenyegetés tisztán ott vibrált a levegőben. Mumble pár másodpercig tartotta a ki-a-tökösebb felállást, de aztán csak simán leengedte a kezét maga mellé. Azért többet vártam tőle. Mi lett volna, ha történetesen nem a nagybátyám, hanem valami elmebeteg sorozatgyilkos áll vele szemben? Ebbe jobb volt bele sem gondolni.

- Uram, kérem, igazolja magát – már nyoma sem volt a hangjában a megtévesztő parancsolgatásnak, színtiszta rettenet érződött ki belőle. Na ja. A dominancia nem tartozott az erősségei közé.

- Jack Stevens, szolgálatára – Jack gúnyosan meghajtotta magát, de a szemét nem vette le a pasasról. Édes Isten, hát hol járt ez az ember? Úgy néztem rá, mintha először látnám. Hátborzongató volt.

- A Miss rokona? Miért nem ezzel kezdte? – Mumble igyekezett menteni a menthetőt, már ami a méltóságát illeti. Váratlanul megsajnáltam szegényt. Nem lehetett könnyű ilyen…khmm… adottságokkal megállnia a helyét a naaaaaagy FBI-nál. Szívás.

- Nem adott rá alkalmat a földöncsúszkálós meg pisztolyelőkapkodós jelenetei között – Jack arcáról úgy eltűnt az előbbi én-vagyok-a-főnök kifejezés és úgy bámult bele a testőr arcába, mintha a legjobb haverok lennének. Mumble elbizonytalanodott, sütött róla, hogy nem igazán tudja, hogy fogadja a megváltozott viszonyokat. Ami azt illeti, én se tudtam. Ránéztem Demmyre. A szája sarkán ott játszadozott egy kósza mosoly. Ha ő nem aggódott, én se tettem.

- Látogatóba jöttek talán? – A testőr felvette az udvarias figurát, bár a kezét elég feltűnően törölgette a nadrágjába.

- Nem éppen. Hazavisszük az unokahúgomat – megint hátrapillantott és lustán elvigyorogta magát.

- De a kisasszony még nem kész egy ilyen útra! Elég rossz állapotban került be, nem hiszem, hogy az orvos… - Mumble gyanakvón körbehordozta rajtunk a tekintetét, összeesküvést keresett ott, ahol nem volt. Vagy mégis? Végszóra Dr. Martin tűnt fel a folyosón, a fehér köpenye úgy repkedett körülötte, mint valami elfuserált halloweeni szellemjelmez.

- Boldog reggelt mindenkinek! – olyan mosoly virított az arcán, hogy belefájdult a szemem. Minek örül ez ennyire?

- Mi újs, doki? – Jack lepacsizott az orvosommal. Meg akartam kérni Demmyt, hogy kaparja össze az államat a padlóról. Mi a fityfene folyik itt?

- Jack, örülök, hogy látom! A hajnali megbeszélésünk után azt hittem, csak délután jönnek be Miss Stevensért – egy pillanatra rám villantotta a tekintetét. Elakadt a lélegzetem. Életemben nem láttam még ilyen hihetetlenül tiszta kék szemeket. Nem volt bennem semmi szexuális visszhang, egyszerűen megdöbbentem tőle.

- Megváltozott a program – Jack megvonta a vállát, mint akinek fogalma sincs semmiről, csak parancsot teljesít. Ezt azért már nem vettem be. A nagybátyám sosem volt egy kimondott alfahím, de azt még ő sem engedte volna, hogy marionettbábuként ide-oda rángassák.

- Értem. Nos, felőlem semmi akadálya nincs, hogy a kis hölgy még ma elhagyja a kórházat. Feltéve persze, hogy mielőbb felkeres egy nőgyógyászt – a doki szavaira nem volt más válasz, csak a döbbent csend. Aha, szóval nem mondta el nekik, miért is kerültem be tulajdonképpen. Kínos.

- Kösz szépen mindent, Dr Martin. Ígérem, hogy az első utam oda fog vezetni. Mehetünk? – tüntetően elvonultam a lefagyott csapat mellett és már kint is voltam a kórteremből. A folyosó olyan csendes volt, hogy azt is simán meghallottam volna, ha valahol leejtenek egy gombostűt. Ejha.

- Olivia Stevens! – A nevem úgy dörrent bele a kihalt csendbe, mint egy ágyúlövés.

Egy pillanatra megállt a lábam a levegőben, de aztán behúztam a nyakam és sietősebbre vettem a lépteimet. Az edzőcipőm halk koppanásokkal találkozott a linóleumpadlóval. Kipp-kopp. Már csaknem elértem a folyosó végén lévő ajtót, amikor egy erős kar fonódott az enyémre. Ennyit arról, hogy kivételesen anélkül másztam volna ki a slamasztikából, hogy még nagyobb mocsokba kerüljek. Felsóhajtottam.

- Csak bökd ki, oké? Nincs túl nagy kedvem egy kiadós hegyi beszédhez. Szóval, csak gyorsan – nem néztem fel, meredt tekintettel szuggeráltam Jack Nike Airjét. Hirtelen egész érdekesnek tűnt a cipője által vetett árnyék.

- Olivia, kérlek. Nézz rám! Semmi humorom nincs a hajadhoz beszélni – Jack hangja telibe találta a mellkasom közepét. Nem volt vádló, sőt. Mintha csak elkeseredett lenne. Ez jobban megtette a hatását, mint bármi más. Bátortalanul felemeltem a fejem és belenéztem a szemébe. Épp olyan zöld volt, mint az enyém, de tucatnyi érzelem kavargott benne a haragtól kezdve az értetlenségen át a féltésig. Bajban voltam, nem is kicsit.

- Mennyit mondott el? – nem kellett hozzátennem, hogy kire gondoltam, megoldotta ezt a talányt magától is.

- Semmit. Köti az orvosi titoktartás – gúnyosan elhúzta a száját.

- Akkor mi van? – most én voltam a színpadon, kétségbeesetten próbáltam adni az ártatlan lánykát. Hát, Oscart sosem fogok kapni, az tuti.

- Olivia, ne játssz velem! Nem vagyok olyan hülye, mint hiszed. Simán össze tudom adni a dolgokat. Szóval? Mi történt? Az a ripacs felcsinált aztán lelécelt? – A düh fellángolt a szemében és roppant hálás voltam érte, hogy nem nekem szól. Mindazonáltal ösztönös késztetést éreztem, hogy a védelmembe vegyem Danielt.

- Nem, nem így történt. Mi csak… Ó, a francba! Miért csinálod ezt velem? – most már én is begurultam, kirántottam a kezem az övéből és hátrébb léptem kettőt. Úgy fújtattunk egymásra, mint a felbőszült bikák, csak az volt a dolog szépséghibája, hogy egyikünk se a másikra haragudott igazán.

- Én? Én csinálom veled, princesse? Inkább annak a fatökű bájgúnárnak kellene mondanod! Milyen férfi az olyan, aki nem vállalja a felelősséget egy ilyenért? – Jack szemei kidülledtek a koponyájából, ahogy a harag egyre magasabbra kúszott benne. Riadtan hátrahőköltem. A tesztoszteronszint bőven a tűréshatárom fölé emelkedett.

- Az Isten szerelmére, Daniel még csak nem is tud róla, oké? Leszállnál végre rólam? – a szemeim égtek a könnyektől, de tágra meresztettem őket. Nem akartam sírni. Még nem. Majd ha egyedül leszek, annyit sírhatok, hogy akár tengert is csinálhatok, de nem akartam megadni Jacknek az örömöt, hogy elgyőzzön. Furcsa volt ez a harci kedv, azelőtt sosem éreztem magam kifejezetten agresszívnak. Hja, mit nem tesz a terhesség az ember lányával…

- Te… nem mondtad el neki – ez inkább kijelentés volt, mintsem kérdés, így ráhagytam. Nem volt mit szépíteni.

- Babád lesz? Egy igazi, élő kisbaba? – Demmy döbbenten állt félig Jack háta mögött. Az arca ijesztően elsápadt, a szája elnyílt a meglepetéstől.

- Voilá, Olivia bekapta a legyet! Miért nem rendezünk babaváró bulit mindjárt? – Esküszöm az égre, hogy nem akartam megbántani őt, a szavak azonban kontrollálatlanul kibuktak belőlem. A francba.

- Liv! – Demmy felháborodott kiáltása visszarántott a földre. Elszégyelltem magam.

- Sajnálom, rendben? Nem akartam bunkó lenni, ne haragudj – lehajtottam a fejem és végül engedtem a nyomásnak. Az első kövér könnycseppet hamarosan száz társa követte. Egy emberi roncs voltam.

- Liv… mi novia, ne sírj! Minden rendben lesz – az erős karok, amik az előbb megállásra kényszerítettek, most a testem köré fonódtak és jóleső melegségbe burkoltak.

Úgy kapaszkodtam beléjük, mintha az életem függött volna tőlük. Talán így is volt. Jack az egész roham alatt mindenféle idegen nyelveken suttogott a hajamba. Mikor már cefetül üresre bőgtem magam, felemeltem a fejem. Demmy ott állt mellettünk, az egyik kezét Jack karjára, a másikat az én hátamra tette és olyan tekintettel nézett rám, amit még sosem láttam tőle. Végtelen megértés áradt az egész lényéből. Egy lendülettel kihátráltam Jack izmai közül és Demmy puha ölelésébe vetettem magam. Aztán kezdődött az egész műsor elölről, sírással meg jajgatással meg mindennel együtt. Hősiesen állták a sarat, nem szóltak egy szót sem. 

Amikor befejeztem, két oldalról támogatva a lifthez vittek. A bádogdoboz hangtalanul suhant velünk felfelé, de sajnos nem túl gyorsan, így volt időm kielemezni az arcomat a falára aggatott tükörben. Kábé úgy néztem ki, mint egy háromhetes vízi hulla némi durva arcpirosítóval megspékelve a szemeim és az orrom körül. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy a sírás okozta vörösség szinte kiugrik a bőre sápadtságából, de nekem sikerült. Halleluja.

A helikopterbe nehezebb volt bemászni, mint hittem. Sokszor megtettem már, a kiborulásom miatti sokk miatt viszont nem láttam túl tisztán, így végül Jack rakott be az ülésre, és odaszíjazott, mint egy vásott kölyköt. Nem ellenkeztem. A gépmadár rotorjai másodperceken belül forogni kezdtek, fülsüketítő hangrobbanásként pörögtek a fejünk felett. Demmy mellém ült, Jack meg a szemben lévő ülésre huppantotta le magát. Mindenki kapott egy mikrofonnal kiegészített felhallgatót, hogy legyen esélyünk beszélgetni a rotorok hangjától némileg mentesen. Igazából nagy ívben tettem az egészre. A vállamra hajtottam a fejem, a lábaimat magam alá húztam és igyekeztem kényelembe helyezni magam. Néha elcsíptem egy-egy beszélgetésfoszlányt, de miközben a helikopter egyre távolabb vitt a kórháztól, az agyam a problémákon görcsölve végleg kimerült. Még láttam egy pillanatra, ahogy elhúzunk a börtönömnek számító ház mellett, aztán elsötétült minden. 

Azt hiszem, elaludtam.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim (feltéve, ha van ilyen :D)

Örömmel jelentem be, hogy ma, azaz 2011. január 3-án megszületett új gyermekünk, aki a keresztségben az Our love, Madrid nevet kapta. A gyermek hatalmas kacagásokkal, határtalan boldogsággal és jókora bátorsággal jött a világra. A fejlődéséről örömmel adnak folyamatos tájékoztatást a büszke zugíró blogszökevény szülők, Carrie és Lea.


Nos, komolyra fordítva a szót, barátnőmmel, Carrievel új co-produkcióba kezdtünk. Ketten írunk egy történetet, mindig 2 fejezetet teszünk fel egyszerre, egyet az ő, egyet az én szemszögemből. Reménybeli spanyolországi kalandjainkat álmodjuk 'papírra', és borzasztóan hálásak lennénk, ha ti is csatlakoznátok hozzánk ezen az utazáson :)
A történet elérhető itt:

Our love, Madrid

Nagyon örülnénk mindketten, ha benéznétek, garantálom, hogy nem fogtok csalódni :) Engem is új oldalamról ismerhettek meg, elővettem a gúnyos énemet, szóval hajrá :D Az első két fejezet már fent van, úgyhogy jó olvasást nektek :)


Köszönöm
Lea

10. fejezet

Nincs két perce, hogy végre készen lett, sajnálom, hogy megint ilyen sokáig tartott a dolog. Sokat szenvedtem vele, de azért remélem, élvezhető lesz :) Jó olvasást és a komikat se felejtsétek ;) Ja, és bocs az esetleges hibákért, hajnali 4 felé jár az idő már, ilyenkor nem vagyok túlságosan beszámítható :)
xoxo
Lea

A hetek olyan villámgyorsan suhantak el az ablakom előtt, hogy a verőfényes nyár szinte észrevétlenül adta át helyét a szivárványszínű ősznek.


A napjaim meglehetős egyhangúságban teltek. A minimális emberi szükségletek kielégítésén kívül semmire nem voltam hajlandó, nem érdekelt még az új testőröm görcsös igyekezete sem a hangulatom javítására. A bensőmben keletkezett károk egyszerűen túl nagyok voltak. Kiégtem, a lelkem visszafordíthatatlanul darabokra szakadt, hatalmas, üres teret hagyva maga mögött, amit senki nem tudott betölteni.


Kivéve egyvalakit.


Minden energiámat arra használtam, hogy csaknem mániákusan számoljam a Daniel nélkül töltött napokat. Kissé megháborodott elmém egy kis része még mindig elképzelte, ahogy Daniel visszatér, bűnbánóan és gyönyörűen fél térdre ereszkedik, és miután rebegő szempillákkal igent mondtam a nagy kérdésre, ellovagol velem a naplementébe.


Na persze.


Minden ilyen kívánságvízió megerősítette bennem a hitet, hogy a „Boldogan élnek, míg meg nem halnak” sztori merő hazugság. Egyszerűen nem létezik a nagybetűs happy end, az összes romantikus, csöpögős hollywoodi film és regény önző, anyagias okok miatt táplálja szegény lánykákba a sok száz évvel ezelőtt keletkezett mendemondákat a sírig tartó szerelemről. A fiatal kislányok aztán, nagylánnyá cseperedve felháborodnak, mert kiderül, hogy élet nem habos torta, a herceg nem létezik, viszont mehetnek lencsét válogatni a hamuból. A cukormázas mesék helyett a valóságot kellene elmesélni nekik, a kitartás és a saját magukkal szembeni hitet, mert önmagukon kívül nem számíthatnak senkire.


Nos, igen, ez így szépen hangzott, és annak ellenére, hogy ezek a magasztos gondolatok az én fejemben születtek meg, egyszerűen fittyet hánytam rájuk és csak bámultam hol a plafon repedéseit, hol az ablakom előtt elvonuló felhőket. Mumble egy idő után feladta a „Derítsük jobb kedvre a védencünket” küldetését és letudta a teendőit azzal, hogy naponta háromszor hozzám vágott néhány szendvicset, amik a legtöbbször ugyanúgy kerültek vissza a konyhába, ahogy elhagyták. Ha apám látott volna, nem hitte volna el, hogy én én vagyok. Teljesen megváltoztam, az örökké pörgő, izgága Livből már csak egy roncs maradt. Mélyen legbelül tudtam, hogy nem csinálhatom ezt, talpra kell állnom, de kényelmesebb volt belesüppedni az önámítás mocsarába, mint kikecmeregve onnan szembenézni a valósággal.
Talán ezért is nem vettem észre bizonyos dolgokat. Vagy talán csak nem akartam észrevenni őket.


Valamelyik reggelen – már nem emlékszem, melyiken, mert a napjaim nagyrészt eszméletvesztésnek is beillő alvással teltek – arra ébredtem, hogy ki kell mennem. Na, nem a szokásos emberi teendők szólítottak fel, hogy ideje meglátogatnom a mellékhelyiséget, hanem a gyomromban futballmeccset játszó vacsorám. A kezemet a számra szorítva lendítettem a padlóra a lábam és tudtam, hogy csak másodperceim vannak, hogy időben elérjem a vécét. Lihegve-nyögve adtam ki magamból mindent. Egész testemben remegtem, hideg veríték csapódott ki a homlokomra. Reszketve támolyogtam el a mosdóig, hogy jéghideg vízzel kiöblítsem a számat és megmossam az arcom. Ahogy a törülközőt elvettem a szemem elől, megláttam magam a mosdó feletti tükörben.


A kép nem is lehetett volna különbözőbb a pár héttel azelőtti önmagamnál. A kipirult arcú, csillogó szemű Olivia mintha sosem létezett volna, nyúzott voltam, tompa szemekkel néztem döbbenten az előttem tükröződő roncsot. A hajam borzasztó állapotban, csimbókokban lógott a vállamra, a szám kicserepesedett, a bőröm fénytelensége pedig vetekedhetett volna egy fekete lyuk kongó sötétségével. Egyszóval, ennél borzasztóbban már nem is nézhettem volna ki. Patakzottak a könnyek a szemeimből, miközben kétségbeesetten tapogattam az arcom, keresve a hátborzongató felszín alatt a régi önmagamat. A sírástól azonban újra felkavarodott a gyomrom.


Egyre gyorsuló ütemben dobáltam le magamról a ruháimat, kapkodva szenvedtem a felsőm gombjaival, a nadrágomat már csak úgy, bekapcsolva toltam le a csípőmről. Mikor végre teljesen meztelen voltam, jóleső sóhajjal álltam be a zuhany alá. A víz végigcsiklandozta a pucér bőrömet, egyfajta új erőt adva nekem. Már-már hisztérikusan mostam, kapartam a testemet, meg akartam szabadulni az elmúlt néhány hét minden keserűségétől, minden végigzokogott éjszaka emlékétől, minden üres naptól. A zuhany alatt állva újraértékeltem magam, igyekeztem a fejemben helyre rázni a dolgokat.


Azt tudtam, éreztem, hogy Danielt soha többé nem láthatom, és ez a lehetőség ott lebegett a fejem felett, mint Damoklész kardja, és bármelyik pillanatban lesújthatott, hogy végleg eltöröljön ebből az átkozott világból. Szó mi szó, nem tiltakoztam volna túlságosan. Meglehetősen antiszociális lettem néhány hét leforgása alatt, és a számomra érthető, más számára kiborító logikám miatt úgy hittem, ha én teszek a világra, az is tesz majd rám. Apám elég sokszor telefonált, de a beszélgetések számát igyekeztem a nulla felé vinni, vagy legalábbis olyan kevésre redukálni, amennyire csak lehetett.


Ezeken a röpke diskurzusokon kívül nem volt más kapcsolatom a külvilággal. Tévét nem néztem, a laptopom érintetlenül hevert a komódon, a por már teljesen befedte a billentyűzetet. Egyáltalán, semmi kedvem nem volt semmihez. Totálisan elzárkóztam mindentől, csak a saját nyomorúságom kötött le. Egyszóval, szánalmasan viselkedtem, ha találkoztam volna a fél évvel ezelőtti önmagammal, valószínűleg jól fenékbe billentettem volna magam. Akkor azonban még halvány lila dunsztom sem volt arról, micsoda fájdalmat képes okozni az egyetlen ember, akit valaha közel engedtem magamhoz. Felháborítónak tartottam a gondolatot, hogy a szerelem kínkeserves is lehet, hogy elvehet tőlem minden színt, minden melegséget és fényt. Utáltam arra gondolni, mivé váltam a szerelem miatt, mégsem voltam képes változtatni a dolgokon. Tehetetlenül hagytam, hogy az önsajnálat maga alá temessen. Mint mondtam, szánalmas voltam.


Ilyen és ehhez hasonló kellemes gondolatokkal a fejemben másztam ki a zuhany alól, csavartam bolyhos törülközőbe a testemet és a hajamat és vonultam vissza a szobámba. Az ágyamon már várt rám a szokásos szendvicsadag, de pillantást sem vetettem rá, úgy ahogy voltam, letelepedtem az ablak előtti székre és folytattam a napi rituálémat, azaz csak bámultam ki a fejemből, mint valami tökkelütött.
Délután azonban váratlanul, elementáris erővel hasított a testembe a fájdalom. Nem olyan volt, mint eddig, nem a lelki bajaim vetültek ki fizikális formában, hanem igazi, mélyről gyökeredző fájdalom rázott meg. A hasamat mintha milliónyi kés szaggatta volna. A kíntól összegörnyedve lemásztam a székről és négykézláb elvonszoltam magam a fürdőajtóig, majd a vécé fölött kuporogva igyekeztem megszabadulni a vélt októl, eredménytelenül. Néhány perc után jobban lettem, a panaszok enyhültek, így semmi okát nem láttam, hogy szóljak erről a kis incidensről a vérebemnek.


Egy pisszenés nélkül hagytam, hogy Mumble felszolgálja a vacsorát, eligazítsa a szanaszét tárt függönyöket és felkapcsolja az ágyam melletti lámpát. Ő sem beszélt, sőt, rám se nézett, mintha a bánatom ragályos lenne, mint valamiféle pestis, amit már egy pillantással is el lehet kapni. Olyan gyorsan dolgozott, ahogy csak tudott és már csapta is be maga után az ajtót. Nyelvet öltöttem a csukott ajtóra és visszahanyatlottam a párnámra. Két percnél tovább azonban a plafon bámulása sem tudott lekötni, ismertem már minden repedést, nem tartogatott újdonságot. Aztán eszembe jutott, hogy talán utána nézhetnék, mi is okozhatta a rosszullétemet. Elszántan pattantam fel, majd a laptopot elorozva ismét az ágyra telepedtem. Vettem egy mély levegőt és annyi port fújtam le a gépről, amennyit tudtam, a többit papír zsebkendővel tüntettem el.
- Ne haragudj, édesem, hogy ilyen állapotba hoztalak – Úristen, tényleg kezdek megőrülni… Beszélgetek egy számítógéppel?!


Türelmetlenül dobolva vártam, hogy a gép üzemképessé váljon. Nem számítottam rá, hogy kapok internet-hozzáférést, ezért meglepetéssel keveredő örömmel vettem észre a jobb alsó sarokban a kicsi, villogó wifi-jelet. Az ujjaim programozókat megszégyenítő sebességgel siklottak végig a klaviatúrán, így hamarosan már korlátlanul élvezhettem a világháló nyújtotta élvezeteket. A keresőoldalra léptem épp, mikor felvillant a tálcán egy kis borítékot jelképező ikon. Ez jelezte a beérkező üzeneteimet és döbbenten vettem észre, hogy több mint száz e-mailt kaptam. Automatikusan rákattintottam az ikonra, és a böngésző tíz másodperc alatt a szemem elé varázsolta a leveleimet. A legtöbbjük reklámlevél volt, de találtam néhányat apámtól, sokkal többet Demetriától, és kettőt egy számomra ismeretlen feladótól. Apám leveleit hagytam, hiszen úgyis beszéltünk telefonon, így Demmy üzeneteire vetettem rá magam. Sorban megnyitottam őket. Lehet, hogy nem kellett volna.


Feladó: ghostgirldemmy@yahoo.com
Címzett: fairyprincessliv@yahoo.com
Üzenet érkezett: 2008. 07.18.
Tárgy: Hol vagy?


Olivia!


Én nem tudom, hová tűntél, de örülnék neki, ha felhívnál! Nem jöttél vissza az áruházba, a telefonodat nem veszed fel, apád is felszívódott, Jack meg nem hajlandó válaszolni a kérdéseimre. Szóval, azt ajánlom, még ma vedd fel azt a fránya telefont és hívj!
Demmy
ps: Mondtam már, hogy milyen hülye nickneved van? Fairyprincess? Haha :)


Ó, Demmy! Annyira vágytam a hangjára, arra, hogy átöleljen! Hiányzott nekem, jobban, mint valaha is sejthettem volna. A szám szélét rágcsálva nyitottam meg a következőt.


Feladó: ghostgirldemmy@yahoo.com
Címzett: fairyprincessliv@yahoo.com
Üzenet érkezett: 2008. 07.22.
Tárgy: Kezdek mérges lenni…


Olivia!!!


Hol a fészkes fenében vagy?! Komolyan kezdem azt hinni, hogy kerülsz engem! Nagyon szépen kérlek, hívj fel, küldj e-mailt, vagy akár egy rohadt postagalambot, nekem mindegy, csak jelezd, hogy élsz még!
Hatig várom a hívásod!
Demmy


Máskor kacagnom kellett volna Demetria ok nélküli dühén, ám akkor csak sírni voltam képes. Bármit megtettem volna azért, hogy ismét minden olyan legyen, mint néhány hónappal ezelőtt. Csak ülni akartam a kényelmes elefántcsonttornyomban, élvezni akartam a fiatalságomat, beszélgetni akartam a barátnőmmel egy áruházban, miközben a csokis shake-ünket szürcsölve bámuljuk az egyetemista srácokat. Hát olyan sokat kívántam? Egyre nehezedő szívvel vettem sorra a leveleket, míg végül elérkeztem az utolsóhoz.


Feladó: ghostgirldemmy@yahoo.com
Címzett: fairyprincessliv@yahoo.com
Üzenet érkezett: 2008.10.02.
Tárgy: Azért sem adom fel!


Kedves Olivia!


Mivel nem voltál hajlandó válaszolni az eddigi… várj, számolok… nos, az eddigi harminckét (!!) levelemre, így útnak indítottam egy csapat MI6-est, a kommandót, a légierőt meg pár tengerészgyalogost is, hogy megkeressenek. Ja, és velük tart Anglia legjobb magánnyomozója is, szóval már nem sokáig élvezheted a bujkálást. Ha nem leszel meg rövid időn belül, még magát Sherlock Holmes-t is rád szabadítom, rád én! Nagyon elegem van már abból, hogy mindenki úgy tesz, mintha nem tudna semmit, pedig biztos vagyok benne, hogy igenis, mindenről tudomásuk van, csak engem nem avatnak be!


Egy ideig azt hittem, elmentél Daniellel valahová és élvezitek az egyedüllétet, de ez az elméletem megdőlt, mikor két hete beállított hozzám és téged keresett. Nagyon levertnek tűnt, mikor mondtam neki, hogy én sem láttalak már egy évszázada, de aztán felvette azt a nagyon-morcos-vagyok arckifejezését és elrohant. Köszönés nélkül! Mi történt Liv? Összevesztetek vagy mi a csuda? Igazán kezdem elveszíteni a fonalat…


És ha ez még nem lenne elég, apám kitalálta, hogy nem mehetek az állami egyetemre divattervezést tanulni! Azt akarja, hogy az Oxfordon tanuljak külkereskedelmet, mert egyszer nekem kell átvennem a vállalatot! Mondtam neki, hogy erről szó sem lehet, de végig sem hallgatott. Anyám szokás szerint csak ült kukán a szalonban, csupán akkor hallatott valami elégedetlenséghez hasonló hangot, mikor a fejéhez vágtam, hogy igazán elcserélhetett volna a kórházban egy fiúra. Ezek után bezártak a szobámba, és én most itt ülök és neked panaszkodok. Szóval, örülnék, ha végre hazajönnél, mert szükségem van rád. Jack igyekszik felvidítani, de ehhez te kellesz, mindig is te kellettél. Elég önzőnek hatok most, igaz? Sajnálom. De akkor is HAZA KELL JÖNNÖD!!!


Remélem azért, hogy semmi bajod és hogy nemsokára újra láthatlak! Nagyon hiányzol nekem!


Sokszor csókollak
Demmy


Demetria mindig is képes volt mosolyt csalni az arcomra az ő sajátos lényével, de most fortyogtam a dühtől, mire a levél aljára értem. A harag azonban jó nagy helyet adott a döbbent kérdéseknek is. Daniel nála járt? De hát miért? Tudta, hogy itt vagyok… Vagy mégsem? Mi folyik itt? És hogy ő volt levert? A pimasz disznó! Nagyon jól tudja, hogy még mindig itt kell rostokolnom, miután őkelme volt olyan kedves és lelépett!


Feltápászkodtam az ágyról, az erkélyre mentem, rátámaszkodtam a korlátra és bámultam az esti, gyér fényben hazatérő sirályokat. Mikor úgy éreztem, hogy lenyugodtam annyira, hogy képes legyek a laptop ablakon való kihajítása nélkül is tovább olvasni, visszamentem az ágyamon árválkodó géphez. Mielőtt becsukhattam volna a böngészőmet, hogy visszatérjek a kereséshez, megakadt a szemem a két, ismeretlen feladós levélen. Olvasás nélkül ki akartam törölni őket, reklámnak gondolva az üzeneteket, de a kurzor szinte automatikusan a megnyitós ikon fölé vándorolt. Miért is ne? – gondoltam, és rákattintottam. Olyan dolog került elém, amiről álmodni sem mertem volna. Tátott szájjal néztem a mondatokat, jó néhány percnek el kellett telnie, hogy fel tudjam fogni az értelmüket.


Daniel jelentkezett.


Feladó: dannyboy007@gmail.com
Címzett: fairyprincessliv@yahoo.com
Üzenet érkezett: 2008.08.14.
Tárgy: Sajnálom


Drága Olivia!


Számtalan szabály tiltja ezt, de nem bírom ki, hogy ne írjak neked, ne adjak magyarázatot arra, amit tettem, és amit megérdemelsz. Ha jól sejtem, az utódom már megérkezett, ezért szeretnélek megkérni valamire. Úgy olvasd ezt a levelet, hogy rajtad kívül senki más ne lássa! Ez nagyon fontos, Olivia, ezért kérlek, feltétlenül tégy úgy, ahogy kértem!


Liv, el sem tudod képzelni, micsoda erőmbe került nekem, hogy akkor hajnalban elhagyjalak, de nem tehettem másként. Mert bár szívem szerint örökké veled lennék, az irántad érzettek már akadályoztak a munkámban, mi több, veszélybe sodortak mindkettőnket. A háttérben olyan hatalmak léptek működésbe, amiről neked sejtelmed sem lehet. Épp ezért kellett akkor elhagynom téged. Tudom, hogy most mit érzel, Liv, de kérlek, ne ítélj elhamarkodottan! Ha ennek az egésznek vége lesz, várni fogok rád. Ott fogok állni a pertéren és lesni foglak, én leszek az első, akit meglátsz, mikor kilépsz a gépből. Aztán eltűnünk innen, csak mi ketten. Kérlek, bírd ki ezt a kis időt, már csak néhány hétre van szükségem, hogy mindent elintézzek.


Sajnálom, hogy most sem adhattam teljes körű magyarázatot, ha végre velem leszel, ígérem, mindent elmondok. Nem tudom, mennyire vagyok lehallgatva, így nem adhatok ki minden információt.
Ne felejtsd el az éjszakáinkat! Ha én nem is, ezek emlékei vegyenek körbe meleg takaróként, és talán ez egy kicsit olyan lesz, mintha én is ott lennénk.
Várom a találkozásunkat!


Csókollak, édes, egyetlen Oliviám
Daniel


A könnyeim megállíthatatlan záporán át már alig láttam az utolsó sorokat. Hát ne felejtett el! A boldogság apró, halvány kis lángokban újjáéledt a szívemben, bár közel sem okozott olyan magasztos, kirobbanó örömöt, mint az várható lett volna. Talán az elmúlt hetek fájdalma kiölte belőlem a boldogságra való hajlamot. De azért megvolt, ott pislákolt mélyen legbelül, és engem már az sem érdekelt volna, ha egyetlen gyufaszál erejével rendelkezett volna egy tomboló tűzvész helyett. Daniel írt! Kacagva törülgettem a könnyeimet, a sós cseppek a számba folytak, éreztem az ízüket és ez megrészegített, hiszen ezek végre a felszabadult öröm könnyei voltak, nem holmi bánaté. Egy csapásra elfelejtettem minden eddigi sírást, önkívületben töltött napot és zokogással töltött éjszakát. Csak Danielre tudtam gondolni, ő töltötte ki minden szabad részemet. Nevetve nyitottam meg a második levelet is, újabb reményt keresve. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.


Feladó: dannyboy007@gmail.com
Címzett: fairyprincessliv@yahoo.com
Üzenet érkezett: 2008.09.18.
Tárgy: Ég veled


Kedves Olivia!


A megbízatásom lassan egy hónapja lejárt, de te nem vagy sehol. Az előző levelemre nem válaszoltál, nem kerestél, így feladtam a reményt, hogy még érdekellek. Ne aggódj, megértem. A helyedben én sem tettem volna másként. Talán. Nem tudom. Olivia, sajnálom, hogy a dolgok így alakultak. Nemsokára a közel-keletre vezénylenek, és mire én visszatérek Angliába, te talán már New Yorkban leszel, sikeres ügyvédként keresed a kenyérre valót és nevelgeted a tündérszép gyerekeidet egy tökéletes és legfőképp, nem ilyen zűrös férj mellett. Ezt kívánom neked, édes Liv, mert ha valaki, te igazán megérdemled.


Légy boldog! És ha elfelejtenél is, azt ne feledd: én mindig őrizni foglak a szívemben.
Daniel


Kétségbeesetten meredtem a képernyőre. Elbúcsúzott? Komolyan? De miért? Ó, hogy miért nem tudtam előbb megnézni ezt az átkozott postaládát?
A fejemben egymást kergették a gondolatok, valahogy semminek nem volt értelme. Mi az, hogy egy hónapja – ránéztem a falinaptárra – illetve lassan két hónapja véget ért a megbízatása? Akkor a rosszfiúkat elkapták, nem? És akkor mit keresek én még itt? Apa miért nem szólt?


Makacsul ellöktem magamtól a visszatérő szomorúságot és a lábamat a padlóra lendítettem. Válaszokat akartam kapni, méghozzá azonnal. A dühös trappolásom valószínűleg az egész környéket felébresztette volna, nem így Mumble-t. Békésen hortyogott a földszinti kanapén, terebélyes hasán még ott egyensúlyozott az esti sütis tányér.
- Hé! Hé, maga! Mumble, ébredjen! – cseppet sem kíméletesen megráztam a vállát, aminek következtében a testőr óriási csörömpölés közepette a földre pottyant. Nevethettem volna rajta, de nem volt hozzá kedvem, a haragom nagyobb volt bármilyen nevethetnéktől.
- Mi a… Kisasszony? Maga.. Valami baj van? – a férfi igyekezett szolgálatra kész állapotba tornászni magát, vajmi kevés sikerrel. az ingén feszülő krémnyomok pedig nem igazán segítettek a helyzeten.
- Igen, méghozzá óriási! Mondja meg nekem Mumble, hogy mégis mi a francot keresünk mi itt? – rákiabáltam, bár az „ordít, mint a fába szorult féreg” kifejezés talán jobban jellemezte a valóságot.
- Hogy micsoda? De hát tudja. Azt hittem, Everton mindent elmondott magának – zavarodottan megrázta a fejét és próbált minél kisebbnek látszani. Eltűnődtem, hogy ha én ilyen hatással voltam rá, mit tehetett volna vele egy terrorista, akitől elvileg védett?
- Az engem nem érdekel. Azt magyarázza el nekem, hogy miért vagyunk még mindig itt! Ha jól tudom, az ügyet már hetekkel ezelőtt lezárták, ergo nincs szükség erre a kutyakomédiára! Szóval? – mérgesen toppantottam egyet, a fejem szét akart robbanni a feszültségtől.
- Miss., kérem… Ezt igazán nem mond… - esélyt sem kapott, hogy befejezze.
- Nekem ne mondja, hogy nem mondhatja! Igenis jogom van hozzá! Az isten verje meg magát, Mumble, legyen egyszer férfi és ne bújjon a főnöke szoknyája mögé! Azonnal mondja el, mi folyik itt! Most rögtön! – egyre dühösebb lettem és ez valószínűleg az arcomon is meglátszott, mert Mumble visszahőkölt.
- Miss Stevens, kérem… elveszíthetem az állásomat ezért! – a pasas könyörgőre vette a figurát, de engem nem hatott meg.
- Gyerünk Mumble, türelmetlenül várok! – keresztbe fontam a karjaim a mellkasom előtt.
- Kisasszony, az ügyet valóban lezárták már, azonban a tetteseket még nem sikerült kézre keríteni. Legalábbis nem mindet. És az ön édesapja úgy gondolta, hogy biztonságosabb, ha még itt marad egy ideig – a testőr lehajtotta a fejét és egyáltalán, igyekezett láthatatlanná válni.
- Micsoda? Az apám? Az apám… - zavarodott felhorkanásomat a hasamba vágó fájdalom fojtotta el. A testem görcsösen összerándult, a mérhetetlen kín könnyeket csalt a szemembe. Felkiáltottam.
- Miss Stevens, minden rendben? Kisasszony, jól érzi magát? – Mumble mondatai még sokáig ott visszahangzottak a fülemben, de a továbbiakra már csak foltokban emlékeztem.
Felrémlett, hogy mintha a testőr telefonált volna, aztán a mentőautó zavaró szirénázása, ahogy végigszáguld velem a városba vezető úton, a fejem felett váltakozó, sorba kötött lámpák villódzása, végül egy fiatal orvos fölém hajoló, aggódó arckifejezése. 
Itt ájultam el.


Fogalmam sincs, mennyi ideig voltam kiütve, de mire magamhoz tértem, már jobban voltam. A jobb karomba vékony infúziós cső fúródott, a másik kezemen lévő műszer pedig kitartóan közölte a nagyvilággal a pulzusomat. Kissé tanácstalanul néztem körbe, nem emlékeztem rá, hogy kórházba kerültem volna. A kezem elindult a nővérhívó gombja felé, de ekkor kitárult a kórterem ajtaja és egy orvos lépett be rajta. Halványan felrémlett az arca, de nem igazán tudtam hová tenni. Amikor a kezében tartott kórlapról felnézve meglátta, hogy magamhoz tértem, egy hatalmas mosoly takarta be az arcát. Minek örül ez a fafej?
- Szép jó napot! Dr. Martin vagyok. Már kezdtem azt hinni, hogy egy hétig fog aludni – mosolyogva odatelepedett az ágyam szélére és gyorsan végigfutatta a tekintetét a műszereken, mielőtt ismét felém fordult volna. Mély, tiszta vizű hegyi patakokra emlékeztetett a szemszíne, még sosem láttam ennyire kéknek semmit. A hangja érces volt, de nem abból a kellemetlen fajtából, sőt. Beleborzongtam.
- Khmm. Kérem… Mit keresek itt? – tágra nyílt szemmel vártam a választ, ami szerencsére egy pillanatot sem váratott magára.
- Hát nem emlékszik? Rosszul lett, és a nagybátyja hozta be, körülbelül négy napja – a mosoly maradt, viszont a hangneme tárgyilagossá vált. Kissé zavart ez a kettősség, de hamar túltettem magam rajta.
- A nagybátyám? - Mumble és az átkozott küldetése… - Ó, igen, hogyne, már emlékszem – elfordítottam a fejem, nem akartam, hogy meglássa rajtam: hazudok.
- Nos, az első pár órában még nem tudtuk, mi baja lehet, de kapott fájdalomcsillapítót, amitől szépen el is aludt. Meg kell, hogy mondjam, kevés ilyen szörnyű állapotban lévő kismamát láttam – még a hangja is vigyorgott. Visszakaptam rá a tekintetem, és remegve kérdeztem rá az előbbiekre.
- Mit mondott? Kismama? Mi? Az nem lehet! – a döbbenet csupa ostobaságot hozott ki belőlem, de teljesen, totálisan képtelen voltam értelmesebben fogalmazni.
- Ó, azt hittem, hogy már tudja, Mrs. Stevens – az orvos szemei elkerekedtek egy pillanatra a meglepetéstől, de hamar rendezte a vonásait.
- Miss – suttogtam elhaló hangon.


A csontjaimig le voltam fagyva, a döbbenet megbénította minden érzékemet. Egy kisbaba… De az lehetetlen! Mindig védekeztünk, Daniel sosem mulasztotta ezt el! A felismerés villámcsapásként csapódott a tudatomba. Az utolsó éjszakánk… Olyan gyorsan történt minden, hogy a szenvedély hevében egyikünk sem gondolt a védekezésre. Ez megmagyarázná a reggeli rosszullétemet, de akkor is lehetetlen! Egyetlen alkalomtól nem esik teherbe az ember lánya! Vagy mégis?
- Parancsol? – Dr. Martinérdeklődő kérdése visszaparancsolt a valóságba.
- Miss. Nem vagyok férjnél – a fejem a párnára hanyatlott. A koponyám zengett az ide-oda csapdosó kérdésektől.
- Ó, elnézést, nem tudtam. Szóval, Miss Stevens, ön várandós. Nagyjából a harmadik hónap felénél jár. A nemét még nem sikerült kiderítenünk, de azt hiszem, ezzel rá is érünk még. Amennyibe kérdései lennének az állapotával kapcsolatban, szívesen beajánlom önt a kórház nőgyógyá… - a doki szavai mintha távolról jöttek volna, nem is figyeltem már rájuk.


Terhes vagyok Daniel gyermekével. Terhes vagyok, fiatal vagyok, férj nélkül vagyok, nem tudom, hol vagyok, gőzöm sincs, hová megyek. Szép kilátások. A kérdések egyre nagyobb hévvel támadták a tudatom még épen maradt részét, de egy közülük is kiviláglott.


Mi a fenéhez kezdek most?

9. fejezet

Hát szép jó napot mindenkinek! :) 
Feltéve, ha jár egyáltalán erre még valaki...
Szóval, nagyon jól tudom, hogy elég régen volt itt friss (augusztusban), de egyszerűen nem volt semmi kedvem írni ezt a történetet. Lehet, hogy furcsán hangzik, de tényleg, leültem írni és két mondat után feladtam. Valahogy nem voltam olyan hangulatban, nem voltam Olivia, ha értitek. De aztán három napja megszállt az ihlet ördöge és nekiálltam :) Mindenesetre remélem, még maradtatok néhányan, és ugyanolyan élvezettel fogjátok olvasni a fejezetet, amilyennel én írtam. Kissé átvezető fejezet, szóval sok izgalomra nem kell számítani, de a végére tartogatok egy kis meglepit ^^ Legalábbis remélem, hogy meglepi lesz :D
Végül, de nem utolsó sorban köszönöm szépen mindenkinek a kitartást, Moncsimnak az állandó cseszteteést, mert enélkül nem hiszem, hogy folytattam volna.
Jó szórakozást kívánok és ne felejtsetek el írni nekem :)
xoxo
Lea


Kótyagosan ültem fel, a kezemet a fejemen lévő púpra szorítottam és egyáltalán, igyekeztem eszméltemnél maradni. Ahogy a látásom fokozatosan tisztult és már a fülem sem zúgott annyira, meglepetten vettem észre Danielt, aki hadonászva egy csapat gyereket kergetett a domboldalban. Ha nem lettem volna száz százalékig pocsékul, biztos felnevettem volna a jeleneten. Így viszont csak arra voltam képes, hogy nyögdécselve visszafeküdjek a földre. Lehunytam a szememet és igyekeztem nem visszaköszönni a reggelimnek. A gyomrom iszonyatosan kavargott, szédültem, és fájt a fejem. Pár perc múlva egy hűvös tenyér simította ki a hajamat a homlokomból. Ahogy ismét próbáltam úrrá lenni a rosszulléten és kinyitottam a szemeimet, Daniel aggódó tekintetével találtam szembe magam.
- Olivia? Hallasz? – csendesen szólt hozzám, mégis, mintha légkalapácsot dübörögtetett volna a fülem mellett.
- Hallgass! – szóltam rá, bár ő inkább hlgrrrss-t hallhatott. Nem voltam teljesen felkészült egy beszélgetésre, annyi szent.
- Gyerünk, Liv, vissza kell mennünk a házba! Vérzik a fejed – a szemhéjaim végleg felpattantak. Miről beszél ez? Teljesen megőrült?
- Nincs nekem semmi bajom, hagyj béké… - a döbbenet belém fagyasztotta a szót. Ahogy elvettem a kezemet a fejemről, tátott szájjal, csodálkozva figyeltem a bőrömet vörösre festő vért.
- Gyere, segítek felállni. El tudsz egyedül jönni odáig vagy vigyelek? – Daniel szavai abban a pillanatban el sem jutottak a tudatomig.
Még mindig a kezemmel voltam elfoglalva. Amint Daniel két lábra állított, a gyomrom megadta magát. Miközben a szervezetem kitessékelte belőlem a jövő hetet is, azt kívántam, bár nyílna meg alattam a föld. Nem hittem, hogy volt még valaki a világtörténelem során, aki ennyire megalázta volna magát épp az előtt a férfi előtt, akivel néhány órája elveszítette a szüzességét. Nem értettem, miért éppen velem történnek ilyesmik. Valaki nagyon pikkelhetett rám Odafent… Daniel előtt viszont le a kalappal. Hősiesen elviselte, amíg könnyítettem magamon, sőt, még a hajamat is a tarkómhoz fogta, míg a másik kezével a homlokomat támasztotta. Sírni tudtam volna ennyi gyengédség láttán, főleg azok után, amiket egymás fejéhez vágtunk. Furcsa volt ez a kettősség. Egyrészt gyűlöltem Danielt, meg tudtam volna ölni mindazokért, amiket elkövetett ellenem, másrészt a lábai elé is omlottam volna ugyanezekért a dolgokért. Mert ismét bebizonyosodott a mondás: az éremnek mindig két oldala van. Esetünkben talán több is, így bőven megcáfoltuk a három dimenzió fogalmát, de maradjunk az egyszerűbb verziónál. Daniel megajándékozott engem életem legszebb éjszakájával, a vággyal, a gyönyörrel és az érzékiséggel, majd egyetlen megnyilvánulásával máris rút, visszataszító dologgá fejlesztette vissza. Hol így, hol úgy gondoltam a dolgokra és ez a fejemben élő párharc lassan megőrjített.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha viszlek. Olivia, figyelj rám, kérlek! Ne ájulj el, rendben? Nem lenne tanácsos most lógatni a fejed – finoman a karjaim és a lábaim alá nyúlt és összecsomagolva a karjaiba vett.
Ernyedten figyeltem, mint egy rongybaba, ahogy egyenletes léptekkel felfelé haladtunk a dombon. Jó pár száz métert kellett megtennünk, talán egy kilométert is, de Danielen egyáltalán nem látszott, hogy erőlködött vagy kifáradt volna. Csak ámultam és bámultam. A terep egyenetlensége azért megviselt kissé, ezért nem kis megkönnyebbüléssel fedeztem fel a ház körvonalait. Ahogy egyre közelebb értünk, már csak azért imádkoztam, hogy kibírjam odáig. Daniel megállás nélkül kinyitotta az ajtót és a nappaliban lévő díványra fektetett, gondosan megemelve a fejemet egy párnával. 


Lehunyt szemekkel feküdtem és közben hallgattam Daniel neszezését, ahol körülöttem sündörgött. Levette a cipőmet, a zoknimat és a nadrágom felé nyúlt. Egy pillanat alatt magamhoz tértem, és tágra nyílt szemmel rácsaptam Daniel kezére.
- Mit képzelsz te magadról? – bármennyire is igyekeztem, nem igazán sikerült igazi felháborodást csempészni a hangomban, ahhoz túlságosan is kimerült voltam.
- Olivia, nem feküdhetsz le ilyen koszosan. Hadd segítsek – Daniel behízelgő hangja csábítóbbnak tetszett, mint a saját önbecsülésem, de semmiképpen nem hagyhattam, hogy levetkőztessen. Álszent dolog volt, de legalább a megmaradt, hangyányi büszkeségemet nem akartam elveszíteni.
- Majd megoldom egyedül is, nem kell a segítséged! Kifáradnál addig, kérlek? – óvatosan felkönyököltem az egyik kezemmel, a másikkal meg az ajtó felé mutattam. Daniel kétkedőn végignézett rajtam, de aztán sóhajtott egyet és az ajtó felé indult.
- Ha kell valami, csak szólj! Itt leszek a közelben – mondta, mielőtt kilépett volna.
- Majd ha fagy… - csak az orrom alatt dörmögtem, nem volt kedvem újabb, na-ki-az-erősebb vitába keveredni.


Megtámaszkodtam a kanapé karfáján és lassan ülő helyzetbe toltam fel magam. A fejem még mindig iszonyatosan lüktetett, a szemeim előtt meg színes pontok táncoltak. Vettem pár mély levegőt és felálltam. Ezzel még nem is lett volna gond, de ahogy tettem egy lépést, a szédülés elsötétített előttem mindent és utána már csak arra eszméltem, hogy a padlón fekve nyöszörgök. Annyi szánalmasnak éreztem magam, annyira dühös, kimerült és frusztrált voltam, hogy bírtam ki és minden szent elhatározásom ellenére elsírtam magam. Csak feküdtem ott, a lábaimat a mellkasomig húzva, mint egy rakás szerencsétlenség, és azon gondolkodtam, hogy ennél mélyebbre már tényleg nem zuhanhattam volna. Fogalmam sincs, mennyi ideig fetrengtem az önsajnálatban, de egyszer csak elég volt. Gondolatban megráztam magam, mint eső után a kóbor kutyák és igyekeztem összekaparni magam a padlóról. Megtámasztottam a testemet a jobb kezemmel, de amikor a bal került volna sorra, felkiáltottam a belenyilalló fájdalomtól. Úgy tűnt, nagyobbat estem, mint hittem.
- Olivia? Jézusom Olivia, mit csinálsz a földön? – hős lovagom megérkezett. Felsóhajtottam.
- Épp Twisterezni támadt kedvem, tökfej – szúrtam oda neki, mire elvigyorodott és utánam nyúlt.
- Ahogy látom, a nagy szád még mindig a helyén van. Ez jó jel – a karjaimnál fogva fel akart húzni, de amikor a sérült bal kezemhez ért, hangosan kifakadtam.
- Hogy az a mennydörgős Isten csapna agyon! Eressz el, ez fáj! – zihálva próbáltam arrébb taszítani az előttem tornyosuló férfit, vajmi kevés sikerrel.


Változtatott a helyzetén és most már a derekamnál fogva cibált el a kanapéig. Villámló tekintettel viszonoztam a kedvességet, a hangulatom felért egy ötös szintű tornádóéval. Pokoli dühös voltam a világra és mivel Daniel volt az egyetlen élőlény húsz mérföldes körzetben, rajta csattant az ostor. Tisztában voltam, hogy lehetetlenül viselkedem, de nem tudtam gátat szabni az indulatomnak.


- Hol tanultál te ilyeneket? – Daniel leguggolt mellém és szakszerűen tanulmányozni kezdte a csuklómat, ami máris kissé feldagadt és elszíneződött.
- Az előkelő lányiskola nemcsak a társasági életre készít ám fel. Mi az, talán orvos is vagy? – gúnyosan felhúzott szemöldökömet egy pillanat alatt meggyilkolta a fájdalom, amit ő váltott ki a tapogatózásával.
- Tengerészgyalogság, Quantico. Kaptam alapvető orvosi kiképzést is. Egy transzplantációt nem tudnék elvégezni, de ezzel itt elboldogulok – még mindig mosolyogva a csuklómra bökött.
- Renden, Mr. Sokoldalúság, eltört vagy sem? – kissé megkönnyeztem a vizsgálatot, de nem volt annyira vészes. A fejem ezerszer jobban fájt, a koponyámat belülről döngető légkalapácsok egy percre se álltak le.
- Nem hiszem, hogy törés lenne. Csak egy zúzódás – Csak egy zúzódás?! Halálra váltan fekszem itt, száz sebből vérzek, és akkor ő kiböki, hogy csak egy zúzódás?!
- Ez most… - minden bizonnyal az arcom nyitott könyvként tükrözte a kirobbanni készülő haragomat, mert Daniel talpra ugrott és belém fojtotta a szót.
- Hozok rögzítőt, ne mozdulj! – úgy iszkolt kifelé a szobából, mintha száz ördög kergetné. Sötét tekintettel néztem utána, egyre újabb és újabb válogatott káromkodás hagyta el a számat. És amíg fortyogva emésztettem magam, észre sem vettem, hogy szép csendesen álomba merültem.


Mire felébredtem, már a hálómban voltam, puha párnák közt feküdve szidhattam magam a korábbi viselkedésemért. Mert bármit is tett vagy nem tett Daniel, azt el kellett ismernem, hogy amint szükségem volt rá, ott termett és megmentett, mint valamiféle modernkori királykisasszonyt. Szörnyű voltam, igazi hárpiaként rontottam rá, amikor ő csak engem védett, nekem akart jót. Azt kívántam, bárcsak megnyílna a föld és a pokolig süllyedhetnék. Fogalmam sem volt, hogy ezek után, hogy a fenébe leszek képes a szemébe nézni. Amíg a lehetőségeimet mérlegeltem – szökés Kínáig, zárdába vonulás, lakatlan szigetre költözés, ilyesmik – addig észre sem vettem, hogy már nem vagyok egyedül a szobában. Daniel a mellkasa előtt összekulcsolta a karjait és merengőn nézett valamit rajtam. Zavartan lesimítottam a hajam, és egyszerre vettem észre a kötést a fejemen és a kezemen is. A meglepetéstől benyögtem egy halk „óh”-t, mire elmosolyodott azzal a sok millió dolláros mosolyával. Visszahanyatlottam a párnára. Daniel ellökte magát az ajtókerettől, nesztelen léptekkel átszelte a szobát és az ágyam szélére telepedett. Még mindig nem szólt egy szót se, amitől egyre inkább ideges lettem. Nem tudtam, mi jár a fejében, mikor hord le, mikor küld el melegebb éghajlatra és ez kivitte a biztosítékot. Türelmetlenül gyűrögettem a takarót az ép kezem ujjaival és roppant bűnbánó pillantásokat vetettem rá, remélve, hogy érti a célzást.
- Olivia…
- Figyelj, én…


Egyszerre kezdtünk neki, amitől kuncognunk kellett. Megmelengette a lelkemet a jókedvtől csillogó szempárok látványa és ott, akkor rájöttem, hogy mindegy, mi történt és mi fog történni még köztünk és velünk, én mindent feladok, mindent feláldozok ezért a férfiért. Képtelen lettem volna tovább létezni nélküle. Egyben tartott engem, mellette másnak éreztem magam, olyasvalakinek, akivé mindig is válni akartam. Felnőttem mellette – még ha ez nem is vált mindig nyilvánvalóvá. A felfedezésem hatására mintha elfújták volna az eddigi rosszkedvemet. Vigyorogtam, mint a tök. Daniel viszont néhány perc múlva elkomorult és nagyon, de nagyon borúsan nézett rám. Nem adtam fel, a mosoly ráműtötte magát az arcomra.
- Olivia, mondanom kell valamit.


Vártam, hogy belekezdjen, de ő csak némán, megfeszülő állkapoccsal meredt maga elé. Elképzelni sem tudtam, mi az, ami ekkora gyötrődést okoz neki és ez elbizonytalanított. Boldognak akartam látni, érezni szerettem volna a jókedvtől szikrázó tekintetét magamon, hallani akartam a nevetését és legfőképp fájón vágytam az érintésére, arra a tökéletesen megkomponált dallamra, amit oly érzékien tudott játszani a testemen. Révetegen bámultam, azon se csodálkoztam volna, ha a szám sarkából nyáladzottam volna. Daniel megmozdult, rám függesztette zöld szemeit és ez engem is kiragadott az előbbi transzból.


- Daniel, figyelj, ami délután történt, az… - nem engedte, hogy a gondosan megfogalmazott, védőbeszéddel egybekulcsolt bocsánatkérésemet elmondjam, határozottan felemelte a kezét, jelezve, hogy duguljak el. A másodperc törtrészéig fellobbant bennem a harag, de gyorsan ki is aludt. Hát nem az imént határoztam el, hogy nyugton maradok?!
- Nem, engedd, hogy elmondjam. Egyébként pont erről szeretnék veled beszélni. Figyelj, ha ennyire zavar, hogy velem kell itt lenned, leadom az ügyet és küldenek valaki mást a védelmedre. A beépülésem sikerült, minden szükséges információt megszereztem, innentől egy másik ügynök is el tudja látni ezt a feladatot. Nem kell elviselned a látványomat, nem kell bezárva lenned velem. Mivel ennyire nem szívlelsz, azt hiszem, megoldható a probléma.


A nyugodtan elmondott szavakra a szívem őrült táncba kezdett. Lelki szemeim előtt máris szörnyű képsorok futottak, láttam, ahogy egy nagydarab, kopaszodó ügynök rám vigyorog a hiányos fogsorával, miközben cukrozott fánkot töm a szájába, közben kényelmesen pihenteti a göcsörtös ujjait a nadrágszíja alá lógó hatalmas hasán. Ó, nem… A hideg is kirázott a gondolatra, hogy valami nagyszájú pacákot kelljen elviselnem az én Adoniszom helyett. Nem volt ez diszkrimináció, vagy valami ilyesmi, pusztán a gőzerővel működő ösztöneim kapcsoltak vészadásra. tudtam, ha most elengedem Danielt, akkor nem látom újra soha többé. Ezt nem hagyhattam.
- Nem mehetsz el! Úgy értem, egész jól kijöttünk eddig, és ígérem, hogy összekapom magam. Tökéletes védelemre szoruló személy leszek. Ünnepélyesen esküszöm, hogy nincs több hiszti, nincs több kinyílt bicska a zsebben, nincs több felszínre hozott csatabárd. Tényleg, komolyan gondolom – az utolsó mondat Daniel kétkedő tekintetének és gúnyosan felhúzott szemöldökének szólt. Epekedve vártam a reakcióját.
- Nem, Liv, azt hiszem, ez nem fog működni. Mindazok után, ami történt velünk… Ennek sosem szabadott volna így alakulnia. Én a munkámat végzem, neked pedig csak egy újabb megoldandó esetnek kellene lenned. Olivia, én nem adhatok neked semmit! Mert bármennyire is szeretnélek, nem feledkezhetünk meg a rajtunk kívül álló dolgokról sem. Egyszóval, Olivia, én elmegyek – elszántan rám pillantott, a tekintete csupa keménység volt, tele volt megingathatatlan szigorúsággal.


Elnehezedett a szívem, a szemeimet csípték a könnyek, de még nem akartam feladni. Amíg egy hangyányi esélyt is láttam arra, hogy végül minden jóra fordul, képtelen lettem volna csak úgy elsétálni. Nem engedhettem, de arra sem bírtam rávenni magam, hogy könyörögjek, a nem kis mértékű egóm nem hajtott ilyen könnyen fejet. Hogy ez jó volt-e vagy sem, magam sem tudtam. Mindenesetre kockáztattam, feltettem mindent egy lapra és nem szóltam egy szót se, csak lassan, finoman közelebb csúsztam hozzá. Daniel szempillái megrebbentek, ahogy igyekezett kitalálni a következő lépésemet. Sutba dobtam az összes létező szabályát és megcsókoltam. Nem voltam vad, sem követelőző, lágyan értem az ajkához, lehetőséget adva neki a döntésre. Ha ellökött volna magától, nem hibáztattam volna érte. Ehelyett azonban az ujjai lassan a tarkómra kúsztak, most már ő irányított, ő volt a domináns fél. Nem bántam. Hogy is bánhattam volna? A szívem riadt kismadárként repdesett szűkké vált mellkasomban, a levegő süvítve, zihálva járta a táncát a tüdőmben. Lelkesen átöleltem én is őt, egyre közelebb préselve magam hozzá. Nem emlékszem, mikor éreztem végre magam mellett őt az ágyban, ha agyonütnek, sem tudnám megmondani, mikor kerültek le rólunk a ruhák. Csak az a végtelen szenvedély, az a mindent elsöprő érzékiség hagyott nyomot bennem, amikor a testünk a legnagyobb extázisban egybeforrt és összecsendültek a lelkeink.


Pillekönnyűnek éreztem magam, miközben a leírhatatlanul tökéletes szeretkezésünk után elégedetten figyeltem a mellettem szuszogó Danielt. Életem végéig el tudtam volna nézni őt, de a testem egyéb emberi szükségletei is helyet követeltek maguknak. Csendesen felkeltem és a sötétben botorkálva elcsoszogtam a fürdőszobáig. Miután végeztem, belenéztem a mosdó feletti tükörbe és döbbenten néztem a saját tükörképemet. A velem szemben álló lány nem lehettem én. Kócos haja százfelé meredezett, de ez nem rontott az összképen, épp ellenkezőleg. Pazarul keresztezte a kipirult arcát, kiemelte a sötétzölden csillogó szemek lágy fényét, finoman hangsúlyozta a csókoktól felduzzadt ajkait. Ahogy bámultam a tükörképemet, a szám egyre nagyobb mosolyra húzódott. Szerettem látni, mit művel velem ez a fickó és szándékomban állt még nagyon sokáig átélni ezt. Felemeltem a hüvelyujjam a tükörképbeli énemnek, kilibbentem a fürdőszobából és visszabújtam Daniel mellé az ágyba. Lelkem minden örömével körbeburkolózva aludtam el.


Mikor másnap reggel felébredtem, egyedül találtam magam. Rám tört egy deja vu érzés, de elhessegettem a gonosz gondolatokat és szándékosan erőltetett vidámsággal magamra kaptam a köntösömet és mezítláb leszaladtam a földszintre. Vigyorogva haladtam a konyha felé, de amit odabent találtam, felért a legrosszabb rémálmommal. Egy köpcös hapsi ült Daniel, az én Danielem helyett az asztalnál, és csokis fánkot tömött éppen a szájába, miközben a reggeli lapot forgatta az ujjai között. Megszédültem, bele kellett kapaszkodnom az ajtófélfába. Kétségbeesetten gyártottam az elméleteket a férfi jelenlétét igazolva, de egyik sem tűnt valószínűnek. Talán Danielnek csak dolga akadt, talán baj van apával, talán épp most tart hazafelé, hogy a karjaiba véve elbújtasson a világ elől. Mélyen legbelül már tudtam, hogy szó sincs ilyesmiről, de a védekezési mechanizmusom makacsul tagadott minden fájdalmas elképzelést.
A férfi végre észrevette, hogy már nincs egyedül a konyhában. Lázas sietséggel felugrott a székről, maszatos kezét a nadrágjába törölte és felém indult.
- Jó reggelt, Miss! John Mumble vagyok, a testőre – a kinyújtott kezét észre se véve csak bámultam bele az arcába, eltátotta ma számat és egyáltalán, úgy viselkedtem, mint valami holdkóros. Az fejem szét akart szakadni, ahogy dübörögtek benne a gondolatok. Hol van Daniel? Nem hagyhatott itt ezel a fickóval! Nem, nem, nem! Zakatolt az agyam, de már éreztem, ahogy forró könnyek szántják végig az arcomat. Féltem, pokolian rettegtem a választól, de muszáj volt feltennem a kérdést:
- Hol van Everton? – ijesztően halk és remegő volt a hangom, üresen kongott, akár egy sírbolt. A testőr szemébe meglepettség költözött.
- Azt hittem tudja. Everton kérte az áthelyezését tegnap délután – felelte kissé megzavarodva, de képtelen voltam most rá figyelni. Csak egy mondat kavargott a lelkemben.


Daniel beváltotta az ígéretét. Elment.