További három napot kellett még kórházban töltenem, amit jobbára fekvéssel és a szobámban való ideges mászkálással ütöttem el. Az agyam folyton zakatolt, igyekeztem elfogadható választ találni a kérdéseimre. Nem akartam elhinni, hogy terhes vagyok. Persze, tisztában voltam vele, hogy nem vagyok valamiféle összeesküvés áldozata, csupán a tudatom képtelen volt feldolgozni a hírt. Sokszor kaptam rajta magamat, hogy sétálgatás közben a hasamra teszem a kezem, mintha legalábbis érezhetnék valamit odabent. Fizikai bizonyítékot kerestem az állapotomra, de nem találtam semmit, egyáltalán nem éreztem magam várandósnak.
A kórházba kerülésem óta nem voltak rosszulléteim, nem szédültem, semmi hányinger, így kezdtem kételkedni az orvos diagnózisában. A nővérek már menekültek, ha megláttak, mert folyton folyvást zaklattam őket, hol új ultrahangot, hol laborvizsgálatot kérve. A harmadik alkalom után szabályszerűen kiiktattak a látókörükből, a kötelező vizsgálatokon kívül messzire elkerültek. Az agyam valamilyen hátsó, rejtett zugában tudtam, hogy lehetetlenül viselkedem, de nem voltam képes változtatni rajta. A pánik hol elhatalmasodott felettem, hol eltűnt és átadta a helyét a fagyott döbbenetnek. Még azt sem tudtam megtenni, hogy a bennem növekvő picinyke életet gyermeknek nevezzem. Számomra magzat volt. Lehet, hogy szívtelennek, erkölcstelennek tűnik, de akkor, abban az időszakban még nem tekintettem a sajátomnak. Pedig az enyém volt, az enyém és Danielé. Kettőnk gyönyörű és hazug szerelméből teremtődött, a mi érzéseink és gyarló vágyaink örök bizonyítékául kelt életre.
Szóval, ki voltam akadva, de rendesen. Ott álltam tizennyolc évesen, férj nélkül, terhesen, és gőzöm sem volt róla, hogy mihez fogok kezdeni. Furcsa módon, az egy pillanatig sem volt kérdés, hogy megtartom a magzatot. A szívem már tudta azt, amit az agyam nem akart elfogadni, mert bár a várandósságom abszurdnak tűnt, a lelkemben már megmozdult valami, valami ősi kötődés, amit az ember képtelen kikapcsolni, irányítani. Ott van és kész. Beleég az emberbe, kitéphetetlenül odaláncolja magát. Teljesen össze voltam zavarodva. És féltem, pokolian féltem. Rettegtem attól, hogy mi lesz velem a terhesség során, hogy mondom el apámnak, hogy fogok megbirkózni a gondokkal egyedül, hogy hogyan zajlik le egy szülés, hogy rossz anyja leszek a gyermekemnek. A hátborzongató gondolatok elemi erővel özönlöttek a fejembe, egy icipici rést sem hagyva a boldogságnak. Túlzottan lefoglaltak a gondjaim ahhoz, hogy örülni tudjak. Aztán történt valami, amitől kissé jobb kedvre derültem.
Az utolsó kórházban töltött napomon az ágyamban fekve figyeltem az ajtóm előtt szundikáló Mumble-t, amikor kinyílt az ajtó és egy sötét hajkorona bukkant fel. A szívem megdobbant és sikítani lett volna kedvem, hangosan kacagva akartam a betoppanó Jack nyakába ugrani. Hát még, mikor megláttam, ki jött vele! Demetria boldog-szomorú könnyekkel a szemében szaladt hozzám és én végre, végre valahára érezhettem az ölelő baráti karokat magam körül. Sírtam a boldogságtól, hogy végre láthatom őket.
- Mit kerestek itt? – kérdeztem tőlük vigyorogva, miután Demmy lefejtette rólam a karjait és képes voltam megszólalni a torkomat szorongató érzésektől.
- Jöttünk kiszabadítani, hercegnő – Jack rám mosolygott és ő is átölelt.
- De… Honnan tudtátok, hogy hol vagyok? – egy pillanatig felvillant előttem Daniel arca, de aztán rájöttem, hogy ő nem mondhatott semmit. Tiltja a szabályzat…
- Peter végre kinyögte, hová rejtett el. Hogy neked milyen egy csökönyös, fafejű apád van! Elég sokáig tartott, míg sikerült kiderítenem, hogy mi a helyzet, de végül sikerrel jártam – Jack büszkén kidüllesztette a mellét és megveregette a saját vállát.
- Azt már nem teszi hozzá, hogy csaknem ölre ment apáddal – Demmy felvont szemöldökkel nézett rá a nagybátyámra, aki erre csak legyintett.
- Ehh, ugyan már! Peter még örülhet is, hogy pont akkor toppant be a szukája. Annak a némbernek is jól jönne egy alapos verés – Jack a fogait csikorgatva az ablakhoz ment és kibámult a kórház parkjára.
- Tracy? – kérdeztem suttogva Demmytől.
- Ki más? Az a perszóna mindennap ott legyeskedett a házatokban, mintha legalábbis ő lenne az atyaúristen. Amíg apád kórházban volt, pokollá tette a személyzet életét. Szegény Tom már azt sem tudta, hogy hová meneküljön előle. Miután az apádat hazaengedték, őt zaklatta. Fel nem tudom fogni, hogy miért nem dobja már ki azt a nőt – Demmy legalább olyan idegesnek tűnt, mint Jack, ezért inkább nem forszíroztam tovább a kérdést.
- Szóval… akkor hazamegyünk? – a szemeimben feléledő remény és lelkesedés mosolyt csalt mindkettejük arcára. Ezt jó jelnek vettem és igazam is volt.
- Csomagolj, hercegnő, a repülő paripa csak rád vár! – Jack összecsapta a tenyereit és nekiállt egy sporttáskába dobálni a holmimat.
- Repülő paripa? – kérdőn ránéztem, a képzeletem meglódult, Pegazust álmodott elém, de ő csak felkacagott.
- A céges helikopterrel jöttünk, így gyorsabb volt, mint kocsival. A kórház leszállóján vár, szóval igyekezz, mert kikapunk, ha még sokáig elfoglaljuk a helyet – a helikopter sokkal földhözragadtabb volt, bár lényegesen kényelmesebb is, mint egy szárnyas paripa.
Hirtelen tele lettem energiával, az elmúlt hetek nyomorúságos tehetetlenségét mintha elfújták volna. Segítettek összeszedni minden cuccomat, aztán villámgyorsan felöltöztem a szobámhoz tartozó apró zuhanyzóban. A tükörbe már nem is kellett belenéznem, tudtam, hogy pocsékul nézek ki. A hajamat egyszerű lófarokba kötve kiléptem a fürdőből és várakozással telve néztem az én kis felszabadító hadseregemre.
- Nem kellene szólni a testőrödnek? – Demmy körülnézett, mintha legalábbis az ágyam alá rejtettem volna a keresett személyt.
- Nem is tudom – valóban elbizonytalanodtam. Egyrészt szemét dolognak éreztem, hogy köszönés nélkül elmenjek, másrészt Mumble személye nem jelentett túl sokat nekem. Mégis az előző verzió mellett döntöttem, mert ha ő nem lett volna, és a segítségével nem kerülök orvoshoz, talán még rosszabbul jöttem volna ki az egészből.
- Egyáltalán, merre van? – Jack is szétnézett, majd várakozóan engem kezdett el vizslatni. Az állammal az ajtó előtt hortyogó Mumble-re böktem, mire felnevetett.
- Ejha! Mintha megöregedett volna, mióta utoljára láttam. És növesztett egy szép kis pocakot is – Jack jókedvűen oldalba bökött, de a vidámságomat elvitték a szavai.
- Az Daniel volt. Ő… ő elment – elfordítottam a fejem és szapora pislogással próbáltam eltüntetni a könnyeket a szememből. Szerencsémre Jack nem forszírozta tovább a dolgot, hanem döngő léptekkel kivonult a kórteremből és terpeszbe tett lábakkal, karba tett kézzel megállt a hortyogó testőr előtt.
- Hé! Ébresztő, Csipkerózsika! – a lábával épp hogy csak meglökte Mumble-t, de az irdatlan nagy hangzavar közepette a földre esett. Talán el is mosolyodtam volna, ha nem lettem volna ekkora pácban. Hiába, az ember vagy magába zuhan ilyen helyzetben, vagy elvicceli a dolgot. Én az előbbi mellett döntöttem. Azt mondják, teher alatt nő a pálma…
- Ki a franc maga? – Mumble arcáról úgy olvadt le az eltűnő álom árnyéka, mint forró nyári napon a jégkrém a pálcikáról. A kezei ügyetlenül matattak az oldalán a pisztolya után, de Jack egy kézmozdulattal leállította. Nem volt benne semmi támadás, a mozdulatai mégis kifejeztek egyfajta lappangó agressziót. Mint egy ragadozó, aki a sötétben várja a megfelelő alkalmat a harcra. Nem mozdul addig, míg megfelelő helyzetet nem talál. Félelmetes volt és kivételesen örültem, hogy nem ellenem irányul ez a megzabolázhatatlannak tűnő erő.
- Fékezze a nyelvét! Hölgyek is vannak a teremben – lazán hátrasandított a válla felett és ránk kacsintott. Megrándult a szám széle, de hősiesen visszanyeltem a kikívánkozó vigyort. Demmy viszont nem zavartatta magát, ezer wattos mosolyt lőtt a testőr arcába.
- Engem az se érdekel, ha maga a Pápa van abban a szobában, amíg nem igazolja magát! – Mumble kapott tőlem egy képzeletbeli piros pontot a neve mellé.
Még sosem hallotta mennyire felbőszültnek, bár az összhatást némileg rontotta az, ahogyan felkaparta magát a padlóról. Nem vicc, tényleg felkaparta, jobb szót nem tudok rá. Esetlenül megtámaszkodott a kezein és a lábaival próbálta felnyomni magát, de a tenyerére ragadt süteménymaradék nem igazán segítette a mozdulat kivitelezésében. A bőröm egyre jobban viszketett, a hasam meg görcsösen rángatózott a körülöttem lebegő, kipukkadni készülő röhögéstől. Mumble egy percnyi rekeszizom-megpróbáltató szenvedés után végül talpra tornászta magát és fenyegetően Jackre meredt. Ez is komikusan hatott, de még hogy! Jó másfél fejjel alacsonyabb volt Jacknél és vagy harminc kilóval nehezebb, bár ennek a súlynak köze nem volt az izmokhoz. Olyanok voltak, mint valamiféle eltévelyedett Stan és Pan imitátorok. Nem bírtam tovább, a nevetés úgy szakadt fel belőlem, ahogy egy nagyobb esőzés elmossa a gátat. A térdemet csapkodva hagytam, hogy átvonuljon fölöttem. Mikor úgy-ahogy normálisan kaptam levegőt, körülnéztem. Azt hittem, mindenki legalább olyan jól szórakozik, mint én, de a felém bámuló értetlen fejek láttán kissé elbizonytalanodtam ebben a hitemben.
- Izé… Bocs – megvontam a vállam és félig Demmy mögé állva próbáltam kivonni magam a forgalomból.
- Nem gond, la mia principessa. Örülök, ha jól érzed magad – Jack szeme vidáman megcsillant, ahogy rám vigyorgott.
- Princimicsoda? – Volt egy rossz tulajdonsága Jacknek, bár ez csak az én szememben tűnt annak. Előszeretettel használt olyan szavakat, amiket nem értettem. Hja, neki könnyű volt magára szedni a világ százféle nyelvét is, amíg körbeutazta a bolygót, de nekem néha gondjaim támadtak a kódok megfejtésével.
- La mia Principessa, azaz hercegnőm. Olasz – a mosolyon kívül még bezsebelhettem egy kacsintást is. Nem feszegettem a dolgot. Felőlem hétfejű liliputi szárnyas oroszlánnak is hívhatott volna, ha ezzel kiviszi a fenekemet ebből a kórházból.
- Most már igazán elárulhatnák, hogy kik maguk. Kezd elfogyni a türelmem – Mumble hangja éles ellentétben állt a mondanivalójával. Jó, oké, én elhiszem, hogy baromi meggyőző akart lenni, de ez a reszketős hangszín nem biztos, hogy megfélemlített volna bárkit is. Nem volt alkalmam vele is közölni a szomorú tényt, miszerint a meggyőzési módszere maximum a játszótéri suhancokat ijesztené meg, mert a keze gyanúsan remegve elindult a pisztolya felé.
- Mumble, semmi gond! Nem jelentenek veszélyt! – Naná, hogy nem. De sajnos ezt csak én tudtam, na meg az én személyre szabott elit alakulatom.
- Nem ajánlom, hogy az ujjait még egy centivel közelebb vigye ahhoz a fegyverhez -Jack hangja rémisztően elhalkult, de a fenyegetés tisztán ott vibrált a levegőben. Mumble pár másodpercig tartotta a ki-a-tökösebb felállást, de aztán csak simán leengedte a kezét maga mellé. Azért többet vártam tőle. Mi lett volna, ha történetesen nem a nagybátyám, hanem valami elmebeteg sorozatgyilkos áll vele szemben? Ebbe jobb volt bele sem gondolni.
- Uram, kérem, igazolja magát – már nyoma sem volt a hangjában a megtévesztő parancsolgatásnak, színtiszta rettenet érződött ki belőle. Na ja. A dominancia nem tartozott az erősségei közé.
- Jack Stevens, szolgálatára – Jack gúnyosan meghajtotta magát, de a szemét nem vette le a pasasról. Édes Isten, hát hol járt ez az ember? Úgy néztem rá, mintha először látnám. Hátborzongató volt.
- A Miss rokona? Miért nem ezzel kezdte? – Mumble igyekezett menteni a menthetőt, már ami a méltóságát illeti. Váratlanul megsajnáltam szegényt. Nem lehetett könnyű ilyen…khmm… adottságokkal megállnia a helyét a naaaaaagy FBI-nál. Szívás.
- Nem adott rá alkalmat a földöncsúszkálós meg pisztolyelőkapkodós jelenetei között – Jack arcáról úgy eltűnt az előbbi én-vagyok-a-főnök kifejezés és úgy bámult bele a testőr arcába, mintha a legjobb haverok lennének. Mumble elbizonytalanodott, sütött róla, hogy nem igazán tudja, hogy fogadja a megváltozott viszonyokat. Ami azt illeti, én se tudtam. Ránéztem Demmyre. A szája sarkán ott játszadozott egy kósza mosoly. Ha ő nem aggódott, én se tettem.
- Látogatóba jöttek talán? – A testőr felvette az udvarias figurát, bár a kezét elég feltűnően törölgette a nadrágjába.
- Nem éppen. Hazavisszük az unokahúgomat – megint hátrapillantott és lustán elvigyorogta magát.
- De a kisasszony még nem kész egy ilyen útra! Elég rossz állapotban került be, nem hiszem, hogy az orvos… - Mumble gyanakvón körbehordozta rajtunk a tekintetét, összeesküvést keresett ott, ahol nem volt. Vagy mégis? Végszóra Dr. Martin tűnt fel a folyosón, a fehér köpenye úgy repkedett körülötte, mint valami elfuserált halloweeni szellemjelmez.
- Boldog reggelt mindenkinek! – olyan mosoly virított az arcán, hogy belefájdult a szemem. Minek örül ez ennyire?
- Mi újs, doki? – Jack lepacsizott az orvosommal. Meg akartam kérni Demmyt, hogy kaparja össze az államat a padlóról. Mi a fityfene folyik itt?
- Jack, örülök, hogy látom! A hajnali megbeszélésünk után azt hittem, csak délután jönnek be Miss Stevensért – egy pillanatra rám villantotta a tekintetét. Elakadt a lélegzetem. Életemben nem láttam még ilyen hihetetlenül tiszta kék szemeket. Nem volt bennem semmi szexuális visszhang, egyszerűen megdöbbentem tőle.
- Megváltozott a program – Jack megvonta a vállát, mint akinek fogalma sincs semmiről, csak parancsot teljesít. Ezt azért már nem vettem be. A nagybátyám sosem volt egy kimondott alfahím, de azt még ő sem engedte volna, hogy marionettbábuként ide-oda rángassák.
- Értem. Nos, felőlem semmi akadálya nincs, hogy a kis hölgy még ma elhagyja a kórházat. Feltéve persze, hogy mielőbb felkeres egy nőgyógyászt – a doki szavaira nem volt más válasz, csak a döbbent csend. Aha, szóval nem mondta el nekik, miért is kerültem be tulajdonképpen. Kínos.
- Kösz szépen mindent, Dr Martin. Ígérem, hogy az első utam oda fog vezetni. Mehetünk? – tüntetően elvonultam a lefagyott csapat mellett és már kint is voltam a kórteremből. A folyosó olyan csendes volt, hogy azt is simán meghallottam volna, ha valahol leejtenek egy gombostűt. Ejha.
- Olivia Stevens! – A nevem úgy dörrent bele a kihalt csendbe, mint egy ágyúlövés.
Egy pillanatra megállt a lábam a levegőben, de aztán behúztam a nyakam és sietősebbre vettem a lépteimet. Az edzőcipőm halk koppanásokkal találkozott a linóleumpadlóval. Kipp-kopp. Már csaknem elértem a folyosó végén lévő ajtót, amikor egy erős kar fonódott az enyémre. Ennyit arról, hogy kivételesen anélkül másztam volna ki a slamasztikából, hogy még nagyobb mocsokba kerüljek. Felsóhajtottam.
- Csak bökd ki, oké? Nincs túl nagy kedvem egy kiadós hegyi beszédhez. Szóval, csak gyorsan – nem néztem fel, meredt tekintettel szuggeráltam Jack Nike Airjét. Hirtelen egész érdekesnek tűnt a cipője által vetett árnyék.
- Olivia, kérlek. Nézz rám! Semmi humorom nincs a hajadhoz beszélni – Jack hangja telibe találta a mellkasom közepét. Nem volt vádló, sőt. Mintha csak elkeseredett lenne. Ez jobban megtette a hatását, mint bármi más. Bátortalanul felemeltem a fejem és belenéztem a szemébe. Épp olyan zöld volt, mint az enyém, de tucatnyi érzelem kavargott benne a haragtól kezdve az értetlenségen át a féltésig. Bajban voltam, nem is kicsit.
- Mennyit mondott el? – nem kellett hozzátennem, hogy kire gondoltam, megoldotta ezt a talányt magától is.
- Semmit. Köti az orvosi titoktartás – gúnyosan elhúzta a száját.
- Akkor mi van? – most én voltam a színpadon, kétségbeesetten próbáltam adni az ártatlan lánykát. Hát, Oscart sosem fogok kapni, az tuti.
- Olivia, ne játssz velem! Nem vagyok olyan hülye, mint hiszed. Simán össze tudom adni a dolgokat. Szóval? Mi történt? Az a ripacs felcsinált aztán lelécelt? – A düh fellángolt a szemében és roppant hálás voltam érte, hogy nem nekem szól. Mindazonáltal ösztönös késztetést éreztem, hogy a védelmembe vegyem Danielt.
- Nem, nem így történt. Mi csak… Ó, a francba! Miért csinálod ezt velem? – most már én is begurultam, kirántottam a kezem az övéből és hátrébb léptem kettőt. Úgy fújtattunk egymásra, mint a felbőszült bikák, csak az volt a dolog szépséghibája, hogy egyikünk se a másikra haragudott igazán.
- Én? Én csinálom veled, princesse? Inkább annak a fatökű bájgúnárnak kellene mondanod! Milyen férfi az olyan, aki nem vállalja a felelősséget egy ilyenért? – Jack szemei kidülledtek a koponyájából, ahogy a harag egyre magasabbra kúszott benne. Riadtan hátrahőköltem. A tesztoszteronszint bőven a tűréshatárom fölé emelkedett.
- Az Isten szerelmére, Daniel még csak nem is tud róla, oké? Leszállnál végre rólam? – a szemeim égtek a könnyektől, de tágra meresztettem őket. Nem akartam sírni. Még nem. Majd ha egyedül leszek, annyit sírhatok, hogy akár tengert is csinálhatok, de nem akartam megadni Jacknek az örömöt, hogy elgyőzzön. Furcsa volt ez a harci kedv, azelőtt sosem éreztem magam kifejezetten agresszívnak. Hja, mit nem tesz a terhesség az ember lányával…
- Te… nem mondtad el neki – ez inkább kijelentés volt, mintsem kérdés, így ráhagytam. Nem volt mit szépíteni.
- Babád lesz? Egy igazi, élő kisbaba? – Demmy döbbenten állt félig Jack háta mögött. Az arca ijesztően elsápadt, a szája elnyílt a meglepetéstől.
- Voilá, Olivia bekapta a legyet! Miért nem rendezünk babaváró bulit mindjárt? – Esküszöm az égre, hogy nem akartam megbántani őt, a szavak azonban kontrollálatlanul kibuktak belőlem. A francba.
- Liv! – Demmy felháborodott kiáltása visszarántott a földre. Elszégyelltem magam.
- Sajnálom, rendben? Nem akartam bunkó lenni, ne haragudj – lehajtottam a fejem és végül engedtem a nyomásnak. Az első kövér könnycseppet hamarosan száz társa követte. Egy emberi roncs voltam.
- Liv… mi novia, ne sírj! Minden rendben lesz – az erős karok, amik az előbb megállásra kényszerítettek, most a testem köré fonódtak és jóleső melegségbe burkoltak.
Úgy kapaszkodtam beléjük, mintha az életem függött volna tőlük. Talán így is volt. Jack az egész roham alatt mindenféle idegen nyelveken suttogott a hajamba. Mikor már cefetül üresre bőgtem magam, felemeltem a fejem. Demmy ott állt mellettünk, az egyik kezét Jack karjára, a másikat az én hátamra tette és olyan tekintettel nézett rám, amit még sosem láttam tőle. Végtelen megértés áradt az egész lényéből. Egy lendülettel kihátráltam Jack izmai közül és Demmy puha ölelésébe vetettem magam. Aztán kezdődött az egész műsor elölről, sírással meg jajgatással meg mindennel együtt. Hősiesen állták a sarat, nem szóltak egy szót sem.
Amikor befejeztem, két oldalról támogatva a lifthez vittek. A bádogdoboz hangtalanul suhant velünk felfelé, de sajnos nem túl gyorsan, így volt időm kielemezni az arcomat a falára aggatott tükörben. Kábé úgy néztem ki, mint egy háromhetes vízi hulla némi durva arcpirosítóval megspékelve a szemeim és az orrom körül. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy a sírás okozta vörösség szinte kiugrik a bőre sápadtságából, de nekem sikerült. Halleluja.
A helikopterbe nehezebb volt bemászni, mint hittem. Sokszor megtettem már, a kiborulásom miatti sokk miatt viszont nem láttam túl tisztán, így végül Jack rakott be az ülésre, és odaszíjazott, mint egy vásott kölyköt. Nem ellenkeztem. A gépmadár rotorjai másodperceken belül forogni kezdtek, fülsüketítő hangrobbanásként pörögtek a fejünk felett. Demmy mellém ült, Jack meg a szemben lévő ülésre huppantotta le magát. Mindenki kapott egy mikrofonnal kiegészített felhallgatót, hogy legyen esélyünk beszélgetni a rotorok hangjától némileg mentesen. Igazából nagy ívben tettem az egészre. A vállamra hajtottam a fejem, a lábaimat magam alá húztam és igyekeztem kényelembe helyezni magam. Néha elcsíptem egy-egy beszélgetésfoszlányt, de miközben a helikopter egyre távolabb vitt a kórháztól, az agyam a problémákon görcsölve végleg kimerült. Még láttam egy pillanatra, ahogy elhúzunk a börtönömnek számító ház mellett, aztán elsötétült minden.
Azt hiszem, elaludtam.
